Magyar Nemzet, 1999. március (62. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-03 / 52. szám
1999. március 3., szerda Granasztói Pál írja egyik könyvében, hogy a lakótelep-építés fénykorában egyszer kíváncsi lett arra, hogy miért kell az épületek bejáratát éppen ha jól emlékszem, három méterre tervezni az úttest szélétől. Nyomozni kezdett a szakirodalomban, később már a külföldiben is, de sehol nem lelte nyomát ilyen építési kánonnak. A kérdés nyitját végül saját munkahelyén találta meg, talán két emelettel vagy három szobával arrébb. Egyik kollégájától tudta meg, hogy a kezdet kezdetén a főhatóság szabályozni kívánta a nagy horderejű kérdést. A halasztást nem tűrő ügy hozzá került, és a válasz elől nem lehetett kitérni. Ő pedig úgy gondolta, hogy két méter, az egy kicsit közel van. Négy méter, az meg már sok. Hát akkor legyen három. Ez került a szabályzatba, miután a főhatóság nem tett ellenvetést. Azóta ez a három méter kánonná vált.* Már a harmadik parlamenti ciklusban merül fel a kérdés, hogy nem luxus-e ekkora országban 386 képviselő. A dolog aztán annyiban maradt, mert megváltoztatásához kétharmados többség kell. (De miért éppen kétharmad? Talán azért, hogy ezen ne lehessen változtatni?) És felmerül az a kérdés is, hogy nem sok-e ez, amikor az USA-ban vagy az NSZK-ban emennyi meg amannyi. Ez persze megint csak fikció, mert a legtöbb, példaként említett ország szövetségi rendszerű tartományi kormányokkal, parlamentekkel, minisztériumokkal, összességében és arányaiban tehát inkább több tisztségviselővel, mint ahány nálunk pusztítja a köz kenyerét. A mi 386 tagú parlamentünket a hajdani állampárt és a hajdani ellenzéke közötti kölcsönös gyanakvás hozta létre, és az ugyancsak bűvös számként ismert kétharmados törvény hatálya alá helyezte. S mivel ebből épp 176 képviselőt egyénileg kell megválasztani, megtörténhetik, hogy 176 szavazat dönti el a választások sorsát. Minden egyéni választókerületben elég egyetlen voks a többivel szemben a döntéshez. Van aztán a bűvös ötszázalékos küszöb, amely esetenként több százezer választót foszthat meg attól, hogy képvi-A szerző közíró, a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség tanácsadója selethez jusson a parlamentben. Pedig 250 ezer ember nagyon sok. Málta szigetén ennyi választónak a fele is legitimálhat egy 65 fős parlamentet. A baj nemcsak az, hogy így van, hanem az is, hogy egy idő után ez a helyzet rögzül a fejekben, és azt hiszik, hogy ennek így kell lennie, ez a lehetséges világok legjobbika. A beavatottak persze tudják, hogy ez mesterkélt konstrukció, hogy volt négy százalék is, lehetne kevesebb is, több is. A dolog legnagyobb szépséghibája, amikor már politikusok is kezdik hinni, hogy ez az öt vagy négy, vagy akárhány százalék kánon, és valóban jelent valamiféle minősítést.* Amióta Magyarországon létezik parlamentarizmus, a választási rendszer mindig manipulatív volt. Ma is az. Arra kényszeríti a politikusokat, hogy ne a választás után, az eredmények ismeretében kössenek koalíciós megállapodásokat, hanem már a választások előtt, támogatóik tekintélyes részének szándéka ellenére koalíciókat alkossanak. Ezzel arra kényszerítenek számos választót, hogy megalkudjon saját lelkiismeretével, és az általa jónak tartott párt helyett a becslése szerinti kisebbik rosszra voksoljon. Hisztérikus légkörben természetellenes nyomás nehezedik a politikusokra támogatóik részéről attól való félelmükben, hogy a parlamenti küszöb alatt maradva több százezer szavazat vész el. A választók félelme jogos, de feltette-e már valaki is a kérdést, hogy erkölcsös-e a parlamenti küszöb felállítása? Hasznosnak hasznos - nem kell bíbelődni potom száz-kétszázezres választói rétegek összességében olykor akár milliót kitevő szavazatával. Pedig már mutatkoztak annak jelei, hogy ezek a szavazatok el is maradhatnak. Ha tavaly négyszázezerrel kevesebb volt a leadott szavazat, mint kilenc éve és kilencszázezerrel kevesebb, mint öt éve, akkor meglehet, hogy egy-két választási ciklus múltán nem lesz érvényes az első forduló. Ha a pártokat fennmaradásuk érdekében már előre elvtelen megállapodásokra kényszerítik, a választók cserbenhagyhatják őket. Nem a másik párt kedvéért, hanem saját lelkiismeretükre hallgatva. Súlyos politikai hiba egy fétissé vált választói törvény hasszámaiba kapaszkodva életképtelennek nyilvánítani olyan szervezeteket, amelyeknek van vagy lehet több százezer támogatójuk is. Mindenkit érhet baleset. Az MSZP 1990-ben pedig a választókerületi határokat saját érdekei szerint szabta ki - csak a harmadát érte el annak, amire számított. Az FKGP a sírból jött vissza 1994-ben, de példája - csakúgy, mint 1998-ban a MIÉP-é - igazolja, hogy a kis pártokat nem lehet leírni. Mert nem is olyan kicsik. Viszont egyetlen pártnak sincs élet- és balesetbiztosítása. Megjárta az MSZP ’90-ben, az MDF ’94-ben, az SZDSZ ’98-ban. De ebből nem következik, hogy örökre. Egyelőre nem lehet egyikükről sem kimondani, hogy visszaesésük örökre szól. * Másféle rituális körtánc is megfigyelhető a százalékszámok körül: az eredmények százalékos elszakítása a tényszámoktól. Az MSZP minden lehető alkalommal hangsúlyozza - és ezt még ellenfelei is ráhagyták -, hogy a tavaly májusi választáson ugyanolyan százalékos eredményt ért el, mint öt éve. A kommentárok hozzátódítják, hogy a második legnagyobb párt ehhez képest több mint négy százalékkal lemaradt. Százalékban igaz is, csakhogy ezzel a mutatvánnyal elfedik azt a tényt, hogy az MSZP közel négyszázezer szavazatot vesztett. Ha pedig hozzászámítjuk, hogy az öt év előtt százezer szavazatot szerzett Agrárpárt most az MSZP-t támogatta, akkor a tényleges veszteség közel félmillió. A „csúfos” második helyen végzett Fidesz viszont közel kilencszázezerrel növelte szavazói számát. Minden eredménynek lehet százaléka. Ha ötmillió helyett ezren mennek el választani, annak is lehet győztes százaléka. De nem mindegy, mekkora tömeg áll mögötte. Ha csak a parlamenti pártokat lehetne a politika részeseinek tekinteni, akkor megkövülne a politikai élet. Minden párt kicsiben kezdte. Kicsiben kezdték a mai szociáldemokrata pártok elődei, de éppen úgy a kereszténydemokraták is. A hosszú ideig kormányzó hatalmas konzervatív és liberális pártok a legtöbb parlamentben ma alárendelt szerepet játszanak, de ez nem jelenti, hogy olykor ne törhetnének fel. És a zöld pártok is nulláról indultak. * A parlamenti pártok rossz választási törvénnyel, bejutási küszöbbel, minősített többségi törvények megkövetelésével történő ritkításának van még egy nagy veszélye. Az egypárti időkben nevelkedett, demokráciát sosem szagolt nemzedékekben, azok széles tömegeiben ma is igen erős az egypárti vonzalom. Felettébb valószínű, hogy ez a beidegzettség rejtőzik a választók nagy részének parlamentellenességében. Némely politikusok, a média számos szereplője és a mindenkori hozzászólók megnyilvánulásaiból bőven ki lehet tenyészteni az egypárti mentalitás vírusát. És ez a parlament minden oldalán fellelhető. Nem fenyegethet nagyobb veszély kocapolitikust, mint ha papírt-ceruzát vesz elő, összeadja a szövetségeseivel megnyerhető szavazatok számát, és ebből azt a következtetést vonja le, hogy ha nem lennének ezek a szövetségesek, akkor ő egyedül is megkapná ugyanezt az eredményt. Régi politikai törvényszerűség, hogy több, egymáshoz közel álló párt külön-külön több szavazatot érhet el, mint a belőlük verbuvált egy párt. Ha egy törvény cikornyái miatt erőltetett szövetségeket kell létrehozni, és a választók száma csökken, akkor nem a választók buták, hanem a törvény rossz. Minden közvélemény-kutatásnál biztosabb mérce maga a választás, a fülkében magára maradt választó akarata. Ha ott kényszerítve érzi magát, ha mesterségesen teremtett viszonyok játékszerévé teszik, a közélet maga magát csapja be, állegalitás keletkezik. Áttekinthető, valóságos erőviszonyokat talán csak egy arányos listás választási rendszer útján lehet megismerni. Hogy ebből hogyan sikerül kormányzóképes parlamenti erőt létrehozni, az persze fontos, de nem állhat mindenekfelett. A parlamenti szabályok rendeltetése, hogy ne bénítsák, hanem segítsék a törvényhozás munkáját. Hamar bebizonyosodott, hogy a kétharmados törvények nagyrészt a választási eredményekben kifejezett óhaj eltérítését szolgálják. A választók, mikor döntöttek, nem kalkulálhatták döntésükbe a kétharmados törvények manipuláltságát. És a választóknak eddig még nem tették fel a kérdést: miért éppen kétharmad? Az abszolút többség talán olyan nagyon kevés? Dessewffy László Politikai babonák Mi mennyi és miért? BOJCSUK IVÁN GRAFIKÁJA Fókusz Bécsi emlékek a nyolcvanas évekből A demokratikus rendszerváltozás előkészítői Az osztrák főváros ebben a században a szülőföld közelsége miatt többször volt a magyar emigráció tevékenységének fontos színhelye. Különösen a második világháború után, amikor a megszállt országban létrehozott kommunista diktatúra elől sokan kerestek menedéket a nyugati világban. Az emigráns tevékenység Ausztriában az 1955-ben megkötött osztrák államszerződés és a vérbe fojtott 1956- os magyar szabadságharc után erősödött fel, így Bécsben született meg a Tollas Tibor szerkesztette Nemzetőr, és itt jelent meg a hetvenes évekig a bécsi Magyar Híradó. Szerkesztőségi szobájában ismertem meg Varga Bélát, Nagy Ferencet, Kovács Imrét, akikhez halálukig baráti kapcsolat fűzött. De a volt kisgazdapárti lapszerkesztő Klamár Gyula lapjában mindig helyet biztosított a magyar demokrácia más kiemelkedő személyiségeinek is Kéthly Annától Barankovics Istvánig. A jövőt tervezgetve élvezet volt hallgatni hetente egyszer Gogolák Lajos szabadegyetemi előadásnak beillő visszaemlékezéseit az újkori magyar történelemről. A kapcsolatok rendszerében számomra Hanák Tibor barátsága jelentette a legnagyobb ajándékot. Tibor, aki a SZER bécsi belső munkatársa volt, áldozatos munkával, de csendes szerénységgel igyekezett a rádió hullámhosszán a vasfüggönyön keresztül a szülőföldjén generációkat szellemi igényességre nevelni és a szélsőségektől mentesen a szabadság és a függetlenség lángját ébren tartani. De nem felejtkezett el a kinti magyarokról sem, és a nyugati emigráció legrangosabb lapjaiban, folyóirataiban arra törekedett, hogy idegen környezetben is megmaradjanak anyanyelvük kultúrájában. Klamár Gyula halála után a Magyar Híradó megszűnt, de Hanák Tibor szellemi vezetésével sikerült megindítani a Bécsi Naplót, melynek szerkesztői ma A szerző Bécsben élő újságíró is az ő szellemében igyekeznek az újságot irányítani. A hivatalos Magyarország 1990 előtt pontosan tudta, hogy 70 kilométerre az országhatártól minden emigráns ténykedés a hazai diktatúra számára igen veszélyes lehet, éppen ezért mindent elkövettek, hogy megpróbálják az emigráció sorait infiltrálni vagy valamilyen formában semlegesíteni. Az Irodalmi Újságnak is munkatársa voltam, és mint képviselője alkalmam volt megélni, hogy a hazai politikai rendőrség ügynökeinek befolyása milyen messzire elért magas osztrák körökben. A nyolcvanas években kialakult hazai ellenzék megtámogatására Blumgrund János barátommal elhatároztuk, hogy létrehozzunk egy emberi jogokat védelmező mozgalmat és ebbe bevonjuk azokat az osztrák köröket, amelyek hajlandóságot mutatnak tekintélyükkel tevékenységünket segíteni. Így alakult meg 1987. március 30-án a Magyar Szövetség az Emberi Jogokért szervezet, melynek bécsi megalakulásáról annak idején a SZER is beszámolt. Blumgrund János megnyitója után Zsille Zoltán tolmácsolta a Londonban élő Krassó György üdvözletét, aki kifejezésre juttatta, hogy tudomása szerint ez az első olyan szervezet, amely 1956 szellemében az emberi jogok védelmét tűzte zászlajára. A szervezet első elnöke egy katolikus pap volt Schermann Rudolf személyében. Már az alakuló ülésen döntés született Zsille Zoltán javaslatára, hogy a szövetség első akciója Keszthelyi Zsolt ügyében lesz, akit Magyarországon letartóztattak katonai szolgálat megtagadása miatt. A szövetség akciói között nagy feltűnést keltett az év szeptemberében a Magyarországról kitoloncolt Kiszely Károly mellett megrendezett tüntetés Bécs belvárosában, a Kartner Strassén az Ibusz-iroda előtt. Kiszely Károlyt ’87 májusában a budapesti politikai rendőrség a Duna-parti hajóállomásra kísérte, és egy útlevélnek minősített lappal felültette egy Bécsbe induló szárnyashajóra. Mivel útlevelében az állt, hogy a világ összes országára érvényes, kivéve a Magyar Népköztársaságot, így a Dialóg nevezetű békemozgalom aktivistája számára bezárultak a kapuk a magyarországi visszatérésre. A szervezet megerősítését szolgálta, hogy Erhard Busek akkori alpolgármester segítségével megnyertük szervezetünk vezetőjének Maria Rauch Kallat asszonyt, a bécsi Néppárt női szervezetének elnökét. Ettől kezdve szorosabb lett a kapcsolat Erhard Busekkel, akinek politikai befolyását kihasználva megszerveztünk a hazai ellenzéknek egy bécsi sajtókonferenciát, ahol nyilvánosságot biztosítottunk Rácz Sándortól Solt Ottiliáig számos ellenzéki személyiségnek. Busek védelmére szükségünk volt, mert csak az ő segítségével sikerült útlevelet szerezni az utolsó pillanatban Rácz Sándornak. Nagy Lajos bécsi nagykövet többször tiltakozott a bécsi alpolgármesternél, a magyar belügyekbe történő beavatkozással vádolta Buseket, de sikerült elérni, hogy húsz órával a bécsi rendezvény megkezdése előtt a belügyminisztériumból futár vitte az újonnan kiállított útlevelet Rácz Sándor lakására. Ezekben az években emlékeim másik vonulata a Szabad Európa Rádió bécsi stúdiójához kötődtek. A Volksoper melletti stúdióból próbáltam meg telefoninterjúkat készíteni New Yorktól Budapestig, ezzel is képet kívántam nyújtani mind az emigráció, mind a hazai ellenzék életéről. Ennek keretében fordult elő, hogy amikor Hardi Péterrel, az FKGP akkori főtitkárhelyettesével készítettem telefoninterjút, a beszélgetésünket állandó jelleggel zavarták, és a ránk állított titkosszolgálati tiszt közbeszólásokkal igyekezett az interjút tönkretenni. Az sem zavarta őt, hogy közöltem vele, az interjú az ő hangjával együtt fog a Szabad Európa Rádió műsorában adásba kerülni. Emlékeim harmadik területe a Független Kisgazdapárthoz kötődik. Tudomásom volt arról - Varga Bélán és Kővágó Józsefen keresztül -, hogy az Osztrák Néppárt a segítés szándékával kapcsolatot tartott fent 1948 előtt és az 1956-os szabadságharc idején az FKGP-vel, így ezt kihasználva próbáltam meg ezeket a csatornákat ismételten életre kelteni. Mivel Busek alpolgármesterrel már kapcsolatban voltam, így először sikerült elérni, hogy a párt Politikai Akadémiája hívja meg előadást tartani Csicsery-Rónay Istvánt, aki 1945 után Nagy Ferenc külpolitikai tanácsadója volt. A következő meghívás Vörös Vincének szólt, aki az 1945 utáni demokratikus kísérletről számolt be, az osztrák politikai élet rangos személyei előtt. Ugyanakkor találkozott az Osztrák Parasztszövetség elnökével, valamint Erhard Busekkel és a Néppárt főtitkárával. Vörös Vince visszatérése után nem sokkal alakult meg a Független Kisgazdapárt. Vörös Vincével a kapcsolatot ettől kezdve Antall Józsefen keresztül tartottam, hol munkahelyén, hol a lakásán hívtam fel. Telefonjaink rendszerint rövidek voltak, mivel nem akartam lehallgatóimnak esetleg értékes információkat szolgáltatni. Ezek a beszélgetések Antall Józseffel általában kéthetenként voltak, míg Vörös Vincével csak levelezés útján érintkeztünk, így került sor 1989 tavaszán a második találkozásra, amelyre a Néppárt nemcsak Vörös Vincét hívta meg, hanem az ellenzék több képviselőjét is. Az előkészületeket Rainer Stephannal együtt végeztem, aki akkor már pártjának megbízásából a kelet-közép-európai térség összes ellenzéki mozgalmával foglalkozott, így mi ketten hoztuk el a bécsi Westbahnhofra érkező magyar küldöttséget. A küldöttség tagjai voltak: Vörös Vince, Antall József, aki akkor homályban hagyta hovatartozását, Szent-Iványi István az akkor születő SZDSZ-t, míg Tirts Tamás és Bárány Anzelm a Fideszt képviselték a bécsi találkozáson. Az MDF képviselője Entz Géza volt. A háromnapos bécsi tartózkodás alatt a küldöttség találkozott a Politikai Akadémia vezetőivel, ahol Antall József német nyelven számolt be a hazai események alakulásáról. Itt készült általam az első interjú a SZER részére Antall Józseffel, amely azért bírt jelentőséggel, mert addig a SZER műsoraiban csaknem kizárólag SZDSZ- hez közel álló személyek szólaltak meg... A következő találkozásra tíz hónappal később, nem sokkal a ’90-es tavaszi választások előtt került sor Bécsben a Mozart hajón, ahová eljött a kelet-közép-európai államok számos ellenzéki politikusa. Itt már Antall József mint az MDF elnöke jelent meg. Vörös Vincét mint az FKGP elnökét bemutattam Alois Mock alkancellár-külügyminiszternek, aki akkor a Néppárt elnöke is volt. Mock kabinjában Vörös Vince közel húszperces beszélgetést folytatott. Ekkor készítettem Antall Józseffel a kabinjában a második interjút a Szabad Európa Rádió részére. Ezután már gyorsan peregtek az események a választásokig. Még sikerült elérnem, hogy az FKGP székesfehérvári nagygyűlésére megnyerjem Franz Fischler földművelésügyi minisztert, aki ma az Európai Unió mezőgazdasági felelőse. 1990 januárjában a Németh-kormány reszortminisztere akarta meghívni Fischert, de ő a hivatalos látogatással nem akarta erősíteni a kommunisták helyzetét, és így kitért a meghívás elől. Így kerülhetett sor arra, hogy 1990. február 25-én - közel negyedszázados emigráció után - a W 25-ös miniszteri kocsi társaságában először léptem át Magyarország határát. Ami azután következett, emlékeim későbbi vonulatához tartozik, melynek bizonyos szálai még mindig Bécshez kötődnek. Haas György