Magyar Nemzet, 2003. február (66. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-15 / 39. szám

Temesi Ferenc­ben, élni­­.) Már megint Macu Egy nap Macut, aki valaha Huai-jang tanítványa volt (a Tang-dinasztia idején), de már maga is mester volt, megkérdezte egy fiatal szerzetes: Mi Buddha szelleme? A szellem maga Buddha, mondta Macu. Később valaki azt mondta Macunak: Hallottam, azt mondod, hogy „maga a szellem Buddha”. Ezt mondom az embereknek, a gyerekeknek, hogy abbahagyják a sírást. És mit mondasz, ha abbahagyják a sírást? Azt mondom: Se lélek, se Buddha, válaszolt Macu. Buddha lényege Egy fiatal, igyekvő szerzetes odament tanítójához, és azt mondta: Tanítsd meg nekem Buddha lényegét. A mester a földre lökte. Másnap a diák visz­­szament mesteréhez, és így szólt: Bölcsebb vagyok, mint tegnap. Tanítsd meg Buddha lényegét. A mester alaposan elagyabugyálta. Ez így ment még három napig. Akkor a tanítvány sírva elhagyta a kolostort, és visszament a hazai templomába. Ott elmondta a papnak, mi történt. A pap azt mondta: Meg vagy te buggyanva? Az a szerzetes kedvesebb volt hozzád, mint a sa­ját nagyanyád! A fiatal szerzetes visszatért a kolostorba, és a földre dobta mesterét. A mester felállt, és azt mondta: Most már meg fogom tanítani neked a buddhaság lényegét Jung koanja „Az ember és szimbólumai”-ban olvasható. Egy vándorszerzetes egyszer irdatlan nagy tölgyfát látott egy kolostor kapuja előtt. Alatta az apát ült. A vándor így szólt hozzá: Haszontalan fa ez! Ha az ember hajót akarna készí­teni belőle, megrohadna. Ha szerszámnyelet, eltörne. Semmire se jó ez a fa, ezért tudott ilyen magas kort megélni. Az apát ráripakodott: Fogd be a szád! Mit tudsz te róla? A gyümölcsfákhoz hasonlítod őt. Amelyeket az em­berek megtámadnak, mielőtt teljesen beérhetnének a gyümölcseik. Letörik az ágaikat, letépik leveleiket. A saját adományaik hozzák rájuk a bajt, nem is érhetik meg természet által kiszabott idejüket. Ha ez a fa hasznos lett volna bármire is, megérhette volna ezt a magas kort? Magamat sem Egy tanítvány egyszer megkérdezte Te Méi Shít: Az igazságot keresem. Mi­lyen lelkiállapotban tartsam magam, hogy megtaláljam? Azt mondta a mes­ter Nincs lélek, hogy akármilyen állapotba tegyük. Nincs igazság, így nem tu­dod magad felkészíteni arra, hogy megtaláljad. Akkor miért jön ide eléd az a sok szerzetes, hogy a Zent tanulmányozzák? Csöpp helyem sincs, hogyan tud­nának a szerzetesek itt összegyűlni? Nyelvem sincs, hogyan taníthatnám őket bármire is? Hogy beszélhetsz így!, mondta a tanítvány. Ha nincs nyelvem, ho­gyan tudnék hazudni neked?, mondá Te Mei Shí. A tanítvány azt mondta: Nem tudlak követni. Nem értelek. Én se értem magam, mondta a mester. Mint az ég A tanítvány megkérdezte a mestert: Mi az Igaz Út? A mester azt mondta: Minden út az Igaz Út. Gondolkodhatom felőle?, kérdezte a tanítvány. Mi­nél többet tanulmányozod, annál messzebb kerülsz az Úttól. Ha nem vizs­gálhatom, hogyan ismerhetem meg? A mester így felelt: Az Út nem tarto­zik sem a látható, sem a láthatatlan dolgokhoz. Sem az ismert, sem az is­meretlen világhoz. Ne kutasd, ne tanulmányozd, ne nevezd a nevén. Hogy­ha egy nap rajta találod magad, tárd ki önmagad olyan szélesre, mint az ég. Az újjászületésről Volt két szerelmes, aki igazán hitt a spiritualizmusban és az újjászületés­ben. Megbeszélték, hogy ha egyikük előbb hal, pont harminc napra rá kap­csolatba lépnek egymással a szellemi világban. Néhány hónap múlva a fiú egy balesetben meghalt. Harminc nap múlva egy szeánszon a lány kapcso­latot létesített a fiúval. Könnyek között megkérdezte: Milyen ott, Bécském? Gyönyörű. Farmerkék ég, szellő, sokszor süt a nap, de eső is esik. És mit csi­náltok ott egész nap? Napfelkelte előtt kelünk, kiadósan megreggelizünk. Délig szeretkezünk. Ebéd után szundítunk vagy két órát. Aztán szeretke­zünk ötig. Akkor vacsora. Aztán megint szeretkezünk. Tizenegykor elal­szunk. A lány kicsit megdöbbent. Tényleg ilyen a mennyország? Mennyország?, felelte Béci. Én nem ott vagyok. Hát hol vagy? Nyúl vagyok a feketeszéli határban. Novícius I. Az ifjú szerzetes azt mondta Te Méi Shínek: Beléptem a kolostorba. Kérlek, taníts. A mester megkérdezte: Ettél már? Igen, mondta az ifjú szerzetes. Jobb, ha kimosod a csészédet, mondta a mester. Novícius II. Segítsd megbékélni a lelkemet, kérte egy fiatal szerzetes Te Méi Shít. Hozd ide a lelkedet, és lecsillapítom, szólt a mester. A szerzetes azt mondta: De hát azt sem tudom, hol van! Akkor már megbékítettem, mondta a mester. Novícius III. Egy szerzetes növendék megkérdezte Te Méi Shít: Van olyan nagy szellemi tanítás, amelyet még nem mondtak el az embereknek? Van, mondta a mester. És mi az az igazság? A semmi, mondta a mester. A bambuszbot I. Egy szerzetes kezébe véve egy bambuszbotot azt mondta az embereknek: Ha ezt botnak hívjátok, a szavak csapdájába estek. De ha nem nevezitek botnak, ellentmondótok a tényeknek. Hát hogyan hívjátok mégis? Egy szerzetes előlépett, kikapta a kezéből a botot, kettétörte, majd a tömeg kö­zé dobta. A bambuszbot II. Néhány egyetemi tanár megkért egy szerzetest, hogy beszédet tartson nekik a spirituális dolgokról. A szerzetes fölment a pódiumra, ráütött egyet a bambuszbottal, aztán lelépett róla. A tudomány emberei elké­pedtek, szinte sóbálvánnyá váltak. A szerzetes megkérdezte őket: Meg­értették, amit mondtam? Az egyik tanár azt mondta: Én nem. Mire a szerzetes azt mondta: Pedig én befejeztem az előadásomat. Ki legyen az A kolostorbéli apát utódot keresett magának, összehívta a szerzeteseket, és elébük helyezett egy vizes edényt. Anélkül, hogy a nevén szólítanátok, mondjátok meg, mi ez. Az egyik szerzetes azt mondta: Egy darab kivájt fa. Egy másik ivott belőle. Akkor épp arra járt a szakács, és fölrúgta a vizes edényt, ő lett az apát. Az elektronfolyó Két szerzetes halászott az elektronfolyóban. Az első kivetette a hálóját, és zsupsz, miként egy hal, kicsúszott belőle egy számítógépkalóz. A másik szerzetes fölkiáltott: Szegény kalóz! Hogyan tud megélni a hálón kívül? Ha te kerülsz a hálózaton kívülre, majd megtudod, mondta az első. A kezdők meg az új név Suzuki-roshi (roshi - mester) (1904-1971), aki a San Franciscó-i Zen Központot alapította, egyetlen kéréssel megadásra késztette a hivalkodó­­kat: Mutasd meg a születésed előtti arcodat, mondta nekik. Azt mondogat­ta: A kezdő lelkében több lehetőség van, a szakértőében kevés. Azt tanítot­ta: Ne mondd azt, hogy ismerem a Zent, vagy hogy megvilágosodtam. Mindig maradj kezdő. Akár a művészetekben. Egyszer meglátogatta őt Eido­roshi, és megkérdezte, hogy van mosta­nában. Suzuki azt mondta: Új nevem van. Úgy hívnak: rák! H­ a Jezovics vén agyában elkerülhetetlenül ösz­­szeütköztek a nemzeti vagy nemzetközi dol­gok, mindig azt a megoldást választotta, hogy leutazott régi tanítómesteréhez Kapos­várra. Ott éldegélt az eladott tanár, aki begubózva latin­jába és ógörögébe, megóvta magát a mindennapok ak­tuális csalásaitól, ugyanakkor jobban eltájékozódott a legbonyolultabb kérdésekben is­­ mert nem ismerte őket, csak „belső szinten”. Odabent pedig minden ki­tisztult, az ókor hatalmas boltozatai alatt átláthatóvá vált a jelen. Akárcsak az út, amelyet Taszár felé tisztítottak. Ar­ra nem volt jégborda, igaz, a vendéglőben bárányborda sem, ami pedig szokásos jó ízzel szokta eltölteni a mo­hó Jezovics ínyét. Mindegy, Taszár tiszta volt. Taszár föl volt ajánlva. Taszárt nem veszélyeztette az Al-Kaida, a Föl-Kaida, a palesztin gerilla, az afgán huszár. Taszár, ahogy a mindig snájdig miniszterelnök szokta monda­ni nagy bunkójú csomóra kötött nyakkendője alatti elég kellemes hangján: Taszár meg van óva. Taszár szép, Taszár előretolt, de biztonságos, akárcsak az egész Magyar (Nép)Köztársaság. A népköztársaság erős és biztonságos, mint Taszár. Taszár nem lépfené­­zik, Taszár a mi bázisunk, ahová féliraki, negyedarab, ötödamerikai tolmácsok, gyalogosok, főtisztek és sur­ranó altisztek érkeznek, hogy elsajátítsák a... mit is? Mit lehet Taszáron tanulni? A siklórepülést, amely a szegény Columbiának sem sikerült? Vagy a sílesiklást, amelyet a kis somogyi dombokon gyakorolnak ötéves gyerekek? Vagy Kaposvár sétálóutcáin a kis magyar női fenekek rágásának zenei ütemét oly magyar lányoktól származtathatóan, kik finom micsurkájukat netán a taszári bázis félzord, ónéger vagy nem muzulmán har­cosainak tartogatják kicsit elrongyolt paplanaik között, hogy alkalomadtán - még a háború előtt - rendelkezé­sükre tudják bocsátani? Hisz - mint a történelemből és közvetlen tapasztalatainkból is tudjuk - kell a szex. A katonának is. Vagy főként. Most, hogy idetaszározódott az iraki előháború nyo­morultan nemzetközi hadseregének egy kis része, tud­nunk kell ezt is. Kell a szex. A katonának. A civilnek. A papnak (rejtve vagy ellenében). A fűszeresnek. Az adó­tisztviselőnek. A hordókészítő kisiparosnak is időnként abba kell hagynia az abroncsolást, és a gyaluforgácsra döntenie a szomszédasszonyt, netán a saját - lehet, vo­nakodó, de - feleségét. Valakit le kell döntenie az em­bernek! Az anyahajó rakétameghajtásos erőműve mű­szaki felügyelőjének, az olajmérnöknek Kaliforniában és Bakuban - magának a kremli kishivatalnoknak is kellett időt szakítania a félelmetes orosz birodalomban -, el kell kapnia akár a múzeumi félidős takarítónőt azon az áron is, hogy besúgják a régi GPU főnökének, a vékony fejű Putyinnak. És így tovább, öreg tanárom, aki az ógörög szavak és a latin mazso­lák között tölti életét, ezt a tanulságot vonta le a háború iránti érdeklődésemből: lesz háború? Mekkora? Milyen? Mikor? Így vezette elő a világkonfliktus magvát: - Édes egy Jezovicsom, noha kissé feletted is elszál­­lott az üzekedő idő, amely felhőket hajszol homlokunk­ra, tudnod kell, hogy a szex kell. A világ forrong. Megve­szekedett. De valahol el kell kapni... na, azt. Te is tudod, nem szeretem a durva szavakat. Azt hiszem, meg kelle­ne értetni elsősorban az amerikaiakkal, de netán a szö­vetségesekkel is: nem elég egyszerűen a terrorellenes jel­szó és akció. Jó, jó, a terrortámadásokat mindenképpen ki kell küszöbölni. Borzalom. Gyerekek, ártatlan hasföl­­robbant asszonyok. De... úgy látom, lassan az egész vi­lág szemben áll - urambocsá, nem Irakkal, hanem Amerikával. Világbirodalmi törekvései belehajszolják a hosszú távú bukásba. Amerika ily módon pár év alatt le­pusztul. Mindenki meggyűlöli. Elveszti naiv hamvassá­gát, amelyet még úgy-ahogy birtokolt a maga idióta idi­ómáival, hogy demokrácia, szabadság, testvériség, pénzpiac. Utálják, mint a... Megint csak nem akarnék durva kifejezést alkalmazni. Tudod, mit lehetne tenni, nemcsak a világbéke, de Amerika érdekében is? Valahogy George Bush szexuális életét kellene rend­be tenni. Nincs rendben az elnök szexualitása. Én itt a magányomban, a sötétből élesebben látom a világ rejtett dolgait. Ezzel az emberrel valami nincs rendben. Nem ismerem otthoni életének szexuális hátterét, de az az ér­zésem, a világ teljes megbomlása előtt talán be kellene avatkozni az elnök viszonyaiba. Amint te is látod, van benne valami az őslényből. Ha antropológiai vizsgálato­kat végeznél rajta, feltűnhetne az az előemberre emlé­keztető neandertali alkat, amely elsősorban szexuális erőszakra és elfojtottságra utal. Az ilyen ember hajlandó expandálni a problémáit, s ahelyett hogy megkeresné magánügyének kiskulcsra zárható megoldását, fölrob­bantja akár a világot is. Gondolkozz el ezen! Persze nem egyszerűen arra gondolok, hogy akár Chirac, akár Schröder különleges francia vagy német női osztagokat vessen be a Fehér Ház folyosóin, ahogy ez Clinton életében szaxofonozás közben úgy-ahogy működött, hanem diplomatikusab­­ban, de rendbe kellene tenni ennek a Hochstaplernek a neurofiziológiai életét. Minden nemzetközi követ meg kell mozdítani. Állítsátok meg Arturo Uit! - Apropó, Jezukám, végül is lelépett az a lány, aki ne­ked egy arab gyereket akart szülni három éve? Gyurkovics Tibor Bush bús élete Mapr Voin­zcl­­ Magazin E, 2003. február 15., szombat ENCIKLOPÉDIA ÉNEZER Sebeők János Habemus hiátusunk S­okféleképp lehet megfogalmazni a folytonosság hiányát. Az is egy megfogalmazás például, s egyi­ke a legtalálóbbaknak, hogy: dudum. Mármint, amikor a vasúti kocsi döccen, az: dudum. Ma már, amikor a mozdony nem huhog, a villamos nem csi­lingel, a dudum is egyre ritkább, hisz létrejöttéért fizika­ilag a sínek folytonossághiánya felel. Megyünk Európá­ba, s lám összeforrt, egységbe forrt alattunk a sín. Meg­lehet, ez az a pillanat, amiről valamikor a „próféta” szólt, jelesül a pillanat, mikor nemzetközivé lesz a világ. Sokféleképp lehet megfogalmazni a folytonosság hi­ányát. A szövet is mekkora szónok, szakadva. Tű és cér­na pedig mily reménytelenül tüneti értékű a valahavolt összefüggőséghez képest. Sokféleképp lehet megfogalmazni a folytonosság hi­ányát, ám közmegegyezésszerűen úgy véljük, hogy ha hiány van a folytonosságban, az mindenképp feltűnő. A szakadt ruhára odafigyelsz, a dudum önmagáért beszél, s ha nem milliméternyi, hanem méternyi a rés a két sín között, az már Matuska Szilveszter a javából. Ki gondol­ná, hogy a folytonosság nyilvánvaló hiányaival együtt él­hetünk akár évszázadokon is át, következmények nél­kül? Márpedig ez a helyzet. II. János Pál pápa nyomán csak mára vált egyértelművé sokak előtt, hogy a rózsafü­­zér a szimbólumtérben folytonossághiányos. Mindmáig háromféle rózsafüzér szelt emlékezetet az idő karéjára, nevük a következő: örvendetes rózsafüzér, fájdalmas rózsafüzér és dicsőséges rózsafüzér. Három rózsafüzér a Megváltó életéből, három szakasz. Az örven­detes rózsafüzér Jézus életét egész a gyermekkorig vezeti, követi. A fájdalmas rózsafüzér a kínszenvedés és a ke­reszthalál, míg az örvendetes rózsafüzér a feltámadás, az örömhír mementója. De hol a kínszenvedés és a gyer­mekkor közti életszakasz? Ezt ismerte föl II. János Pál pá­pa. Mindaz, ami miatt Jézus számunkra Jézus, épp a szent olvasóból kimaradt életszakaszhoz köthető, hisz a gyermek Jézus - „akit te, Szent Szűz a templomban meg­találtál” - a későbbi mestert előlegezi meg, s hogy miért kell Jézusnak szenvednie, meghalnia s feltámadnia, nos, ez ugyancsak nem érthető meg a Tanító Jézus ismerete nélkül. Az eddig ismert rózsafüzér eljutott tehát az öröm­hírig, Jézus feltámadásáig, de hiányzott belőle a biblikus értelemben vett evangélikum. A világosság rózsafüzére, a most megalkotott negyedik, sorrendben második rózsa­füzér ezt a hiátust pótolja, mondhatnék, a rózsafüzér evangelizálása által. Habemus pápám - mondják, amikor a pápaválasztó konklávé dönt az új pápa felől, van pápánk. Habemus hi­átusunk. Van hiányunk, mondta II. János Pál pápa, s volt oly bátor be is tölteni ezt a hiányt. Jézus, a Mester kiáltó hi­ányát volt oly bátor öt új titokkal kitölteni. Gyónás végén, amikor már nincs több feláldozandó bűn, így szól a pap, és most jöhet a bánatima. A XXI. századba érve: most van rózsafüzérünk. Először van teljes rózsafüzérünk. Jézus, a felkent életútja először folytonos a rózsafü­zérben. A négy evangélium és a négyféle rózsafüzér pe­dig lelki szemeim előtt immár egyetlen, hézagmentes sínné összeforrva mutat a végső város felé, ahol igaz, már nem csilingelnek a villamosok, már nem huhognak a mozdonyok, de cserébe az elveszett hangulatért leg­alább a tengely garantáltan örök.

Next