Magyar Nemzet, 1999. szeptember (62. évfolyam, 203-228. szám)

1999-09-25 / 224. szám

1999. szeptember 25., szombat rappáns új idiómával aján­dékoz meg bennünket Fricz Tamás Nézetrasz­­szizmus Magyarországon című írásának már a címében. (Ma­gyar Nemzet, szeptember 10.) Valóban „elátkozott korszakban élünk”: máig is faji előítéletek­kel vagy osztályharcos indula­tokkal felérő engesztelhetetlen gyűlölettel vívják bozótharcukat mindennapi életünk szinte min­den területén a politikai ellenfe­lek. Mégsem új maga a jelenség azok számára, akik felnőttként élték meg mindkét orwelli rend­szert, amelyek apokaliptikus gyötrelmeikkel tömeges lelki elnyomordást okoztak az embe­riségben. Hajlamosak lehetünk tehát arra, hogy a szerző által újonnan megfogalmazott jelen­séget, a nézetrasszizmust e tö­meges lelki elnyomorodás tüne­teként határozzuk meg. Jogalko­tásunk - a tevékeny megbánás markáns jeleként - a világon időrendi sorrendben elsőként bocsátotta ki a népbíráskodás tárgyában 1945. január hó 25. napján a 81/1945. M. E. sz. ren­deletet, majd azt - a világon egyedülálló módon - az 1919- ben és azt követően elkövetett ama politikai bűncselekmények­re is kiterjesztette, amelyeknek emberélet esett áldozatul, sőt egyes sajtócselekményekre is, kimondván, hogy azok elévülé­se 1944. december 21-én veszi kezdetét - holott e cselekmé­nyek ekkorra már elévültek. A népbíróságok nagy szigorral jár­tak el a háborús és népellenes cselekményekkel megvádoltak ügyében, azoknak a személyek­nek az ügyében pedig, akiket a népbíróság által nem sikerült el­ítéltetni, a politikai rendőrség gyakran internálást rendelt el. A hazai gulagot pedig nemegyszer nehezebb volt elviselni, mint a bíróság által kiszabott, büntető­intézetben letöltendő büntetést. Hiába történt meg azonban pél­dás szigorral a politikai bűncse­lekmények megtorlása, a nézet­rasszizmus bajnokai - a nekik nem tetszőkre mutogatva - to­vábbra is gondolatrendőrségért kiáltanak. Bezzeg ők - akár kár­pótlásról, akár igazságtételről legyen szó - a kommunizmus kárvallottaival szemben semmi megértést vagy éppen részvétet nem tanúsítanak. Inkább az A szerző jogász, nyugalmazott bíró orwelli Állatfarmban megszo­kott módon viselkednek, ahol minden állat egyenlő, de vannak még egyenlőbbek. Magyaráza­tot nyújt e jelenségre az a körül­mény, hogy a nézetrasszizmus hangvételében, sőt annak műve­lőiben is gyakran a letűnt idők levitézlett véleményformálóit vagy azok szellemi, olykor meg törvényes örököseit ismerhetjük fel. Ez esetben arra következ­­tetheüink, hogy ezúttal nem kór­tünetről, hanem olyan harcmo­dorról van szó, amelyet a letűnt rendszerben a hatalom megra­gadása érdekében volt szokás alkalmazni, ma pedig a hatalom megőrzése vagy éppen gyarapí­tása érdekében kívánják az ér­dekeltek ezt a gyakorlatot to­vábbra is folytatni. Mezei Balázs Nézetrassziz­mus vagy politikai taktika (Ma­gyar Nemzet, szeptember 17.) című cikkében azt írja: a nézet­rasszizmus egyes fajtái gyógyít­hatók, de csak akkor, ha ezt poli­tikai érdeken alapuló politikai akarat lehetővé teszi. Számomra nem egészen meggyőző módon az úgynevezett Torgyán-ellen­­ségre, vagyis arra hivatkozik, hogy az MSZP és Torgyán Jó­zsef közötti szövetségre lépés öt­lete folytán máris csökkent a gyűlöletretorika hőfoka. A politi­kai akaratot azonban maga a szerző is gyengének ítéli meg, számolva azzal a lehetőséggel, hogy az MSZP a kisgazdákkal való latens kapcsolatot is elegen­dőnek találhatja a Fidesz meg­előzéséhez. Végül arra a követ­keztetésre jut, hogy egy jól szer­vezett és eredményesen fóku­szált kommunikációs stratégia esetén a következő ciklusban várható a nézetrasszizmus látvá­nyos hanyatlása, amikorra fény derül arra, hogy a mégoly szen­zációéhes hazai társadalom sem mindenevő. Elek István Nyelvpolitikai erőtér című cikkében (Magyar Nemzet, szeptember 18.) - ab­ból kiindulva, hogy a zsidókér­désről a Magyar Hírlapban kö­zölt cikke milyen élénk vitát váltott ki a hazai sajtóban - iga­zolva látja: Magyarországon a zsidókérdés a közelmúlt és a je­len egyik legfontosabb témája, valamint hogy ennek a legfon­tosabb aktuális jelentése az anti­szemitizmust a liberális demok­ráciákban méltán övező morális elítéléssel való visszaélés. Sze­rinte két szélsőséges szemlélet:­­ az antiszemiták és (Bibó Ist­ván után­) az „előírásos” filo­szemiták­­ harca jellemzi a mai magyar nyilvánosságot. Az an­tiszemita szemlélet képviselete marginális jelenség. Ellenben az „előírásos” filoszemita beállí­tottság a zsidósággal kapcsola­tos nyilvános beszédet meghatá­rozó erővel van jelen. A zsidó­kérdés - felfogásuk szerint - nem lehet nyilvános beszéd tár­gya, mert azt egyértelműen azo­nosítják az antiszemitizmussal. A közép önálló szemléletként és politikai tényezőként egyik szélsőség számára sem létezik. Demokrata szemében egyik szélsőség meghatározó szerepe sem kívánatos. A szerző kívána­tosnak tartja, hogy a zsidóság­gal kapcsolatos nyilvános be­szédben az értelmiség szerepet vállaljon. Fricz Tamás szerint a nézet­rasszizmust kétségtelenül komplikálja a „hagyományos”, az etnikai alapú, de­­ kétoldalú­­ rasszizmus jelenléte is. Nem a hallgatás a szabadság - hanem a nyílt beszéd - írja. Ha a „ha­gyományos rasszizmus” követ­kezményeként a lelki károsodás mint tünet jelentkezik, akkor valóban kívánatosnak látszik, hogy azt exploráljuk. Nem va­gyok azonban olyan derűlátó mint Mezei Balázs, aki jó eset­ben már a következő ciklusra várja a nézetrasszizmus hanyat­lását. Különösen a „hagyomá­nyos” nézetrasszizmus esetében - az elszenvedett, nehezen gyógyuló pszichikai sérülések miatt - ez alighanem korszakos feladat. Ahhoz, hogy ezt a kor­szakot lehetőleg megrövidítsük, hogy a nézetrasszizmust kezelni tudjuk, korrekt diagnózis felállí­tására kell törekednünk. Lehető­leg azt kell tehát tisztáznunk, hogy az lelki sérülés miatt, avagy más okból, valójában harcmodor formájában jelentke­zik-e. Egyetértek azzal az állás­ponttal, hogy a nézetrasszizmus destruktív hatását azért képes kifejteni, mert népességünk po­litikai kultúrája rendkívül ala­csony színvonalú. E színvonal emelése ugyancsak korszakos - nevelés útján megoldható - fel­adat. Ugyanakkor mind a köz­vélemény-kutatások, mind pe­dig az országgyűlési választá­sok eredményei azt tanúsítják, hogy a választók nem díjazzák a szélsőségeket, ami némi derűlá­tásra jogosíthat fel bennünket. Hiszen a nézetrasszizmus kife­jezetten szélsőséges jelenség. A „hagyományos”, etnikai alapú rasszizmus nem meríti ki a nézetrasszizmus fogalmát, ha­nem annak csupán egy igen jel­legzetes, de nem kizárólagos megjelenési formája. Egyetértek Fricz Tamással, aki a „hagyomá­nyos” rasszizmus kétoldalú vol­tát hangsúlyozza. Amint nehezen viseljük, ha minket a nézet­rasszizmus némely bajnokai sommásan bűnös nemzetként ke­zelnek, ugyanúgy, nagy hiba len­ne, ha a nézetrasszizmust csupán a zsidókérdés egyik vetületeként fognánk fel. Megerősít ebben a meggyő­ződésemben a következő élmé­nyem: az ’50-es évek elején, fia­tal bíróként megismerkedtem egy szeretetre méltó idős kollé­gával, aki megtisztelt bizalmá­val. Elpanaszolta amiatt érzett aggodalmát, hogy két, különben igen tehetséges fia milyen lelkes kommunista, és hogy előttük még ő sem mer őszintén beszél­ni. Ez a közlés nem lepett meg, hiszen akkor már az idősebbik fiú a jogtudomány, a másik fiú pedig az irodalom közismert fe­negyereke volt. Az apa aggodal­ma nem bizonyult alaptalannak: a fivérek közül a fiatalabb azok közé az írók közé tartozik, akik - az SZKP XX. kongresszusának hatására - revideálták korábbi politikai nézeteiket. Az ’ 56-os forradalomban tanúsított maga­tartása miatt pedig súlyos sza­badságvesztést kellett elviselnie. Az a gyanúm: a holokauszt ide­jében alighanem elszenvedett olyan súlyos sérelmeket, ame­lyek bizonnyal alkalmasak len­nének arra, hogy a nála pregnán­san észlelhető nézetrasszizmust lelki sérülései tüneteként hatá­rozzuk meg. A véleményformáló azonban a nézetrasszizmust az adott társadalmi rendszertől és a koalíciós kormányoktól függet­lenül, töretlenül gyakorolta és gyakorolja. Ezért azt hiszem, az a helyes, ha ezt a jelenséget az általa következetesen preferált politikai célok szolgálatában álló harcmodornak minősítjük. A nézetrasszizmus a szélső­ség egyik megnyilvánulása, amit bizony az érintettek olykor zokon vesznek. Előfordult már velem, hogy több évtizedes ba­rátságaim szakadtak meg a Ma­gyar Nemzetben megjelent jám­bor kis dolgozataim miatt. Neta­lán magam is a nézetrasszizmus egyik bajnoka lennék? Pedig amikor opusaimat megalkotom mindig önmérsékletre és tárgyi­lagosságra törekszem. Lehet, hogy mégsem sikerül? Döntsék el azok, akik soraimat elolva­sásra méltatják. Mindenesetre a jövőben fo­kozott mértékben óvakodom at­tól, hogy a nézetrasszizmus vét­kébe essem. Balogh Zsigmond Nézetrasszizmus élmények tükrében Kórtünet vagy harcmodor?­ I­ I­­ !­­ Szavaztak az MSZOSZ-ben Bizalom az elnöknek - fogyatkozik a tagság Még nem lehet tudni, miképpen zárul a CW Banknál felhalmozódott 70 mil­liárdos veszteség ügye. Ki vagy kik a felelősök, miből keletkezett a veszte­ség, ami végül is a mi adóforintjainkat terheli. Túlontúl sok a magyarázkodás. Mindenesetre miniszterelnökünk egyik reggeli rádióinterjújában határozottan nyilatkozott. Hetvenmilliárd az hetvenmilliárd - mondta lakonikus egyszerűséggel, de sokatmondóan...* Talán akadnak, akik emlékeznek arra, hogy bizonyos körökben mekkora felháborodást váltott ki az első szabad választások előtt az a röpirat, amely Apák és fiúk címmel egy csomó - főleg az SZDSZ-hez tartozó - vezető politikus, képviselőjelölt szüleinek MSZMP-s múltjával foglalkozott. Nos, legutóbb a radikálliberálisokhoz közel álló egyik újság a jelenlegi kormányfő édesapjának egykori jelentéktelen funkcióját firtatta. A korábban hábor­gók most hallgattak. Vajon mit fognak tenni, ha újból a tíz évvel ezelőtti vagy ahhoz hasonló röpirat kerül a nyilvá­nosság elé? Az ő apukáik között jóval többen akadtak olyanok, akik a kom­munizmus „rangos” szekértolói voltak. Sőt közülük jó néhányan saját maguk is a letűnt eszmét hirdették. Akadt, akik a gyalogszerrel vízen járó Mao hívei közé tartozott... * Tanulságos, jó adást állított össze az elmúlt vasárnap a közszolgálati tévé A hét című műsorának stábja. Különö­sen a magyar adósságcsapdáról szóló anyag világosított fel sokat. Egyebek között arról, hogy 25 milliárd dollár külföldi adósságállománnyal adta át az országot az utolsó pártállami kormány a szabadon választottnak. Ez az adós­ságállomány 2000-re kamatokkal a ha­zai GDP 60 százalékára, 30 milliárdra növekedik, amelynek évi 700-750 mil­liárd forint a törlesztőrészlete. Csath Magdolna közgazdász is megszólalt az adásban. Feltette a kér­dést, hogy vajon milyen céllal adósítot­­ták el ilyen módon az országot. Azután miért nem kértünk a rendszerváltáskor átütemezést, adósságcsökkenést, eset­leg elengedést. Véleménye szerint ez még nap­jainkban sem lenne késő... * Meglepte Sándor Lászlót, hogy a szakszervezeti taglétszám folyamatos lemorzsolódása, meg postabanki VIP- kölcsöne után a szövetségi tanács tag­jainak négyötöde bizalmáról biztosítot­ta. Igaz, a Papíripari Szakszervezet ki­lépett a szövetségből, de hát Sándor László marad. Csak a tagság fogyatkozik. Egyre gyorsabban...* Az Állami Számvevőszék vizsgála­ta jó néhány szabálytalanságot állapí­tott meg az Országos Egészségbiztosí­tási Pénztárnál. Egyebek között a szék­házban engedély nélkül és gazdaságta­lan megoldással építettek tízmillió fo­rintért a vezetők számára fürdőszobá­kat. Ezek kialakításához mintegy negy­ven méteren keresztül kellett csöveket vezetni a vizesblokktól. Lehet, hogy szükség volt a fürdőszobákra, de azért mégsem ízléses ilyenek építése akkor, amikor egyre csak csökken a gyógy­szerekhez való tb-hozzájárulás. Az öregeknek meg nincs pénzük a legszükségesebbek kiváltására sem... * Rövidhír az egyik újságban. Közel nyolcmilliót érő Mercedesét adta át egy ötvenéves férfi három zsarolónak minap a Felső Széchenyi-rakparton, mert azok fegyvert fogtak kedvenc ku­tyájára. Úgy látszik, napjainkban nem­csak ember lehet túsz. Kutya is...* Nem mindennapi levelet juttatott el Gaskó István, a Vasutas Dolgozók Szabad Szakszervezetének elnöke a Fővárosi Bíróság elnökéhez. Arra hívta fel a szakszervezeti sztrájkot első fo­kon jogtalannak minősítő bírót, hogy hagyjon fel a bíráskodással, mert mél­tatlan a bírói pályára. Tette ezt azért, mert a Legfelsőbb Bíróság - megvál­toztatva az első- és másodfokú ítéle­teket - végül is a sztrájkot jogosnak ítélte. A Fővárosi Bíróság elnöke eré­lyesen visszautasította az ilyenfajta megnyilatkozást, és kikérte magának Gaskó fenyegetését is. Úgy látszik, a szakszervezeti elnök nem tudja, hogy a bíró is ember, ezért tévedhet. A korrigálásra való a másod­fok meg a felülvizsgálati eljárás. Olyanra azonban nem emlékeznek az annalesek, hogy az ügyfél téves és megváltoztatott ítélet miatt pályája el­hagyására hívja fel a bírót. Ilyenfajta anarchisztikus megnyil­vánulásokat indokolt keményen vissza­utasítani...* Gyakran lehetett látni a különböző tévécsatornák képernyőjén a korábban már felfüggesztett börtönre ítélt és most más bűncselekmények miatt elő­zetes letartóztatásban lévő Tasnádi Pé­ter Rózsadombon épülő luxusvilláját. Az épület homlokzatán nagyméretű cí­mer éktelenkedik pajzsán koronával, bal alsó és jobb felső sarkában a horvát történelmi címerrel. Sugallva, hogy a kastélyszerű villa lakója egykori főne­mesi sarj leszármazottja. Tanulságos ez az építmény. Az egykori fő- meg köznemesek rádöbbenhetnek, hogy ta­lán jobb, ha csak maguk között hasz­nálják valamikori titulusaikat. Mert ha nem, parvenük közé keverednek...* A sok helyen jelen lévő létbizony­talanság, pozíció­, állásféltés bizony nem kevesekből váltott ki szervilitást. Valaki mesélte, hogy alapos nézetelté­rése támadt főnökével. Alig telt el né­hány nap, elhúzódtak mellőle a kollé­gák, ha meglátták. Még a portás is fél­refordult, amikor bement az épületbe. Valaki meg is jegyezte: mérges a főnök, nem köszön a portás... * Nem ok nélkül az ország egyik legjelesebb múzeuma a Központi Bá­nyászati Múzeum Sopronban. A Templom utcai egykori Esterházy-pa­­lotában 850 négyzetméteren négy­százféle ásványt, a hazai bányászat, a „jövesztés” fejlődését kísérhetjük fi­gyelemmel a csákányozástól a rob­bantásig. Láthatunk ékeket, kalapá­csokat, csákányokat, széngyalukat, mozgásban lévő kicsinyített bánya­gépeket. A palota egykori lovardájában nyílt meg a Bányászat a művészetben elnevezésű kiállítás. Töprengve áll meg a látogató egy faszobor előtt, amely fehér zubbonyos, piros nadrá­­gos bányászt ábrázol. Sokáig vitatott volt, hogy mely korból származik a szépen formált, becses darab. Azután Molnár László múzeumigazgató ellá­togatott Rozsnyóra. Ott a katolikus templomban a főoltárkép a Kisdedet ábrázolja Máriával és Erzsébettel. Háttérben 15-20 bányász csillét tol, néhányan mérési munkát végeznek, hárman énekelnek. Valamennyi bányászon megszólalásig ugyanaz a ruha, mint a soproni faszobron. Az oltárképen a dátum 1513. A múzeum­igazgató így jött rá, hogy a XVI. szá­zad első feléből származhat az érté­kes szobrocska. Molnár Lászlót a kö­zelmúltban nyugdíjazták. Hetvenöt éves volt, és kerek negyedszázadig vezette a múzeumot. Sokan sajnálták a városban, hogy távozott helyéről. A szeretettel, nagy odafigyeléssel végzett munka, a múzeum állandó gya­rapítása, bővítése emlékét sokáig őriz­ni fogja... Boross Imre Nézőpont Maffiar Nemzet 15

Next