Magyar Nemzet, 2016. május (79. évfolyam, 102-126. szám)

2016-05-21 / 118. szám

S3 Magazin 2016. május 21., szombat Folytatás a 17. oldalról -Hát ennyire nincs pénzük? Ajtai szeme párás lesz. - Megmondom én, nem szégyellem: volt olyan kará­csonyunk, hogy zsíros kenyérből állt az ünnepi vacsora. Ránézünk. Itt ül ez a férfi előttünk könnyekkel a szemében, és egyszerűen nem tudunk mit mondani neki. Nem vigasztaljuk, még csak nem is dühöngünk együttérzőn, nem mondjuk, hogy a mocskos életbe, hogy ez nem lehet, hogy rohadjon meg az a világ, ahol így kell élni, csak nézzük ezt a sovány, csontos arcú férfit, és az asztalon babrálunk zavartan. - Hát, viszontlátásra! - mondjuk végül, hosszú szünet után. - Viszontlátásra! - mondja ő is. ■ Mielőtt a polgármesterhez indulnánk, teszünk még egy kört a külterületen. Nem is olyan egyszerű feladat ez, az idegen ugyanis könnyen összezavarodik, ha er­refelé bolyong. Halesziszőlő, Rárószőlő, Papberek, Krekácsdűlő, Homokiszőlő - így nevezik a különbö­ző településrészeket, de nem árt vigyázni, hisz Kre­­kácsból például van Kis- és Nagykrekács, Homoki­szőlőből pedig mindjárt hármat tartanak nyilván, amelyeket nagy ravaszul úgy hívnak, hogy Homoki egy, Homoki kettő és Homoki három. Hogy el ne tévedjünk az úton, Clarta Józsefné kísér el bennünket, a külterületen élők munkacsoportjá­nak elnöke, mert ilyen is van már egy éve Pilisen. - Vigyázzanak, mert innentől gödrös - mondja az asszony, amint elhagyjuk az aszfaltutat, de feleslegesen figyelmeztet: csak úgy dobál minket ide-oda az autó. Hamarosan meg kell állnunk, hogy beszélgetni tudjunk. - Most legalább maguk is látják, mi a helyzet - mondja. - Össze sem tudom számolni, hányszor kér­vényeztük az önkormányzatnál, hogy csináljanak va­lamit az úttal. Egyszer még egy itteni nyugdíjas útépí­tő munkás javaslatait is becsatoltuk. Elmagyarázta, mi kellene ide: az utat minimum huszonöt centimé­ter vastagon barnás földdel vagy kőzúzalékkal le kel­lene hengerelni, a vizet pedig árkokba kellene vezet­ni, hogy ne a kapukban álljon meg. - És történt valami? - Egy fenét. Pedig hat éve minden képviselő-tes­tületi ülésen ott vagyunk, szerintem már derótjuk van tőlünk. Alacsony, figyelmes szemű asszony Bartáné, Üllő­ről költözött ide, az ottani lakását pedig a gyerekének adta. Hajdan ápolónő volt, most természetgyógyász­ként egészíti ki a nyugdíját, gombászik, és azt teszi, amit szinte mindenki erre: állatokat tart. - Állítólag hétmillió van elkülönítve a külterületi utak rendbetételére, de abból nem sokat költhettek eddig - folytatja. - ígérték például, hogy kitesznek utcatáblákat, eligazító jelöléseket, hát láttak belőlük akár csak egyet is? - Nem. - Hát ez az! Pedig ha baj van, azok nélkül nem talál ide se a tűzoltó, se a mentő. Megesett, hogy két oldal­ról jöttek egyszerre, mert fogalmuk sem volt, hol ke­ressék a beteget. Cím nélkül ráadásul nem lehet utolér­ni senkit. A nélkül csak van az ember, de nem létezik. A földút közepén beszélgetünk, nyugodtan tehet­jük, hiszen nincs forgalom erre. A présházakat néz­zük egy darabig, az egyik kerítésére pillepalackból ki­vágott henger van erősítve, olyan, amilyenbe az újsá­got, levelet szokták tenni. Postás, itt? Az kizárt. Sok­kal valószínűbb, hogy egy örök optimistával van dol­gunk, olyannal, aki még tizenkilencre is lapot kér. - Nem jár vissza Üllőre? - kérdezzük később Bartánét. - Mennék én, de őszintén szólva nem nagyon me­rek - mondja. - A múltkor csak vásárolni voltam el, nem tartott két óránál tovább, de rögtön ellopták a kerítésem felét. És nem mondja ki, de tudjuk, elátkozott helyen vagyunk. Azám: a bűnözés! Létezik egy tavalyi kimutatás, amely a bűncselekmények számában az előző évekhez viszo­nyítva mintegy negyvenszázalékos csökkenést regiszt­rál, ám ennek némileg ellentmond a tapasztalat. Lopá­sokról hallunk különféle történeteket, rablásokról, ké­selésekről, épületekről, amelyeket pár nap alatt szét­szedtek és elhordták. A Rózsácskadűlő egyik házában a szintén Budapestről kiköltözött háromgyerekes Sárosi Anikó olyan természetességgel mondja, hogy „van egy nagy botom az ajtó mellett, és ha valaki be akarna jön­ni, hát fejbe vágom”, hogy szinte meglepődünk. A Rózsácskadűlő egyébként is az egyik legelmara­dottabb hely a külterületen. Ez már Pilis külső, sőt Pilis külső alsó, amelyen talán a madár se repül át szívesen. Itt még villany sincs, mármint nem fut az út fölött veze­ték, amelyről aztán ügyes kezek legalább lopni tudnák az áramot. Marad tehát a generátor, az elemlámpa, a gyertya vagy a vaksötét. Este tényleg csak az jár erre, aki rosszban sántikál. A tolvajokról legtöbbet talán Bodzsár Pál, az egykori vasúti villanyszerelő tud mesélni. - Látják azt a sárga házat? - kezdi rögtön. - Az a Sedró Jánosé. Hozzá például huszonháromszor törtek be, legutóbb száztíz liter borát ki is engedték, mert azt már nem tudták elvinni. - Nem járnak erre rendőrök? Bodzsár szemöldöke felszalad a csodálkozástól. - Viccelnek? A múltkor azt tanácsolta nekem az egyik, hogy ha tolvajt látok, üssem agyon. Mondom neki, hülyéskedsz, hogy aztán te tedd rám a bilincset? - Magától még nem loptak? - Dehogynem. Tavalyelőtt ötven kiló krumplit meg tíz kiló hagymát. Azóta négypontos zár van az aj­tómon. - Nem túlzás az? - Dehogy, mert mindig van mit védeni. Most pél­dául van lent a pincében ötven liter meggyborom. Szinte már sikőr az, két deci után úgy beállnak tőle, mint az atom. Azzal matat egy kicsit, majd egy üveget vesz elő. - Pálinka - mondja. - Megkínálnám magukat, ha szeretik. Beleszagolunk. - Á! - mondjuk egy hosszú másodperc után, és olyan szomorúan nézünk, mint Tomi, a megfagyott gyermek Balogh Béla filmjében. - Szolgálatban soha. És most már tényleg az önkormányzaton vagyunk. Simó Gáborné, a polgármester fekete hajú, határo­zott, pattogós beszédű asszony, aki mintha állandóan sietne valahová. Miközben a külterületről magyaráz, a falhoz lép, és egy térképen mutogat. - A szóban forgó területeken általában tíz-tizenöt méter széles nadrágszíjparcellák húzódnak, amelye­ken harminc négyzetméternél nem nagyobb, komfort nélküli épületek állnak. Ezeket lakják most be az ide­­költözők. Eleinte persze örültek, jól hangzott, hogy potom pénzért vettek egy vidéki birtokot, de a való­ság nem ennyire szép, és erre ők is hamar rájöttek. - Miért? - Mert ez külterület. Az utak rosszak, a dűlők me­zőgazdasági művelés alatti, zártkertes besorolásban vannak, ahová nem lehet építési engedélyt kiadni. Ide elméletileg bejelentkezni sem lehet, bár volt idő, ami­kor megengedtük. Akkor meg annyian jöttek, hogy az ijesztő volt. Akadt olyan ingatlan, ahol huszonketten éltek életvitelszerűen - legalábbis papíron. - Mit lehet ilyenkor csinálni? - Én is ezt kérdezem sokszor. Az elődöm például azt javasolta, hogy hat négyzetméterben legyen meg­állapítva az egy főre jutó, létezéshez szükséges alapte­rület, de ezt a közigazgatási hivatal nem engedélyez­te. Megtehettük volna persze azt, amit Monor. Ott például a Strázsahegyre már nem lehet csak úgy be­költözni, mert a monoriak kijelentették, hogy ők nem kérnek ezekből az emberekből, a borturizmust sze­retnék inkább fejleszteni. Simoné eljön a térképtől, és az asztalhoz ül. Har­minc éve él Pilisen, körzeti ápolónőként, majd ápolá­si igazgatóként dolgozott. Ez az első ciklusa, eleinte szokatlan is volt a város vezetőjeként találkozni vele: megesett, hogy valaki a fogadóóráján tolta le a nad­rágját azzal, hogy Csilluka, nézze már meg, itt fáj. - Nem állítom persze, hogy a külterület homogén lenne, hisz vannak jobb és rosszabb részei - folytatja. - A Papberek például teljesen kulturált, de a Krekács­­dűlőn vagy a Homokiszőlőn már történnek érdekes dolgok. Ha ide küldjük a gradert, hogy egyengesse el az utat, néha fejszével várják az emberek a munkáso­kat. Közvetlenül a felszín alatt futnak ugyanis a veze­tékek, amelyekkel az áramot lopják. - Hányan élhetnek a külterületen? - Talán két-három ezren, de lehet, hogy még en­nél is többen.. Ahhoz képest, hogy Pilist hivatalosan tizenkétezren lakják, gondolhatják, mekkora problé­ma ez nekünk. Hiába nincsenek ugyanis ezek az em­berek bejelentkezve ide, nálunk élnek, nem hagyhat­juk őket magukra. Széttárja a kezét a polgármester. - Tudják, mi az a pufferzóna? - kérdezi aztán." Bólintunk. - Hát azok vagyunk mi - mondja. - Egy óriási pufferzóna. A pilisi képviselő-testület szociális bizottságának el­nöke Gajdosné Nagy Tímea, egy harsányan nevető, testes asszony, aki hisz a reikiben, az agykontrollban, és akkora a szíve, hogy abba kétszer is beleférne az egész pilisi külterület. - Én annyira sajnálom ezeket az embereket - mondja. - Bár leginkább a gyerekekért fáj a szívem. Sokan problémás, szétesett családban élnek, és ez legtöbbször viselkedészavaros magatartáshoz vezet. Csak Pilisen több a veszélyeztetett, bántalmazott gye­rek, mint a járás kilenc településén együttvéve. - Most csak a külterületről beszél? - A statisztikák ezt nem veszik így külön, de tulaj­donképpen ott a legrosszabb a helyzet. A települése­ken fő szabály szerint négyezer főre jutna egy család­­gondozó, ami Pilisen két és fél státust jelentene, de az önkormányzat épp a külterületiek miatt megdupláz­ta ezt a számot. Gajdosné elkomolyodik. - Szerencsétlen itt mindenki, akár felnőtt, akár gyerek - mondja. - Aki egy présházban kénytelen él­ni az életét, az biztos nem örömében teszi ezt. Később kijön velünk a Homoki egybe, hogy az egyik legfrissebb kiköltözővel találkozzunk. Orgován Éva november óta lakik a külterületen, Újpestről jött ide, ahol huszonöt évig élt. Tavaly hat hónapig feküdt a pszichiátrián, közben elfelejtette meghosszabbítani a bérleti szerződését, és kirakták az utcára. Úgy mesé­li mindezt, hogy közben nem néz ránk, illetve ránk néz, de valahogy mégis kicsit mögénk. Akkor döbbe­nünk rá, hogy ez az asszony vak. - Szemidegsorvadásom van - mondja. - Csak fényt és árnyékot látok. Az egyetlen szobában ülünk, és amikor ezt halljuk, meglepődünk. Mindenütt rend van, szinte már feltű­nő a tisztaság. Mintha megérezné, mire gondolunk, beszélni kezd. - Állandóan locsolom szét a fertőtlenítőt, mert csó­tányok mászkálnak mindenütt. Rémes, ami itt van, én már nem is tudom, mit csináljak. Napokig csak fek­szem az ágyon, a falnak fordulok, és élni sincs kedvem. ötvenhárom éves, de hirtelen olyan vékony lesz a hangja, mint egy gyereknek. - Vissza akarok menni Újpestre - mondja azon a vékony hangon. - Olyan halkan tesszük be a kaput, amennyire csak le­het, de tudjuk, hogy hiába, egy vak úgyis hallja ezt. Aztán csak megyünk, ki tudja már, hányadszor át a külterületen. Megyünk az eladó présházak sorfala kö­zött, a gazzal felvert udvarok mellett, nézzük a tájat, a savószínű eget, a homokot, a kavargó port, és próbál­juk gyorsan magunk mögött hagyni ezt a helyet, ahol mindenből csak úgy árad a reménytelenség. Mint va­lami mantrát, úgy ismételgetjük közben a mondatot: csak ez ne legyen! Csak ez ne legyen! Csak ez ne legyen! Csak ez ne legyen soha! Gazdasági menekültek Pilisen Présházblues Volt présházban élő kiköltöző a Pest megyei település külterületén. Szomorú emberek Ajtai József saját festményei között háza nappalijában. Kolozsvárról a kilátástalanságig

Next