Magyar Nemzet, 2017. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

2017-02-04 / 30. szám

tali­ Nemzet 2017. FEBRUÁR 4., SZOMBAT A mi rendszerváltásunknak sem volt se híre, se hamva mondjuk 1985-86-ban. Ám 1989-90- re összeálltak a feltételek, változtak a körülmé­nyek, a rendszerváltás elkerülhetetlenné vált. Ebben a kiegyezésben a felek nem egyformán vettek részt: az állampárt inkább a kárvallottja volt, mint haszonélvezője. De ne becsüljük le mégsem ezt a fajta kiegyezést, amely bizonyos értelemben bibói logikát követ: kezdődjék új fe­jezet, jöjjön a demokrácia, amely remélhetőleg elegendő garanciát tartalmaz a „fejlődés újabb görcseivel és zsákutcáival” szemben. Egy évtizeden keresztül úgy nézett ki, hogy ezek a garanciák létrejöttek. A magyar demok­rácia alapintézményei kiépülnek és működni kezdenek. A magyar társadalom elrendeződik az új helyzetben. Hogyan történhetett meg ezek után mindaz, amit az utóbbi évtizedben látunk? Mai szemmel kijelenthetjük: volt három el­lentmondás, amely bizonyos értelemben szük­ségszerűvé tette, hogy a franciás-angolos nép Ezerkilencszázkilencvenben a ma­gyar átmenet a közösségi élet újsze­rű megszervezésének is volt tekint­hető. Másképpen: kiegyezésnek. alkat” ezúttal se formálódjék ki. Ehhez jobb va­lóságérzékelés kellett volna. Az egyik ellent­mondás: a rendszerváltás a történelem zárójel­be tételére, azaz egy akkor szükséges, de mesz­­sze nem végleges kiindulópontra épült. Ez még meg is felelt volna Bibó „forradalmi” követel­ményeinek, ám a történelem kiszorulása a je­lenből nem magyar belső késztetésből, hanem külső hatásra következett be. Egyszerűen szól­va: a geopolitikai helyzet megváltozásából fa­kadt. Amit Francis Fukuyama ír A történelem vége című 1989-es dolgozatában, az úgy is van: a szovjet értelmiség jelentős része maga is a Nyugat szövetségesévé vált a Szovjetunió fel­­bomlasztásában, vagyis a történelem eltörlésé­ben. De ez az állapot nem lehetett örök; ezt épp ma látjuk élesen a geopolitikai helyzet alapvető változásában és a történelem visszatérésében. A második szempont az újonnan létrejövő demokratikus alapok és intézmények viszonya egymáshoz. Nyugati szerzők már a kilencvenes évek elejéit szóvá teszik, h­ogy az új kelet-kö­­zép-európai intézmények nem koherensek. Csak egyetlen elemet (a legérdekesebbet) ki­emelve: nem egyértelmű például, hogy a kon­­szenzuális vagy a többségi demokrácia intézmé­nyes elemei uralkodnak-e. Az átmenet ezt a kér­dést nemhogy lezárta volna, de kinyitotta, csak ezt a szélesebb közönség nem érzékelte. Ahogy haladunk az időben, mindinkább kiéleződik a demokráciavita, amely napjainkra a Fidesz által képviselt felfogás jegyében látszik eldőlni. Végül arról is sokat írtak politikatudósok - ha meg szabad jegyeznem: mi is -, hogy a társa­dalmi kohézió milyen gyenge fokú ezekben az új rendszerekben. A magyar társadalom nem kis része számára az átmenet és a demokrácia nem az ígéretek földjét - és az ígéretek beváltá­sát - hozta el, hanem a lassú lecsúszást. A ma­gyar demokráciának nem alakult ki a „társadal­mi lába”. Anélkül a legszilárdabb intézmények sem tudnak tartósan működni. Ez a három bel­ső ellentmondás a kilencvenes évek végére már manifesztté vált, és kialakult egy olyanfajta iszapbirkózás, ami ismét megakasztotta az egész demokratikus projekt kiteljesülését. Bibó tételét alkalmazva mai helyzetünkre, ma sem a magyar megosztottsággal van a probléma. Nem az a gond, hogy a pártok között kemények a küzdelmek. Hanem az, hogy a viszonyainkra való reagálóképességünk ismét a Bibó által leírt nyomvonalon halad. A magyar politika és társa­dalom merő görcs és hisztéria. Anélkül, hogy a legtöbb dolgot értenénk, és problémáinkra mé­lyebb magyarázatot keresnénk. Az említkezetpolitikai nyomor és következményei, avagy ki kinek a bűnei felett hunyhat szemet A nem javasolt Lukács Lukács György szobra nem maradhat a Szent István parkban - döntötte el nagy többséggel a Fővárosi Közgyűlés. A filozófus életében valóban vannak ellentmondásos fejezetek, de elegendő indok-e ez ahhoz, hogy egyetlen mozdulattal kitegyük a virtuális nemzeti panteonból a világhírű tudóst? PETHŐ TIBOR Orga Imre alkotásaira az utóbbi idő­ben rájár a rúd: előbb Károlyi Mihály szobrát vitték el a Parlament szom­szédságából közvetlenül a Kossuth té­ri nagy átalakítás előtt Siófokra, most Lukács Györggyel kapcsolatosan hatá­rozott úgy a Fővárosi Közgyűlés a Jobbik és a Fi­desz képviselőinek támogatásával, hogy bronz­mása nem maradhat a Szent István parkban. Miért is? A kérdés megválaszolásához tekintsük kály­hának a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) néhány évvel ezelőtti állásfoglalását, amelyre azóta is sokan hivatkoznak, ha éppen terítékre kerül egy-egy utcaátkeresztelés, figyelemelte­relő vagy éppen figyelemfelhívó, bizonyos kö­rökben mozgósító és lelkesítő hatású, szimboli­kus politikai térfoglalás. Az MTA, törvényi köte­lezettségének eleget téve, segítendő a bizonyta­lan helyi képviselők munkáját, kérésükre véle­ményezte, majd három kategóriába sorolta „a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köt­hető elnevezéseket”. A „használható” kategó­riába került többek között az alkotmány, Bajcsy- Zsilinszky Endre, a Zsilinszky testvére által lelőtt Áchim András, a béke, Gagarin, a győzelem,­ Frankel Leó, József Attila, a népkert, Punhászka ,3/ iSfßlhi-.t» i,;,y -fj > Iplt • Ottokár, a terv és az új élet. A legszűkebb cso­portban, a „használható, de aggályosában ta­lálhatjuk Marxot, Schönherz Zoltánt, Micsurint, a „nem javasoltéban pedig Lenin, Kun Béla, Korvin Ottó, Münnich Ferenc társaságában Ság­vári Endre, Károlyi Mihály és Lukács György szerepel. Az állásfoglalás akkor nagy felzúdulást kel­tett, és abból kiindulva joggal fogalmaztak meg kételyeket többen, s ezt tesszük mi is. Hiszen ha a vizsgálat tárgya a törvény szerint kizárólag az, hogy „az érintett személy a XX. századi ön­kényuralmi politikai rendszerek megalapozásá­ban, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett-e, illetve hogy az adott kifejezés vagy szer­vezet a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerre közvetlenül utal-e”, akkor bármifé­le indoklás ellenére sem világos, mit keres pél­dául Károlyi Mihály a nem javasoltak között. Kétségtelen, hogy nem volt sem tehetséges, sem sikeres politikus, s az Akadémia joggal állít­ja, hogy szerepe „vitatott”, ám ez elmondható egyébként Bajcsytól Prohászkáig számosakról a­­ másik két kategóriából. Az sem egészen érthető egyébként, hogy Marx, Micsurin és a feltehe­tően szovjet ügynök Schönherz Zoltán a hazai szempontok alapján miért számít jobb utcanév­nek, mint Ságvári Endre, aki - akár tetszik ez egyeseknek, akár nem - mégiscsak az antifa­siszta ellenállás mártírja, hiába tartozott a kom­munisták közé. A bolsevik önkényuralmi rend­szer építésében egyébként értelemszerűen nem is vehetett részt. Lukács Györggyel kapcsolatban hasonló módon merülhet fel a kétely, nem csak ben­nünk, úgy tűnik, átestek ezen a lélektani folya­maton az állásfoglalás írói is. A „nem java­soltéhoz ugyanis szinte mentegetőzve teszik hozzá: „Ez a szakvélemény nem arra vonatko­zik, hogy tudósi kvalitásai alapján nevezhető-e el utca Lukács Györgyről, így pusztán a törvé­nyi tényállásból és a Lukács György élettörténe­téből adódó konklúziót fogalmaztuk meg, min­denféle további tudományos mérlegelés nél­kül.” Az „akadémiai nem” a sorok között olvas­va tehát akár „akadémiai igen” is lehetne. Talán az is­ valószínűbb persze, hogy az állásfoglalás szándékos elkerüléséről van szó. (Nem vélet­len, hogy az értékelésre hivatkozók a fent emlí­tett kitételről rendre megfeledkeznek.) Hogy miért kell a tudományos munkássága alapján világhírű magyar, ám kommunista tu­dós szobrát feltétlenül elbontani, azt a kezde­ményező jobbikos képviselő azzal indokolja, hogy „Lukács amellett, hogy filozófusként és íróként tevékenykedett, mindhárom kommu­nista rendszerben szerepet vállalt. A Tanács­­köztársaság idején népbiztosként, valamint a A vita például arról, hogy Hóman Bálint vagy Lukács volt-e bűnö­­sebb (ártatlanabb), idővel szinte mindig parttalan­­zá válik. 1 ******* Vörös Hadsereg tisztjeként személyesen adott utasítást nyolc ember kivégzésére, 1945 után vi­lághírnevét arra használta, hogy a kommuniz­must legitimálja, 1956 után pedig kulcsszerepet vállalt a Kádár-rendszer kultúrpolitikájában.” A kép árnyalása érdekében érdemes sorra venni a vádakat. Az első szerint Lukács György tömeggyilkosságot követett el 1919-ben Porosz­lón a románok elől megfutamodó, Tiszafüred elestéért felelőssé tehető katonák között. Amel­lett, hogy tizedelni kétségtelenül elfogadhatat­lan dolog, ne feledkezzünk meg arról, hogy az akkori hadseregekben a szörnyű eljárás súlyos helyzetben bevett fegyelmezési mód volt; per­sze korábban is előfordult, például 1848-49- ben. Görgey Artúr maga említi visszaemlékezé­seiben: a felvidéki hadjárat egyik ütközetében az elszaladó „gyalogságot és az odaveszett üteg legénységét a helyszínen meg akartam tizedel­ni, de a megfogyott sorokra vetett első pillantás meggyőzött, hogy meg vannak azok már eléggé tizedelve”. (Ne hagyjuk említés nélkül azt sem, hogy 1848-ban általában nemzetiségi többségű területeken a Batthyány-kormány nevében oly­kor hasonló módon, a kivezényelt tömegbe lő­ve toboroztak honvédeket.) Lukács esetében a kérdés ráadásul annak el­lenére tisztázatlan, hogy maga is említi az ese­tet, igaz, két, egymásnak némiképp ellentmon­dó szövegben. Bizonytalan mind a kivégzettek pontos száma, mind Sárói Szabó Tibor század­parancsnok szerepe; az 1920-as bírósági eljárás idején a tizedelés szándékát legalábbis neki tu­lajdonították. (Nemrégiben felmerült az az új szempont is, hogy a tizedelés előkészítésében részt vállaló Lukács ugyanakkor megakadá­lyozta az akció tervezett folytatását.) Az előterjesztő, döntéshozók által respek­tált, másik felvetésének - mely szerint „1945 után világhírnevét arra használta, hogy a kom­munizmust legitimálja” - ebben a finoman szól­va egészen lecsupaszított formában nincs értel­me. Sokkal összetettebb és bonyolultabb kérdés ez annál, hogy valaki egykori egyetemi tanul­mányaiból és feltehetően Az ész trónfosztásából megőrzött emlékeiből ezt a következtetést von­ja le. (Hogy Lukács miért lett s miért maradt az eszme követője a későbbiekben, arra valószínű­leg releváns választ adott Fehér M. István a Vilá­gosság 2005-ös 9. számában. Fehér M. a manap­ság hasonlóképpen nemzetiszocializmusa miatt támadott Martin Heideggerrel vetette össze több szövegében is Lukácsot. Lásd keretes írásun­kat.) A harmadik állítás, hogy „1956 után pedig kulcsszerepet vállalt a Kádár-rendszer kultúrpo­litikájában”, közönséges hazugság. Az előter­jesztő könnyedén utánanézhetett volna: Lukács sokáig nem publikálhatott idehaza, egy ideig Snagovban őrizték Nagy Imréékkel. A Kádár­rendszer nem tudott vele mit kezdeni, félt tőle, igazából élete végéig igyekezett elszigetelni a magyarországi nyilvánosságtól, ahogy Lukács mondta, „szellemi internáltságban” tartani. A „Lukács-ügy” s vele a végtelenül kicsinyes játszma a Lukács Alapítvány ellehetetlenítésére persze nyilván nem Lukácsról szól, hanem ar­ról az emlékezetpolitikai nyomorról, amelynek a gyökerei a diktatúra idejére nyúlnak vissza. Mindennek jellegzetes tünete például, hogy ha­sonló vádakkal szemben, amelyekkel most Lu­kács Györgyöt illetik, a „harcos jobboldal” si­mán megvédené a maga ikonjait. És viszont. A „baloldal” hajlíthatatlanjai ugyanúgy mentő­övet dobnának mondjuk egy Hóman Bálinthoz hasonló ellentmondásos személynek, nagyjá­ból szemet hunyva nem feledhető hibái felett, ha magukénak éreznék az illetőt. A kibontako­zó s nyomban félrecsúszó vita­­ például arról, hogy Hóman Bálint vagy Lukács volt-e bűnö­­sebb (ártatlanabb), vagy arról, hol a nagyság tiszteletének s egyben a vétek tolerálhatóságá­­nak határa, s ez miben ragadható meg (netán emberéletek kioltásában vagy jogfosztó rende­letek tető alá hozásában)­­, a mód, bizonyos részkérdések bumfordisága, bornírtsága, kiüre­sedése miatt idővel szinte mindig parttalanná s ezzel együtt érdektelenné válik. Az egyik mel­lékeredmény pedig a vétkek relativizálódása s vele a múlt bármikor bevethető fegyverként va­ló, még szorosabb hozzákötözése a napi politi­kához. (Jól mutatja ezt, hogy az ópusztaszeri - kell-e ennél szimbolikusabb hely? - Komócsin Zoltán utca megléte az égadta világon senkit nem zavar. Annak megváltoztatása ugyanis nem támasztana viharokat, mozgósításra, csa­tasorba hívásra tehát alkalmatlan.) Lukács György esete kétségtelenül speciális: a világszerte elismert kevés s máig sokat hivat­kozott nagy magyar gondolkodók egyike óriási hatással, rangos szellemi utódokkal, akit hibái­val, vétkeivel együtt is hiba lenne aktuálpolitikai okokból, tudatlan, ostoba dühből kihajítania az ablakon a mostani kurzusnak. FOTÓ: MTI • KOSZTICSÁK SZILÁRD Lukács György szobra a budapesti Szent István parkban. Se kiköpni, se lenyelni FOTÓ: MTI - MAFIRT Visszautalok arra, amivel kezdtem: nagyon sok teendője lenne a politikatudománynak. A mi munkánkat senki más nem végezheti el. Ez töb­bek között abban áll, hogy régi és mai korokat hasonlítunk össze, és értelmezzük az ismétlő­déseket. A mai magyar társadalom a rendszer­­váltáskor átesett egy közmegegyezésszerű vál­tozáson, mégis ott tartunk megint, hogy de­mokráciánk dualizmus kori elődjéhez hason­lóan továbbfejleszthetetlen. Mai nyomorúságainkon túl az ismétlődése­ken kellene alaposan elgondolkodnunk, és a politikát végre nem percversenynek látni, ha­nem tágabb keretben szemlélni. A szerző politológus, a Méltányosság Politika­elemző Központ igazgatója, az MTA Politikatudo­mányi Intézetének főmunkatársa, az évfordulóra időzítve jelenteti meg A magyar politikai fejlődés logikája, 1867-2017 című könyvét. magazin, 27

Next