Magyar Nemzet, 1998. május (61. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-02 / 102. szám
4 ligk NM 1 Nemzetközi élet 1998. május 2., szombat A zsidó állam ötven éve Békétlen jövőkeresés a Szentföldön Nem igazán sikerül Izraelben fesztelenül ünnepelni, ahogy tervezték jó előre, büszkén emlegetve az államalapítás nagy tettét. A megemlékezéseket sok minden zavarja, a többi között a palesztinok újabb fenyegetése, hogy megtorolják az egyik fő robbantási szakértőjük néhány héttel ezelőtti titokzatos halálát. Ám nem ez a legnagyobb veszedelem manapság, amint az is már csak elkoptatott érv, hogy az arab világ, vagy ahogy Jeruzsálemben mondják, az arab tenger egy napon elnyelheti a maroknyi zsidó népet. Valójában Izrael maga tör az egykor megálmodott egysége ellen, s meglehet, egy napon semmi sem lesz abból, amit ötven évvel ezelőtt megfogalmaztak. Sok minden hozzájárult, hogy 1948-ban az akkori vezetőjük, a patriarcha Dávid Ben- Gurion - továbbfestve a Theodor Herz által először megfogalmazott víziót - kikiálthatta az önálló zsidó államot. Évszázados üldöztetések és hontalanság, messiásvárás és asszimilálódási vágy, kegyetlenkedések és nagyhatalmi igazságtalanságok mind végigkísérték a Szentföldre visszatalált zsidóság útját. Mint mondják, hatvankét emberöltő szenvedése alapozta meg a fél évszázaddal ezelőtti ünnepi pillanatot, amikor önálló hazát kaptak. De alig kellett újabb két emberöltő, hogy kitűnjék, múló ábrándot kergetett az első miniszterelnökük, Ben-Gurion a zsidó egységről és az ideális államról. A lengyel születésű ősz hajú vezető a pionírokkal érkezett Palesztinába, s elsők között vetette neki a vállát, hogy Kánaánt teremtsen a pusztaságban. Ben- Gurion és társai a kelet-európai programok hatására is hittek, amit a magyar származású Theodor Herz a múlt század végén a „zsidók megváltására” kigondolt, hogy egy hazába összegyűjtve e szétszórt népet, országot kaphatnak. S olyan államot alapíthatnak, ahol már nem lesz részük üldöztetésben. Herz 1896-ban tette közzé az elméletét, amelyet nemcsak a korabeli királyi és császári udvarok mosolyogtak meg, hanem a vezető zsidóság is. Ők hasonulni akartak, nem kiválni és elszakadni, s idő kellett hozzá, hogy a húszas években megkezdődjék a kivándorlás Palesztinába. Legelőször is sorsüldözöttek, főleg orosz és lengyel családok vállalták az új életformát, s a brit fennhatóság alatt levő területen csak a hitleri holocaust alatt szaporodott tekintélyesre a számuk. A nélkülözést egymást segítve vészelték át, ebből adódott, hogy Ben-Gurion ideális társadalmat képzelt el, amely követné a nyugati demokráciák gyakorlatát, de az alapja az összefogást kifejező szocializmus lenne. Emellett szekularizált és felvilágosult, amely azonban tiszteletben tartja a vallási érzelmeket is. Ben-Gurion még egy lényegeset kimondott: a társadalmi egyenlőséget, amely nem néz faji, nemi, vallási különbségekre. S ezt úgy értelmezte, hogy a megszületendő új államban békésen élhetnek majd egymás mellett a zsidók és az arabok is. Elképzeléseit azonban röviddel az 1948. május 14-én kikiáltott önállóság után már fegyverrel próbálta elismertetni, amit a világ és persze az arabok máig sem bocsátottak meg Izraelnek. A békétlenség magját vetette el ugyanis azzal, hogy a kijelölt határokat egyoldalúan megváltoztatták, majd 1967-ben újabb területeket szereztek meg. Mindez háborúkhoz vezetett, s az örökös fegyveres készenlét meghatározója lett az életüknek. Izrael az utóbbi évtizedben akkorát fejlődött, mint előtte soha, s ennek szemmel érzékelhető látványa mellett bizonyítanak a számok is. A gazdasági robbanás 1996-ra a hazai termelés értékét több mint kilencvenmilliárd dollárra növelte, szemben az 1979-es tizenhétmilliárd dollárral. Az egykori faluközösségek, az úgynevezett kibucok helyén szabályos „Szilicon-völgy” bontakozott ki, magas szintű technikát előállítva. E fejlődés értelemszerűen öntudatosabbá tette a vezetőréteget, elsőként az értelmiséget, amely a szekularizált társadalom motorja lett. A bajok forrását mindenki onnan eredezteti, ahogyan a világnézete diktálja. Alapvetően megosztotta az országot az az elhatározás, hogy megpróbálnak szót érteni a palesztinokkal, s a szűnni nem akaró merényletek és egyéb összetűzések helyett jogi keretekkel határoznák meg az egymás mellett élést. Ez azonban azzal járt, hogy az ötmilliós Izraelben ki kellett jelölni a helyet az egymilliónyi arab lakosságnak, azaz területet, vagy rossz emlékű kifejezéssel életteret kellett adni nekik. „A földet békéért” jelszó viszont - amit a Rabin-Peresz kettős fogalmazott meg - csatasorba állította a jobboldalt, amely mindent elkövet, hogy tapodtat se engedjenek a megszerzett jogokból. A zsidó fundamentalisták, akik gondolkodásban nem állnak távol a megegyezést szintén elvető iszlám szélsőségesektől, vért is képesek voltak ontani tiltakozásul, Jichak Rabin meggyilkolása után pedig 1995-ben ultrakonzervatív koalíciót segítettek kormányra. A már izraeli születésű Benjámin Netanjahu lefékezte a megegyezés menetét, amivel feltüzelte a palesztin szélsőségeseket. Ők viszont az ismétlődő merényletekkel az ortodox zsidók malmára hajtják a vizet: érvet adtak nekik, miért nem szabad alkuba bocsátkozni az arabokkal. E szemléletnek hevesen ellenállnak a haladóbbak, akik féltik a szekularizált Izraelt, a megkezdett fejlődést, a belső métely azonban esetleg mélyebben rág, semhogy megakadályozhatnák a társadalom kerekének átforgatását. A jobboldal kezére játszanak ugyanis azok a feszültségek, amelyek az afrikai országokból bevándorolt szefárdok és az orosz emigránsok elégedetlenségéből adódnak. Ők majdnem annyira másodrangú polgároknak érzik magukat Izraelben, mint a palesztinok, s elkeseredésük, de növekvő számuknál fogva is mind meghatározóbbak. E szélsőség csapdát állított Netanjahunak is, aki maga sem tagadta, csínján akar bánni az arabokkal, de szándéka szerint nem kérdőjelezte volna meg a korábbi megállapodásokat. Az ortodoxok nyomására viszont rendre elodázta a kitűzött határidőket, a megjelölt területek átadását, míg foszladozni nem kezdett az oslói szellem. A menteni, ami még menthető szellemében Tony Blair, úgy is, mint az Európai Unió soros elnökségét betöltő Nagy-Britannia irányítója, most ugyan átvette a kezdeményezést, s hihetőleg sikerül ismét tárgyalóasztalhoz ültetni a feleket, de minden szóba jöhető ígéretnek a végrehajtás a próbája. Ezért vallják sokan Izraelben is: Ben-Gurion modern zsidó állam elképzelései ellen senki sem véthetne annyit, mint saját elvakult fanatikus rétegük. S ez az aggódás rávetül a fél évszázados ünnepségekre is. Zsigovits Edit Dávid Ben-Gurion, az újkori zsidó állam első miniszterelnöke 1948 május 14-én aláírja Izrael Állam kikiáltásának dokumentumát <mti-fotó: I A délkelet-ázsiai kis országokat sújtó pénzügyi válság nem veszélyezteti Japánt - vélekedik Hernádi András, a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézete Távol-Kelet-kutató Központjának vezetője. A szakértő úgy véli, hogy a szigetország súlyos gazdasági problémákkal küszködik ugyan, de nem ért egyet azzal a nézettel, hogy az összeomlás szélére érkezett volna. A szigetországi problémák gyökerei Hernádi András szerint a szerkezeti aránytalanságokban rejlenek, a súlyos gazdasági helyzet a régóta esedékes reformok elmaradásával magyarázható. Ennek ellenére nem áll fenn az a veszély, hogy az elmúlt év nyarán kezdődött délkelet-ázsiai pénzügyi válság megingatná a japán gazdaságot. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi súlyos gondok kialakulásában ennek is van egy töredéknyi szerepe, a nehézségek azonban mindenekelőtt az évek óta esedékes reformok elhalasztásával magyarázhatók. A japánok amúgy sem híresek arról, hogy bármit is gyorsan csináltak volna. A régóta esedékes pénzügyi váltást, a pénzügyi rendszer teljes megreformálását, az úgynevezett „big bang”-et, amit már két évvel ezelőtt beharangoztak, hivatalosan csak most, a pénzügyi évvel, 1998. április 1-jén kezdtek el. Ennek kifutása szerintük négy-öt év, ami túlzottnak tűnik, de tudomásul kell venni, hogy ilyen a japán döntéshozatali és cselekvési gyakorlat, ami szintén magyarázza a jelenlegi problémákat. A helyzet súlyosságára utal, hogy a közelmúltban a szigetország egyik legnagyobb vállalatának, a Sonynak az elnöke, Olga Norio kijelentette, hogy a japán gazdaság az összeomlás szélére érkezett. Hernádi András nem vitatja, hogy a Sony elnökének a véleménye nagyobb súllyal esik latba, s nehéz azt felmérni, hogy állásfoglalását milyen országos, illetve vállalati érdekek motiválták, ennek ellenére nem osztja ezt a nézetet. Véleménye szerint ami most történik a szigetországban, az leginkább a recesszió szóval jellemezhető, de ez is csak japán méretekben jelent feltétlenül recessziót. Ha igazak az előrejelzések, akkor 1974 óta az idei lesz az első olyan esztendő, amikor a japán növekedési ütem negatív lesz. Az pedig magától értetődő, hogy ebben a nehéz helyzetben ilyen szélsőségesnek tűnő nyilatkozatok is elhangzanak. A konkrét szerkezeti gondokat érintve Hernádi András azt emelte ki, hogy a japán gazdaság túlzottan iparosodott, meglehetősen magas ezen belül az építőipar részaránya, ugyanakkor a korábban hagyományosan erős mezőgazdaság jelentősen vesztett súlyából, részaránya rendkívül csekély az össz bruttó nemzeti termék előállításában. Rendkívül erős ipari bázison olyan szolgáltatásokra épülő gazdaság jött létre, amelyben túl nagy a pénzügyi, a bankszféra, sőt az ingatlanszféra aránya. Egyébként ez rokon vonás a Távol- Kelet többi országával. Ezek a jelenségek a kisebb délkelet- ázsiai országokban válsághoz vezettek, Japánban ugyanakkor a megújulás, a reform kényszerét eredményezték. A küszöbönálló reformok ezekre a területekre is kiterjednek, az említett szektorokat is liberalizálni fogják. A nemzetközi partnerek szempontjából ez igen kedvező folyamat lesz, Japánnak ugyanakkor óvatos magatartást kell tanúsítania, hogy elkerülje a délkeletázsiai országokéhoz hasonló válságok kialakulását. A szigetországban régóta vita van arról, hogy adócsökkentéssel vagy keresletnövelő programokkal javítsanak a helyzeten. Hernádi András ezzel összefüggésben arra számít, hogy Japánban szokásos módon egyfajta kompromiszszum születik. Ennek keretében a magánszféra adóit valamelyest csökkenteni fogják, az pedig már tényként is ismert, hogy egy jelentős, majdnem 130 milliárd dolláros csomaggal a belső keresletet akarják ösztönözni. Egy ilyen pénzügyi csomag bepumpálása a gazdaságba lehetővé teszi majd, hogy a jelenlegi stagnálásból kikerüljenek. De tudomásul kell venni azt, hogy a jövőben nemhogy kilenc-tíz százalékos, de négy-öt százalékos növekedési ütemekkel sem lehet számolni. A japán gazdaság fejlődésének hosszabb távon most már a 2-2,5 százalékos növekedési ütem felel meg. A reformok, a dereguláció mindenképp kedvező hatással lesznek, mert a nemzetközi versenytársak is érzékelni fogják a japán piac, beleértve az áru- és tőkepiacok liberalizálódását. Rövid távon ennek lehetnek ugyan olyan hátulütői, mint például a jen további gyengülése, ami átmenetileg a kereskedelmi feszültségek növekedésével járhat, hosszabb távon azonban e feszültségek csökkenése várható, és ezzel összefüggésben az, hogy Japán mindinkább belesimul a nyugat-európai és az amerikai kultúra által képviselt globális világgazdaságba. Mindez nyilván hozzájárul ahhoz, hogy a nemzetköziesedés folyamata folytatódjék Japánban, és ezáltal a szigetjószág elfogadottabb partner legyen. Hernádi András úgy ítélte meg, a reformok elmaradásához hozzájárult az is, hogy belpolitikai téren nem sok változás következett be az elmúlt években. A konzervatív Liberális Demokrata Párt 1993-ban elvesztette ugyan 38 évig őrzött egyeduralmi pozícióját, de különböző osztódásokkal, koalíciós megoldásokkal lényegében még mindig a korábbi hatalmi elit van uralmon. Mindez egyébként távol-keleti és ezen belül különösen japán jellegzetesség, s ugyanakkor azt is jelzi, hogy a történelmi hagyományoknak mekkora súlya van. A szigetországban ma is gyakoriak a korrupciós botrányok, annak ellenére hogy a jelenlegi politikai és gazdasági vezetők már óvatosabbak a személyes összefonódások terén. Várható azonban, hogy a trend ezen a téren is változni fog, ezek a szokások Japánban is háttérbe szorulnak, s az ország ezen a téren is amerikanizálódni vagy európaizálódni fog. Japán régi törekvése, hogy a nemzetközi politikában is gazdasági erejének megfelelő súllyal rendelkezzen Hernádi András nem osztja azt a véleményt, hogy a gazdasági problémák erősödésével párhuzamosan a szigetország nemzetközi politikai aktivitása is csökkent volna. Lehet, hogy a „sikermutató” kevésbé pozitív, de nézete szerint sem a külpolitikai, sem a külgazdasági diplomácia erőssége nem csökken. A japán-orosz kapcsolatok terén nem várható áttörés mindaddig, amíg az oroszok nem hozzák meg azt a bölcs döntést, hogy a Japán által visszakövetelt négy, úgynevezett északi szigetet visszaadják Tokiónak, amiért cserébe hihetetlen gazdasági előnyökhöz juthatnának. A japán-amerikai kapcsolatok továbbra is meghatározóak lesznek mindkét ország, sőt a világpolitika, illetve a világgazdaság szempontjából is. Hernádi András szerint leginkább a japán-kínai viszonyra kell figyelni. A térségben Kína tekinthető Japán igazi, egyedüli versenytársának mind politikai, mind gazdasági téren. A nagy kérdés az, hogy mindezt a két ország miként tudja menedzselni úgy, hogy a kölcsönös félelelmek helyett az amerikai hegemón pozíciókat gyengíte kölcsönös érdekeiket tudják képviselni. Végezetül Hernádi András felhívta a figyelmet arra, hogy a japán gazdaság egyik vezető képviselője, Nakazava Kazuo, a Japán Gazdasági Szervezetek Szövetségének, a Keidanrennek egyik vezető képviselője lesz a szigetország új magyarországi nagykövete. Nem külpolitkusról, hanem gazdaságpolitikusról va szó, és ez mindenképp rendkívül fontos fejlemény. Tükrözi azt a szándékú - amit mi remélünk -, hogy Japán magyarországi tőkebefektetései az elkötelezendő három-négy éven belül megduplázódjanak, elérve az egymilliárd dollárt. A kétoldalú gazdasági kapcsoloknak csak jót tehet, hogy egy profi gadaságpolitikus, a japán vállalatok életére kiváló rálátással rendelkező szerveze egyik vezető tisztségviselője lesz az új magyarországi nagykövet - hangsúlyozta Hernádi András. Pietsch Lajos ‘ , j I v\ tb gátit dujbij} 1 -■ ’Ul: •'• Az ázsiai válságok nem veszélyeztetik Japánt A megújulás és a reform kényszere !