Magyar Nemzet, 2000. március (63. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-14 / 62. szám
iik ti zenkilencszáznegyvennyolc tavaszán már egy kerek esztendeje voltunk a nemzetek közösségébe visszafogott, szabad ország. A szovjet kormány 1948 februárjában értesítette a magyar kormányt, hogy az 1947-es párizsi béke értelmében kivonja hazánkból csapatait és csak a még mindig megszállt Ausztriában állomásozó Vörös Hadsereg ellátásához szükséges erőket tartja Magyarországon. Úgy tűnt, lassan rendbe jönnek a dolgok. Nem sejtettük, hogy rövid szabadságunk utolsó pillanatait éljük, hála a szabadságharc emlékének. Az ország lelkesen ünnepelt. Külföldi küldöttségek érkeztek, így például Jugoszláviából Milovan Gyilasz, Amerikából és Franciaországból ottaki magyar egyesületek képviselői jöttek tömegével. Tizenötödikén, hétfőn délelőtt a diákifjúság vonult el ünnepi menetben a Nemzeti Múzeum előtt. Ma is megjelenik előttem a napsugaras délelőtt, amint a Kálvin tér felől felbukkan az egyetemi cserkészcsapat; az árvalányhajas kalapok erdeje előtt egy fúvószenekar halad. A cserkészeket Klaniczay Tibor vezeti; a díszemelvényről Sík Sándor integet... A napilapok terjedelmes tudósításokat közöltek. A társadalmi megbékélés jegyében a Magyar Nemzet ünnepi számában többek között Bethlen Margit és Vaszary Gábor tárcái olvashatók. Az írónő férje, Bethlen István Sztálin rabjaként halt meg; őt magát - még nem sejti - nemsokára deportálják (vagy ahogy akkor finomabban mondták: kitelepítik fiával együtt). Ekkor osztottak először Kossuthdíjakat. Tanulságos a névsort tanulmányozni. A művészek közül a legtöbb a festő és a szobrász: Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Csók István, Derkovits Gyula (posztumusz), Egry József, Ferenczy Béni és Noémi, Koszta József, Kovács Margit, Medgyessy Ferenc, Vedres Márk. Feltűnő, hogy nem kapott Kisfaludi-Stróbl Zsigmond, mint ahogyan Rudnay Gyula vagy Szőnyi István sem. Egyetlen élő zeneszerző kapott Kossuth-díjat: Kodály Zoltán. (Bartók posztumusz kapta.) Ezenkívül Rácz Aladár cimbalomművész részesült e kitüntetésben. A színészvilágot három művész képviselte: Bajor Gizi, Major Tamás és Somlay Artúr. Az írók közül Déry Tibor, Füst Milán, Illyés Gyula, József Attila (posztumusz), Nagy Lajos és Sík Sándor katolikus pap-költő, egyetemi tanár kapott Kossuth-díjat. A tudomány nagyjai közül Horváth János, Lukács György, Fejér Lipót, Kiss Lajos, Németh Gyula, Öveges József, Straub F. Brúnó, Szent-Györgyi Albert és Zemplén Géza részesült e kitüntetésben, továbbá néhány mérnök és műszaki-vegyipari kutató. Azért hasznos e névsort szemügyre venni, mert világos: nagy tudatossággal az 1945 előtti értelmiséget tüntették ki, ország-világ előtt bizonyítván, hogy a kormány és az államhatalom számít a két háború közötti „Horthykorszak” művész- és tudóstársadalmára. Jó néhány kitüntetett az 1945 előtti legmagasabb állami elismerést, a Corvin-koszorút is magáénak mondhatta. (Horváth János, Fejér Lipót, Kodály Zoltán, Németh Gyula, Szent-Györgyi Albert, Zemplén Géza.) A közvéleményben ez a folyamatosság megnyugtató érzését keltette, hiszen még a cserkészinduló költője, Sík Sándor is Kossuth-díjat kapott, nemkülönben Öveges József szerzetes-tanár... Egy baljós jelre azonban már felfigyelhetett (volna) a társadalom. Az Operaház eredeti dalművel készült a centenáriumra, a szó jelképes értelmében is jelentős gesztussal: Balázs Béla Cinka Panna címen írt Kodály Zoltán számára. Bartók, Kodály és Balázs Béla a század eleje óta dolgoztak együtt szoros barátságban. Közismert, hogy A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára szövegkönyvét Balázs Béla írta. Útjaik aztán szétváltak: Balázs Béla Bécsbe, majd Berlinbe, végül Moszkvába emigrált. Most hazatért és a két művész, Kodály és Balázs Béla ismét közös munkába fogott. Az ünnepi bemutatót mégis fagyos közöny fogadta. Lukács Margit, Cinka Panna alakítója mesélhetne erről. Jellemző a bemutatóról írott kurta hírlapi beszámoló: „Hétfő este díszelőadás keretében mutatták be Kodály Zoltánnak a centenáriumra írott Cinka Panna című művét. A díszelőadáson ott volt Tildy Zoltán elnök, feleségével, Dinnyés Lajos miniszterelnök és Vorosilov marsall, a szovjet küldöttség vezetője. A közönség meleg ünneplésben részesítette Tildyt és Vorosilovot.” Ennyi. Balázs Bélának a nevét sem írták le. Balázs Béla az emigrációból hazatért magyar írók közül egyedüliként maradt meg „polgári szellemű” írónak; rövid életű folyóiratában Márait, Tamásit publikált. (Egyikük sem lett Kossuth-díjas 1948-ban.) Ennél is fontosabb, hogy Balázs Bélát, filmesztétikája miatt, Zsdanovék egy párthatározatban Eizensteinnel és más jeles szovjetorosz rendezőkkel együtt megbírálták, kiátkozván őket a szocialista realizmusból. Balázs Béla tehát kegyvesztetté lett. A Cinka Panna ügyére s arra, hogy Balázs Béla nem kapott akkor Kossuthdíjat, holott éppen 1948 februárjában jelent meg először magyarul 1924 óta világhíres filmesztétikája, jómagam azért figyeltem fel, mert Balázs e könyvéről éppen márciusban közölte ismertetésemet a Diárium című folyóirat. Megdöbbentett Balázs mellőzése és a Cinka Panna botrányos fogadtatása. Csak később tudtam meg, hogy alighanem egyedül én írtam e Balázs Béla-műről (amit a mester hálásan fogadott és barátságával tüntetett ki). A centenáriumi ünnepségek fényes szép napjai hamar tovatűntek. Utolsó csalétek volt ez a reménykedő magyarság számára. Április végén államosították a száz alkalmazottnál több dolgozót foglalkoztató üzemeket. Júniusban egyesült a kommunista és a szociáldemokrata párt; számos régi szocdem vezetőt leváltottak, száműztek. Június közepén államosították az egyházi iskolákat. Az egyetemek professzorait (a Kossuth-díjas Horváth Jánost is!) nyugdíjazták. Tavasz óta folyik a németek („svábok”) kitelepítése. Annyi tapintat azért volt az akkori kormányzatban, hogy nem tettek nagypéntekre ballagási diákbált... Nemeskürty István Az első Kossuth-díj. 16 WatarNemzet Március 15. 2000. március 14., kedd Miről árulkodott a századik évforduló? Ünnepségek, könyvkiadói tervek, tilalomfák és rémhírek A parlamenti képviselők doyenje, Varga László így emlékezett 1948. március 15-ére: „Száz éve volt, hogy a magyar nép fegyvert fogott a szabadságáért, Kossuth mellett. A kommunista párt kisajátította ezt a napot is, mint mindent, amiből úgy hitte, érzelmi hasznot húzhat. Az Országgyűlés ünnepi ülésre készült. Telt ház, mindenki sötét ruhában. Az elnök felkérte a Ház tagjait, hogy álljanak fel. Ebben a percben küldöttség élén belépett Vorosilov altábornagy. A kommunisták és csatlósaik dübörgő tapsban törtek ki. Vorosilov lelkesen integetett feléjük, utána felénk, az ellenzék felé fordult, s arcán megfagyott a boldog mosoly. Némán, mozdulatlanul állt az egész ellenzék. Senki sem tapsolt. Az ellenzék néma tüntetése mindnyájunkat meglepett, mert előzetes megbeszélés nem volt, ösztönösen jött, spontánul. A koalíciós pártok véleményét legjobban Major Tamás, a Nemzeti Színház akkori igazgatója fejezte ki, amikor másnap találkoztam vele. Fagyosan mondta: »Te és az ellenzék úgy álltatok tegnap a Házban, hogy az már rendőri ügy volt.« »Mi az hogy rendőri ügy? Talán már eljárás is indult ellenünk?« Nem szólt, bosszúsan otthagyott. És hogy véleményének nyomatékot adjon, a nemzeti színházi és operai jogtanácsosságomat pár nap múlva megszüntette...” Tilos! ,,Munkahelyen nincs helye a fotózásnak! Kossa István elvtárs, a Szakszervezeti Tanács főtitkára közölte az üzemek és gyárak üzemi bizottságaival, hogy a jövőben a munkahelyeken szigorúan tilos a fotózás. Megszüntették a totószelvénynek a gyárak, üzemek területén való árusítását is." (Népszava, 1948. március 14.) Ötvenkét év távlatából elgondolkoztató az is, ami az újságokban állt 1948 márciusában. Kezdjük a Szabad Nép március 17-i számával. A lap idézi Vorosilov beszédét, amit a Parlament épületében mondott: „Elnök úr! Képviselő urak! Uraim! (Rövidesen elvtársak lesznek... - A szerk.) A Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetsége Legfelsőbb Tanácsának elnöke, a Szovjetunió kormánya és népei nevében üdvözlöm önöket, és az önök személyében a magyar népet az 1848-as forradalom századik évfordulója alkalmából. (...) Fél évszázaddal ezelőtt, 1900-ban a nagy Lenin, a bolsevikok Iszkra című lapjában szégyenbélyeget sütött az orosz cári kormány bűnös politikájára, mert orosz csapatokat küldött más népek elnyomására. Lenin így ír: »A cári kormány nem csupán népünket tartja rabszolgaságban, hanem felhasználja más népek leverésére is, akik rabságuk ellen kelnek fel, mint ez 1849- ben történt, amikor az orosz csapatok elnyomták a magyar forradalmat. A Szabad Nép természetesen beszámolt a Kossuth-díjak átadásáról is. „A centenáris ünnepségek kiemelkedő eseménye volt a munka legkiválóbbjainak kitüntetése, a Kossuth-díjak kiosztása. A Szentkirályi utcai köztársasági palota díszes kapubejáratán hétfő délután egymás után léptek be a szellemi és fizikai munka legderekasabb munkásai, egyetemi tudósok, dorogi vájárok, földműves-szövetkezetek vezetői, mérnökök, gépgyári rohammunkások, pedagógusok, költők, művészek, száztizen, a kiválasztottak. A márványteremben csoportok alakulnak. Emitt Bajor Gizi beszélget Varga Balázs ormospusztai bányásszal, amott Rákosi elvtárs fog éppen kezet Ambrus Terézzel, a csepeli WM fiatal gépmunkásnőjével. Bayer Oszkár vasesztergályost, a Diósgyőri Vasgyár háromszoros munkahősét Gerő Ernő, Rajk László és Major Tamás elvtárs veszi körül. (...) Együtt van a kormány és belép a terembe Tildy Zoltán köztársasági elnök. Hozzák a nyomtatott okleveleket, névre szóló borítékban a pénzesutalványokat (1948-ban húszezer, illetve tízezer forinttal járó Kossuth-díjakat adtak ki; összehasonlításképpen: egy vidéki házat öt-tízezer forint között már lehetett venni - A szerk.) és a babérkoszorús arany- és ezüstjelvényeket. Előbb Ortutay Gyula közoktatásügyi miniszter mond rövid bevezető beszédet. Hangsúlyozta, hogy a Kossuth-díj létesítését a Magyar Kommunista Párt vetette fel, és ezt a javaslatot tette magáévá a kormány, majd pedig idén februárban a Kossuth-díj alapítását törvénybe is iktatták. A Kossuth-díj keretében egymillió forint kerül kiosztásra olyanok számára, akik bebizonyították: a demokráciáért alkotni öröm, kötelesség és dicsőség.” Ugyanebben a számban Rákosi Mátyás szavait is olvashatjuk „a magyar nemzeti egységről”. A magyar demokrácia kormánya - folytatta beszédét Rákosi elvtárs meg-megújuló viharos taps és helyeslés közben - a legtisztább negyvennyolcas hagyományok szellemében cselekszik, amikor Kossuth Lajosról nevezi el és március 15-én osztja ki az újjáépítő munka, az egyéni kezdeményezés és közös erőfeszítés hőseinek jutalmát. (...) A magyar népi demokrácia szerencséjére a nemzetközi helyzet ma gyökerében más, mint 1848-ban volt, amikor szabadságharcunkkal szemben az európai reakció is mozgósítani tudta ellenünk szomszédainkat. Most megvalósulhatott Kossuth legforróbb vágya, a tesvériség magyar, szláv és román között. Ennek a testvériségnek jele az a kölcsönös segélynyújtási szerződés, amelyet Moszkvában, a szovjet nép nagy vezérének, Sztálin generalisszimusz jelenlétében aláírtunk. (Tomboló taps és lelkesedés.) Ezt mutatják a hasonló szerződések Tito marsall hősi Jugoszláviájával s az új román népi köztársasággal.” Kiemelkedő zenei esemény hozta lázba akkortájt a rajongókat. A Kis Újság 1948. március 14-i kritikájában ez áll: „A régi békeidők nagy koncertestéinek hangulata forrósodott csütörtökön a Zeneművészeti Főiskola nagytermében. Klemperer vezényli a Kilencediket... Az élményvágy reszketővé tette a levegőt a zsúfolt székmezőnyök fölött. Egy nagy egyéniség megnyilatkozását várta ezernyi ember visszafojtott lélegzettel. Amit Klemperer Ottó feltárt és odamutatott a közönségnek a Beethoven művészi és emberi nagyságát rejtő kimeríthetetlen mélyű IX. szimfóniából, az bizonyos tekintetben sok és kevés volt, de mindenesetre élményt jelentett. Klemperer egyébként érthetetlenül, de annál makacsabban ragaszkodott a szöveg német nyelven való énekléséhez. Mi szükség volt rá? Magyarországon magyar nyelven éneklik az operákat, az oratóriumokat. (...) A magyar közönség iránti nagyobb megbecsülés jele lett volna, ha a kitűnő karmester a magyar szót engedi szárnyalni az öröm himnuszában...” „Kitüntetések március 15-e alkalmából (Szabad Nép, 1948. március 14.). (...) Újságírók: [a] Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét [kapta]: Antalffy Gyula, Barcs Sándor, Horváth Zoltán, Haraszti Sándor, Káldor György, Katona Jenő, Losonczy Géza, Parragi György, Rosta Endre, Zsolt Béla, Gál Ferenc. Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét: Betlen Oszkár, Erdei Sándor, Gábor Andor, Gergely István. Magyar Köztársasági Érdemrend aranyfokozatát: Bálint Imre, Baló László, Darvas Szilárd, Felkai Ferenc, Fehér Lajos, Gimes Miklós, Kelemen János, Komolovszky Lajos, Kulcsár Mihály, Lányi Viktor, Léstyán Sándor, Maron Ferenc, Nemes György, Sárkány László, Szabó Béla, Vásárhelyi Miklós. Magyar Köztársasági Érdemérem ezüstfokozatát: Boros Ferenc, Erdős Jenő, Fehér Klára, György István, Horváth József, Kovács Mihály, Merly István, Máté György, Nagy Tibor, Pajzs István, Palotai Boris, Patkó Imre, Polgár Dénes, Radó István, Révész Jenő, Gedeon Pál, Sípos Gyula.” (...) Közben azonban másról is tudósítanak a lapok. Kis Újság, 1948. március 14. „Rémhíreket terjesztett háztartási alkalmazottak között” - olvashatjuk a címben. Alább pedig: „A hatóságok tudomására jutott, hogy a háztartási alkalmazottak körében háborús rémhíreket és egyéb demokráciaellenes rágalmakat terjesztenek. Az államvédelmi osztály népügyészségi kirendeltsége nyomozást kezdett annak megállapítására, hogy kitől eredtek ezek a hírek. Megállapítást nyert, hogy a rémhíreket Horváth Erzsébet 42 éves állítólagos háztartási alkalmazott terjesztette, aki naponta megjelent a háztartási alkalmazottak körében, de munkát még ez ideig nem vállalt. Demokráciaellenes uszító kijelentéseivel megmételyezni igyekezett a munkára váró háztartási alkalmazottakat. Horváth Erzsébet lakása a Bokréta utca 27. szám alatti Isteni Szeretet Leányai rendházban van, ahol elhelyezkedésre váró háztartási alkalmazottak laknak. Őrizetbe vették és internálták.” A Népszava arról informálja az olvasót - idézzük -, hogy „A szovjet állami könyvkiadó kiadja Petőfi műveit”. „Moszkva, március 13. A moszkvai rádió jelentése szerint a magyar szabadságharc százéves évfordulója alkalmából a moszkvai állami könyvkiadó vállalat kiadja Petőfi Sándornak, a nagy magyar forradalmi költőnek műveit orosz nyelven. A moszkvai rádió megjegyzi, hogy Petőfi Sándor, bár fiatalon, 26 éves korában halt meg, rövid élete alatt több mint ezer költeményt, regényt és politikai cikket írt. Petőfi Sándor műveit Hidas Antal, a Szovjetunióban élő magyar író fordította orosz nyelvre. (MTI)” („Itt a próba, az utósó / Nagy próba: / Jön az orosz, jön az orosz, / Itt is van már valóba’. / Eljött tehát az utósó / ítélet, / De én attól sem magamért / Sem hazámért nem félek.” - Petőfi Sándor: Föl a szent háborúra! -A szerk.) Szintén a Népszava március 14-i számában mérlegre teszi a sportot is emígyen: „Mi volt ebben az országban száz esztendővel ezelőtt a sport terén? A dolgozók részére úgyszólván semmi. A krónikások csak arról tudnak, hogy lóversenyek, futtatások már száz esztendővel ezelőtt is voltak. Nem is kell azonban száz esztendőre visszatekinteni, elég annak a felére is és megállapíthatjuk, hogy az úri Magyarországon a sport fél évszázaddal ezelőtt ugyancsak úri passzió volt. Hogyan is juthatott volna a 12 és 14 órás munkaidő mellett a dolgozó ahhoz, hogy sportoljon is. A munkásmozgalom vívta ki számára a megfelelő munkaidőt, a pihenést és a kultúrlehetőséget. Csak ezután kezdett a munkás számottevő tagja lenni a sporttársadalomnak.” „JOGTALAN HATÁRÁTLÉPÉS és a csempészés hatásosabb megakadályozására Rajk László belügyminiszter rendeletet dolgozott ki, amelyet a minisztertanács ugyancsak elfogadott.” (Szabad Nép, 1948. március 14.) „Várható időjárás. Mérsékelt északi-északkeleti szél. Változó felhőzet, néhány helyen kisebb futó eső, esetleg hózápor. Többfelé gyenge éjszakai fagy. A nappali hőmérséklet keleten alig változik, nyugaton egykét fokkal csökken.” Kő András • • Bajor Gizi átveszi a Kossuth-díjat Ortutay Gyulától. A mikrofon mellett Tolnai Gábor, a háttérben Nagy Lajos ül, akit szintén Kossuth-díjjal tüntettek ki magyar nemzet-archív