Magyar Nemzet, 2008. december (71. évfolyam, 328-355. szám)
2008-12-01 / 328. szám
Látó-Tér 2008. december 1., hétfő Movacz Balázs__________________________ Hátravolt még egy fél délután este hétig, de a kiskunlacházi Petőfi Sándor Művelődési Ház előtti téren már nagy volt a kavarodás. Pulpitus készült a szónokoknak, kirakták a hangszórókat, a környéket polgárőrök vigyázták. Pár perccel később pedig már csapatszállító buszok érkeztek: egy, kettő, három, öt, tíz, tizenvalahány... Sok. Kamerás rendőrkocsi, rohamrendőrök, kutyák, több száz rendvédelmi. A művelődési házban Répás József polgármester fogad bennünket. - Van tíz percem, kérdezzenek - mondja. Magabiztosnak tűnő fellépése mögött jól látszik: nem nyugodt, településvezetőként kevés ennyire nehéz napja lehetett korábban. De az is világos: tudja, mit akar. Elege van neki is, a nagyközségnek is. Most az asztalra akar csapni. Vagy éppen valakit képen. A világot. A felelősöket. A mulasztókat. Azokat, akik őt és a települést, a fővárostól alig negyven kilométerre meg a többi falut szerte az országban hagyják tönkremenni. Akik lerasszistázzák, mert ki meri mondani, a Lacházán elkövetett bűncselekmények elsöprő többségét cigányok követik el. Képen csapni a „honatyákat”, hogy tíz-egynéhány falura jut két rendőrjárőr. Ennyit ér a „gádzsó” élete, a rendőrfőkapitány pedig nem ajánl fel nem tízmillió, hanem még tíz forintot sem az egy hete megbecstelenített és meggyilkolt lány tetteseiért - ez hallható a szavaiból. Pici félelem is bujkál a szemeiben: nincs akkora pofon, ami észhez térítené ezt az elvetemült világot. Tudja, „föntről” nem számíthat sok jóra. Itt kell öszszefogni, meg kell mutatnunk, hogy elég volt, hogy nem félünk, hogy mi vagyunk többen. Békésen is nagyobb erőnk van, mint az erőszakosoknak. Remélem, sok település csatlakozik hozzánk - mondja. Hisz abban, amit mond. Nincs hová hátrálnia. Cigány vezetők érkeznek hozzá, küldöttségbe jönnek. Jut néhány percünk beszélgetni a követekkel is. - Rasszista tüntetés készül, és ha a gárdisták csak egy lépést is tesznek Pereg vagy Rácalmás felé, megindulunk ellenük, nem lesz kegyelem - mondja Rafael Gyula, az Országos Cigány Önkormányzat Pest megyei elnöke. Rajta is látszik az elszántság. - Béketüntetést hirdetett a polgármester, minden jó szándékú embert vár. Maguk miért nem fognak fáklyát, miért nem állnak mellé az első sorba? - kérdezzük. - Beállnánk, gyászoljuk mi is a kislányt. De ahol a gárda vonul, oda mi nem tesszük a lábunkat - válaszol Rafael. - Nem bizony, de ők se tegyék oda, ahol cigány lakik! - szól közbe Daróczi László, a Magyarországi Cigány Szervezetek Fórumának fővárosi elnöke. - A bátyja vagyok - húzza ki magát, amikor a kormányszóvivőt említjük, látszik, büszke a testvérére, aki egészen a kormányfő legszűkebb környezetéig jutott. - Annyira félelmetes a gárda? Úgy tudjuk, békés szándékkal vannak itt, egy hangos szavuk nincs, szót nem szóltak a cigányokról. Azt mondják, az erőszak ellen tüntetnek, akár csatlakozhatnának is egymáshoz, szép gesztus volna mindkét fél részéről - vetjük fel. - A gárdától rettegnek a cigányok, az asszonyok félnek kilépni az utcára, amíg az uruk dolgozni van, a gyerekeket nem merik elvinni iskolába, óvodába - sorolja Daróczi népe panaszait. - Erőszakosak? - kérdezzük. - Nagyon, bizony nagyon - jön a válasz azonnal -, akire csak ferde szemmel néznek, az már nincs tőlük biztonságban többé. Rafaelből ismét kitör az önvédelmi reflex: „Megmondtam, ne merjenek cigánylakta utcába menni, mert ép bőrrel nem mennek haza!” A közös Egy hete megbecstelenítettek és brutálisan meggyilkoltak egy tizennégy éves lányt Kiskunlacházán. A nagyközség lakói meg vannak arról győződve, hogy az őket évek óta rettegésben tartó Sz. család tagjai a bűnösök, akik egyébként - ezt beszélik - elmenekültek a Pest megyei településről. Kiskunlacházán péntek este több mint ötezren gyújtottak fáklyát a kioltott élet emlékére, a további erőszak ellen, a békés polgárok érdekében. A kormányszóvivő bátyja szerint rasszista tüntetés volt a fáklyásmenet. Daróczi László ráadásul azt állította, „a cigányok már nem merik a gyerekeiket óvodába, iskolába vinni, mert rettegnek attól, hogy egyszer csak megjelenik a gárda”. A roma vezetők órákkal a békemenet előtt sietve távoztak a helyszínről. FOTÓ: HEGEDŰS MÁRTA gyásszal kapcsolatban még elmondja, hogy ősi roma szokás szerint a község cigánytelepén fognak virrasztani a kislány lelki üdvéért. Közben megérkezik Kolompár Orbán OCÖ-elnök is, ő is csatlakozik a gyászolókhoz, ezt mondja, majd a küldöttség gyorsan eltűnik a lacházi éjszakában, senki nem látja ott őket még egyszer aznap este. Másfél óránk van még a demonstrációig, elindulunk hát a településen kérdezősködni. - Sz.-ék - mondja egy srác a buszmegállóban -, ők voltak. Mindenki ismeri őket, rabolnak, betörnek, lopnak. De még egy meg mer moccanni közülük, szét lesznek szedve - hangzik a válasz a kérdésre, hogy mégis kik követhették el a gaztettet Nóri ellen. - Most nagyon csöndben van az összes cigány, de jobb is így nekik, mert itt már nagyon elege van belőlük mindenkinek, tudják is, hogy elfogyott a türelem. - Vannak magyar barátaim, együtt focizunk, hát ha itt ez is a cigányok nyakába lesz varrva, hogy nézek a szemükbe? Mit csináltam én? - kérdezi egy roma srác. A barátnője is helyesel, aztán elballagnak, de annyit még elmond a fiú, hogy „valószínűleg egy ismerőse ölte meg”. Este hétkor már ezrek vannak a művelődési ház előtt. Répás József beszél: azt mondja, elég volt abból, hogy a bűnözőt és az áldozatot egy mércével mérjék, hogy az intézkedő rendőrt is lerasszistázzák, hogy az emberek féljenek. Elkeseredik, amikor egy „törpepárt” képviselője rasszista magyarokról beszél a parlamentben, vagy amikor a kormányfő romaügyi megbízottja alig bírjakivárni, hogy faji indíttatásból végre megöljenek egy cigányt. Kiterjesztett jogkörű polgárőrséget, rendőrőrsöt követel. - Elég volt! - hangzik el sokszor a beszédben. - Elég volt! - mondja újra és újra. - Elég volt! - hangzik a tömegből is. És ez látható az egyetlen transzparensen is. Tavasszal egy tizenegy éves kislányt próbáltak elrabolni, fiatal gyerekek fosztogatják az iskolába jövő menőket, elveszik telefonjaikat, biciklijüket, megverik őket. Aztán kimondja a Magyarországon ma kimondhatatlant: „Elég volt a roma erőszakból!” Elindul a menet. Végig a településen, két órán át, már legalább ötezer fáklyás ember, néma csöndben. Sötétek a házak ablakai, sehol nincsenek otthon. Mindenki vonul. Ahol mégis vannak a házban, ott gyertyák égnek az ablakokban, mécsesek a kapu előtt. Romát nem látni a menetben, a házaik ablaktábláit becsukják, ahogy arra kanyarodik a tömeg. Csönd van, síri csönd, csak a fáklyák sercegnek, a léptek kopognak a jéghideg betonon, a fagyott földúton. Egyetlen néma segélykiáltás a község, minden település nevében, hogy a „rózsadombiak” végre figyeljenek rájuk. Még utoljára elhiszik, hogy nem hiába kérnek segítséget. Ha hiába, akkor - mondják többen is - „kezünkbe vesszük a sorsunkat”. Nem tudja senki, hogy Rafael, Daróczi és Kolompár végül - ahogyan ígérték - elmentek-e a cigánytelepre virrasztva gyászolni. De az biztos: Kiskunlacházán nincs cigánytelep. Publicisztika a 7. oldalon Jajkiáltás Kiskunlacházán: Elég volt a félelemből! Nők szövetsége a reményért Szükségünk van az ünnepekre - szoktuk mondani, ám a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége szerint az ünnepi díjak sem maradhatnak el. A polgári szervezet ezért kitüntetést alapított, amelynek az Arany Búzaszem nevet adta. Első ízben Fülöp G. Dénesné Suba Ilonának és Halász Adriennek ítélték oda példaadó, a szűkebb és tágabb közösségért kifejtett áldozatos karitatív, illetve gyógyító tevékenységükért az elismerést. A Mf.gyf.ri Dávid__________________________ M inden évben ezentúl olyan nőknek adományozzák az Arany Búzaszem Díjat, akik az önfeláldozásról szóló bibliai példázat alapján erősítik a hitet másokban, s maguk szintén olyan lelkierővel vannak megáldva, hogy a nemzetért is kimagasló áldozatot tudnak hozni. Szándékaik szerint egy határon túli s egy anyaországi nőtársuk kapja meg rendre az elismerést. Aki ott volt pénteken a Hold utcai református templomban, annak kétsége sem lehet: a leginkább érdemesek nyerték el az aszszonyszövetség bizalmát. Fülöp G. Dénesné Suba Ilona és dr. Halász Adrien ilyen csupa szív teremtések. Az előbbi Marosvásárhelyen tevékenykedik, istápolva a rászorulókat, utóbbi pedig jelenleg a Pest Megyei Flór Ferenc Kórház csecsemő- és gyermekosztályát vezeti. Előtte viszont a híres, ennek ellenére másfél éve megszüntetett Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézet osztályvezető főorvosa volt. E korábbi minőségében hívta fel magára a nagyközönség és a díjátadók figyelmét. Ékes Ilona, a szövetség alapító, tiszteletbeli elnöke úgy vallott bevezetőjében: hiszik, hogy életük, női mivoltuk lényege a hűség, az értékőrzés és az életadás. Mert a nő lényében ott van a tehervivő ereje, a soha nem lankadás, a holnapot adó remény. A Hold utcai református templom közönsége az értékeléseket hallgatva megtapasztalhatta: a díjazott egyéniségek ezt a társadalomból kiölni szándékozott optimizmust képviselik. Laudációjában Lévai Anikó mesebeli jó tündérhez hasonlította Suba Ilonát. Mint mondta: az asszony kezdettől segítő ereje, jó társa volt férjének, Fülöp G. Dénesnek. A történelem megtépázta őket, a jeles lelkipásztor férj börtönbüntetést is szenvedett az igaz szóért. De megtörhette-e a diktatúra azt, aki saját életét természetfeletti összefüggésekben látja? Az „égi koordinátarendszer” követése nagyon is gyakorlatias művekben tárgyiasult. A polgári kormány miniszterelnökének felesége felsorolta azokat az intézményeket, amelyeket a házaspár létrehozott Gegesen, Hármasfalun, Szászrégenben, majd a marosvásárhelyi vártemplomi református egyházközségben. Mindig és mindenhol állandó az építkezés a kezük nyomán: megszépült templomok, feléledő kórusok. Később pedig református kántor-tanítóképző főiskola, diakóniai otthon, a Lazarenum Alapítvány az árvák, szegények támogatására, idősek ápolására, egy másik kezdeményezés oktatási célokra. Suba Ilonáék mindig tudták: a missziós területet nem kell a távoli földrészeken keresni. Hanem a szomszéd házban, az első szembejövő, reménytelen arcban. A másik kitüntetettet Soltész Miklós méltatta. A Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézet kálváriája mindenki számára ismerősen tragikus történet, ám Halász Adrien munkásságát kevesebben ismerhették. Ő volt az, aki az általa irányított gyermek-tüdőgyógyászati és allergológiai osztályt olyan hellyé varázsolta, amelyről a kívülállók nehezen mondták volna meg, hogy kórházi részleg. A KDNP képviselője kiemelte: a főorvosnő egy olyan alapítványt is létrehozott, amely a cisztás fibrózisban szenvedők speciális védőoltásának beszerzésétől a legmodernebb gyógyászati eszközrendszerig a gyermekek egészségének szolgálatában állt. Olyan kis betegek tudtak felépülni és életvidáman nézni a jövőbe, akik húsz évvel ezelőtt még gyógyíthatatlannak számítottak. Halász Adrien hívta életre azt az úgynevezett VIP-részleget, ahol különleges körülmények között gyógyulhattak a gyerekek. Még munkatársai is meglepődtek, mennyire csak a szakmai szempontok döntötték el, kik kerülhettek a kiemelt ellátásban részesülők közé. Szomorú, hogy mindez az értékes munka és erőfeszítés kárba veszett. S miként vélekednek minderről az „érintettek”? Mindenekelőtt igen-igen meg voltak lepve, mert mint kiderült, jótékony ravaszsággal nem közölték velük előre meghívásuk okát. Csupán találkozóra invitálták őket. Mai, protokolláris álszentségekkel terhelt korunkban jóleső volt látni a nem megjátszott, hanem őszinte meglepődést az ünnepeltek arcán. Amúgy Halász Adrien sem maga, hanem a svábhegyi gyermekkórház kis betegei és szakembergárdája miatt szomorú mind a mai napig. Kérdésünkre hangsúlyozta: a lakosság csaknem negyede valamilyen allergiás megbetegedésben szenved, így nehezen pótolható űr keletkezett az intézmény bezárásával. A növekvő betegszám mellett kevés az allergológus, mert a szakvizsga igen nehéz. Ezeknek a kollégáknak nagy része mégis kénytelen olyan általános munkakört vállalni, ahol fő feladatuk nem speciális szaktudásuk és tapasztalatuk kamatoztatása. Huszonöt évig dolgozott a hegyen, minden oda kötötte. Nemrégiben visszalátogatott az épületbe. Mielőtt benézett régi osztályának termeibe, kérték: ne sírjon. A falakról csörgött le az esővíz, összemaszatolva a kis páciensek festményeit. Minden az enyészeté lesz. A doktornő büszke rá: a Svábhegyen végzett vizsgálati eredményeit érdemesnek találták arra, hogy egy nemzetközi allergológiai kongresszuson Barcelonában beválasszák a világ hat legjobb szakirányú tanulmánya közé. Hihetetlen volt a külföldi szaktekintélyek számára, hogy a megkezdett közös munkát nem folytathatják, mivel központilag felszámolták a vizsgálatoknak otthont adó intézetét. A másik női „varázsló”, Fülöp G. Dénesné Suba Hona érdeklődésünket majdnem elhárította, mondván: közönséges dolgokat csináltak ők Marosvásárhelyen. Persze szavaiból kiderül: a létrehozott intézmények listája még tovább bővítendő. Alapítványi nyelviskolájukban ezerhatszáz diák tanul, utcagyerek-missziós házuk úttörő szerepet tölt be. Mindeközben arra is jut idejük, hogy kétszázharminc nagycsaládot rendszeresen látogassanak, segítsenek. Megtiszteltetésnek tartja a díjat, mert bár nem elismerésekért dolgoznak, hanem önként és szeretettel, mégis jelzi: odafigyelnek a tevékenységükre. Bár nem kérik, nagyon sok segítség érkezik az anyaországból. Szeretné, ha minél többen látogatnának el Erdélybe, olyanok is, akik még soha nem voltak ott. A lelki és morális, erkölcsi támogatás talán az anyaginál is lényegesebb. A Magyar Asszonyok Érdekszövetségének elnöke, Pirityiné Szabó Judit zárszavában arra hívta fel a figyelmet: a mindennapok önzetlen cselekedetei közelebb visznek bennünket ahhoz, hogy ismét életerős közösséggé váljunk. Ékes Ilona ezt azzal toldotta meg: a felülről keltett reménytelenségben tartanunk kell egymásban a lelket. Lévai Anikó és a két kitüntetett hölgy FOTÓ: SZÉKELYHÍDI BALÁZS