Magyar Nemzet, 1998. február (61. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-11 / 35. szám

SZERDA, 1998. február 11. Nézőpont Újabb koalíciós viszálykodás? A kampány és a bocsánatos bűnök Az elmúlt hét végén a minisz­terelnök egy párttanácskozáson azt mondta, hogy meglehetősen nehéz dolog együtt kormányozni koalí­ciós partnerével. Az SZDSZ mű­velődési minisztere azonmód rea­gált Horn Gyula szavaira, mégpe­dig úgy, hogy a választások köze­ledtével bocsánatos bűnnek kell te­kinteni az efféle - az elmúlt évek­ben egyébként sem ritka - minisz­terelnöki megnyilatkozásokat. A televíziós híradásokból azonban nem derült ki, hogy pontosan mire is gondolt a kormányfő: vajon mi­lyen új szempontok merülhettek fel, amelyek nyomán éppen most deklarálta koalíciós partneréről al­kotott véleményét? A kurta infor­mációkból nehéz megállapítani, hogy a szokásos koalíciós zsörtö­­lődésről, avagy annál többről van-e szó. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a mostani konfliktus hátterében nem pusztán a megszo­kott tényezők állnak, de ne minő­sítsünk elhamarkodottan. A koalí­ciós kormányzásnak (és különösen ennek a koalíciós kormánynak) sa­játságos koreográfiája van: ami kí­vülről nézve állandó veszekedés­nek tetszik, az belülről a koalíciós kormányzás állandó összetevője. A mai koalíció két - egymás­sal feszültségben lévő - alapelv­ből vezette le létrehozását. Az egyik a társadalmi akaratra való hivatkozás volt. A két, mai koalí­ciós párt vezető személyiségei, il­letve a körülöttük helyet foglaló értelmiség 1994 tavaszán igen in­tenzíven igyekezett bizonyítani, hogy a szocialista-szabad demok­rata kormány voltaképpen a vá­lasztói akarat megtestesülése. Ez az érv annak a sajátságos helyzet­nek az áthidalására kellett, hogy az MSZP abszolút többséget szer­zett a választásokon, és a szabad demokraták kormányzati részvéte­lére a választási eredmények alap­ján nem volt szükség. A másik - ezzel szemben álló - elv pedig az volt, hogy itt voltaképpen kény­szerkoalíció jött létre, amelyet nem az elvek és a vallott értékek hasonlósága, hanem az imént em­lített választói akarat tart egyben. A kormánykoalíció elmúlt négy­éves története ennek a kezdettől fogva létező két elvnek az össze­ütközéséből írható le. Amikor te­hát konfliktusok robbannak ki a két fél között, akkor az érintettek erre az „őskülönbségre”, az érték­felfogás szinte kibékíthetetlen el­lentétére hivatkoznak, ám ugyan­akkor érzékeltetik azt is, hogy kö­zös kormányzásuk mégiscsak a választói akaratból ered, s ezért - az ország érdekében - a legna­gyobb sértéseket is képesek elnéz­ni egymásnak. Ez a koreográfia - az időnkén­ti kilengésektől eltekintve - hatá­sosan működött az elmúlt évek­ben. A koalíció kényszerjellege nem szűnt meg ugyan, de „a felek megszokták egymást, megtanultak együtt kormányozni”. A Tocsik­­ügy kapcsán ugyan minden koráb­binál komolyabban felmerült a szakítás lehetősége, de a külpoliti­kában és a külgazdaságban elért sikerek révén a kormánypártoknak sikerült ellentámadásba átmen­niük, és együtt kormányzásukat ismét alátámasztaniuk. Igaz ugyan, hogy ennek például az SZDSZ élén történt elnökcsere volt az ára, de a koalíció jó takti­kával hatástalanította az ellenzék korrupcióellenes támadásait. Ami­kor az ellenzék erősnek tűnt (1996 vége és 1997 tavasza között), a kormánypártok sikeresen mutatták fel a nemzetközi integrálódás té­makörét, valamint a beindulóban lévő gazdasági növekedést. A kormánypárti offenzíva ha­tékonysága - legalábbis részben - megmutatkozott az ellenzéki térfél széttöredezésében is. A KDNP szétesése nem magyarázható pusztán a párton belüli kibékíthe­tetlen ellentétekkel; a folyamat hátterében érdemes felfigyelnünk arra, hogy magának az ellenzék­nek a helyzete, pozíciója is meg­változott 1997-ben. Igaz ez még akkor is, ha figyelembe vesszük a mérsékelt ellenzék szövetségköté­sét. 1998 elején azonban nagy va­lószínűséggel megállapítható, hogy a mérsékelt ellenzék önma­gában nem tudja legyőzni a jelen­legi koalíciót. S pontosan ez az alaphelyzet az, ami a kormánykoalíción belüli újabb konfliktushullámot is ger­jesztheti. A közvélemény-kutatá­sok ugyanis nem tartják elképzel­hetetlennek az MSZP ismételt nagyarányú választási győzelmét, miközben bizonytalan kimenetelt jósolnak az SZDSZ számára. El­képzelhető, hogy az SZDSZ profi kampánypárt (mint azt nemrégi­ben olvashattuk), de a dolgok mai állása szerint megjósolhatatlan, hogy egy ismételt profi kampány mire lesz elég a pártnak. Az ismé­telten kiéleződő koalíciós ellenté­tek hátterében tehát a következő tényezőket kell észrevennünk. Először is az ellenzék megvál­tozott helyzetét. A mai mérsékelt ellenzék ugyan önmagában felte­hetőleg nem kormányképes (már ami a várható mandátumszámot illeti), de összefogva a kisgazda­­párttal vetélytársa lehet a mai koa­líciónak. Ezt az alternatívát a koa­líció mindenképpen szeretné elke­rülni. Másodszor: az MSZP ked­vező helyzetben van, de nem lehet biztos abban, hogy ismételten ab­szolút többségbe kerül. Ha mégis így lesz, nagy valószínűséggel megjósolható, hogy egyedül is vállalkozik a kormányalakításra, ám amennyiben többsége relatív lesz, számos kombináció jöhet számításba. Például akár egy olyan is, amely nem a mai part­nerre (vagy nem csak arra) épülne. Végül figyelembe veendő a kiseb­bik kormánypárt helyzete is, amely csak azon a módon javítha­tó, ha megkülönbözteti magát a nagyobbik koalíciós párttól, ha fontos kérdésekben önálló állás­pontot képvisel. Az SZDSZ szá­mára ez kulcskérdés, ugyanis törzsszavazói azt várják tőle, hogy a mainál erőteljesebben képviselje a liberális értékeket és - úgymond - ne tűrje el az MSZP „populista” túlkapásait. S itt érkezünk vissza kiindulá­si pontunkhoz. A koalíció egyik látens konfliktusa ugyanis a populizmus és a liberalizmus (az SZDSZ ideológusai által több íz­ben is kifejtett) ellentéte. Ez az el­lentét megfogalmazódott már Töl­­gyessy Péter elnöksége idején az SZDSZ-en belül, majd az MSZP­­SZDSZ közös kormányzás koráb­bi időszakában. Most pedig konk­rétan a választások közeledtével. A választásokhoz közeledve ugyanis nagy a kísértés az állam­polgároknak tetsző intézkedések meghozatalára. A néhai Boross­­kormánnyal szemben is gyakran elhangzó vád volt, hogy olyan népszerűség- és hangulatjavító in­tézkedéseket hozott, amelyek tel­jesen megalapozatlanok voltak. Az SZDSZ tehát mint afféle kvázi ellenzéki párt szintén ezzel az ér­veléssel próbálja opponálni koalí­ciós partnere s leginkább a kor­mányfő lépéseit. Azt állítja, hogy az MSZP populista irányba toló­dik el. Ha jól érzékelem, ilyen popu­lista irányvételnek tekinti az SZDSZ a bős-nagymarosi vízlép­csővel kapcsolatos magyar-szlo­vák tárgyalások számunkra kedve­zőtlen kimenetelének kérdését. De ilyen vízválasztó lehet a romakér­dés is: a kisebbik kormánypárt szemmel láthatóan elszánta magát, hogy az MSZP-vel szemben álló cigánypolitikát támogat. S ha mindehhez hozzávesszük az alkot­mánybírók mandátumának meg­hosszabbításáról kirobbant vitát, akkor nagyjából fel is soroltuk azt a három területet, amelyeken az SZDSZ határozottan más elképze­léseket vall, mint koalíciós társa, illetve amelyeken a szabad de­mokraták partnerük populizmusát szeretnék „tetten érni”, a külvilág előtt „bizonyítani”. Tévednénk, ha azt feltételez­nénk, hogy ez a mostani vita esz­kalációhoz, szakításhoz vezet. Nagy valószínűséggel erre nem kerül sor, de - azt hiszem - nem is ez a mai konfliktusok tétje. Amennyiben a két párt szét akart volna válni, megtehették volna korábban. A tét azonban nagy: mindkét pártnak a maga verseny­­pozícióját kell javítania. A mos­tani retorikai csata hátterében te­hát pozíciójavító szándékok áll­nak. Bős-Nagymaros ügyében például egyfelől az az elképzelés, hogy végre le kell zárni a vitát, másfelől azonban az, hogy nem szabad számunkra hátrányos megállapodást kötni. Az elképze­lések rendkívül nehezen közelít­hetők egymáshoz. Mint ahogy ro­maügyben és alkotmánybíróügy­ben sem. A mai kormánykoalíción be­lüli repedések azért is tűnnek most ismét látványosan nagyok­nak, mert az ellenzék egy szem­pontból kifejezetten eredménye­sen taktikázik. A mérsékelt ellen­zék ugyanis egyáltalán nem fog­lal állást abban - az egyébként rendkívül lényeges - kérdésben, hogy milyen szándékai vannak a radikális ellenzékkel. Amennyi­ben ez a kérdés a napirenden sze­repelne, a kormánypártoknak módjuk lenne nem csak riogatni az Orbán- Torgyán tengellyel és veszéllyel. Tudjuk jól, hogy egy párt vagy egy koalíció számára a közös ellenfél az egyik legfonto­sabb kohéziós erő. Ha nincs ilyen közös ellenfél, akkor persze még mindig lehet kreálni, de a kreált veszélyre való szüntelen hivatko­zás nem ugyanaz, mint ha a ve­szély valódi lenne. Az ellenzék számára persze nem kockázatmentes ez a straté­gia. Hiszen voltaképpen lebegteti azt a kérdést, hogy egyáltalán kor­mányra akar-e kerülni. Ám másfe­lől hasznos is lehet, hiszen aláássa a koalíciós - egyébként sem erős - kohéziót, mert mérsékli a koalí­ciós pártok számára szóba jöhető támadási felületet. A választások ugyan még messze vannak, de már most meg­jósolható, hogy a koalíciós pártok közötti verseny legalább olyan ki­élezett lesz, mint az a verseny, amely a koalíció és az ellenzék kö­zött zajlik. Célszerű, ha megbarát­kozunk ezzel, miként azzal is, hogy lesznek még „bocsánatos bűnök” a koalíciós pártok kam­pányában. Csizmadia Ervin Várnai László grafikája K­issé meggondolatlanul, túl sokat et­tem vacsorára. Ennek folyománya­képpen álmomban a szolidabb faj­tából való ámokfutást vittem végbe: voltak üldözők, talán én is üldöztem valakit vagy valakiket - szóval a megszokott, tömegfil­mekből ismerős kalandelemekkel gazda­gon átszőtt értelmiségi lidércnyomás uralta az éjszakámat. A földön, vízen és levegő­ben való lendületes, ám némiképp céltalan helyváltoztatás akár ezredvégi életünk me­taforája is lehetne - ilyen hervasztóan ba­nális közhelyekkel azonban nem untatnám önöket. Annál figyelemreméltóbbak moz­galmas álmom színhelyei, valahol a jöven­dő évezred Magyarországán. Amikor például az a rossz arcú, nyak­kendőtűs maffiózó már egészen a nyo­momban volt, ismeretlen márkájú járgá­nyainkkal a Horn Gyula sugárúton robog­tunk végig - tudják, a buszpályaudvaros Nemzeti Színház meg a Hősök tere között. Rémlik, hogy valahogy fölkeveredtünk a negyven éve épülő Nemcsók-gátra is: a sztori úgy indázott, hogy némi dinamitos árvízzsarolással rá lehet-e venni a Duna­­parti Ház akkori urait a balatoni vízpótlás­ Futurológiá­ ra, mert a kiszikkadás már a somogyi par­tot veszélyeztette. Emlékszem még továb­bá az Országos Magyar Bálint Internet­­könyvtárra, de bevallom, hogy a Nagyme­ző utcai Csintalan Orfeum dévai gondola­ta már csak lázálomból való felriadásomat követően ötlött fel bennem, némileg fölmelegítve a hideg verítéket, amiben fürödtem. A költő szerint az álmok nem hazud­nak - nem árt hát komolyan venni őket. Eltűnődni például azon, hogy az egyesek által nemes európai-észak-amerikai tradí­ciónak tekintett, mások szerint nem eléggé kárhoztatható szokás (hogy intézménye­ket, tereket, sőt egész városokat vagy or­szágokat hús-vér emberekről nevezzenek el) mennyire befolyásolja művészeink, tu­dósaink, politikusaink ténykedését. Mérle­gelendő-e, mennyire ösztönző ez a hiúság, az utókor felé kacsintás, önmaguk megö­rökítésének, halandóságuk kijátszásának vágya? S nem torzítja-e el aktuális csele­kedeteiket, nem részegíti-e meg józan döntéseiket az a körülmény, hogy titkon nem is a mának, hanem az ítélkező hol­napnak játszanak? A kortárs szemlélőnek - s a dolgok el­szenvedőjének - ritka kivétellel nem adatik meg, hogy megítélje a vele egy levegőt szívó politikus igazi formátumát, valóságos nagy­ságát. A korabeli értékelések talán befolyá­solják a későbbi képet, de teljes egészében soha meg nem határozhatják - a legtöbb ilyen kísérletről utólag kiderül, hogy fölstili­zálta vagy épp alábecsülte az elemzés ala­nyát. Amikor azonban az aktuális hatalom birtokosai nagyon is jelenkori adóforintjaink­kal kedvükre zsonglőrködnek, hogy netán puszta hiúságból beton emlékművet, újmódi piramist emeljenek maguknak, az legkevésbé sem a futurológia vagy a történetírás fennha­tósága alá tartozik. Sajnálatos, hogy az érin­tettek közül nem mindenki vélekedik így; ta­lán ezért érzem úgy ébren is, mintha túl sokat ettem volna vacsorára; az idősíkok , lezser kezelése megfekszi a gyomromat. Ami pedig az álombéli forgatókönyvet illeti: harminc év hátrányban (előnyben?) vagyok a gátépítő kormányfővel szemben - remélem hát, soha az életben nem lesz hétköznapi dilemmám, hogy végighajtsak-e a róla elkeresztelt sugárúton. Csontos János Lyuk a szívben Sok-sok év sem mosta el annak a feketerigószerű, élénk kis­lánynak a képét, akit a távoli szekszárdi rokonok úgy mutattak be: lyukas a szíve. Műtétre vártak. A gyerek akkor nyolcéves volt, és tudták, ha serdülőkoráig nem kerül kés alá, meghal. Az egyszerű vidéki emberek jártak a professzorokhoz, s kijárót kerestek, kap­nák meg soron kívül a Ladát, hogy könnyebb legyen az út Pestig. Pedig mást kellett volna tenniük - ezt később egy hasonló eset mutatta meg. Addigra a kicsi lány már a föld alatt volt. Az újabb szereplő viszont csodával felérően túljutott a harmadik évtizedén, amire felfedezték, lyukas a szíve. A vizsgálatok után neki még annyi reménye sem maradt, mint a szekszárdi gyereknek. A neves kórházból hazaküldték ugyan, hogy szedjen gyógyszereket, ám különös véletlen folytán kitudó­dott a valóság. Az egyik orvos bevallotta (közös ismerős) kollé­gájának: két évet adnak a fiatal férfinak. Mert operálhatatlan. Az ijedséggel teli aggodalom hallatán azután valaki megjegyezte: „Tudjátok, hogy ez pénzbe kerül?” Ugyanúgy, mint az ő ismerő­sének a szövetbarát csípőprotézise, meg minden nagy műtét. Nem tudták. A fiú anyjának azonban volt egy Lada Samará­nyi pénze, elment a professzorhoz, letette elé, és azt mondta: „Mentse meg a fiamat!” Három nap sem kellett, s a teamnek „eszébe jutott”, ho­gyan kell rendbe hozni a rossz szívet. A fiatalembert megműtöt­ték, sikerrel. Több mint tíz év telt el azóta, ma három gyereket nevelnek... A két történet azóta sem hagy nyugton, hiszen ha a szekszár­diak vagy bárki más, akkor tudja, hova címezze a Lada árát, talán felnő az a szép fekete szemű, fekete hajú kislány. S micsoda sze­rencse, hogy a másik esetben valaki „megadta a felvilágosítást”. A minap erről beszélt a rádióban is valaki, akinek az élete szintén néhány százezer forinton múlott. Annyit kellett adnia, hogy a szí­vébe beépítsenek egy szerkezetet. Neki megvolt rá a pénze, de mi van azokkal, akik nem képesek előteremteni?- tette fel ő is a kér­dést, és a választ mindenki hozzágondolhatta. Folyik a vita a szívműtétekről, hogy ki operálhat, mennyit, ki­ket, milyen pénzből s mekkora támogatással. Az éhségsztrájkoló zalaegerszegi orvos a végsőkig elment, hogy felhívja a figyelmet e kényes kérdésre, ígéreteket is kapott, amit azután állítólag visz­­szavontak. Az egyik ellenzéki párt gyűjötte össze a pénzt a már betervezett öt műtétre. Egy másik specialista hónapok óta munka­­nélküli, mert nincs tere, hogy ember- és pénzkímélő módon, katé­ter segítségével adjon meg bizonyos szívproblémákat. Volt kollé­gái árgus szemekkel figyelték eddig is, nem esnek-e el egy „nyi­tott” műtéttől a simább, könnyebb lefolyású beavatkozás miatt. Mert akkor ugrott a kiegészítő kereset is. A feljelentések, tetemre hívások, marakodások megkeserítet­ték s keserítik tovább ennek is, amannak is az életét, de még re­ménykednek. Harcolnak, bár mintha szélmalmok ellen tennék. Az emberek meg nem értik, vagy ha igen, csak a sejtés szintjén: lesz majd, akit megmentenek, feltéve, ha képes megfizetni a drága mű­tétet, s nagyon sokan meghalnak. Pénz hiányában. A történet azonban másról is szól, mint arról, hogy az illeté­kes minisztérium vagy a társadalombiztosítás mit lát jónak fizet­ni. A dolgok mögött ott húzódnak a szakmai csoportérdekek, a különböző orvosi lobbyk, amelyeket motiválhat a kenyérféltés, a néha félmilliós - de ki tudja, mi a felső határ - honorárium. A há­lapénz vagy nevezzük üzletiesebben a nevén: a „lyukas szív be­foltozásának” az ára. Azért már érdemes csatasorba állni, a jó szándékúakat félretaszítani, s bizonyos értékek mentén válogatni az emberéletekben, mert amúgy, ugye, úgysem lehet mindenkit megmenteni... Zsigovits Edit A Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKO­VICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MAKOVECZ IMRE, MARTONYI JÁNOS, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, WINTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: BÚZA PÉTER, FEHÉR BÉLA, KŐ ANDRÁS, MARAFKÓ LÁSZLÓ Rovatvezetők: MESZLENY LÁSZLÓ (belpolitika), HORVÁTH L. ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra). PIETSCH LAJOS (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), FAGGYAS SÁNDOR (publicisztika), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Szerkesztőség: 1133 Budapest, Visegrádi utca 110-112. Telefon: 344-2500, telefax: 344-3651 Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: mnemzet@mail.magyarnemzet.hu Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 344-2500, telefax: 129-1282 Felelős kiadó: NÉMETH PÉTER vezérigazgató Lapigazgató: VAS GÁBOR Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Budapest, V­isegrádi u. 116. Telefon: 344-2500, telefax: 129-1240, 129-1461 Vezérigazgató: RITTER TAMÁS. Telefon: 465-8540 A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. A terjesztést szervezi a P & B Média Rt. terjesztési igazgatósága. Telefon: 465-8504, telefax: 149-1580 Igazgató: CSŐRY GYÖRGY Marketingigazgató: S­ÁROS ERIKA. Telefon: 465-8526,465-8527 Terjeszti a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlap-kereskedelmi Egyesülés és a regionális részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, vidéken a postahivatalokban. Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, valamint a Hírlap-előfizetési Irodában (1089 Budapest VIII., Orczy tér 1., levélcím: Heliz, 1900 Budapest, Orczy tér 1., telefon: 303-3441,303-3442, telefax: 303-3440), közvetlenül, postautalványon vagy átutalással a Postabank és Takarékpénztár Rt. 11991102-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 49 forint, szerdán és szombaton 59 forint Előfizetési díj egy évre 11 988 forint, fél évre 5994 forint, negyedévre 2997 forint,­­ egy hónapra 999 forint. Előfizetés külföldre: Batthyany Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 0036­­ 201-8891, mobiltelefon: 0036-20 524 -522 E-mail: batthyany@kultur-press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató HU ISSN 0133—185 X HU ISSN 0237-3793

Next