Magyar Nemzet, 2016. augusztus (79. évfolyam, 179-204. szám)

2016-08-02 / 180. szám

6Magyar Nemzet • Vélemény 2016. augusztus 2., kedd Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna A szürke jó néhány árnyalata A felújított Széll Kálmán tér legfőbb erénye, hogy a rajta áthaladók gyorsan távoznak Vén István Csaba Moszkva - ma már újra Széll Kálmán­­ tér csak nyomokban volt városi tér. De azért még az volt. Az átépítés ezeket a nyomokat csaknem teljesen eltüntette, és a tér korábbi, részleges szürkeségét szinte teljessé tette. Mi a tér? A világmindenség végtelenségéből az ember a munkájával a maga számára teret hasít ki, amelynek, mivel emberi alkotás, nemcsak fizi­kai, hanem szellemi tartalma is van. A városi tér­nek a történelem során mindig megállító szerepe volt, vásárok, népünnepélyek, vallási együttlétek helyszíneként. A mostani átépítés nemhogy javí­tott, inkább rontott a Széll Kálmán téren. Tovább távolodtunk attól a fogalomtól, amit a városi tér megnevezés takar. A Széll Kálmán tér háromszög alakú, három kellemetlen tulajdonsággal súlyosbítva. Az első: a Széna tértől csak a nevében van elhatárolva, térbelileg nem. A második: a korábbi agyagbá­nyát domboldalba vágták be, emiatt két oldalán emelkedő rézsűk vannak. A harmadik: nagyon nagy az átmenő forgalom. A tér forgalma megle­hetősen egyoldalú - ez esetben ez szó szerint ér­tendő. Járjuk körbe a teret, tudatosan odafigyelve a hatásokra, amit kivált belőlünk! A Dékán utca sarkától indulunk. Ez az a téroldal, amelyik a Re­tek utcával párhuzamos, és a fele hivatalosan Margit körút. Formailag is teljesen a Margit kör­út folytatása lett, leválasztották a térről fasorok­kal, lámpasorokkal. A túl széles járda remélhető­leg nem rejtett lehetőség bódéhalmaz telepítésé­re. Hosszabb, békés tartózkodásra biztosan nem alkalmas az úttest állandó és jelentős forgalma miatt, ezért megmagyarázhatatlan a túlzott szé­lessége. Már itt kapunk egy kis ízelítőt a szürke néhány árnyalatából. Szürke a burkolat, benne drappos szürke csíkkal. A váratlanul abbamaradó sávban lévő lámpaoszlopok szürkék és bántóan hegye­sek, dőlni készülnek, és ezek a középkori kivégző­­fotó: székelyhídi Balázs eszközökre hajazó nyársak - itt és most még - ut­cai lámpákként funkcionálnak. Szürke a színvo­nalas kialakítású buszváró fémrésze és a szeme­tes, szürkék a minimalista biciklitámaszok. Divat a szürke. A szürke egy meglehetősen al­kalmazkodó, de kényes szín. Szép a gerléken a ké­kes árnyalata, szép ez a kékes árnyalat egy hölgy kosztümjén piros sállal (a sál viszont szükséges ahhoz, hogy ne legyen a szürke öltözék unalmas, ezt a nők pontosan érzékelik is), de nem szép a lomtalanításkor kidobott gáztűzhely ráégett, bar­nával tört szürke maszatja. Sajnos a téren alkal­mazott szürkék ennek a barnává tört változatnak a különböző mértékű hígítására emlékeztetnek. A Széna tér felé eső szakaszon még gyér a for­galom, de ha a Szilágyi Erzsébet fasor felé indu­lunk el, ott aztán nagyon egyedül érezzük magun­kat a túlméretezett járdán. A zebrán átkelve visz­­szapillantunk. Széles, nagy forgalmú, szürke út­testeket látunk, amelyeket kiemelt földsáv választ el, benne fasorral és két oldalra világító - termé­szetesen szürke - lámpaoszlopokkal. Az úttest túlsó oldaára ugyanaz a látvány jel­lemző, mint amit elhagytunk. Hiszen eddig csak egy széles utcát láthattunk, amit a „tértől” szigo­rúan elválasztottak, ezért leszakadt. Továbbmen­­ve az új épület hegyesszögű vége pengeként hasít a látványba. A hegyesszöget az építészek - nem csak a jó építészek­­, amióta épületeket építenek, kerülik. Bántó a vele szemben álló embernek, mert szorongást vált ki belőle, a beszorultság ér­zetét kelti. Átérve a Krisztina körút és a Várfok utca köz­ti területre viszontlátjuk Makrisz Agamemnon hajdan a tér közepén állt - és ott még helyén lévő­­ alkotását. A toboz formájú szobor tüskés felüle­te inkább taszít, mint vonz - formája nem megál­lásra, hanem továbbhaladásra ösztönzött. Erede­ti helyén a tévé volt - látható volt mindenhonnan -, és nem a jelentéktelen méretű korábbi pihenő­parké. A jó szobor és a jó épület ott jó, ahová ter­vezték, máshol, más környezetben akár kellemet­lenné is válhat, mint ez a szobor az új helyén. Itt találkozunk először a kettévágott gránátal­mát idéző burkolattal. Kissé liláspiros színe lenne hivatva a szürke kosztüm piros sálját idézni, de ez valahogy nem sikerül. Sem a szürke, sem a piros nem az az árnyalat, amely kellemes lenne. A vörö­ses kavicsburkolat műanyag felülete sem szép lát­vány, takarítása nem könnyű feladat. Ugyancsak első találkozásunk a rögzített székekkel. Sajnos sok jót nem lehet leírni róluk, magyarázhatatlan és logikátlan, zűrös alkotások, színük a komor hangulathoz illő. Továbbmegyünk a Várfok utcán a házak mel­lett. Nem hiszem, hogy a Csaba utca sétálóvá tett szakasza vonzó lenne, és ott-tartózkodásra ösztö­nözne. A Várfok utca sem töri meg a mindent el­öntő szürke hangulatot. A felső szakaszán lévő látványos kis betonépületről kiderül, hogy egy felvonó felső állomása. Ez a térnek egy eldugott sarkából indul, és az utcának egy eldugott sarká­ba érkezik. Nem valószínű, hogy sokan felvonó­nak használnák - félő, hogy inkább a térről hiányzó mellékhelyiség pótlására. Lebicegünk a tér szintjére. A szép kiképzésű, kétféle szürkéből készített lépcső pont olyan mé­retű, hogy egy fokra két lépés jut, ezért a lelépő lá­bunk mindig ugyanaz. Leérve a tér szürke járószintjére a szökőkúttal találjuk magunkat szemközt. Ez nagyon változa­tos intenzitással fröcsköli a vizet, néha teljesen ki­fáradva pihenőt tart. Ekkor csak egy vizes folt jel­zi az ottlétét. Vakokat eligazító szegből sem jutott közéje... Mi van akkor, ha esős időben olyan em­ber érkezik a térre, aki nem ismeri a helyszínt, és toronyiránt menve a szökőkút területére téved, amelynek a jelenlétét semmi sem jelzi, és éppen rövid szünetet tart a vízsugár, vagy a köde nem igazán észrevehető esőben? És a kút mint altest­­mosó ekkor működésbe lép... Talán azért alakí­tották ki így, hogy az amúgy is komor térre vala­mi vidámságot csempésszen? Hiszen a legszebb öröm a káröröm. A Szilágyi Erzsébet fasor felé nézve új épület­­együttes látható, amelynek a vágóélét már az el­lenkező irányból megcsodálhattunk. A két épü­letből álló együttes egyik tagja egyszerű tömegű, ék alakú,­lejtős felületű. Zöldfelület és padok van­nak rajta. Az új építészeti divat megtestesítője. (Hegyesszögű, szürke, és lejt.) Az együttes másik tagja, a nagyobb épület tömegében és minden részletében teljesen esetleges, éppúgy, mint a két épület egymáshoz való viszonya. Visszafordulva a térre és elhagyva a sikátort meglepő látványban lesz részünk. Nagyon szép kőből készült, vízöblítéses padot láthatunk. Ez vajon azoknak a megsegítésére készült, akik nem érhették el a nem létező mellékhelyiséget? A virágágyást szegélyező, kitűnő minőségű szürke beton itteni sarka körülbelül mellmagas­ságban egy fenyegetően kiálló hegyesszögű csúcs­ban ér véget. A tér szürke burkolata egyenes vo­nalakkal szabdalt. Ez nagyon jó megoldás, hiszen a tér felülete nem sík, és ezeknek a vonalaknak a mentén lehetett a burkolat lejtését észrevétlenül változtatni. A burkolatosztó csíkok közét néhol gránátalmára emlékeztető színes beton tölti ki. Van, ahol ebből elszáradt fák vagy a korábban lá­tott, értelmetlen és kellemetlen rögzített székek állnak ki. Ha alaposabban megnézzük a villamosmegál­ló kiképzését, megnyugodhatunk. Minden része a szürke valamelyik árnyalatában pompázik. Ha esik az eső, bever alája, ha nap süt, nem igazán véd, viszont az alakja változatos. Elegánsan kar­csú, rozsdamentes acél oszlopai szépek. A tér súlypontjában az új órával találjuk szem­be magunkat. Ez látványos dombormű formájá­ban idézi fel a régit. (Igaz, az időt nehezen meg­­fejthetően mutatja.) Nem messzire ettől egy na­gyon részletes adatokkal szolgáló, korrekt irányí­tótábla van. A metróépítmény jobb lett az átalakítás után. (Bár még jobbat tettek volna, sőt az egyedüli iga­zán jó megoldás az lett volna, ha lebontják, hiszen nem a térre való, túl nagy oda.) A főhomlokzatán megjelenő szép betontérkép egy monopolhelyzet­be hozott üzletet takar, pedig ott a BKIK informá­ciós és jegyárusító egységének lenne a helye! Az árusok kirekesztésével a terek ősi jellegét, szelle­miségét, megállító szerepét teljesen degradálták, és közlekedési csomópont jellegét tették minde­­nekfelettivé, így a tér már nem igazán városi tér. Este teljesen más képet mutat a tér, mint nap­pal. Az autóutak erősebb világítással hangsúlyoz­zák, hogy ez a terület nem része a térnek. A tény­leges teret a metró kivilágított csarnoka uralja. Este bontja ki igazi szépségét a szökőkút. Színes fényekkel megvitágított, változó erősségű vízsu­garai tényleg lenyűgöző látványt nyújtanak. A megállók megvilágítása elegendő, de ennek az az eredménye, hogy a tér közepén, a sötétben alig van valaki, mindenki a megállókba húzódik. A Széll Kálmán teret alaposan körüljártuk és szemügyre vettük. Megállapítható, hogy fizikai jellemzői változatlanok maradtak az átépítés után is, adottságai - térfalai, a környező épületek, a forgalom­­ pedig változatlanul ugyanolyan ked­vezőtlenek, mint korábban voltak. Hatásuk az emberre eddig sem volt kellemes, csak ez legfel­jebb nem igazán tudatosult, a megszokás elfedte a rossz érzést. A megszokás érzete viszont most szertefoszlott. A tér meglehetősen barátságtalan lett: szocia­lista szürkeségét sikeresen felváltotta egy változa­tosabb és nyomasztóbb kapitalista szürkeség. Ha az volt a célja a tervezőnek, hogy az áthaladók mi­nél gyorsabban távozzanak a térről, akkor jól ol­dotta meg a feladatát. De mi lesz, ha kimegy a divatból a szürke szín és a hegyesszög? Ismét átépítik több mint egyéves munkával és tengernyi pénzből? Vagy várnunk kell a következő rendszerváltásig, hogy utána egy barátságos és funkciójában átgondolt tér legyen itt, megint más néven? A szerző építész­ ­ w II­­ A Vélemény ol­dalon megjelent írások nem ok­vetlenül tükrö­zik a szerkesztő­ség álláspontját. A legbonyolultabb és ezért a legértékesebb tulajdonság a döntésképesség. (Napóleon) Simor Miklós­ragédiák és államközi nehézségek miatt kong a vészharang. Vegyük sorra őket! A migrációval kapcsolatos európai fellépés még mindig elégte­len. Sajtótájékoztatók, tömkelege zajlik, de ez se nem végcél, se nem az első lépés a megoldás felé. Egy éve jelent ez napi problémát Európa számá­ra - és nem történik semmi. Azután jött a brexit. Minden hurráoptimista előrejelzés ellenére látszott, hogy nem lesz min­den rendben. S valóban, a britek sokak számára váratlanul kiszavazták magukat. Több évtizede próbálkozunk az európai közösség értelmének meghatározásával, a népszavazás eredménye vi­szont újabb pofont adott ennek - és nem törté­nik semmi. A legutóbbi tragikus események Franciaor­szágban zajlottak. Nem az első, nem a második európai terrorcselekmény. A szokott módon jöt­tek a sajtótájékoztatók: újra megtudhattuk, hogy az észak-atlanti szövetséget szorosabbra kell fűz­ni, és azt is, hogy fel kell lépni a terror ellen. A szokott módon mindenki sajnálkozik - és nem történik semmi. Az európai politika döntésképtelen. Talán he­lyesebb úgy fogalmazni, hogy az európai politi­kusok döntésképtelenek. Nincs se uniós, se tag­állami válasz a migráció kezelésére; az Európai Unió szerepét, feladatait, tényleges célját illetően hosszú évek óta nincs megnyugtató álláspont, sőt - ami a legnagyobb probléma - láthatóan a terrorizmust nem lehet sajtótájékoztatókkal megakadályozni. Ehhez cselekvés kell. Pont for­dítva, mint ahogy most van: kevés beszéd, sok tett. Ez azonban hiányzik, ráadásul érzékelhető­en senki sem töri magát a helyzet megváltozta­tásáért. Az említett témák meghatározzák minden­napjainkat. Azt a kérdést viszont ritkán érintjük, hogy vajon miért döntésképtelenek a kontinens elöljárói.­­Miért vállalják a semmittevés felelőssé­gét? A választ több irányból közelíthetjük meg. Kezdjük a legkézenfekvőbbel, majd gyorsan ves­­sük is el: a mai európai vezetők nem mérik fel a helyzet súlyát, és elképzelésük sincs, hogy mit kellene csinálni. A politika természetéből faka­dóan minden vezető politikus hisz egy saját ma­ga kialakította álláspontban. Ez ugyanúgy igaz a fenti európai sorskérdésekre is. Sok hiányossá­guk van a kontinens vezetőinek, de nem félnó­­tások. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ez a lehetőség fennálljon. Közelebb lehet a megoldáshoz a mai világ protokollmániája. Az orvosnak sem kell a gyó­gyulásra fókuszálva dolgoznia - ha betartotta a műtét előírásait, akár meg is halhat a beteg. Le­szoktunk a munkának az eredményhez képest történő értékeléséről - talán még Lenin is moso­lyog egy kicsit? Ugyanígy van ez a politikussal is: a protokoll azt mondja, hogy tarts sajtótájékozta­tót az összefogás szükségességéről, a mélységes megrendülésről. Aztán fényképezkedj kisgyere­kekkel. Ezzel a probléma letudva. Ha az egyszeri politikus ezen túlmenően megpróbálná orvosol­ni is a feltornyosult nehézségeket, az éppúgy ve­zethetne kudarchoz, mint eredményhez. Ahogy Victor Hugo figyelmeztet bennünket: „A sors ke­­resztúthoz hasonlít, az irányválasztás mindig fé­lelmetes.” Mindezekből következően újra elővehetjük a végletekig lerágott csontot, az értékek hiányát. Egyre kevesebb tényező mellé rendelünk erkölcsi tartalmat. A vezetésnél a szabálytalankodó terep­­járós alak a rádudáló bácsikát megfenyegeti, újabban még a szélvédőjét is beveri. Mert nem számít a másik ember, csak ő, meg az előrejutá­sa. Ugyanígy van ez a politikával is. Egyre több politikus akar inkább helyben toporogni, mint akár saját bukása árán, de egy jobb világban élni. Ilyenkor szokás hozzátenni, hogy tisztelet a kivé­teleknek. A körülményekre való tekintettel ma­radjunk inkább annyiban, hogy tisztelet az áldo­zatoknak. A szerző ügyvéd Döntetlenül publiciszt@magyarnemzet.hu

Next