Magyar Nemzet, 2013. június (76. évfolyam, 147-175. szám)
2013-06-26 / 172. szám
Délvidéki főhajtás a jövőért A Koszovót végleg elveszítő Szerbia rögös úton igyekszik az unió irányába . Pataky István________________________________________S zerbia ugyan nem ismerte el Koszovó államiságát, de miután áprilisban megállapodott Pristinával a kétoldalú viszony normalizálásáról, és anélkül fogadta el a szerbek lakta észak-koszovói területen működő rendőrség és igazságszolgáltatás pristinai irányítását, hogy lényegi garanciát kapott volna valamiféle autonómiára, senki sem tagadhatja Belgrád engedékenységét. Szerbia ennek fejében csupán egy pozitív brüsszeli döntést vár a pénteki uniós csúcstalálkozón a csatlakozási tárgyalások kezdete időpontjának kijelölésével. Tomiszlav Nikolics és a radikálisból mérsékeltté szelídült Szerb Haladó Párt tavaly májusi győzelme után nem sokan fogadtak volna az egy évvel későbbi fejleményekre, de a szocialista Ivica Dacsics vezetésével létrejött koalíciós kormány munkába lépését követően már egyre többen kezdték fölvetni, hogy az odahaza patriótaként, külföldön nacionalistaként emlegetett új belgrádi vezetés különösebb politikai rizikó nélkül tudja megtenni azokat a Koszovóval kapcsolatos engedményeket, amelyekért a Borisz Tadics korábbi államfő vezette demokratáknak örökké viselniük kellett volna a nemzet- és hazaáruló jelzőt. Nikolicsékat kétkedve fogadta Európa, a megállapodással viszont bizonyították készségüket arra, hogy tartsák, sőt erősítsék az integrációs irányt, mindemellett megtartva a szoros, bizalmi viszonyt Oroszországgal. A hosszú, folyamatosan kudarccal végződő brüsszeli szerb-koszovói egyeztetések alatt Nikolicsék vélhetően mindvégig tisztában voltak vele, hogy végül beadják a derekukat, a verejtékes érdekvédő tárgyalásokkal pedig közben jelezték szavazóiknak: megvédik a haza becsületét. A taktikus Koszovó-politikával szorosan összefüggenek a Vajdaság autonómiáját relativizáló, a tartomány önálló gazdálkodásának ellehetetlenítését célzó belgrádi törekvések. A pristinai önállóság ügyében külső nyomásra engedményekre kényszerülő szerb vezetés most Újvidék esetében igyekszik hangosan bizonyítani sziklaszilárd elkötelezettségét a „szeparatista” törekvések elleni harcban. „A Vajdaság nem lehet állam az államban” - érvel Ivica Dacsics, aki folyamatosan cáfolja az autonómia korlátozását, az országos szinten ellenzékben lévő erők által irányított tartomány vezetői viszont veszélyeztetettnek érzik az alkotmányosan rögzített önrendelkezés működtetését. Az újvidéki parlament május végén nyilatkozatot fogadott el a Vajdaság alkotmányos és törvényes jogainak védelméről. A többséget alkotó pártok - köztük a Vajdasági Magyar Szövetség - elutasították a Belgrádban hatalmon lévő pártoknak azt a vádját, miszerint a dokumentum a Szerbiától való elszakadást célozza. A most kiújult ellentétben fontos szerepet játszik az előbb említett politikai felállás. Belgrád nehezen viseli, hogy Újvidéken a haladó párt és a szocialisták továbbra is mellékszereplők. Alapvetően szerb-szerb viszályról lévén szó, a kialakult helyzethez csak érintőlegesen van közük a tartomány tizennégy százalékát kitevő magyaroknak, akik politikai képviseletük révén mérsékelt hangerővel, de egyértelműen kiállnak a Vajdaság autonóm jogköre mellett. A felfokozott hangulatban mindig könnyebben kerülnek előtérbe az etnikai villongások. Az idei év elején ismét különböző délvidéki atrocitásokról érkeztek hírek, az esetek nagy többségében magyar sértettekkel. A hazai médiában hatásosnak vélt zsurnalisztikai egyszerűsítéssel csak magyarverésekként emlegetett incidensek általában kocsmák, szórakozóhelyek előtt történnek, a résztvevők ittas állapotban vannak, ami természetesen nem menti fel az esetleges magyarellenes elkövetőt, de mindenképpen óvatosságra inti az esetek elemzőit. Ehhez jön a szerb rendőrség „visszafogott lelkesedése” az ilyen jellegű atrocitásokkal kapcsolatban, így többnyire homályban marad a verekedések, verések háttere, így elmarad a tettesek elrettentő mértékű megbüntetése is. A kivételt ezen íratlan szabály alól csak az elhíresült temerini magyar fiatalok megleckéztetése jelentette... Egyébként az utóbbi időben Szerbia-szerte drámai módon romlott a közbiztonság, elszaporodtak a lopások, betörések, tettlegességek. Politikusok is könnyen célpontokká váltak. Május közepén megverték és kirabolták a korábbi szerb egészségügyi minisztert Belgrádban. Milovan Bojics arccsontját eltörték, elvették tőle a táskáját, amelyben személyes iratai mellett mintegy félmillió forintnak megfelelő dinár volt. Áprilisban a Crvena zvezda vízilabdaklub szurkolóinak egy csoportja Szegeden támadt rá a szerb ellenzéki Liberális Demokrata Párt elnökére, Csedomir Jovanovicsra, feleségére és barátaira. Korábban az elkövetők a tettlegesség áldozataival együtt a belgrádi férfi vízilabdacsapat szegedi mérkőzésén tették tiszteletüket. A magyar média érthető módon azokat az eseteket igyekszik megtalálni, amelyek negatívan érintik a délvidéki, kisebbségben élő magyarokat. Nemcsak szükséges közszolgálat ez a hozzáállás, hanem létező médiafogyasztói igényt is kielégít. A teljes körű tájékoztatásért ugyanakkor érdemes időről időre megismételni, hogy Szerbia olyan modellt alkotott az utóbbi években, amely példaértékű a térségben, de uniós szinten is. A nemzeti tanácsokról szóló törvény garantálja a személyi elvű autonómiát a kisebbségeknek, azaz az érintett közösségek, körükből választott vezetőik révén, maguk intézhetik anyanyelvükkel, oktatásukkal, kultúrájukkal kapcsolatos ügyeiket. A magyar - mások mellett - a Vajdaság egyik hivatalos nyelve. Persze nem minden írott remekmű működik megfelelően, ha hiányzik a gyakorlati megvalósításhoz szükséges háttér. Jelen esetben a belgrádi központi kormányzatnak folyamatosan biztosítania kellene a kulturális autonómiához szükséges, az alkotmányban is garantált anyagi forrásokat, s rendeznie kellene a kisebbségi jogok gyakorlását nehezítő jogszabályi ellentmondásokat is. Mindent összevetve viszont nehéz lenne kétségbe vonni, hogy jelen pillanatban az uniós csatlakozási tárgyalások kezdési időpontjának kitűzésére váró Szerbia kisebbségvédelemben jogi szempontból az EU-tag Románia és Szlovákia fölött teljesít. A gyűlölködőknek, a nacionalistáknak és az örök fanyalgóknak különösen kellemetlen napjaik vannak mostanában a határ mindkét oldalán. Múlt pénteken Szerbia parlamentje rendkívüli ülésen fogadta el a délvidéki magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot, ma pedig Áder János köztársasági elnök belgrádi kollégájával, Tomiszlav Nikoliccsal közösen hajt fejet a vajdasági Csurogon a második világháború szerb és magyar áldozatai előtt. Túlzás, s talán felesleges is ezeket az eseményeket történelmi megbékélésnek nevezni, de az vitathatatlan, hogy emberemlékezet óta nem folyt ennyire normális mederben mindaz, amit gyűjtőszóval magyar-szerb kapcsolatoknak szoktunk nevezni. A helyzet ilyetén alakulásában meghatározó szerepe van a Vajdasági Magyar Szövetségnek, amely bátran nevezhető a legprofesszionálisabb és - ebből is adódóan - a leghatékonyabb határon túli magyar pártnak. Jelenleg nekünk, magyaroknak Szerbiával ezerszer több közös pontunk van, mint számos nyugat-európai országgal, olyanokkal, amelyeknek határozott véleményük van rólunk, de Magyarországot nehezen tudják elhelyezni Európa térképén. A most csatlakozó Horvátország mellett a jövőben Szerbiában is partnerre találhatunk számos európai uniós kérdésben. A csurogi főhajtás egyszerre jelképezi a múltbéli tragédiát és az egymás érzékenységei iránti megértést. Ez a politikában jó alap egy őszinte viszonyhoz. A most csatlakozó Horvátország mellett a jövőben Szerbiában is partnerre találhatunk számos európai uniós kérdésben. A csurogi főhajtás egyszerre jelképezi a múltbéli tragédiát és az egymás érzékenységei iránti megértést. Ez a politikában jó alap egy őszinte viszonyhoz ■ Ludwig Emil. A spanyol polgárháború áldozatainak - és az 1975-ben elhunyt Franco tábornok - emlékhelyén tett látogatásáról írt tanulságos beszámolót Lovas István lapunk hétfői Napos oldalán. Tapasztalatai megerősítik, hogy Európában a baloldali-liberális történelemszemlélet, ideológia, politika és morál - legyenek bár kisebbségben, sorvadóban a képviselői - rendületlenül ragaszkodik hamis mítoszaihoz, avas dogmáihoz, rég megcáfolt „érdemeihez”. Elég, ha egy szocialista-liberális rezsim kormányra vergődik, amint ez a máig monarchikus, konzervatív és katolikus Spanyolországban történt 2007-ben, és - Marxot cáfolva - tüstént visszafelé forog az idő kereke Nyugaton is. Brüsszeli tudósítónk megemlítette riportjában Gerő Ernő nevét, aki az 1936 nyarán kitört spanyol belháborúba fegyveresen beavatkozó Szovjetunió odaküldött kulcsfigurája volt. Gerő az 1919-es magyarországi kommün bukása és pár évi külföldi kommunista szervezőmunka után talált új hazára Sztálin országában. 1926-tól a Kommunista Internacionálé (Komintern) belső embere, majd fő instruktora volt, egyben a szovjet politikai rendőrség (1934-től NKVD) ügynökeként teljesített titkosszolgálatot. 1937-ben a Komintern megbízottjaként tartózkodott Barcelonában, instruálta a katalán és más kommunista pártokat, vezényelte és felügyelte a számos külföldi országból érkezett önkénteseket a Franco vezette nemzeti erők ellen. Gerő (alias Pedro) a spanyol nacionalisták, anarchisták, egyházi és polgári személyek elleni véres megtorlásban játszott főszerepéért elnyerte a „barcelonai mészáros” nevet (a Valóság folyóirat 2008/12. számában megjelent tanulmány szerint ő adott parancsot háromezer ember letartóztatására). A köztársaságpártiak oldalán harcoló, mintegy ezer főre tehető magyar önkéntes közül Zalka Máté tett szert a legnagyobb hírre. Élete kész regény, tragikus befejezéssel. Matolcson született 1896-ban a sokgyermekes Franki családban - nagyapja a Petőfi által megverselt Szamos-parti kurtakocsma bérlője volt -, második nevét a közeli Mátészalkáról kölcsönözte Franki Béla. 1915- ben önként jelentkezett katonának, az olasz fronton a hírhedt Doberdónál harcolt. Átvezényelték az orosz frontra, az 1916-os Bruszilov-offenzívában hadapród őrmesterként vett részt, megsebesült és fogságba került. 1919-ben megszökött a szibériai táborból, szabadcsapatot szervezett, szerepet játszott a cári aranyvonat visszaszerzésében. A Vörös Hadsereg tisztjeként külföldi önkéntesekkel 1922-ben a törökök oldalán küzdött a Szmirnát (Izmirt) megszálló görög és antantcsapatok ellen Musztafa Kemal (Atatürk) oldalán. Zalka az egyetlen, akinek - a „Törökök Atyján” kívül - szobrot állítottak (az izmiri kikötőben). 1924-től Moszkvában élt, háborús elbeszéléseket írt oroszul. 1936 őszén Lukács Pál néven érkezett Spanyolországba, tábornoki rangban ő lett a 12. nemzetközi brigád parancsnoka. Szerepet játszott Madrid védelmében a nemzeti erők ellen, híressé a Guadalajara melletti, 1937. tavaszi, olasz fasiszta és spanyol falangista seregekkel szembeni győzelme által lett. Nyáron a huescai fronton harcolt Lukács tábornok, amikor sürgönyt kapott Barcelonából: adja át a parancsnokságot, és haladéktalanul jelentkezzen Pedrónál! A tájékozott „nemzetköziek” már tudták, hogy a Gerő Komintern- (és NKVD-) főnöktől jött efféle „meghívó” semmi jót nem jelent, sokan eltűntek közülük, s lettek az „osztályharc áldozatai”. Zalka számot vetett mindennel, átadta a feladatokat, és az elindulás helyett 1937. június 12-én reggel egymagában az autójával behajtott a francoisták zárótüze alatt lévő zónába. Ágyúlövedék végzett vele. Mindez rég történt, de ma sem ártana eltűnődnie ezen a baloldalnak. Lukács tábornok végzete 2013. június 26., szerda rt „...a dolgot ét magát nézzük... ” Felkészül: Tavares Szerető Szabolcs Úgy lehetnek a különféle európai és globális intézmények Magyarországgal, mint az egyszeri, Lukács Györgyön és Heller Ágnesen nevelkedett liberális magyar filozófus a brancson kívüli Demeter Tamás pályázatával. A konkrétumokba nehéz belekötni, az összbenyomás azonban lehúzza a pontozást. Ahol pedig - nincs jobb szó erre - pofára osztályoznak, ott legfeljebb paravánként szolgálhatnak a sokat emlegetett szabályok, közös értékek. Az az arc, amelyet Magyarország mutat három éve a világnak, nagyon nem tetszik azoknak, akik a fent említett intézmények, hatalmi központok gondolkodását meghatározzák. Persze a világsajtó torzképet rajzol, gyakran hazugságokat hint szét a glóbuszon rólunk, de ez elsősorban nem oka, csupán következménye annak, hogy Brüsszel, Washington és olykor Berlin is a nyájtól elkóborolt bárányként tekint Magyarországra. A globális idegenkedés okai nyilvánvalóak: a demokratikus választáson szerzett felhatalmazásával élő jobboldal alkotmányozása, lendületes jogalkotása, valamint a gazdasági válság kezelésének nem szokványos módszerei, a közteherviselés kiterjesztése a Magyarország piacgazdasági átalakulásán hatalmasat kaszált szereplőkre. Új alaptörvényünk - melynek megalkotása az unió szabályai szerint tagállami hatáskör - a maga családfogalmával, a kereszténységre való utalással, a nemzeti múlt vállalásával vörös posztó a föderális Európáról álmodó brüsszeli bürokrácia és a véleményformáló médiaértelmiség vagy a nagykövetét az úgynevezett melegfelvonulásra elküldő washingtoni adminisztráció szemében. Még akkor is, ha az alaptörvény lényegében változatlanul hagyta az 1989-90-ben megszületett államszervezetet. A kétharmad módosítgatta, de nem iktatta ki a fékek és ellensúlyok rendszerét, amely továbbra is kiállja az összehasonlítás próbáját bármely EU-tagállaméval. Nem meglepő, hogy az unió által kirívó szigorral előírt hiánycélt részben a nemzetközi hátterű bankok, cégek, szolgáltatók extraprofitjának megcsapolásával elérő kormány ellen fellépnek az érintett országok, függetlenül attól, hogy éppen baloldali vagy néppárti irányítás alatt vannak-e. Az ideológiai ellenszenv, a gazdasági érdeksérelmek és az a tény, hogy egy viszonylag kicsiny, tehát példastatuálásra optimális országról van szó, agresszív fellépésre sarkallta a globális erőcsoportokat. A magyar kormány taktikája világos: a kedvezőtlen összbenyomás gerjesztette támadás viharát konkrét, jogi, az uniós intézményrendszer keretein belül és eljárásrend alapján lefolytatott vitává szelídíteni, ahol a fő partner az Európai Bizottság. Amely mégsem dönthet pusztán szubjektív benyomások alapján (lásd: túlzottdeficit-eljárás), ám más frontokon - Európai Parlament, velencei bizottság stb. - így is folyamatosan nyomás alatt tartható az ország. Támadóink azonban elszámították magukat. Budapest kisebb engedményekre hajlandó volt, de nem engedett a nyomásnak, a jobboldal úgy maradt talpon, hogy nem kötött hazai támogatását megroppantó kompromisszumokat. A magyar ügyet se kiköpni, se lenyelni nem tudja Európa, miközben Brüsszelre lassan ráégnek az EU valódi és kezeletlen, nyomasztóan súlyos problémái. Patthelyzetet jelez a tegnapi strasbourgi döntés is: az Európa Tanács parlamenti közgyűlése nem indított hazánk ellen monitoringeljárást, ám szoros figyelemmel kíséri a magyarországi helyzetet. Nem hiszem, hogy egy ilyen hír ma már megrázná a közvéleményt. A kötélhúzás mindenesetre folytatódik. Az Európai Parlament rövidesen tárgyalja a Tavares-jelentést. TOLLHEGYEN Kalmárveszély A Puhál György__________________________________________ Csak üdvözölni lehet a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hivatal szóvivőjének minapi nyilatkozatát, amelyben azt tanácsolja, ne vegyünk részt termékbemutatóknak álcázott össznépi butításokon, ott ugyanis - kevés kivétellel - hétpróbás zsiványok ejtik át a megbabonázott, szájtáti kuncsaftokat. Nem árt, ha tudjuk, a kínált cuccok nagy része kereskedelmi forgalomban is kapható, nemritkán jóval olcsóbban az ottaninál. Erre normális esetben mi is rájönnénk, ám ezek sosem normális esetek, ugyanis míg gusztáljuk az árut, a dörzsölt eladó egyfolytában siettet bennünket, mi balgák pedig -félve, hogy lemaradunk a nagy vételről -fizetünk. És innen kezdve már kelepcében vagyunk: visszaváltás, reklamáció, efféle nincs. Mire kapcsolnánk, mára nyájas kalmárt sem találjuk. A szóvivő azt tanácsolja, fenntartással fogadjuk a csinnadrattával érkező termékes embert, akit - nem kizárt - legközelebb valamelyik Kékfény-adásban látunk. Az ördög és a bóvlimenedzser sosem alszik. A házhoz kijáró termékügynökök esetén sem árt az óvatosság. Nálam évekkel ezelőtt egy porszívómenedzser jelent meg a holmijával, hogy olyat én még nem láttam, amit az tud. És mielőtt még szabadkozni kezdhettem volna, kicsomagolt, s búgatni kezdte a csillogó-villogó szerkezetet, majd minden átmenet nélkül föl akarta szívatni vele a staniclijából a szőnyegre szórt szemcsés homokot. Nem dobtam ki azonnal, csak rámordultam: Maga itt ne szívasson, micsoda tempó ez?! Amint kioldalgott az ajtón, már vettem is elő az én jó öreg harmincéves Rakétámat. Hipphoppra végeztünk. Sose hagyjuk, hogy szívassanak!