Magyar Nemzet, 2016. augusztus (79. évfolyam, 179-204. szám)

2016-08-11 / 188. szám

2016. augusztus 11., csütörtökKultúra Övék volt a világ és a heti ötvenhat dollár Kizsákmányolta a szocialista állam a magyar artistákat. Ők mégis úgy emlékeznek: szép életük volt A szocialista Magyarországon irigyelték a cirkuszművészeket, mert bárhová utazhattak. Mindenki azt hitte, hogy vagyonokat ke­resnek külföldön, holott Nyugaton luxusszállodák fürdőszobái­ban főztek, a Szovjetunióban pedig a helyi lakossággal együtt éheztek, és még a fehérneműjüket is eladták a magyar artisták. Aprópénzért léptek fel akár napi háromszor-négyszer is. Közben az Országos Cirkuszvállalat, amelynek alkalmazottai voltak, vö­dörszám kapta tőlük a valutát. Aki nem volt hajlandó disszidálni, egész életében a vállalat rabja maradt, amely ráadásul hétköznapi szándékos kellemetlenkedésekkel is megmérgezte az életüket. Er­ről még egymás között sem szívesen beszélgetnek a régi artisták. R. Kiss Kornélia M­indenki szegény volt, és boldog - ma már így látja a hatvanas-hetvenes évek cirkuszát a két, hetven év felett járó artista, Mazán Jánosné Ágnes és Schneller Károlyné Vilma. Nem a szegény­ség volt a rossz, inkább az akkori állami Országos Cirkuszvállalat hétköznapi szemétkedései. Néha egyszerűen eltűntek a vállalati fió­kok mélyén a jobb külföldi felké­rések. Volt, hogy a magyar cirkusz azt válaszolta az érdeklődőknek: a művészek már foglaltak, és mást küldött helyettük a nyugat-euró­pai vagy az amerikai utakra. És olyan is volt, hogy a társulatvezető felhívta Ágnest, hogy jobb lenne. JÓTÉKONY CIRKUSZ. A Fővárosi Nagycirkusz péntek esti előadásá­nak bevételével a nyugdíjas artistá­kat segíti. A jótékonysági előadás bevételét karácsony előtt osztják szét a Magyar Artistaművészek Szakszervezetének tagjai között Je­lenleg százon felül van a nyugdíjas artisták száma, akik igen kevés pénzből élnek havonta, előfordul, hogy csak negyven-ötvenezer fo­rint a nyugdíjuk A fellépést az artis­ták társadalmi munkában, ingyen vállalták, a Magyar Cirkusz és Varie­té Nonprofit Kft. pedig jelképes összegért bocsátotta rendelkezé­sükre az épületet és az Atlantisz gyermekei című vízi cirkuszi mű­sort, amely az elmúlt évek legsike­resebb budapesti cirkuszi előadása, márciusi bemutatója óta minden előadásnapon telt házzal játsszák, a közönség augusztus végéig láthat­ja. A Fővárosi Nagycirkusz idén elő­ször nemcsak egy, hanem két elő­adás bevételével is segíti az idős ar­tistákat a következő ilyen jótékony­­sági alkalom ősszel lesz, ha a féléves gyerekét a bulgáriai turné alatt inkább otthon hagyná, mert nem lesz mit ennie. Ágnes rögtön sírva fakadt. Lehetetlenség lett volna hónapokra elszakadni egy ilyen kicsi gyerektől, ráadásul, nem is lett volna kire hagynia. Er­re nemet mondott. De a felkérést visszautasítani nem lehetett, az már munkamegtagadás lett volna. Még akkor sem mondhatott sem­mit, amikor a hét és fél hónapos gyerekkel útnak indították a Szov­jetunióba. A rendszerváltásig a magyar, artisták az állami cirkusz alkalma­zottai voltak. Csak így volt lehető­ség külföldi megbízásokat elvállal­ni. Oda mehettek, ahova enged­ték, vagy éppen kiküldték őket. „Ruszkiba menni” büntetésnek számított. Egy-egy amerikai turné után számítani lehetett arra, hogy legközelebb a Szovjetunióban köt ki az artista. De pillanatok alatt egy nyolc-kilenc hónapos szovjet körúton találhatta magát az is, akinek túl nagy szája volt. És ők nem arról voltak híresek, hogy mindenre csak bólogatnak­. Ezért többször is kénytelenek vol­tak felpakolni a családot, és hóna­pokra elköltözni egy olyan ország­ba, ahol gyakorlatilag nem volt mit enni. „Az orosz közönség sze­rette legjobban a cirkuszt. Nyaláb­szám kaptuk a virágcsokrokat. Nagy volt a szeretet, de ezenkívül semmi, még szappan sem” - me­séli Mazán Jánosné. Ők akkor for­gó perzsen léptek fel a férjével, ez azt jelenti, hogy egy forgó rúdon mutatták be a trükköket. Sok kel­lékkel utaztak, ezért senkinek nem tűnt fel, hogy a rekvizitekhez hoz­zácsomagoltak nyolc hónapra ele­gendő szappant, sampont, kávét, de bepakolták a teljes ruhatárukat is. Kint mindent eladtak, hogy megéljenek, még a fehérneműt is. Volt rá kereslet, hiszen akkor, a hetvenes évek elején kint szinte semmit nem lehetett kapni. Hozni viszont semmit nem hoztak Nyugatról, pedig akkori­ban jól ment itthon a nyugati árukkal való feketekereskedelem. Sokszor találkoztak disszidensek­­kel, de csomagot tőlük sem mertek elvenni. Nem akartak kockáztatni, mert szerették a munkájukat, és szerettek utazni. Ők tényleg el­mondhatják magukról, hogy be­járták a világot. Azt mondják: ezért megérte. Pedig gyakorlatilag kira­bolta őket a rendszer. A vállalat­nak leadott gázsit sosem látták vi­szont. Sem akkor, sem pedig most, nyugdíj formájában. Bár a testük­kel dolgoztak, legalább olyan ke­ményen, mint a sportolók, mégis mindketten csak tíz-egynéhány évvel ezelőtt tették le a cigit. Más­képp nem lehetett kibírni. . Nem csak Keleten, Nyugaton is szegények voltak a magyar artis­ták. Ott ugyan lett volna mit vásá­rolni, csak nem azért a pénzért, amit ők kaptak. A napidíjból még takarékoskodni is kellett, mert az otthoni fizetésből nem éltek volna meg. A közalkalmazotti bértábla legalacsonyabb sávjába tartoztak az artisták, úgy, hogy közben kel­lékről, jelmezről, kamionról, az ál­latok ellátásáról és minden egyéb külföldi költségükről saját maguk gondoskodtak. Nem beszélve a gyerekek külföldi tartózkodásáról, amit nyilván nem a vállalat fizetett. Itthon azt hitték, hogy nagyon jól élnek, és hogy halálra keresik magukat. Közben mindenen spó­roltak. A leglehetetlenebb helye­ken főztek. Svédországban, az öt­csillagos szállodában Rodolfo, a legendás bűvész kopogott át Schneller Károlynéhoz: „Drágasá­gom, te főzöd a perkeltet? Nyisd ki az ablakot, mindenütt érezni!” Ru­di bácsinak jó volt a szimata: való­ban Vilma főzte a perkeltet a hotel fürdőszobájában, egy rezsón. Utá­na gyorsan elmosogattak, a sze­metet utcai kukákba dobták ki, hogy le ne bukjanak. Teljesen min­dennaposak voltak az ilyen zugfő­zések az ötcsillagos szállodákban - a hotelek költségét nyilván a helyi cirkusz állta, ahol felléptek. Az­ 1969-es amerikai turnén mégis si­került annyi pénzt spórolni, hogy utána már lakást tudtak venni Mazánék. De így is csak a töredé­két kapták meg annak a pénznek, amit kint kerestek: heti 300-500 dollárból heti 56 dollárt. Háromszor is megkérdeztem, hogy miért nem mentek el kül­földre, hiszen ott volt a lehetőség, és egyébként is, utazással telt az életük nagy része. De ők csak ráz­ták a fejüket. Magyarország a ha­zájuk, itt volt a családjuk, itt vol­tak a barátaik. És az is riasztotta őket, hogy volt olyan ismerősük, akinek nem sikerült, és belerop­pant a külföldi magányba. Nem akartak örökké idegenek lenni. Attól is féltek, hogy az otthon ma­radt rokonokon, barátokon verik majd le az ő disszidálásukat. Pedig egyébként is kevés időt töltöttek Magyarországon. Volt úgy, hogy négy-öt évig egyfolytában utaztak. De végleg nem mentek el még ak­kor sem, amikor nagyon jó ajánla­tokat kaptak. Schneller Károlynak és feleségének azt ígérték, hogy tíz év alatt összegyűjthetik százéves magyarországi fizetésüket. Mazá­­néknak már elő is volt készítve a letelepedésük Amerikában. Végül a lányukat, az ötéves Anikót kér­dezték meg, aki azt mondta: in­kább menjenek haza. Hazamen­tek. Valójában soha nem gondol­tak komolyan arra, hogy másképp is lehetne. Megtehették volna, hogy fel­mondanak a magyar cirkusznál, de ezzel a szakmai és egzisztenciá­lis bukást kockáztatták volna. A vállalatnak nyilván érdeke volt, hogy az artisták az ő alkalmazásá­ban álljanak, és leadják a külföldi gázsijukat. A hetvenes években megpróbálkoztak a felmondással. Mindkettejüktől ugyanazt kérdez­ték: „És szerintetek kaptok majd útlevelet? Biztosan?” Sehogy sem lehetett kiszállni. A két artistanő a cirkusz alkal­mazottja maradt, egészen addig, amíg a rendszerváltás utáni priva­tizáció miatt el nem kezdték idő előtt nyugdíjba küldeni az artistá­kat. Utána is dolgoztak még tíz évig, másképp nem lehetett kijön­ni a nyugdíjból. Unokáik születtek, aztán megözvegyültek. Azóta rit­kábban veszik elő a fotóalbumo­kat, amelyek a világ nevezetessé­geivel és a férjükkel közös fényké­pekkel vannak tele. De azért jóked­­vűek, fürgék, és tele vannak vidám történetekkel. Szeretnek főzni, szeretik a kutyáikat meg a kertet, és nem szeretnek gyötrődni azon, ami elmúlt. Ma is barátok, és örül­nek, ha látják a régi kollégáikat. Csak az egykori állami vállalat vi­selt dolgairól nem beszélnek, egy­más között sem, soha. Magyarország a hazájuk, nem akartak örökké idegenek lenni - mesélte Mazán Jánosné Ágnes fotó: Balogh Dávid Mazánné még Ho Si Minh arcára is mosolyt csalt FOTÓ: MN-ARCHÍV t­ t X INGYENES SZTÁRTENOR. Tegnap este fél kilenctől adott koncertet Plácido Domingo operaénekes a Papp László Budapest Sportarénában. Az esemény in­gyenes volt, a látogatók a jegyeket érkezési sorrendben vehették át a bejáratnál, ahol hatalmas tömeg gyűlt össze. A kétrészes koncert műsorán népsze­rű operaáriák mellett operett- és musicalrészletek, valamint a tenor zenei gyökereit jelentő zarzuelák is felcsendültek. A közönség Berlioz Giordano, Gou­nod, Verdi, Massenet, Bernstein, Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Erkel Ferenc és Sorozabal műveiből hallhatott részleteket A világhírű tenor a koncertre ifjú mű­vészeket is meghívott A Domingo által alapított Operalia énekverseny felfedezettje, Angel Blue és a mester által mentorált washingtoni ifjú tehetségek program résztvevője, Micaela Oeste mellett a magyar szoprán, Pasztircsák Pálina, valamint Váradi Gyula hegedűs, a Virtuózok című tehetségkutató egyik idei díjazottja is fellépett az esten, amelyen a Magyar Állami Operaház Zenekara működött közre Eugene Kohn vezényletével. fotó: Balogh Dávid­­­­ Megkezdődött a Tokaji írótábor MTI S­zentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke nyitotta meg a 44. Tokaji írótábort tegnap délelőtt. Mivel az összejövetel cél­ja az, hogy 1956-ról az irodalom tükrében essen minél több szó, az elnök megnyitóbeszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a ma­gyar írók, költők, irodalmárok, esztéták a reformok, majd később a forradalom és a demokrácia esz­méi mellett való következetes kiál­lásukkal hatalmas tekintélyre tet­tek szert, és ez kitartott egészen a rendszerváltásig. Szerinte a forra­dalom meghatározó szellemi iránytűi az írók voltak, név szerint említve olyan jeles személyisége­ket, mint Veres Péter, Déry Tibor, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Németh László, Füst Milán. Szentmártoni felidézte, hogy a Kádár-kormány hajtóvadászatot indított a szellemi vezetők, így az írók ellen is, „akik azonban a végsőkig kitartottak”. A megtorlás egyenes következmé­nye lett az írószövetség feloszlatá­sa, majd az úgynevezett „kis és nagy íróper”, amely börtönbe jut­tatta Varga Domokost, Tóbiás Áront, Fekete Gyulát, Molnár Zol­tánt, Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt, Tardos Tibort. A Tokaji írótábor az egyik leg­régebbi regionális, nemzetközi irodalmi-közéleti fórum, amely a kezdetektől befogadta a különbö­ző nézeteket valló írókat, közéleti szereplőket, hogy fejtsék ki néze­teiket, ütköztessék azokat. A meg­nyitón Posta György, Tokaj pol­gármestere felidézte, hogy a város kandidál az Európa kulturális fő­városa 2023 címre. A polgármes­ter szerint „elképesztően zuhant a könyv, az irodalom népszerűsé­ge”, ezért arra kérte az írótábor résztvevőit, hogy intézzenek felhí­vást a nemzethez az olvasásért.

Next