Magyar Nemzet, 2003. július (66. évfolyam, 151-177. szám)

2003-07-26 / 173. szám

E3 Magyar­­mwi • Magazin 2003. július 26., szombat Kié a ház? Múlt heti cikkemben sajnálatosan így idéztem az ismert Karinthy-verssorokat: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON Természetesen az eredeti így íródott: ÖKLÖD, MIKOR LE­CSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON Ezúton kérek elnézést az olva­sótól ezért a sajnálatos elírásomért, még ak­kor is, ha részemről az általam helytelenül idézett változat is teljes egészében vállalható: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTONA város megbecsült tanárnője a hatvanas években épült blokkház első emele­ti lakásában lakott, egyedül. Szomszédait gyermekkorától ismerte. E több évtizedes megszokásban hozott változást a földszinti lakásba beköltöző csa­lád életvitele. Többször előfordult, hogy éjszakába nyúló társasági életük le­hetetlenné tette a tanárnő számára a pihenést. Miután a hangoskodókat az éjszakai órákban nem akarta zavarni, egyik reggel kérte meg az éppen otthon tartózkodó fiatal­asszonyt, hogy este tíz óra után lehetőleg ne hallgassák hangosan a zenét. Este csönget­tek a tanárnőnél. Ajtónyitás után a földszinti szomszédot pillantotta meg. Köszönésre nyűt a szája, mikor a megtermett férfi hatalmas pofont kevert le neki. Ezután szó nél­kül elment. A tanárnő néhány hónap múlva, minden feltűnés nélkül elköltözött. Második évtizedébe lépett köztársaságunkban a polgári lét feltételeitől jórészt meg­fosztott adófizetők életét egyre nehezebb teherként nyomasztja hétköznapi konfliktu­saik hálója. A letűnt diktatúra hatalmi intézményeivel szemben oly virtuózan felvérte­zett egyén a demokratikus viszonyok között, az új típusú kulturális konfliktusokra egy­előre nem dolgozott ki megoldási módokat. Az új évezred elején a magyar társadalom jó része kulturális közérzetében fruszt­rált. Az egyre feszültebb és csalódottabb mintapolgárt európai gyökerű kulturális biz­tonságában, megszokásaiban zavarják a globalizáció szükségszerű velejárójaként el­könyvelt konfliktusok, amelyek elől nincs menekvés. Ennek köszönhető, hogy az egyén és a közösségek, valamint a világ népei mindinkább a kulturális összetartozás le­hetőségét és élményét keresik jövőjüket meghatározó módon. Napjainkra bizonyítot­tá vált, hogy a föld népei közvetlenül kapcsolódnak tágabb erkölcsi és civilizációs köz­pontjaikhoz, s ezeken keresztül az emberiség egyetemes világába. E kulturális centru­mokat a történészek és civilizációkutatók ma is szívesen kötik földrészekhez (Ázsia, Európa, India), vagy nagy világvallásokhoz (hindu, keresztény, iszlám). Ezek a népe­ket egybegyűjtő nagy kultúrák osztják föl és meg földünket. A harmadik évezred nyi­tányának fő témája a kultúra kérdésköre lesz. Döntő küzdelmek játszódnak le a köze­li évtizedekben-évszázadokban - a világ kulturális újrafelosztásának korszakában. Az azonos kultúrához (centrumhoz) tartozók között a konfliktusok döntően a po­litikával gerjesztettek, inkább szimbolikusak, és a politikai uszítás elmúltával ezek ál­talában megszűnnek. Az eltérő kultúrájú népek, közösségek között a konfliktusok döntően a mindennapi élet színterein, az együttélés gyakorlatában, vagyis fizikai kö­zelségben eszkalálódnak. Ezek a konfliktusok tartósak, kezelésük jóval bonyolultabb. Míg a művészetek, a tudomány vagy akár a sport területein soha nem tapasztalt inter­­nacionalizálódást él át az emberiség, addig a hétköznapok szervezésében, a normák és értékek sokszor viharos átrendeződésében korábban nem érzékelt, elfojtott, vagy nem létezett feszültségek kerülnek felszínre. E valóban világtörténelmi jelentőséggel bíró korszakváltásban az európai kultúra is jelen van, noha a XX. századtól folyamatosan csökkenő arányban és állandó veszélyez­tetettségben. Ezért, valamint a polgári lét lehetőségeinek, tisztességének helyreállítása miatt van kitüntetett szerepe napjainkban a kulturális konfliktusok kezelésének, az er­re vonatkozó politikai programok hatalomra kerülésének. Sajnos, a kisebbségi kérdés­hez hasonlóan, nálunk e problémakörben is a magát liberálisnak hirdető multikul­turális aktivisták jelenléte és értékrendje a kizárólagos, az ő politikai programjaik mű­ködnek és vallanak kudarcot rendre a nagyvilágban és hazai viszonyaink között egy­aránt. A konzervatív kritika és alternatíva szinte teljes hiánya mellett. A különböző kultúrák egymáshoz való viszonyának és a konfliktusok alaptípusa­inak bemutatására az úgynevezett „házirend modell” kitűnően alkalmazható. E mo­dell lényegét tekintve a szerződéshez való emberi-közösségi viszonyokat és e viszo­nyulások következményeit mutatja be. A szerződések az európai demokráciának év­századokon át kikezdhetetlen építőkövei voltak. A múlt században még szinte vala­mennyi tömblakás lépcsőházának kiemelt helyén ott függött a házirend, amely tar­talmazta az ott lakók jogait és kötelességeit. Ennek betartása alapvetően a lakóközös­ség érdekét szolgálta, teljesülésére a házmester ügyelt különösebb hatáskör nélkül. Nos, e házirendhez­­szerződéshez) alapvetően kétféle módon lehetett-lehet viszo­nyulni: vagy betartották-betartják (A), vagy nem (B). Az A eset teljesen egyértelmű. A B változat három változatot hordoz. B/1-ben a rend ellen vétőt szankcionálják. B/2-ben a házirend szabályainak semmibe vevői győzedelmeskednek. Kiszámítha­tatlan konfliktusspirál veszi kezdetét, amely tönkreteszi a házirend szabályait koráb­ban megtartók mindennapi életét. B/3: amikor kölcsönös érdekek alapján módosí­tanak a házirenden. Az A megoldás a kultúrák közötti harmonikus viszonyt szemlélteti, a házirend - ön­érdeket is figyelembe vevő - megtartását. Ez a „harmónia” természetesen nem mentes az érintkezők közötti esetleges feszültségektől, amelyeket azonban a kölcsönös megál­lapodások szövete - a házirend főszabályaihoz igazodva - minimalizálni képes. E vi­szony az azonos kulturális szokásrendűek között működik, illetve ha a „beköltözők” al­kalmazkodnak az ott élők normáihoz, mindennapi életrendjükhöz. E variáció szerint rendeződött a különféle emigrációs hullámokkal Amerikába és Nyugat-Európába kerü­­­lő honfitársaink, vagy a hetvenes évektől Erdélyből hazánkba települő magyarok sorsa. Integrálódtak a befogadó kultúrába. Ha volt is részleges kultúravesztés, ez önként vál­lalt volt, amely az egyén érdekét éppúgy szolgálta, mint a befogadó közösségét. A B/I megoldás elvárja, sőt átlátható követelmény- és jogrendszer alkalmazásával kikényszeríti a házirend megsértőjétől az alkalmazkodást. Ez esetben a kulturális konf­liktusok a házirend szabályai szerint oldódnak meg. Emlékezzünk például azokra a magyar disszidensekre a hetvenes évekből, akik első Zürichben töltött szilveszterüket a budapestihez hasonló, éjfél utáni utcai vigalommal tették emlékezetessé a jórészt ál­mukból fölvert zürichi polgárok számára. A következő évben már nem győztek sváj­­cibbak lenni a svájciaknál... A legkülönfélébb szankciókkal megkövetelt alkalmazkodás a befogadó kultúrához nem jár kultúrafeladással. Alapvetően civilizációs többlet (másság) elsajátítását köve­teli meg, ami a konfliktust keltő saját hosszú távú érdeke is. A B/1-es változat példája a magyar honfoglalás jó százéves története is. A házirend főszabályait akkor is Európa alapító atyái diktálták. Mint tudjuk, a Szent István-i út jelentős kulturális konfliktusok­kal, sőt kultúravesztéssel járt, sikeres alkalmazkodásunknak köszönhettük megmara­dásunkat. A kulturális konfliktusok feloldásának e változata a klasszikus konzervatív megoldás példája, amelynek eredménye az európai kultúrpatriotizmusban értékként összegződik, s amelyhez alkalmazkodva rendezzük életvitelünket. A kulturális konfliktusok kezeléséről A B/2-es megoldás a kultúrák közötti konfliktust tartósítja. Vagyis aki megsérti a házirendet, az kerül uralkodó pozícióba, jelentős és céltudatos „lépcsőházon belüli” se­gítséggel. Ez a változat szemléletesen megjeleníti a multikulturális harcmodort és dok­triner taktikázást. Ebben a harcban az alapvetően kulturális konfliktusokat etnikaivá alakítják át. Az ultraliberálisok szerint a lépcsőházban lakók (azonos kultúra) a több­ség, a „beköltözők” a kisebbség, a másság. Nyilvánvalónak tartják és hangoztatják az úgymond „többség” eleve diszkriminatív viszonyát a „kisebbséggel”, „mássággal” szemben. Ezen a ponton jelentkezik valóságidegen előítéletességük kimeríthetetlen öt­letgazdagsága. Semmitől nem riadnak vissza e doktriner taktikázás során, amelynek célja, hogy a többségre lelkiismeret-furdalást erőltessenek, a kisebbség, másság iránti kivételes bánásmód erkölcsi igazolásaként. Nincs az a módszer, amit ne alkalmazná­nak előítéletes alapképletük igazolására, a provokációtól a tények meghamisításán ke­resztül akár a kukkolásig. A Kritika című folyóirat idei májusi számában a csenyétei ci­gányság sorsának alakulásával foglalkozó szerzőpáros arra vetemedett, hogy a XIX. században élt „csenyétei atyafiakat” - egy a szerzők által elképzelt, minden hiteles ala­pot és adatot nélkülöző párbeszéd alapján - nem mással, mint „etnikai tisztogatással (ethnic cleansing) vádolják (Ladányi János-Szelényi Iván A csenyétei cigányság társa­dalomtörténetének vázlata). Ezt még Hágában sem meri megtenni a felkészült vádlók serege a tényleges etnikai tisztogatókkal. Bizonyos körökben nagyon is jól hangzik, hogy lám-lám, ezek a magyarok száz évvel Bosznia, Koszovó, sőt Auschwitz előtt már alkalmazták az etni­kai tisztogatást, éppenséggel a cigánykérdés megoldásában. Az ily módon előkészített terepen az aktivisták a most már etnikaivá, szexuálissá, vallásivá, üldözötté „színezett” kisebbségek heves szeparációs törekvéseinek lesznek ideológiai megalapozói és szószólói. Miközben eltúlzott sajtónyilvánossággal sulykol­ják a köztudatba az általuk sohasem definiált „többségről” az idegengyűlöletet, a rasz­­szizmust és kirekesztő ordas indulatokat, azonközben leginkább rasszista alapon szeg­regálnak, mesterséges identitást gyártanak (roma, afroamerikai), etnoprogramok kie­­rőszakolói és haszonélvezői lesznek. Bántó antidemokratizmusukra mi sem jellem­zőbb, mint ingerült reagálásuk arra a természetes igényre, amely úgymond a másság­tól - ami nem automatikusan kisebbség - is elvárja a megértés, a tolerancia, a komp­romisszumkötés képességének demokratikus alapkövetelményeit. Vagyis a házirend szabályainak megtartását. Az ő céljuk nem más, mint a házirend lejáratása, a kötele­zettségek elvetése, a valójában kulturális konfliktusok megoldása helyett etnikai fe­szültségek keltése - mindezzel tartósan zavaros helyzet előidézése. Fennen hangoztatják kisebbségeiknek, hogy a házirend betartására a többség kire­kesztő rasszizmusa, valamint saját hátrányos helyzetük miatt ne is törekedjenek. A há­­zirendmodell B/2-es alternatívájának következményei jól ismertek. Azok a „lakók”, akik korábban a házirend szabályai szerint éltek, fokozatosan elvándorolnak - már ezért is bőven kijut nekik a „kirekesztő”, „idegengyűlölő” címkézés -, pánikszerűen el­hagyva a multikulturális aktivisták által gerjesztett káosz immáron etnikai konfliktus helyszíneit. (Lásd Amerika, Nyugat-Európa, Dél-Afrika nagyvárosait, a gettók és dzsumbujok fokozatos terjedését.) Ráadásul a kulturális konfliktusok efféle kezelése elősegíti a szélsőjobboldali politikai erők térnyerését. Az ultraliberális konfliktuskezelőknek végső soron elemi érdekük a szélsőjobb tér­nyerése. Hiszen e politikai erők sokszor ostoba és szégyenletes politizálása teszi lehe­tővé, mintegy „igazolja” az ultraliberális alternatíva gátlástalan működését. A szélső­jobb segítségével állandó forrásponton tarthatják az antiszemitizmus, a rasszizmus, a kirekesztés, az idegengyűlölet vádjait. Vádolhatnak egy általuk soha meg nem határo­zott többséget, akik vélhetően nem négerek, nem romák, nem arabok, nem menekül­tek, nem zsidók, nem iszlámhívők, nem homoszexuálisok... Sajnos, az ő rasszista lo­gikájuk szerint a többség nem definiálható, de talán nincs is. A házirendmodell B/3-as változata a kultúrák közötti kiegyezéses (megegyezéses) viszonyt mutatja be, a házirend kölcsönösségi alapon történő módosítását. Ez a meg­oldás a keresztény Európa első évezredében, a jól ismert latinizációs folyamatban va­lósult meg, máig tanulságos teljességben. A Római Birodalom térségében élő latin ős­lakosság és a beköltözők (barbárok) kultúrája a kölcsönös érdekek messzemenő érvé­nyesítésével új minőségű kultúrát volt képes létrehozni: a keresztény egyetemesség még napjainkban is ható érték-, norma- és szokásrendjét. A globalizáció, a gazdasági kényszerek, a népesedési trendek ismeretében a szükségképpen jelentkező kulturális konfliktusok kezeléséhez a latinizáció történetéből megtanulható módszerek adhatják a modern konzervativizmus terápiáinak alapját. Kié tehát a ház? Nos, nyilván azoké, akik lakják. Az ottani élet minősége, a termé­szetszerűen jelentkező kulturális konfliktusok kezelési módja pedig azoknak fontos, akiknek még nem mindegy, hogy ama házat hogyan is lakják az ő lakói. Cigánytelep Nádasdladányon. A kulturális konfliktusok mind ritkáb­ban oldódnak meg a­­házirend­ szabályai szerint Sándor György Helyreigazítás Ez persze nem zárja ki, hogy ne igazítsam hely­re magam, és ne írtam ide az eredeti Karin­thy-verssorokat, úgy, ahogyan az megíró­dott: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MIN­DIG MEGÁLLT A FÉLÚTON­­. Az, hogy a magam részéről vállalható az általam leírt két verssor is: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MIN­DIG MEGÁLLT A FÉLÚTON­­, magánügy­nek számít persze, amivel önmagában nem traktálnám a kedves olvasót, de ha egyszer az eredeti ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KEL­LETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON - helyett: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KEL­LETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON-t írtam, kötelességem, ha egy hét késéssel is, de helyreigazítani azt. Nagy különbség a két variáció között nincs, sőt­ mondhatni, jóformán semmi. Mert ha fi­gyelmesen megnézi a nyájas olvasó - és most a második, már helyreigazított válto­zattal kezdem - (valójában az első, eredeti­vel), és összeveti az ÖKLÖD, MIKOR LE­CSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON-t az általam közölttel: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON-nal, a különbség elenyésző, jóformán említésre sem volna méltó. Mégis kérem, fogadják el helyreigazításomat, mert bár tényleg, már-már majdnem önma­gam előtt is gyanúsan skrupulussá válok ez­zel a szőrszálhasogatással, hogy az ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON - verssorokat az ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON-nal igazí­tom helyre, mégis-mégis meg kell tennem, mert Karinthy ugye azt írta le, hogy ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON­­, én meg szinte szolgai módon azt, hogy: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON­­. Holott Karinthy csak odáig jutott, hogy: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON­­, én viszont, aki túléltem­­ egy­részt Karinthy csapását - hiszen (ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON­­), most már két választás előtt állhatok. Vagy megfogadom tanácsát (ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KEL­LETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON-), vagy az eredeti két verssort (ÖKLÖD, MI­KOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEG­ÁLLT A FÉLÚTON-)t továbbviszem. Nem állok meg ott, hogy: ÖKLÖD, MIKOR LE­CSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON­­, hanem az ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON-t, ha nem is Karinthy szellemé­ben - folytatom. Mert Karinthy csak azt írta, hogy ÖKLÖD, MI­KOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEG­ÁLLT A FÉLÚTON, tehát nem az ő szelleme - szellemi fölénye (bár ki tudja, ő ma öklével mit tenne?!) ha én ezt az ökölcsapást befeje­zem. Valójában tehát nem helyreigazítás lenne ez ak­kor, hanem helyretevés. Az ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON - helyett már nem az ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLÚTON-t kellene ideírnom, hanem, hogy: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG... - de, hogy jövök én ahhoz, hogy átalakítsam ezt a két klasszikus verssort. Annyit azonban azonnal megtehetnék most, hogy átalakítsak egy másik már-már (saj­nos) szintén „klasszikusnak” számító két sort: a „Mi jobban gyűlölünk titeket, mint ahogyan ti minket!” - és azt írnám helyette, hogy: MI JOBBAN SZERETHETNÉNK EGY­MÁST, MINT AHOGY GYŰLÖLNÜNK, KELL (?!)

Next