Magyar Nemzet, 1999. szeptember (62. évfolyam, 203-228. szám)
1999-09-25 / 224. szám
1999. szeptember 25., szombat rappáns új idiómával ajándékoz meg bennünket Fricz Tamás Nézetraszszizmus Magyarországon című írásának már a címében. (Magyar Nemzet, szeptember 10.) Valóban „elátkozott korszakban élünk”: máig is faji előítéletekkel vagy osztályharcos indulatokkal felérő engesztelhetetlen gyűlölettel vívják bozótharcukat mindennapi életünk szinte minden területén a politikai ellenfelek. Mégsem új maga a jelenség azok számára, akik felnőttként élték meg mindkét orwelli rendszert, amelyek apokaliptikus gyötrelmeikkel tömeges lelki elnyomordást okoztak az emberiségben. Hajlamosak lehetünk tehát arra, hogy a szerző által újonnan megfogalmazott jelenséget, a nézetrasszizmust e tömeges lelki elnyomorodás tüneteként határozzuk meg. Jogalkotásunk - a tevékeny megbánás markáns jeleként - a világon időrendi sorrendben elsőként bocsátotta ki a népbíráskodás tárgyában 1945. január hó 25. napján a 81/1945. M. E. sz. rendeletet, majd azt - a világon egyedülálló módon - az 1919- ben és azt követően elkövetett ama politikai bűncselekményekre is kiterjesztette, amelyeknek emberélet esett áldozatul, sőt egyes sajtócselekményekre is, kimondván, hogy azok elévülése 1944. december 21-én veszi kezdetét - holott e cselekmények ekkorra már elévültek. A népbíróságok nagy szigorral jártak el a háborús és népellenes cselekményekkel megvádoltak ügyében, azoknak a személyeknek az ügyében pedig, akiket a népbíróság által nem sikerült elítéltetni, a politikai rendőrség gyakran internálást rendelt el. A hazai gulagot pedig nemegyszer nehezebb volt elviselni, mint a bíróság által kiszabott, büntetőintézetben letöltendő büntetést. Hiába történt meg azonban példás szigorral a politikai bűncselekmények megtorlása, a nézetrasszizmus bajnokai - a nekik nem tetszőkre mutogatva - továbbra is gondolatrendőrségért kiáltanak. Bezzeg ők - akár kárpótlásról, akár igazságtételről legyen szó - a kommunizmus kárvallottaival szemben semmi megértést vagy éppen részvétet nem tanúsítanak. Inkább az A szerző jogász, nyugalmazott bíró orwelli Állatfarmban megszokott módon viselkednek, ahol minden állat egyenlő, de vannak még egyenlőbbek. Magyarázatot nyújt e jelenségre az a körülmény, hogy a nézetrasszizmus hangvételében, sőt annak művelőiben is gyakran a letűnt idők levitézlett véleményformálóit vagy azok szellemi, olykor meg törvényes örököseit ismerhetjük fel. Ez esetben arra következtetheüink, hogy ezúttal nem kórtünetről, hanem olyan harcmodorról van szó, amelyet a letűnt rendszerben a hatalom megragadása érdekében volt szokás alkalmazni, ma pedig a hatalom megőrzése vagy éppen gyarapítása érdekében kívánják az érdekeltek ezt a gyakorlatot továbbra is folytatni. Mezei Balázs Nézetrasszizmus vagy politikai taktika (Magyar Nemzet, szeptember 17.) című cikkében azt írja: a nézetrasszizmus egyes fajtái gyógyíthatók, de csak akkor, ha ezt politikai érdeken alapuló politikai akarat lehetővé teszi. Számomra nem egészen meggyőző módon az úgynevezett Torgyán-ellenségre, vagyis arra hivatkozik, hogy az MSZP és Torgyán József közötti szövetségre lépés ötlete folytán máris csökkent a gyűlöletretorika hőfoka. A politikai akaratot azonban maga a szerző is gyengének ítéli meg, számolva azzal a lehetőséggel, hogy az MSZP a kisgazdákkal való latens kapcsolatot is elegendőnek találhatja a Fidesz megelőzéséhez. Végül arra a következtetésre jut, hogy egy jól szervezett és eredményesen fókuszált kommunikációs stratégia esetén a következő ciklusban várható a nézetrasszizmus látványos hanyatlása, amikorra fény derül arra, hogy a mégoly szenzációéhes hazai társadalom sem mindenevő. Elek István Nyelvpolitikai erőtér című cikkében (Magyar Nemzet, szeptember 18.) - abból kiindulva, hogy a zsidókérdésről a Magyar Hírlapban közölt cikke milyen élénk vitát váltott ki a hazai sajtóban - igazolva látja: Magyarországon a zsidókérdés a közelmúlt és a jelen egyik legfontosabb témája, valamint hogy ennek a legfontosabb aktuális jelentése az antiszemitizmust a liberális demokráciákban méltán övező morális elítéléssel való visszaélés. Szerinte két szélsőséges szemlélet: az antiszemiták és (Bibó István után) az „előírásos” filoszemiták harca jellemzi a mai magyar nyilvánosságot. Az antiszemita szemlélet képviselete marginális jelenség. Ellenben az „előírásos” filoszemita beállítottság a zsidósággal kapcsolatos nyilvános beszédet meghatározó erővel van jelen. A zsidókérdés - felfogásuk szerint - nem lehet nyilvános beszéd tárgya, mert azt egyértelműen azonosítják az antiszemitizmussal. A közép önálló szemléletként és politikai tényezőként egyik szélsőség számára sem létezik. Demokrata szemében egyik szélsőség meghatározó szerepe sem kívánatos. A szerző kívánatosnak tartja, hogy a zsidósággal kapcsolatos nyilvános beszédben az értelmiség szerepet vállaljon. Fricz Tamás szerint a nézetrasszizmust kétségtelenül komplikálja a „hagyományos”, az etnikai alapú, de kétoldalú rasszizmus jelenléte is. Nem a hallgatás a szabadság - hanem a nyílt beszéd - írja. Ha a „hagyományos rasszizmus” következményeként a lelki károsodás mint tünet jelentkezik, akkor valóban kívánatosnak látszik, hogy azt exploráljuk. Nem vagyok azonban olyan derűlátó mint Mezei Balázs, aki jó esetben már a következő ciklusra várja a nézetrasszizmus hanyatlását. Különösen a „hagyományos” nézetrasszizmus esetében - az elszenvedett, nehezen gyógyuló pszichikai sérülések miatt - ez alighanem korszakos feladat. Ahhoz, hogy ezt a korszakot lehetőleg megrövidítsük, hogy a nézetrasszizmust kezelni tudjuk, korrekt diagnózis felállítására kell törekednünk. Lehetőleg azt kell tehát tisztáznunk, hogy az lelki sérülés miatt, avagy más okból, valójában harcmodor formájában jelentkezik-e. Egyetértek azzal az állásponttal, hogy a nézetrasszizmus destruktív hatását azért képes kifejteni, mert népességünk politikai kultúrája rendkívül alacsony színvonalú. E színvonal emelése ugyancsak korszakos - nevelés útján megoldható - feladat. Ugyanakkor mind a közvélemény-kutatások, mind pedig az országgyűlési választások eredményei azt tanúsítják, hogy a választók nem díjazzák a szélsőségeket, ami némi derűlátásra jogosíthat fel bennünket. Hiszen a nézetrasszizmus kifejezetten szélsőséges jelenség. A „hagyományos”, etnikai alapú rasszizmus nem meríti ki a nézetrasszizmus fogalmát, hanem annak csupán egy igen jellegzetes, de nem kizárólagos megjelenési formája. Egyetértek Fricz Tamással, aki a „hagyományos” rasszizmus kétoldalú voltát hangsúlyozza. Amint nehezen viseljük, ha minket a nézetrasszizmus némely bajnokai sommásan bűnös nemzetként kezelnek, ugyanúgy, nagy hiba lenne, ha a nézetrasszizmust csupán a zsidókérdés egyik vetületeként fognánk fel. Megerősít ebben a meggyőződésemben a következő élményem: az ’50-es évek elején, fiatal bíróként megismerkedtem egy szeretetre méltó idős kollégával, aki megtisztelt bizalmával. Elpanaszolta amiatt érzett aggodalmát, hogy két, különben igen tehetséges fia milyen lelkes kommunista, és hogy előttük még ő sem mer őszintén beszélni. Ez a közlés nem lepett meg, hiszen akkor már az idősebbik fiú a jogtudomány, a másik fiú pedig az irodalom közismert fenegyereke volt. Az apa aggodalma nem bizonyult alaptalannak: a fivérek közül a fiatalabb azok közé az írók közé tartozik, akik - az SZKP XX. kongresszusának hatására - revideálták korábbi politikai nézeteiket. Az ’ 56-os forradalomban tanúsított magatartása miatt pedig súlyos szabadságvesztést kellett elviselnie. Az a gyanúm: a holokauszt idejében alighanem elszenvedett olyan súlyos sérelmeket, amelyek bizonnyal alkalmasak lennének arra, hogy a nála pregnánsan észlelhető nézetrasszizmust lelki sérülései tüneteként határozzuk meg. A véleményformáló azonban a nézetrasszizmust az adott társadalmi rendszertől és a koalíciós kormányoktól függetlenül, töretlenül gyakorolta és gyakorolja. Ezért azt hiszem, az a helyes, ha ezt a jelenséget az általa következetesen preferált politikai célok szolgálatában álló harcmodornak minősítjük. A nézetrasszizmus a szélsőség egyik megnyilvánulása, amit bizony az érintettek olykor zokon vesznek. Előfordult már velem, hogy több évtizedes barátságaim szakadtak meg a Magyar Nemzetben megjelent jámbor kis dolgozataim miatt. Netalán magam is a nézetrasszizmus egyik bajnoka lennék? Pedig amikor opusaimat megalkotom mindig önmérsékletre és tárgyilagosságra törekszem. Lehet, hogy mégsem sikerül? Döntsék el azok, akik soraimat elolvasásra méltatják. Mindenesetre a jövőben fokozott mértékben óvakodom attól, hogy a nézetrasszizmus vétkébe essem. Balogh Zsigmond Nézetrasszizmus élmények tükrében Kórtünet vagy harcmodor? I I ! Szavaztak az MSZOSZ-ben Bizalom az elnöknek - fogyatkozik a tagság Még nem lehet tudni, miképpen zárul a CW Banknál felhalmozódott 70 milliárdos veszteség ügye. Ki vagy kik a felelősök, miből keletkezett a veszteség, ami végül is a mi adóforintjainkat terheli. Túlontúl sok a magyarázkodás. Mindenesetre miniszterelnökünk egyik reggeli rádióinterjújában határozottan nyilatkozott. Hetvenmilliárd az hetvenmilliárd - mondta lakonikus egyszerűséggel, de sokatmondóan...* Talán akadnak, akik emlékeznek arra, hogy bizonyos körökben mekkora felháborodást váltott ki az első szabad választások előtt az a röpirat, amely Apák és fiúk címmel egy csomó - főleg az SZDSZ-hez tartozó - vezető politikus, képviselőjelölt szüleinek MSZMP-s múltjával foglalkozott. Nos, legutóbb a radikálliberálisokhoz közel álló egyik újság a jelenlegi kormányfő édesapjának egykori jelentéktelen funkcióját firtatta. A korábban háborgók most hallgattak. Vajon mit fognak tenni, ha újból a tíz évvel ezelőtti vagy ahhoz hasonló röpirat kerül a nyilvánosság elé? Az ő apukáik között jóval többen akadtak olyanok, akik a kommunizmus „rangos” szekértolói voltak. Sőt közülük jó néhányan saját maguk is a letűnt eszmét hirdették. Akadt, akik a gyalogszerrel vízen járó Mao hívei közé tartozott... * Tanulságos, jó adást állított össze az elmúlt vasárnap a közszolgálati tévé A hét című műsorának stábja. Különösen a magyar adósságcsapdáról szóló anyag világosított fel sokat. Egyebek között arról, hogy 25 milliárd dollár külföldi adósságállománnyal adta át az országot az utolsó pártállami kormány a szabadon választottnak. Ez az adósságállomány 2000-re kamatokkal a hazai GDP 60 százalékára, 30 milliárdra növekedik, amelynek évi 700-750 milliárd forint a törlesztőrészlete. Csath Magdolna közgazdász is megszólalt az adásban. Feltette a kérdést, hogy vajon milyen céllal adósították el ilyen módon az országot. Azután miért nem kértünk a rendszerváltáskor átütemezést, adósságcsökkenést, esetleg elengedést. Véleménye szerint ez még napjainkban sem lenne késő... * Meglepte Sándor Lászlót, hogy a szakszervezeti taglétszám folyamatos lemorzsolódása, meg postabanki VIP- kölcsöne után a szövetségi tanács tagjainak négyötöde bizalmáról biztosította. Igaz, a Papíripari Szakszervezet kilépett a szövetségből, de hát Sándor László marad. Csak a tagság fogyatkozik. Egyre gyorsabban...* Az Állami Számvevőszék vizsgálata jó néhány szabálytalanságot állapított meg az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnál. Egyebek között a székházban engedély nélkül és gazdaságtalan megoldással építettek tízmillió forintért a vezetők számára fürdőszobákat. Ezek kialakításához mintegy negyven méteren keresztül kellett csöveket vezetni a vizesblokktól. Lehet, hogy szükség volt a fürdőszobákra, de azért mégsem ízléses ilyenek építése akkor, amikor egyre csak csökken a gyógyszerekhez való tb-hozzájárulás. Az öregeknek meg nincs pénzük a legszükségesebbek kiváltására sem... * Rövidhír az egyik újságban. Közel nyolcmilliót érő Mercedesét adta át egy ötvenéves férfi három zsarolónak minap a Felső Széchenyi-rakparton, mert azok fegyvert fogtak kedvenc kutyájára. Úgy látszik, napjainkban nemcsak ember lehet túsz. Kutya is...* Nem mindennapi levelet juttatott el Gaskó István, a Vasutas Dolgozók Szabad Szakszervezetének elnöke a Fővárosi Bíróság elnökéhez. Arra hívta fel a szakszervezeti sztrájkot első fokon jogtalannak minősítő bírót, hogy hagyjon fel a bíráskodással, mert méltatlan a bírói pályára. Tette ezt azért, mert a Legfelsőbb Bíróság - megváltoztatva az első- és másodfokú ítéleteket - végül is a sztrájkot jogosnak ítélte. A Fővárosi Bíróság elnöke erélyesen visszautasította az ilyenfajta megnyilatkozást, és kikérte magának Gaskó fenyegetését is. Úgy látszik, a szakszervezeti elnök nem tudja, hogy a bíró is ember, ezért tévedhet. A korrigálásra való a másodfok meg a felülvizsgálati eljárás. Olyanra azonban nem emlékeznek az annalesek, hogy az ügyfél téves és megváltoztatott ítélet miatt pályája elhagyására hívja fel a bírót. Ilyenfajta anarchisztikus megnyilvánulásokat indokolt keményen visszautasítani...* Gyakran lehetett látni a különböző tévécsatornák képernyőjén a korábban már felfüggesztett börtönre ítélt és most más bűncselekmények miatt előzetes letartóztatásban lévő Tasnádi Péter Rózsadombon épülő luxusvilláját. Az épület homlokzatán nagyméretű címer éktelenkedik pajzsán koronával, bal alsó és jobb felső sarkában a horvát történelmi címerrel. Sugallva, hogy a kastélyszerű villa lakója egykori főnemesi sarj leszármazottja. Tanulságos ez az építmény. Az egykori fő- meg köznemesek rádöbbenhetnek, hogy talán jobb, ha csak maguk között használják valamikori titulusaikat. Mert ha nem, parvenük közé keverednek...* A sok helyen jelen lévő létbizonytalanság, pozíció, állásféltés bizony nem kevesekből váltott ki szervilitást. Valaki mesélte, hogy alapos nézeteltérése támadt főnökével. Alig telt el néhány nap, elhúzódtak mellőle a kollégák, ha meglátták. Még a portás is félrefordult, amikor bement az épületbe. Valaki meg is jegyezte: mérges a főnök, nem köszön a portás... * Nem ok nélkül az ország egyik legjelesebb múzeuma a Központi Bányászati Múzeum Sopronban. A Templom utcai egykori Esterházy-palotában 850 négyzetméteren négyszázféle ásványt, a hazai bányászat, a „jövesztés” fejlődését kísérhetjük figyelemmel a csákányozástól a robbantásig. Láthatunk ékeket, kalapácsokat, csákányokat, széngyalukat, mozgásban lévő kicsinyített bányagépeket. A palota egykori lovardájában nyílt meg a Bányászat a művészetben elnevezésű kiállítás. Töprengve áll meg a látogató egy faszobor előtt, amely fehér zubbonyos, piros nadrágos bányászt ábrázol. Sokáig vitatott volt, hogy mely korból származik a szépen formált, becses darab. Azután Molnár László múzeumigazgató ellátogatott Rozsnyóra. Ott a katolikus templomban a főoltárkép a Kisdedet ábrázolja Máriával és Erzsébettel. Háttérben 15-20 bányász csillét tol, néhányan mérési munkát végeznek, hárman énekelnek. Valamennyi bányászon megszólalásig ugyanaz a ruha, mint a soproni faszobron. Az oltárképen a dátum 1513. A múzeumigazgató így jött rá, hogy a XVI. század első feléből származhat az értékes szobrocska. Molnár Lászlót a közelmúltban nyugdíjazták. Hetvenöt éves volt, és kerek negyedszázadig vezette a múzeumot. Sokan sajnálták a városban, hogy távozott helyéről. A szeretettel, nagy odafigyeléssel végzett munka, a múzeum állandó gyarapítása, bővítése emlékét sokáig őrizni fogja... Boross Imre Nézőpont Maffiar Nemzet 15