Magyar Nemzet, 2008. december (71. évfolyam, 328-355. szám)

2008-12-01 / 328. szám

Látó-Tér 2008. december 1., hétfő M­­ovacz Bal­ázs__________________________ H­átravolt még egy fél délután es­te hétig, de a kiskunlacházi Pe­tőfi Sándor Művelődési Ház előtti téren már nagy volt a ka­varodás. Pulpitus készült a szónokoknak, kirakták a hangszórókat, a környéket pol­gárőrök vigyázták. Pár perccel később pe­dig már csapatszállító buszok érkeztek: egy, kettő, három, öt, tíz, tizenvalahány... Sok. Kamerás rendőrkocsi, rohamrend­­ő­rök, kutyák, több száz rendvédelmi. A művelődési házban Répás József pol­gármester fogad bennünket. - Van tíz per­cem, kérdezzenek - mondja. Magabiztos­nak tűnő fellépése mögött jól látszik: nem nyugodt, településvezetőként kevés ennyi­re nehéz napja lehetett korábban. De az is világos: tudja, mit akar. Elege van neki is, a nagyközségnek is. Most az asztalra akar csapni. Vagy éppen valakit képen. A vilá­got. A felelősöket. A mulasztókat. Azokat, akik őt és a települést, a fővárostól alig negyven kilométerre meg a többi falut szer­te az országban hagyják tönkremenni. Akik lerasszistázzák, mert ki meri mondani, a Lacházán elkövetett bűncselekmények el­söprő többségét cigányok követik el. Képen csapni a „honatyákat”, hogy tíz-egynéhány falura jut két rendőrjárőr. Ennyit ér a „gá­dzsó” élete, a rendőrfőkapitány pedig nem ajánl fel nem tízmillió, hanem még tíz fo­rintot sem az egy hete megbecstelenített és meggyilkolt lány tetteseiért - ez hallható a szavaiból. Pici félelem is bujkál a szemei­ben: nincs akkora pofon, ami észhez téríte­né ezt az elvetemült világot. Tudja, „fönt­ről” nem számíthat sok jóra.­­ Itt kell ösz­­szefogni, meg kell mutatnunk, hogy elég volt, hogy nem félünk, hogy mi vagyunk többen. Békésen is nagyobb erőnk van, mint az erőszakosoknak. Remélem, sok te­lepülés csatlakozik hozzánk - mondja. Hisz abban, amit mond. Nincs hová hátrálnia. Cigány vezetők érkeznek hozzá, kül­döttségbe jönnek. Jut néhány percünk be­szélgetni a követekkel is. - Rasszista tünte­tés készül, és ha a gárdisták csak egy lépést is tesznek Pereg vagy Rácalmás felé, meg­indulunk ellenük, nem lesz kegyelem - mondja Rafael Gyula, az Országos Cigány Önkormányzat Pest megyei elnöke. Rajta is látszik az elszántság. - Béketüntetést hirde­tett a polgármester, minden jó szándékú embert vár. Maguk miért nem fognak fák­lyát, miért nem állnak mellé az első sorba? - kérdezzük. - Beállnánk, gyászoljuk mi is a kislányt. De ahol a gárda vonul, oda mi nem tesszük a lábunkat - válaszol Rafael. - Nem bizony, de ők se tegyék oda, ahol ci­gány lakik! - szól közbe Daróczi László, a Magyarországi Cigány Szervezetek Fóru­mának fővárosi elnöke. - A bátyja vagyok - húzza ki magát, amikor a kormányszóvivőt említjük, látszik, büszke a testvérére, aki egészen a kormányfő legszűkebb környeze­téig jutott. - Annyira félelmetes a gárda? Úgy tudjuk, békés szándékkal vannak itt, egy hangos szavuk nincs, szót nem szóltak a cigányokról. Azt mondják, az erőszak el­len tüntetnek, akár csatlakozhatnának is egymáshoz, szép gesztus volna mindkét fél részéről - vetjük fel. - A gárdától rettegnek a cigányok, az asszonyok félnek kilépni az utcára, amíg az uruk dolgozni van, a gyere­keket nem merik elvinni iskolába, óvodába - sorolja Daróczi népe panaszait. - Erősza­kosak? - kérdezzük. - Nagyon, bizony na­gyon - jön a válasz azonnal -, akire csak ferde szemmel néznek, az már nincs tőlük biztonságban többé. Rafaelből ismét kitör az önvédelmi reflex: „Megmondtam, ne merjenek cigánylakta utcába menni, mert ép bőrrel nem mennek haza!” A közös Egy hete megbecstelenítettek és brutálisan meggyilkoltak egy ti­zennégy éves lányt Kiskunlac­házán. A nagyközség lakói meg vannak arról győződve, hogy az őket évek óta rettegésben tartó Sz. család tagjai a bűnösök, akik egyébként - ezt beszélik - elme­nekültek a Pest megyei település­­­­ről. Kiskunlacházán péntek este több mint ötezren gyújtottak fák­lyát a kioltott élet emlékére, a to­vábbi erőszak ellen, a békés pol­gárok érdekében. A kormányszó­vivő bátyja szerint rasszista tünte­tés volt a fáklyásmenet. Daróczi László ráadásul azt állította, „a cigányok már nem merik a gyere­keiket óvodába, iskolába vinni, mert rettegnek attól, hogy egyszer csak megjelenik a gárda”. A roma vezetők órákkal a békemenet előtt sietve távoztak a helyszínről. FOTÓ: HEGEDŰS MÁRTA gyásszal kapcsolatban még elmondja, hogy ősi roma szokás szerint a község cigányte­lepén fognak virrasztani a kislány lelki üd­véért. Közben megérkezik Kolompár Orbán OCÖ-elnök is, ő is csatlakozik a gyászolók­hoz, ezt mondja, majd a küldöttség gyorsan eltűnik a lacházi éjszakában, senki nem lát­ja ott őket még egyszer aznap este. Másfél óránk van még a demonstráció­ig, elindulunk hát a településen kérdezős­ködni. - Sz.-ék - mondja egy srác a busz­megállóban -, ők voltak. Mindenki ismeri őket, rabolnak, betörnek, lopnak. De még egy meg mer moccanni közülük, szét lesz­nek szedve - hangzik a válasz a kérdésre, hogy mégis kik követhették el a gaztettet Nóri ellen. - Most nagyon csöndben van az összes cigány, de jobb is így nekik, mert itt már nagyon elege van belőlük mindenki­nek, tudják is, hogy elfogyott a türelem. - Vannak magyar barátaim, együtt foci­zunk, hát ha itt ez is a cigányok nyakába lesz varrva, hogy nézek a szemükbe? Mit csináltam én? - kérdezi egy roma srác. A barátnője is helyesel, aztán elballagnak, de annyit még elmond a fiú, hogy „valószí­nűleg egy ismerőse ölte meg”. Este hétkor már ezrek vannak a műve­lődési ház előtt. Répás József beszél: azt mondja, elég volt abból, hogy a bűnözőt és az áldozatot egy mércével mérjék, hogy az intézkedő rendőrt is lerasszistázzák, hogy az emberek féljenek. Elkeseredik, amikor egy „törpepárt” képviselője rasszista ma­gyarokról beszél a parlamentben, vagy amikor a kormányfő romaügyi megbízottja alig bírja­­kivárni, hogy faji indíttatásból végre megöljenek egy cigányt. Kiterjesztett jogkörű polgárőrséget, rendőrőrsöt köve­tel. - Elég volt! - hangzik el sokszor a be­szédben. - Elég volt! - mondja újra és újra. - Elég volt! - hangzik a tömegből is. És ez látható az egyetlen transzparensen is. Ta­vasszal egy tizenegy éves kislányt próbáltak elrabolni, fiatal gyerekek fosztogatják az is­kolába jövő­ menőket, elveszik telefonjai­kat, biciklijüket, megverik őket. Aztán ki­mondja a Magyarországon ma kimondha­tatlant: „Elég volt a roma erőszakból!” Elindul a menet. Végig a településen, két órán át, már legalább ötezer fáklyás em­ber, néma csöndben. Sötétek a házak abla­kai, sehol nincsenek otthon. Mindenki vo­nul. Ahol mégis vannak a házban, ott gyer­tyák égnek az ablakokban, mécsesek a ka­pu előtt. Romát nem látni a menetben, a házaik ablaktábláit becsukják, ahogy arra kanyarodik a tömeg. Csönd van, síri csönd, csak a fáklyák sercegnek, a léptek kopog­nak a jéghideg betonon, a fagyott földúton. Egyetlen néma segélykiáltás a község, min­den település nevében, hogy a „rózsadom­biak” végre figyeljenek rájuk. Még utoljára elhiszik, hogy nem hiába kérnek segítséget. Ha hiába, akkor - mondják többen is - „kezünkbe vesszük a sorsunkat”. Nem tud­ja senki, hogy Rafael, Daróczi és Kolompár végül - ahogyan ígérték - elmentek-e a ci­gánytelepre virrasztva gyászolni. De az biz­tos: Kiskunlacházán nincs cigánytelep. Publicisztika a 7. oldalon Jajkiáltás Kiskunlacházán: Elég volt a félelemből! Nők szövetsége a reményért Szükségünk van az ünnepekre - szoktuk mondani, ám a Magyar Asszo­nyok Érdekszövetsége szerint az ünnepi díjak sem maradhatnak el. A pol­gári szervezet ezért kitüntetést alapított, amelynek az Arany Búzaszem ne­vet adta. Első ízben Fülöp G. Dénesné Suba Ilonának és Halász Adriennek ítélték oda példaadó, a szűkebb és tágabb közösségért kifejtett áldozatos karitatív, illetve gyógyító tevékenységükért az elismerést. A Mf.gyf.ri Dávid__________________________ M inden évben ezentúl olyan nőknek adományozzák az Arany Búzaszem Díjat, akik az önfeláldozásról szóló bib­liai példázat alapján erősítik a hitet mások­ban, s maguk szintén olyan lelkierővel van­nak megáldva, hogy a nemzetért is kima­gasló áldozatot tudnak hozni. Szándékaik szerint egy határon túli s egy anyaországi nőtársuk kapja meg rendre az elismerést. Aki ott volt pénteken a Hold utcai reformá­tus templomban, annak kétsége sem lehet: a leginkább érdemesek nyerték el az asz­­szonyszövetség bizalmát. Fülöp G. Dénesné Suba Ilona és dr. Halász Adrien ilyen csupa szív teremtések. Az előbbi Marosvásárhe­lyen tevékenykedik, istápolva a rászoruló­kat, utóbbi pedig jelenleg a Pest Megyei Flór Ferenc Kórház csecsemő- és gyermek­­osztályát vezeti. Előtte viszont a híres, en­nek ellenére másfél éve megszüntetett Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézet osztályvezető főorvosa volt. E korábbi mi­nőségében hívta fel magára a nagyközön­ség és a díjátadók figyelmét. Ékes Ilona, a szövetség alapító, tiszteletbeli elnöke úgy vallott bevezetőjében: hiszik, hogy életük, női mivoltuk lényege a hűség, az értékőrzés és az életadás. Mert a nő lényében ott van a tehervivő ereje, a soha nem lankadás, a hol­napot adó remény. A Hold utcai reformá­tus templom közönsége az értékeléseket hallgatva megtapasztalhatta: a díjazott egyéniségek ezt a társadalomból kiölni szándékozott optimizmust képviselik. Laudációjában Lévai Anikó mesebeli jó tündérhez hasonlította Suba Ilonát. Mint mondta: az asszony kezdettől segítő ereje, jó társa volt férjének, Fülöp G. Dénesnek. A történelem megtépázta őket, a jeles lelki­­pásztor férj börtönbüntetést is szenvedett az igaz szóért. De megtörhette-e a diktatúra azt, aki saját életét természetfeletti össze­függésekben látja? Az „égi koordinátarend­szer” követése nagyon is gyakorlatias mű­vekben tárgyiasult. A polgári kormány mi­niszterelnökének felesége felsorolta azokat az intézményeket, amelyeket a házaspár létrehozott Gegesen, Hármasfalun, Szász­­régenben, majd a marosvásárhelyi vár­templomi református egyházközségben. Mindig és mindenhol állandó az építkezés a kezük nyomán: megszépült templomok, feléledő kórusok. Később pedig református kántor-tanítóképző főiskola, diakóniai ott­hon, a Lazarenum Alapítvány az árvák, sze­gények támogatására, idősek ápolására, egy másik kezdeményezés oktatási célokra. Suba Ilonáék mindig tudták: a missziós te­rületet nem kell a távoli földrészeken keres­ni. Hanem a szomszéd házban, az első szembejövő, reménytelen arcban. A másik kitüntetettet Soltész Miklós méltatta. A Svábhegyi Állami Gyermek­gyógyintézet kálváriája mindenki számára ismerősen tragikus történet, ám Halász Adrien munkásságát kevesebben ismer­hették. Ő volt az, aki az általa irányított gyermek-tüdőgyógyászati és allergológiai osztályt olyan hellyé varázsolta, amelyről a kívülállók nehezen mondták volna meg, hogy kórházi részleg. A KDNP képviselője kiemelte: a főorvosnő egy olyan alapítványt is létrehozott, amely a cisztás fibrózisban szenvedők speciális védőoltásának beszer­zésétől a legmodernebb gyógyászati esz­közrendszerig a gyermekek egészségének szolgálatában állt. Olyan kis betegek tudtak felépülni és életvidáman nézni a jövőbe, akik húsz évvel ezelőtt még gyógyíthatat­lannak számítottak. Halász Adrien hívta életre azt az úgynevezett VIP-részleget, ahol különleges körülmények között gyó­gyulhattak a gyerekek. Még munkatársai is meglepődtek, mennyire csak a szakmai szempontok döntötték el, kik kerülhettek a kiemelt ellátásban részesülők közé. Szomo­rú, hogy mindez az értékes munka és erőfe­szítés kárba veszett. S miként vélekednek minderről az „érintettek”? Mindenekelőtt igen-igen meg voltak lepve, mert mint kiderült, jótékony ravaszsággal nem közölték velük előre meghívásuk okát. Csupán találkozóra invi­tálták őket. Mai, protokolláris álszentsé­gekkel terhelt korunkban jóleső volt látni a nem­ megjátszott, hanem őszinte meglepő­dést az ünnepeltek arcán. Amúgy Halász Adrien sem maga, hanem a svábhegyi gyermekkórház kis betegei és szakember­­gárdája miatt szomorú mind a mai napig. Kérdésünkre hangsúlyozta: a lakosság csaknem negyede valamilyen allergiás megbetegedésben szenved, így nehezen pótolható űr keletkezett az intézmény bezá­rásával. A növekvő betegszám mellett ke­vés az allergológus, mert a szakvizsga igen nehéz. Ezeknek a kollégáknak nagy része mégis kénytelen olyan általános munka­kört vállalni, ahol fő feladatuk nem speciá­lis szaktudásuk és tapasztalatuk kamatoz­tatása. Huszonöt évig dolgozott a hegyen, minden oda kötötte. Nemrégiben visszalá­togatott az épületbe. Mielőtt benézett régi osztályának termeibe, kérték: ne sírjon. A falakról csörgött le az esővíz, összemasza­­tolva a kis páciensek festményeit. Minden az enyészeté lesz. A doktornő büszke rá: a Svábhegyen végzett vizsgálati eredményeit érdemesnek találták arra, hogy egy nem­zetközi allergológiai kongresszuson Barce­lonában beválasszák a világ hat legjobb szakirányú tanulmánya közé. Hihetetlen volt a külföldi szaktekintélyek számára, hogy a megkezdett közös munkát nem folytathatják, mivel központilag felszámol­ták a vizsgálatoknak otthont adó intézetét. A másik női „varázsló”, Fülöp G. Dénes­né Suba Hona érdeklődésünket majdnem elhárította, mondván: közönséges dolgokat csináltak ők Marosvásárhelyen. Persze sza­vaiból kiderül: a létrehozott intézmények listája még tovább bővítendő. Alapítványi nyelviskolájukban ezerhatszáz diák tanul, utcagyerek-missziós házuk úttörő szerepet tölt be. Mindeközben arra is jut idejük, hogy kétszázharminc nagycsaládot rend­szeresen látogassanak, segítsenek. Meg­tiszteltetésnek tartja a díjat, mert bár nem elismerésekért dolgoznak, hanem önként és szeretettel, mégis jelzi: odafigyelnek a te­vékenységükre. Bár nem kérik, nagyon sok segítség érkezik az anyaországból. Szeret­né, ha minél többen látogatnának el Er­délybe, olyanok is, akik még soha nem vol­tak ott. A lelki és morális, erkölcsi támoga­tás talán az anyaginál is lényegesebb. A Magyar Asszonyok Érdekszövetsé­gének elnöke, Pirityiné Szabó Judit zársza­vában arra hívta fel a figyelmet: a minden­napok önzetlen cselekedetei közelebb visz­nek bennünket ahhoz, hogy ismét életerős közösséggé váljunk. Ékes Ilona ezt azzal toldotta meg: a felülről keltett reménytelen­ségben tartanunk kell egymásban a lelket. Lévai Anikó és a két kitüntetett hölgy FOTÓ: SZÉKELYHÍDI BALÁZS

Next