Magyar Nemzet, 2000. március (63. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-14 / 62. szám

i­i­k t­i­ zenkilencszáznegyvennyolc tava­szán már egy kerek esztendeje voltunk a nemzetek közösségébe visszafogott, szabad ország. A szovjet kormány 1948 februárjában értesítette a magyar kormányt, hogy az 1947-es pári­zsi béke értelmében kivonja hazánkból csapatait és csak a még mindig meg­szállt Ausztriában állomásozó Vörös Hadsereg ellátásához szükséges erőket tartja Magyarországon. Úgy tűnt, lassan rendbe jönnek a dolgok. Nem sejtettük, hogy rövid szabadsá­gunk utolsó pillanatait éljük, hála a sza­badságharc emlékének. Az ország lelkesen ünnepelt. Külföl­di küldöttségek érkeztek, így például Ju­goszláviából Milovan Gyilasz, Ameri­kából és Franciaországból ottak­i magyar egyesületek képviselői jöttek tömegével. Tizenötödikén, hétfőn délelőtt a diákifjúság vonult el ünnepi menetben a Nemzeti Múzeum előtt. Ma is megjele­nik előttem a napsugaras délelőtt, amint a Kálvin tér felől felbukkan az egyetemi cserkészcsapat; az árvalányhajas kala­pok erdeje előtt egy fúvószenekar halad. A cserkészeket Klaniczay Tibor vezeti; a díszemelvényről Sík Sándor integet... A napilapok terjedelmes tudósításo­kat közöltek. A társadalmi megbékélés jegyében a Magyar Nemzet ünnepi szá­mában többek között Bethlen Margit és Vaszary Gábor tárcái olvashatók. Az írónő férje, Bethlen István Sztálin rabja­ként halt meg; őt magát - még nem sejti - nemsokára deportálják (vagy ahogy akkor finomabban mondták: kitelepítik fiával együtt). Ekkor osztottak először Kossuth­­díjakat. Tanulságos a névsort tanulmá­nyozni. A művészek közül a legtöbb a festő és a szobrász: Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Csók István, Derkovits Gyula (posztumusz), Egry József, Ferenczy Béni és Noémi, Koszta Jó­zsef, Kovács Margit, Medgyessy Fe­renc, Vedres Márk. Feltűnő, hogy nem kapott Kisfaludi-Stróbl Zsigmond, mint ahogyan Rudnay Gyula vagy Szőnyi István sem. Egyetlen élő zeneszerző kapott Kos­suth-díjat: Kodály Zoltán. (Bartók posz­tumusz kapta.) Ezenkívül Rácz Aladár cimbalomművész részesült e kitüntetés­ben. A színészvilágot három művész kép­viselte: Bajor Gizi, Major Tamás és Somlay Artúr. Az írók közül Déry Tibor, Füst Mi­lán, Illyés Gyula, József Attila (posztu­musz), Nagy Lajos és Sík Sándor katoli­kus pap-költő, egyetemi tanár kapott Kossuth-díjat. A tudomány nagyjai közül Horváth János, Lukács György, Fejér Lipót, Kiss Lajos, Németh Gyula, Öveges József, Straub F. Brúnó, Szent-Györgyi Albert és Zemplén Géza részesült e kitüntetés­ben, továbbá néhány mérnök és műsza­ki-vegyipari kutató. Azért hasznos e névsort szemügyre venni, mert világos: nagy tudatosság­gal az 1945 előtti értelmiséget tüntet­ték ki, ország-világ előtt bizonyítván, hogy a kormány és az államhatalom számít a két háború közötti „Horthy­­korszak” művész- és tudóstársadalmá­ra. Jó néhány kitüntetett az 1945 előtti legmagasabb állami elismerést, a Cor­­vin-koszorút is magáénak mondhatta. (Horváth János, Fejér Lipót, Kodály Zoltán, Németh Gyula, Szent-Györgyi Albert, Zemplén Géza.) A közvéleményben ez a folyamatos­ság megnyugtató érzését keltette, hiszen még a cserkészinduló költője, Sík Sán­dor is Kossuth-díjat kapott, nemkülön­ben Öveges József szerzetes-tanár... Egy baljós jelre azonban már felfi­gyelhetett (volna) a társadalom. Az Ope­raház eredeti dalművel készült a cente­náriumra, a szó jelképes értelmében is jelentős gesztussal: Balázs Béla Cinka Panna címen írt Kodály Zoltán számára. Bartók, Kodály és Balázs Béla a század eleje óta dolgoztak együtt szoros barát­ságban. Közismert, hogy A fából fara­gott királyfi és A kékszakállú herceg vá­ra szövegkönyvét Balázs Béla írta. Út­jaik aztán szétváltak: Balázs Béla Bécs­­be, majd Berlinbe, végül Moszkvába emigrált. Most hazatért és a két művész, Kodály és Balázs Béla ismét közös munkába fogott. Az ünnepi bemutatót mégis fagyos közöny fogadta. Lukács Margit, Cinka Panna alakítója mesélhetne erről. Jellemző a bemutatóról írott kurta hírlapi beszámoló: „Hétfő este díszelő­adás keretében mutatták be Kodály Zol­tánnak a centenáriumra írott Cinka Pan­na című művét. A díszelőadáson ott volt Tildy Zoltán elnök, feleségével, Dinnyés Lajos miniszterelnök és Vorosilov mar­sall, a szovjet küldöttség vezetője. A kö­zönség meleg ünneplésben részesítette­­ Tildyt és Vorosilovot.” Ennyi. Balázs Bélának a nevét sem írták le. Balázs Béla az emigrációból haza­tért magyar írók közül egyedüliként maradt meg „polgári szellemű” írónak; rövid életű folyóiratában Márait, Ta­másit publikált. (Egyikük sem lett Kos­­suth-díjas 1948-ban.) Ennél is fonto­sabb, hogy Balázs Bélát, filmesztétiká­ja miatt, Zsdanovék egy párthatározat­ban Eizensteinnel és más jeles szovjet­orosz rendezőkkel együtt megbírálták, kiátkozván őket a szocialista realiz­musból. Balázs Béla tehát kegyvesztet­té lett. A Cinka Panna ügyére s arra, hogy Balázs Béla nem kapott akkor Kossuth­­díjat, holott éppen 1948 februárjában je­lent meg először magyarul 1924 óta vi­lághíres filmesztétikája, jómagam azért figyeltem fel, mert Balázs e könyvéről éppen márciusban közölte ismertetése­met a Diárium című folyóirat. Megdöb­bentett Balázs mellőzése és a Cinka Panna botrányos fogadtatása. Csak ké­sőbb tudtam meg, hogy alighanem egye­dül én írtam e Balázs Béla-műről (amit a mester hálásan fogadott és barátságával tüntetett ki). A centenáriumi ünnepségek fényes szép napjai hamar tovatűntek. Utolsó csalétek volt ez a reménykedő magyar­ság számára. Április végén államosították a száz alkalmazottnál több dolgozót foglalkoz­tató üzemeket. Júniusban egyesült a kommunista és a szociáldemokrata párt; számos régi szocdem vezetőt leváltot­tak, száműztek. Június közepén államo­sították az egyházi iskolákat. Az egyete­mek professzorait (a Kossuth-díjas Hor­váth Jánost is!) nyugdíjazták. Tavasz óta folyik a németek („svábok”) kitele­pítése. Annyi tapintat azért volt az akkori kormányzatban, hogy nem tettek nagy­péntekre ballagási diákbált... Nemeskürty István Az első Kossuth-díj. 16 WatarNemzet Március 15. 2000. március 14., kedd Miről árulkodott a századik évforduló? Ünnepségek, könyvkiadói tervek, tilalomfák és rémhírek A parlamenti képviselők doyen­je, Varga László így emlékezett 1948. március 15-ére: „Száz éve volt, hogy a ma­gyar nép fegyvert fogott a sza­badságáért, Kossuth mellett. A kommunista párt kisajátította ezt a napot is, mint mindent, amiből úgy hitte, érzelmi hasznot húz­hat. Az Országgyűlés ünnepi ülésre készült. Telt ház, minden­ki sötét ruhában. Az elnök felkér­te a Ház tagjait, hogy álljanak fel. Ebben a percben küldöttség élén belépett Vorosilov altábornagy. A kommunisták és csatlósaik dü­börgő tapsban törtek ki. Vorosi­lov lelkesen integetett feléjük, utána felénk, az ellenzék felé for­dult, s arcán megfagyott a boldog mosoly. Némán, mozdulatlanul állt az egész ellenzék. Senki sem tapsolt. Az ellenzék néma tüntetése mindnyájunkat meglepett, mert előzetes megbeszélés nem volt, ösztönösen jött, spontánul. A koalíciós pártok véleményét leg­jobban Major Tamás, a Nemzeti Színház akkori igazgatója fejezte ki, amikor másnap találkoztam vele. Fagyosan mondta: »Te és az ellenzék úgy álltatok tegnap a Házban, hogy az már rendőri ügy volt.« »Mi az hogy rendőri ügy? Talán már eljárás is indult elle­­nünk?« Nem szólt, bosszúsan ottha­gyott. És hogy véleményének nyomatékot adjon, a nemzeti színházi és operai jogtanácsossá­­gomat pár nap múlva megszün­tette...” Tilos! ,,Munkahelyen nincs helye a fotózásnak! Kossa István elv­társ, a Szakszervezeti Tanács főtitkára közölte az üzemek és gyárak üzemi bizottságaival, hogy a jövőben a munkahelye­ken szigorúan tilos a fotózás. Megszüntették a totószelvény­nek a gyárak, üzemek terüle­tén való árusítását is." (Nép­szava, 1948. március 14.) Ötvenkét év távlatából elgon­dolkoztató az is, ami az újságok­ban állt 1948 márciusában. Kezdjük a Szabad Nép március 17-i számával. A lap idézi Vorosilov beszédét, amit a Parla­ment épületében mondott: „Elnök úr! Képviselő urak! Uraim! (Rövidesen elvtársak lesznek... - A szerk.) A Szocia­lista Szovjet Köztársaságok Szö­vetsége Legfelsőbb Tanácsának elnöke, a Szovjetunió kormánya és népei nevében üdvözlöm önö­ket, és az önök személyében a magyar népet az 1848-as forrada­lom századik évfordulója alkal­mából. (...) Fél évszázaddal ez­előtt, 1900-ban a nagy Lenin, a bolsevikok Iszkra című lapjában szégyenbélyeget sütött az orosz cári kormány bűnös politikájára, mert orosz csapatokat küldött más népek elnyomására. Lenin így ír: »A cári kormány nem csu­pán népünket tartja rabszolgaság­ban, hanem felhasználja más né­pek leverésére is, akik rabságuk ellen kelnek fel, mint ez 1849- ben történt, amikor az orosz csa­patok elnyomták a magyar forra­dalmat. A Szabad Nép természetesen beszámolt a Kossuth-díjak átadá­sáról is. „A centenáris ünnepségek kiemelkedő eseménye volt a munka legkiválóbbjainak kitün­tetése, a Kossuth-díjak kiosztá­sa. A Szentkirályi utcai köztár­sasági palota díszes kapubejára­tán hétfő délután egymás után léptek be a szellemi és fizikai munka legderekasabb munkásai, egyetemi tudósok, dorogi vájá­rok, földműves-szövetkezetek vezetői, mérnökök, gépgyári ro­hammunkások, pedagógusok, költők, művészek, száztizen, a kiválasztottak. A márványteremben csopor­tok alakulnak. Emitt Bajor Gizi beszélget Varga Balázs ormos­pusztai bányásszal, amott Rákosi elvtárs fog éppen kezet Ambrus Terézzel, a csepeli WM fiatal gépmunkásnőjével. Bayer Osz­kár vasesztergályost, a Diósgyőri Vasgyár háromszoros munkahő­sét Gerő Ernő, Rajk László és Major Tamás elvtárs veszi körül. (...) Együtt van a kormány és be­lép a terembe Tildy Zoltán köz­­társasági elnök. Hozzák a nyom­tatott okleveleket, névre szóló borítékban a pénzesutalványokat (1948-ban húszezer, illetve tíz­ezer forinttal járó Kossuth-díja­­kat adtak ki; összehasonlításkép­pen: egy vidéki házat öt-tízezer forint között már lehetett venni - A szerk.) és a babérkoszorús arany- és ezüstjelvényeket. Előbb Ortutay Gyula közok­tatásügyi miniszter mond rövid bevezető beszédet. Hangsúlyoz­ta, hogy a Kossuth-díj létesítését a Magyar Kommunista Párt ve­tette fel, és ezt a javaslatot tette magáévá a kormány, majd pedig idén februárban a Kossuth-díj alapítását törvénybe is iktatták. A Kossuth-díj keretében egymillió forint kerül kiosztásra olyanok számára, akik bebizonyították: a demokráciáért alkotni öröm, kö­telesség és dicsőség.” Ugyanebben a számban Rá­kosi Mátyás szavait is olvas­hatjuk „a magyar nemzeti egy­ségről”. A magyar demokrácia kormánya - folytatta beszédét Rákosi elvtárs meg-megújuló viharos taps és helyeslés köz­ben - a legtisztább negyven­­nyolcas hagyományok szelle­mében cselekszik, amikor Kos­suth Lajosról nevezi el és már­cius 15-én osztja ki az újjáépítő munka, az egyéni kezdeménye­zés és közös erőfeszítés hősei­nek jutalmát. (...) A magyar népi demokrácia szerencséjére a nemzetközi hely­zet ma gyökerében más, mint 1848-ban volt, amikor szabad­ságharcunkkal szemben az euró­pai reakció is mozgósítani tudta ellenünk szomszédainkat. Most megvalósulhatott Kossuth legfor­róbb vágya, a tesvériség magyar, szláv és román között. Ennek a testvériségnek jele az a kölcsö­nös segélynyújtási szerződés, amelyet Moszkvában, a szovjet nép nagy vezérének, Sztálin ge­neralisszimusz jelenlétében aláír­tunk. (Tomboló taps és lelkese­dés.) Ezt mutatják a hasonló­­ szerződések Tito marsall hősi Ju­goszláviájával s az új román népi köztársasággal.” Kiemelkedő zenei esemény hozta lázba akkortájt a rajongó­kat. A Kis Újság 1948. március 14-i kritikájában ez áll: „A régi békeidők nagy kon­certestéinek hangulata forrósodott csütörtökön a Zeneművészeti Fő­iskola nagytermében. Klemperer vezényli a Kilencediket... Az él­ményvágy reszketővé tette a leve­gőt a zsúfolt székmezőnyök fö­lött. Egy nagy egyéniség megnyi­latkozását várta ezernyi ember visszafojtott lélegzettel. Amit Klemperer Ottó feltárt és odamutatott a közönségnek a Beethoven művészi és emberi nagyságát rejtő kimeríthetetlen mélyű IX. szimfóniából, az bizo­nyos tekintetben sok és kevés volt, de mindenesetre élményt je­lentett. Klemperer egyébként érthe­tetlenül, de annál makacsabban ragaszkodott a szöveg német nyelven való énekléséhez. Mi szükség volt rá? Magyarországon magyar nyelven éneklik az ope­rákat, az oratóriumokat. (...) A magyar közönség iránti nagyobb megbecsülés jele lett volna, ha a kitűnő karmester a magyar szót engedi szárnyalni az öröm him­nuszában...” „Kitüntetések március 15-e alkalmából (Szabad Nép, 1948. március 14.). (...) Újságírók: [a] Magyar Köz­­társasági Érdemrend tisztikeresztjét [kapta]: Antalffy Gyula, Barcs Sándor, Horváth Zoltán, Haraszti Sándor, Káldor György, Katona Jenő, Loson­­czy Géza, Parragi György, Rosta End­re, Zsolt Béla, Gál Ferenc. Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét: Betlen Oszkár, Erdei Sándor, Gábor Andor, Gergely István. Magyar Köz­társasági Érdemrend aranyfokozatát: Bálint Imre, Baló László, Darvas Szi­lárd, Felkai Ferenc, Fehér Lajos, Gimes Miklós, Kelemen János, Komo­­lovszky Lajos, Kulcsár Mihály, Lányi Viktor, Léstyán Sándor, Maron Fe­renc, Nemes György, Sárkány László, Szabó Béla, Vásárhelyi Miklós. Ma­gyar Köztársasági Érdemérem ezüstfo­kozatát: Boros Ferenc, Erdős Jenő, Fe­hér Klára, György István, Horváth Jó­zsef, Kovács Mihály, Merly István, Máté György, Nagy Tibor, Pajzs Ist­ván, Palotai Boris, Patkó Imre, Polgár Dénes, Radó István, Révész Jenő, Ge­deon Pál, Sípos Gyula.” (...) Közben azonban másról is tu­dósítanak a lapok. Kis Újság, 1948. március 14. „Rémhíreket terjesztett háztartási alkalmazot­tak között” - olvashatjuk a cím­ben. Alább pedig: „A hatóságok tudomására ju­tott, hogy a háztartási alkalma­zottak körében háborús rémhíre­ket és egyéb demokráciaellenes rágalmakat terjesztenek. Az ál­lamvédelmi osztály népügyészsé­gi kirendeltsége nyomozást kez­dett annak megállapítására, hogy kitől eredtek ezek a hírek. Megál­lapítást nyert, hogy a rémhíreket Horváth Erzsébet 42 éves állító­lagos háztartási alkalmazott ter­jesztette, aki naponta megjelent a háztartási alkalmazottak körében, de munkát még ez ideig nem vál­lalt. Demokráciaellenes uszító ki­jelentéseivel megmételyezni igyekezett a munkára váró ház­tartási alkalmazottakat. Horváth Erzsébet lakása a Bokréta utca 27. szám alatti Isteni Szeretet Leányai rendházban van, ahol el­helyezkedésre váró háztartási al­kalmazottak laknak. Őrizetbe vették és internálták.” A Népszava arról informálja az olvasót - idézzük -, hogy „A szovjet állami könyvkiadó kiadja Petőfi műveit”. „Moszkva, március 13. A moszkvai rádió jelentése szerint a magyar szabadságharc százéves évfordulója alkalmából a moszkvai állami könyvkiadó vál­lalat kiadja Petőfi Sándornak, a nagy magyar forradalmi költőnek műveit orosz­ nyelven. A moszk­vai rádió megjegyzi, hogy Petőfi Sándor, bár fiatalon, 26 éves korá­ban halt meg, rövid élete alatt több mint ezer költeményt, re­gényt és politikai cikket írt. Petőfi Sándor műveit Hidas Antal, a Szovjetunióban élő ma­gyar író fordította orosz nyelvre. (MTI)” („Itt a próba, az utósó / Nagy próba: / Jön az orosz, jön az orosz, / Itt is van már valóba’. / El­jött tehát az utósó / ítélet, / De én attól sem magamért / Sem hazá­mért nem félek.” - Petőfi Sándor: Föl a szent háborúra! -A szerk.) Szintén a Népszava március 14-i számában mérlegre teszi a sportot is emígyen: „Mi volt eb­ben az országban száz esztendő­vel ezelőtt a sport terén? A dolgo­zók részére úgyszólván semmi. A krónikások csak arról tudnak, hogy lóversenyek, futtatások már száz esztendővel ezelőtt is voltak. Nem is kell azonban száz eszten­dőre visszatekinteni, elég annak a felére is és megállapíthatjuk, hogy az úri Magyarországon a sport fél évszázaddal ezelőtt ugyancsak úri passzió volt. Hogyan is juthatott volna a 12 és 14 órás munkaidő mellett a dolgozó ahhoz, hogy sportoljon is. A munkásmozga­lom vívta ki számára a megfelelő munkaidőt, a pihenést és a kul­­túrlehetőséget. Csak ezután kez­dett a munkás számottevő tagja lenni a sporttársadalomnak.” „JOGTALAN HATÁRÁTLÉ­PÉS és a csempészés hatáso­sabb megakadályozására Rajk László belügyminiszter rendele­tet dolgozott ki, amelyet a mi­nisztertanács ugyancsak elfoga­dott.” (Szabad Nép, 1948. már­cius 14.) „Várható időjárás. Mérsékelt északi-északkeleti szél. Változó fel­hőzet, néhány helyen kisebb futó eső, esetleg hózápor. Többfelé gyenge éj­szakai fagy. A nappali hőmérséklet keleten alig változik, nyugaton egy­két fokkal csökken.” Kő András • • Bajor Gizi átveszi a Kossuth-díjat Ortutay Gyulától. A mikrofon mellett Tolnai Gábor, a hát­térben Nagy Lajos ül, akit szintén Kossuth-díjjal tüntettek ki magyar nemzet-archív

Next