Magyar Nemzet, 2005. január (68. évfolyam, 1-29. szám)
2005-01-03 / 1. szám
Magyarmm Szerkeszti: Szényi Gábor Látó-Tér 2005. január 3., hétfő latoter@magyarnemzet.hu Jgó István Bíboros úr, zsúfolt karácsonyi programjában a Kozma utcai börtön meglátogatása is szerepelt. Mennyiben más szolgálat a fogvatartottak felkeresése, mint a templomi hívekkel való foglalkozás? - Valóban sajátos, egyúttal nem mellőzhető terepe a pasztorációnak a börtön. Az irgalmasság testi és lelki cselekedetei között, a Szentírás útmutatásának megfelelően kiemelt helyen kell tisztelnünk a börtönben sínylődők meglátogatását, ahogyan a betegek látogatását is. Akik rendszeresen foglalkoznak a börtönpasztorációval és a katolikus egyház papjai és világi hívei közül is egyre többen foglalkoznak ezzel különböző szervezetek színeiben -, azok tanúsíthatják, hogy vannak, akik ebben a kellemetlen és sokszor unalmas életmódban, amit a börtönélet jelent, belül megváltoznak, és tényleg megtalálják az utat Istenhez. Az ilyen embereknek segít ez a lelkipásztori munka. A Kozma utcai börtönnek persze csak szerény hányada, legfeljebb tíz százaléka az, aki rendszeresen részt vesz a katolikus miséken. Nagyon megindított, hogy a hetvenvalahány megjelent fogvatartott közül néhányan verssel készültek, vagy szentírási részleteket szavaltak a karácsonyi ünnepélyen. Ezen a rendhagyó alkalmon áthidalható volt az abból adódó távolság, hogy a fogvatartottak többsége kevésbé iskolázott és „alulszocializált”, ön pedig magasan képzett, széles látókörű egyházi vezető? - A közös pont Istennél van. Ráadásul sok esetben minél sebzettebb és minél nehezebb helyzetben van az ember, annál nyitottabb a lelke Istenre. Vagyis nem hiszem, hogy a fogvatartottaknak nehezebb volna Istenről beszélni, mint egy kényelmesen és szabadon élő közösségnek. Azt hiszem, hogy ilyenkor nem elméleti jellegű beszédet kell tartani, hanem olyat, ami a hétköznapi életükhöz nagyon közeli, ezért állítottam mondandóm előterébe a pásztorok hódolatát. Gyönyörű pillanat volt, amikor a büntetés-végrehajtás megbecsült beosztásban lévő munkatársai és a lelkészi kar tagjai a fogvatartottakkal együtt járultak szentáldozáshoz. Tehát sok minden különbség lehet közöttünk, de - amint ott mindnyájan átélhettük - Krisztus számára egyformán értékesek vagyunk, jóval többen vannak a lelki értelemben fogva tartottak, mint ahányan a börtönben ülnek, kezdve az egzisztenciális kiúttalansággal vívódókkal, vagy éppen a szenvedélybetegekkel, akik közül előzőleg sokakat korunk szellemi ingyenkonyháin „etettek be”. Félő, hogy ez idén is így lesz. Értük mit tehet az egyház? A legfontosabb, amit ezzel kapcsolatosan el kell mondanjunk nekik, hogy a szeretet nem fér össze a félelemmel. Van Isten, aki gondoskodik rólunk, akinek nem mindegy, hogy mi történik velünk. Nekünk az a dolgunk, hogy a magunk hatókörében sugározzuk ezt a bizakodást és örömet. Persze nem érünk el mindenkit, és lehet, hogy nem mindenkiben történnek meg azok a változások, amelyek őt boldogabbá tennék - hiszen ez már az egyes ember és Isten titka. Mindenesetre nekünk törekedni kell arra, hogy a szavunk is érthető legyen, hogy olyan nyelvezettel szóljunk az emberekhez, amelyet meg is tudnak érteni. Éppen ezért foglalkozunk a katekétika és a missziológia tudományával és sok minden egyébbel. Ezért hívjuk segítségül a tömegtájékoztatást és a művészeteket. Ám ami a legfontosabb, amiről mi is úgy tapasztaljuk, hogy átsegített minket az élet nehézségein, azt adjuk, és nagyon örülünk, ha ez másoknak is szabadítást hoz. - Az a brutalitás, amellyel és amit ez a világ ma kommunikál, milyen kihívást jelent az egyház kifelé irányuló kommunikációjának? - Ezzel, azt hiszem, örök feszültségre tapintott rá. Olyan küldetésünk van, ami nem ebből a világból való, de ehhez a világhoz szól. A világ üdvösségéért létezik az egyház, és olyan igazságot kell képviselnie, ami több, mint ennek a világnak az érdekei és a kényelme. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy T. S. Eliot idevágó kérdése, ha lehet, még időszerűbb a mai fogyasztói társadalmakban, mint a szerző korában volt. Nevezetesen: az egyház hagyta el a világot, vagy a világ hagyta el az egyházat? Az emberek fordultak el tőlünk, vagy mi váltunk olyanokká, hogy az igehirdetésünk nem hallatszik eléggé a nagy zűrzavarban? A válaszA Magyar Katolikus Egyház kommunikációját Erdő Péter bíboros, érsek szerint annak a kettősségnek kell meghatároznia, hogy az evangéliumi küldetés nem ebből a világból való, de ehhez a világhoz szól. Magyarország prímása lapunknak adott új évi exkluzív interjújában a mai kor embere egyik legfőbb gyengeségének a bonyolultságtól való félelmet tartja. Szó esik arról is, hogy az egyházakkal kapcsolatos vitákban olyan fogalmak játsszák a kulcsszerepet, amelyek értelme ma még nincs kellően tisztázva, nak két oldala van. Természetesen igyekeznünk kell olyan módon kommunikálni, hogy az üzenetünk lehetőség szerint eljusson minél több emberhez. Ebbe egyébként beletartozhat a tájékoztatási eszközök leghatékonyabb kategóriáinak a felhasználása is, ahogy ezekkel a legtöbb egyház szintén él a maga módján. Ugyanakkor bizonyos reklámfogásokat, manipulatív technikákat nem használhatunk, mert ha megtennénk, az üzenet is eltorzulna. Nem lehet a jót rossz eszközökkel képviselni. - Mondana példát arra, ami az egyházi kommunikáció terén alkalmazandó, illetve arra, ami nem? - A média használatát és a képi világot illetően nemrég hallottam egy nagyon izgalmas rádióbeszélgetést Somogyi Győző festőművésszel. Ő azt fejtette ki, hogy az egyházi művészetnek milyen nagy lehetőségei vannak, mert a szakrális művészet nagyon hatékony vizuális eszközökkel képes megmutatni valamit, ami több, mélyebb, mint ami a reklám világában betölti a képernyőket és az óriásplakátokat. Tehát: erős vizualitás, de mégis másként, mint ami a profán, üzleti kommunikációban általános... Azt is mondhatnám: szolidaritás a világgal, egyszersmind prófétai távolságtartás... Ami a negatív példát illeti: a világ adott állapotából következik a mai ember egyik jellemző gyöngesége, hogy fél a bonyolultságtól. Nem volna etikus, ha mi a belátáshoz segítés helyett rájátszanánk erre a félelemre, ha ijesztgetnénk az embereket, arra számítva, hogy majd akkor többen - kvázi tévedésből, látszatbiztonságért - fordulnak hozzánk. - Érzékeltetné, milyen bonyolultságoktól szorongunk mi a huszonegyedik század első évtizedének közepén? - Először is nagyon ki vagyunk téve annak az élménynek, hogy bonyolulttá vált maga a világ, akár a természettudományok, akár a pénzügyi világ fejlődését, vagy éppen az ökológiai problémákat nézzük. Így aztán sokszor az erősebb hangra hallgatunk, mondjuk hajlandók vagyunk elhinni, hogy amiről többször mondják, hogy árt a környezetnek, az ténylegesen veszélyesebb, mint az, amiről csak néhányan mondják, és halkan. A bonyolultság le is blokkolja az embert. Sokszor azoknak a döntéseknek a meghozatalára is képtelenné teszi, amelyekre pedig a saját élete szempontjából alapvető szüksége volna. Erre is mondok példát. A házastárs megválasztása tekintetében a mai társadalom elismerésre méltóan tiszteletben tartja a fiatalok szabadságát. Ugyanakkor nagyon sokan vannak úgy, hogy a legszebbet, az ideálist, a minden szempontból hibátlant keresik. Eltelik tíz, húsz év, és nem találják. Nem merik elkötelezni magukat, és belopózik az életükbe a boldogtalanság. Negyven-ötven éves korukra jönnek rá, hogy épp az az időszak múlt el végérvényesen, amikor a legboldogabbak lehettek volna mint fiatal házasok. .. Vagyis nincs meg bennünk az a bátorság, hogy vállaljuk a nagylelkű döntések kockázatát. A foglalkozás megválasztásával vagy éppen a gyermekvállalással pontosan ugyanez a helyzet. Vajon elég nagy-e már a lakás, megfelelő-e már a keresetem? Hány esetben az a vége ennek is, hogy elmegy az idő... - Az időről más értelemben is szólhatnánk. A katolikus egyház eucharisztikus évet kezdett, de az eucharisztia, az oltáriszentség imádásának alkalmai a mi korunkban túlságosan időigényesnek tűnhetnek. .. .De hát éppen ezért figyelhető meg Nyugaton, hogy a Krisztus megtestesüléséhez kapcsolódó szentségimádás gyakorlata, vagy az eucharisztikus kápolna, ahová a hívő letérdelhet imádkozni, egyre jobban elterjed. Bécsben, Párizsban és másutt is láttam, fölelevenítik vagy megteremtik ennek a hitbeli elmélyülési formának a lehetőségét. Jól van ez így, mert a szentségimádás során az ember mintegy kilép az időből, a hétköznapi taposómalomból. Fizikailag is átélheti azt, hogy közelében van az Örökkévalónak. És van ideje átgondolnia Isten színe előtt, hogy miért is jót-fut egész nap, mi az, aminek örül, mi szerepel a céljai, vágyai között. Ezeket ott helyben meg lehet rostálni. Vagy egyszerűen azt lehet mondani, illetve akár verbális imádság nélkül is át lehet érezni, hogy „bízom a Megváltóban”. Nem életviteli programról van itt szó, hanem arról, hogy a Szent közelsége arra bátorít, változzunk meg mi magunk is, sőt kíséreljük meg jobbá tenni magunk körül a világot is. Sperare contra spem, azaz a remény ellenére is remélni, adott esetben... - A politikai szereplők egy része valószínűleg örülne, ha a katolikus egyház kizárólag az eucharisztikus év mind teljesebb megvalósításával foglalkozna. Ugyanők ellenzik, hogy az egyház kiálljon saját, közfeladatokat ellátó intézményeiért, vagy éppen a külhoni magyarokért... - Az ilyen vitákban az egyházak mindig a gyöngébbik felet jelentik. Egyébként számunkra nem biztos, hogy mindig azok a legfontosabb kérdések, amelyekről a leghangosabb viták folynak. Nagyon gyakori az utóbbi tíz-tizenöt évben, hogy hol ezért, hol azért éri kritika az egyházakat a társadalom bizonyos tényezői részéről. Adott esetben a világi társadalom egyes körei részéről hivatalos, sürgető igények jelentkeztek, hogy milyen közhasznú feladatokat vállaljunk, akár erőnkön felül is, később éppen ezek miatt a vállalások miatt tapasztalunk ellenérzést, haragot más tényezők részéről. Mindez ráadásul néhány évenként, szóval az adott tevékenység természetes ritmusához képest igen sűrűn, változik is. Ebben a helyzetben és ebben a - már szóba került - tömegkommunikációs erőtérben a saját arculatunknak, a saját súlypontunknak a kifejezése nagyon nehéz. Nyugodtabb légkör kellene pusztán ahhoz is, hogy az olyan fogalmakat, mint a közélet, a közfeladat vagy éppen a politika, kifejtsük, és megvizsgáljuk, melyik korszakban ki mit értett rajtuk. Néhány történelmi példa: a mohácsi csata előtt még a haza védelmét is az egyház feladatának tekintették; a püspöki kar kevés kivétellel ott is esett el a mohácsi csatában, hiszen akkortájt ők voltak a leglojálisabb „zászlósurak”. Vagy: a világtörténelemben Nagy Károly koráig senkinek sem jutott eszébe, hogy pont az egyház tanítsa a gyermekeket írni-olvasni. De Nagy Károly a plébánosok kötelességévé tette, amiből aztán később kialakultak a plébániai iskolák. Csak társadalmi átalakulások hosszú sora után jutott eszébe az államnak, hogy állami iskoláztatást is biztosítania kell. A két iskolatípus helyzete, aránya a történelemben hullámzó volt a korok és az egyes országok szerint. Ismerünk olyan harmadik világbeli országokat, amelyek a XX. században egy ideig nagyon ösztönözték, hogy az egyház alapítson minél több iskolát, majd hirtelen államosították ezeket. A Miniszterelnöki Hivatal újabban vallásszociológiai közvélemény-kutatásokat rendel meg, többek között arról, jó-e, ha az egyházak állást foglalnak általános politikai kérdésekben. Nem lát ön ebben „némi” nyomásgyakorlási kísérletet? - Nem szeretném ezt megítélni. Inkább azt gondoljuk át közösen, mit értünk általános politikai kérdéseken. Mindannyian ugyanazt értjük rajta? Ha a politika azt jelenti, hogy a társadalom minél több tagjának a lehető legnagyobb javát szolgáljuk, akkor ezzel - a maga módján - mindenkinek foglalkoznia kellene, mégpedig türelemmel és dialógusra készen, hiszen az emberről és az ember javáról sem mindenki egyformán gondolkodik. Viszont az ember, az ember objektív valósága egy és ugyanaz. De azért beszélhetünk arról is, hogy az egyháznak mindig is volt társadalmi tanítása. XIII. Leó pápának a Rerum novarum kezdetű enciklikája óta tudjuk, hogy az egyház reagált az olyan társadalmi jelenségekre, mint a nagyipar kifejlődése, a munkanélküliség, a proletariátus megjelenése, illetve az olyan kérdésekre, mint a társadalmi igazságosság megóvása vagy biztosítása a kapitalizmus körülményei között. Voltak természetesen megnyilatkozások a későbbiekben is, például a szolidaritás etikája kapcsán. Ezek mind olyan témák, amelyek megjelennek az egyház tanításában, mert az egyház kötelességének érzi, hogy - idézem az egyházi törvénykönyvből - „erkölcsi elveket hirdessen a társadalmi renddel kapcsolatban is, továbbá hogy ítéletet mondjon bármely emberi dologról, ha az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége megkívánja”. - A Vatikánban december 18-án történtek ellenére is bízik abban, hogy az új esztendőben Magyarországon jobb lesz a hatalom és az egyház kapcsolata? - A magam részéről elmondhatom: mindig bizakodó vagyok. Ami pedig az egyházat illeti, számára nincs más út, mint a párbeszéd útja. Mindig, minden helyzetben a keresztény szeretet alapállása szerint kell működnünk. Továbbá azt gondolom, hogy amikor az Apostoli Szentszék államokkal tárgyal, azért teszi ezt, mert vannak kérdések, amiket meg kell és meg lehet oldani. Ezért is hiszek abban, hogy érdemi, kiegyensúlyozott tárgyalások útján lehet olyan megoldást találni, ami mindkét félnek megfelel. És bízom valahol nagyon mélyen, a teremtés síkján is. Közelebbről abban, hogy minden katasztrófa ellenére, ami a világtörténelemben megesett, az ember képes arra, hogy meglássa a jót, s hogy a józan ész és a tisztesség jegyében viszonyuljon a másikhoz. Erre kell törekednünk önmagunkban és környezetünkben is. Ugyanis a kinyilatkoztató Isten ugyanaz, mint aki a világot teremtette. Ő pedig emberszerető. Minden nehézség ellenére is jót akar az emberiségnek. Nem az a legfontosabb, amin hangosan vitáznak Erdő Péter a külső és a belső börtönökről, a Szent közelségéről és a világi hatalommal való viszonyról FOTÓ: NAGY BÉLA