Magyar Nemzet, 2014. június (77. évfolyam, 149-176. szám)
2014-06-28 / 174. szám
Magtárak, templomok Határon túli magyar írók antológiája Bóth Ida „Legyünk hát akkor túl a nehezén! Nem tudom, kezdődhet-e azzal egy történet, hogy 1918. december 24-én őfelsége Ferdinánd román király rosszul felszerelt, toprongyos hadserege ellenállást nem tapasztalva bevonult a legnagyobb magyar király szülővárosába, Kolozsvárra, és a románok azóta is bent vannak. A mondat első része bizonytalanság, a második ma már történelem, a harmadikat megszoktuk. Királyok pedig nincsenek.” Ez az alaphelyzet, rögzíti Vida Gábor író, a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője Ahol az ő lelke című regényében. György Attila Csíkszeredai író, publicista ugyancsak az alkotás koordinátáit helyezi el A lukoma című etruszk töredékek kezdőlapjain: „Ez a könyv nem a harcról és nem a gyűlöletről szól. Ez a könyv arról szól, milyen lenne a világ, és milyen, amikor elveszítettük a kikötőt, az országot és a harcot. (De mert dac is van a világon: egyértelmű és világos, hogy ez a könyv sem születhetne meg, ha nem tudnánk: valahol mégis létezik az örök kikötő, a Haza és a diadal.)” Úgy tűnik, a veszteség poétikája bontakozik ki a fenti idézeteket is tartalmazó, Térhatárok című határon túli magyar írók antológiájában. Az elveszett haza, a kisebbségi lét kimozdítja az életet a megszokott keretek közül, és az alkotás terét is átszabja. Kilátástalanság, lemondás, megvetettség mélységes közegéből induló történetek adnak számot a kárpátaljai, felvidéki, délvidéki és erdélyi magyarokról. Akár életképek villannak fel vagy kerek, máshol lezáratlan történetek, melyek az olvasóra bízzák a továbbgondolást, a regényrészletek, novellák, versek és drámák szövegében ott bujkál a veszteség fájdalma. És ettől a ponttól kezdve válik igazán izgalmassá a szöveggyűjtemény, mert tétje van a költői kérdésnek: mit lehet ezzel kezdeni? A történelem mintáját (nevezzük-e sorsnak?) követve a pusztulásra önpusztítás lehet a felelet - van erre példa elég a magyar irodalomban. A kiszolgáltatottság ősélménnyé szervesül, anyáról lányára száll a vajdasági Terök Anna Álom az autópályán című versében: „anyám szerint nem jó az / ha az ember / védtelenül közel / kerül az éghez”. Vagy érdemes mégiscsak számba venni, mi maradt, és abból építkezni tovább: „Jó ott járni, hol sose járunk többé. / Magtárrá alázott templomok között. / De lelkünk egyszerre égé és földé, / S száműzött istenünk visszaköltözött / Kézfogásba, varrottas ing korcába. / Fagyott vállunk rokonság fogja át. / Ritka tudás, hogy nem éltél hiába. / S ki űzött - névtelen kergeti önmagát” (Király László: Készülődés Pozsgába). A túléléshez, továbblépéshez a topolyai születésű Bencsik Orsolya „receptje” szerint kell egy csipet a fekete humorból, és az önirónia sem hiányzik az Akció van! című remek kötetéből. Máté Angi prózája, az erdélyi óvónő gondoskodó-vigasztaló magatartása felnőttet, gyereket egyaránt megszólít. A délvidéki Benedek Miklós a családi történelem feldolgozásán keresztül újra- és újramondható verssel erősíti a közösséget, szolgáltat végtisztességet az áldozatoknak. A délszláv háború közvetlen tapasztalata félelmetesről és felfoghatatlanról vér, erőfölény, fegyver és nyughatatlanság képében rendre megtalálható a kortárs vajdasági irodalomban. A kötet szerkesztője, a székelyföldi Fekete Vince a prózai, drámai, lírai műveken és a határon túli magyar irodalomtörténészek tanulmányain túl műfordításokból is válogat, így kerülnek a Térhatárok szerzői közé kortárs román és szlovák alkotók. A szerkesztő ezzel a gesztussal a számára ismerős és megszokott soknyelvű közegbe helyezi alkotótársait. Otthonosságukat növeli az anyaországi irodalmi szokástól eltérő nyelvhasználat - mondatszerkezeti különbség, tájnyelvi fordulat, idegen kifejezések jelenléte -, amely hitelesen közvetíti az elbeszélő kívülállását. Mert ez is érzékeny pont: a határon túliak magyarországi tapasztalatai. Tudnak-e itthon otthon lenni? „Kisebbség vagyunk mi, magyarországi testvéreinkhez képest is azok, és sosem fogunk felnőni, mert nem is növünk egyáltalán, hanem fogyunk. Utálatos szó! Kisebbségi...” - fakad ki Zsigmond Andrea Székely Csaba Bányavidék című drámakötetéről szólva. Bánatát az irodalom orvosolhatja. Egy jó történet befoltozza az együttlét hiányát, talán az egymás nélkül eltöltött időt is pótolja. Csak mesélni kell egymásnak. (Térhatárok. Határon túli magyar írók antológiája. Válogatta és szerkesztette: Fekete Vince. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2014. Ára: 3000 forint) TÉRHATÁROK A béke katonája írások Gyóni Gézáról ■ H. K._____ Ezer esztendő legtragikusabb katonája ő. Több már, mint költő, mert ő már költészet - írta Szép Ernő a tragikus életű Gyóni Gézáról, aki mindössze harminchárom éves volt, amikor 1917-ben megbomlott elmével meghalt a krasznojarszki hadifogolytáborban. Száz esztendeje tört ki az első világháború, amely több mint egymillió magyar áldozatot követelt: 350 ezer halott és 700 ezer eltűnt szerepel a veszteséglistán. E kerek évforduló nyújtott alkalmat arra, hogy emlékkönyv jelenjen meg a front, majd a hadifogság poklában nagy költőből igazi költővé vált fiatalemberről, ahogy pályáját Tandori Dezső összefoglalta. Áchim Géza néven anyakönyvezték Gyónban, apja evangélikus lelkész volt. A fiú is lelkésznek készült, de nem végezte el a teológiát, ahogy egyik felsőbb iskoláját sem. Húszéves teológushallgató volt, amikor a modern eszmék hatására kétkedővé vált, lelki válságában öngyilkosságot kísérelt meg. Kallódott, az újságírásban, az irodalmi szerkesztőségekben próbált megkapaszkodni kisebb-nagyobb sikerrel, tragédiája, hogy költészetének elismerését nem érhette meg. Az ifjú, könnyen verselő, könnyű kezű költőt első kritikusai Petőfi-, Vajda-, majd Ady-epigonnak könyvelték el, a világháború kitörését üdvözlő versei miatt a kor propagandistái szembe is állították a pacifistának tartott, a háborút ellenző Babitsosal és Adyval. Tény, hogy Gyónit, mint oly sok kortársát, eleinte lelkesítette a hadba lépés, a harcba hívók egyik szellemi vezéralakja lett. 1914-ben vonult be katonának, itt szembesült a háború valóságával, Przemyslnél harcolt, és az orosz ostrom idején írta meg leghíresebb versét, a Csak egy éjszakára kezdetűt, amely egy csapásra ismertté tette a nevét. A labilis idegzetű fiatalember öccsével került szibériai hadifogságba - Petőfi elképzelt sorsát élte végig, írja róla egyik késői méltatója -, majd összetört lélekkel hamarosan követte öccsét a halálba ugyanott. Ha az Antológia Kiadó most megjelent A béke katonája című kötetét forgatjuk, azt kell látnunk, hogy kortársai utóbb - Tóth Árpádtól Komlós Aladáron át Szép Ernőig, illetve az utókor Illyés Gyulától Tandori Dezsőig - igazságosak voltak vele szemben. Utóbb kapta meg az őt megillető elismerést. És ha a szerkesztő nagyobb gondossággal állította volna össze a kötetet, az olvasók is könnyebben eligazodnának a szerzők és az emlékező írások között. (A béke katonája: írások, visszaemlékezések Gyóni Gézáról. Szerkesztő Valentyik Ferenc. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2014. Ára: 3000 forint) Reményteljes múlt Zsidó temető a Salgótarjáni utcában •Megyeri Dávid Szomorú veszteségérzés tart fogva bennünket, ha belelapozunk a Salgótarjáni utcai zsidó temetőről készült albumba. Olyan az egész, mint egy monumentális képeskönyv, amely bárhol felüthető, s meséket tartalmaz legendás családokról, sorsokról, egy tovatűnt, ám nyomaiban mégis velünk élő világról. A liánszerű, elvadult növényzet, az enyészetet elfedő bokrok plasztikusabbá teszik, hogy hajdanvolt idők egy darabját kapjuk kézhez a könyvvel. Éppen emiatt autentikus a puritán fekete-fehér kivitel. Nem a színek játékával akarja rabul ejteni a befogadót, hanem a Nagy Károly Zsolt nagyszerű fotói által közvetített intellektuális tartalommal. Sajnos indokolt a szomorúság jelenléte is - nemcsak a temető hivatásánál fogva. A burjánzó városi vadon a romlás szembeszökő jegyeit mutatja. Olyan érzésünk lehet, hogy ide évtizedek óta teremtett lélek sem tette be a lábát, s megőrződve tárul elénk egy réges-rég kihalt, elnéptelenedett csodás kert. Bár a szöveg írója, Tóth Vilmos kissé borúlátó e tekintetben, talán joggal bízhatunk benne, hogy idővel helyre tudják állítani az idő és barbarizmus koptatta építményegyüttest, ezt a pótolhatatlan, fenséges múltparkot. Mindenesetre reményt nyújt rá az elegáns album megszületésének ténye, magas színvonala. Boross Péter hangsúlyozza az előszóban: a könyv a pusztulás látványa ellen emelt felkiáltójel, felhívás arra, hogy közös feladatunk a hely értékeinek megőrzése az utókor számára. A volt miniszterelnök hangsúlyozza: az itt nyugvó személyek közül többen meghatározó szerepet játszottak a magyar történelem felívelő korszakában. Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi valóságos múzeumként jellemzi köszöntőjében a sírkövekből kibontakozó képet. Az 1874-től működő sírkertben ugyanis nagyvállalkozók, gyárosok, országgyűlési képviselők, városatyák, mecénások, a kultúra és a közélet jelesei, katonák, orvosok, jogászok egész sorát találjuk. Ha valaki kíváncsi rá, miként erősödhetett meg Magyarország a XIX. századtól, akkor az okokat részben itt találja, csak körül kell néznie. Itt állnak többek között a Weiss, a Deutsch, a Goldberger, a Wolfner, a Herzog, a Wahrmann, a Mauthner, a Baumgarten, az Ullmann, a Schosberger családok mauzóleumai. A feliratokon is megnyilatkozik a korabeli zsidó ideál, a hazafiság és a felekezethez való hűség kettős követelménye. A neves költő, Kiss József sírkövére például ezt vésette a hitközség: „Nemzete nagy költőjének, felekezete hű fiának.” A népköztársaság és a kommün idejét kivéve három és fél évtizeden át parlamenti képviselő Sándor Pál sírfelirata pedig így szól a harmincas évekből: „Igaz magyar lélekkel harcolt elesett nemzetéért és üldözött hittestvéreiért.” Az a nyitott, befogadó, fejlődést pártoló szellem, amely átjárta a dualizmus kori magyar társadalmat, ebben a rendkívüli emlékműrengetegben is megnyilvánul. A magyarság és a zsidóság mostoha sorsban való osztozása a történelmi kezdetektől megkönnyítette a közös hazában, nemzetben gondolkodást. Csaknem háromszáz zsidó család tagjait emelték nemesi, sokukat bárói rangra, s jelentős hányaduk a Salgótarjáni utcai temetőben nyugszik. Nem is a halál van itt jelen, hanem a legyőzhetetlen élet. Egy olyan polgári létforma, amelynek megvoltak a szilárd erkölcsi világrenden nyugvó fundamentumai. Nem véletlenül aposztrofálja Boross Péter a sírkertet a zsidó hagyományok szerint élők házaként. Az összhatásban természetesen közrejátszik, hogy a kor legkiválóbb építészei tervezték a mauzóleumokat. Olyanok, mint Alpár Ignác, Lajta Béla vagy Hajós Alfréd. Nekik is köszönhető, hogy barangolásaink során szinte kilépünk az időből. És visszamegyünk a reményteljes múltba. Mintha mindent békévé oldhatna az emlékezés, és meg nem történtté tehetnénk mindazt a szörnyűséget, amelyen később keresztülment a magyar zsidóság, s amelynek tragikus következményeit évtizedek óta nyögi az egész nemzet. A tavaly alakult Nemzeti Örökség Intézetének első kiadványa méltó emléket állít a holokauszt hetvenedik évfordulóján. (A Salgótarjáni utcai zsidó temető. Nemzeti Örökség Intézete, Budapest, 2014. Ármegjelölés nélkül) Baumgarten Henrik: Izidor és Nándor síremléke Fókusz Könyváruház Szépirodalmi sikerlista 1. Fable, Vavyan: Holt volt, holt nem volt... - Tóthágas 2899 Ft 2. Grecsó Krisztián: Megyek utánad - Magvető 3490 Ft 3. Picoult, Jodi: Sorsfordítók - Athenaeum 3490 Ft 4. Esterházy Péter: Egyszerű történet - Magvető 2490 Ft 5. Oravecz Nóra: Igazi kötelék - Libri 3490 Ft 6. Fielding, Helen: Bridget Jones naplója, 3. - Európa 4590 Ft 7. Lawrence, Leslie L: Haragos vizeken - Tóthágas 3299 Ft 8. Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd, 2.0 - Magvető 3490 Ft 9. Závada Pál: Természetes fény - Magvető 6990 Ft 10. Lovato, Demi: Légy erős! - az év 365 napján - Ciceró 3490 Ft 35 adat