Magyar Nemzet, 2017. február (80. évfolyam, 27-50. szám)
2017-02-04 / 30. szám
tali Nemzet 2017. FEBRUÁR 4., SZOMBAT A mi rendszerváltásunknak sem volt se híre, se hamva mondjuk 1985-86-ban. Ám 1989-90- re összeálltak a feltételek, változtak a körülmények, a rendszerváltás elkerülhetetlenné vált. Ebben a kiegyezésben a felek nem egyformán vettek részt: az állampárt inkább a kárvallottja volt, mint haszonélvezője. De ne becsüljük le mégsem ezt a fajta kiegyezést, amely bizonyos értelemben bibói logikát követ: kezdődjék új fejezet, jöjjön a demokrácia, amely remélhetőleg elegendő garanciát tartalmaz a „fejlődés újabb görcseivel és zsákutcáival” szemben. Egy évtizeden keresztül úgy nézett ki, hogy ezek a garanciák létrejöttek. A magyar demokrácia alapintézményei kiépülnek és működni kezdenek. A magyar társadalom elrendeződik az új helyzetben. Hogyan történhetett meg ezek után mindaz, amit az utóbbi évtizedben látunk? Mai szemmel kijelenthetjük: volt három ellentmondás, amely bizonyos értelemben szükségszerűvé tette, hogy a franciás-angolos nép Ezerkilencszázkilencvenben a magyar átmenet a közösségi élet újszerű megszervezésének is volt tekinthető. Másképpen: kiegyezésnek. alkat” ezúttal se formálódjék ki. Ehhez jobb valóságérzékelés kellett volna. Az egyik ellentmondás: a rendszerváltás a történelem zárójelbe tételére, azaz egy akkor szükséges, de meszsze nem végleges kiindulópontra épült. Ez még meg is felelt volna Bibó „forradalmi” követelményeinek, ám a történelem kiszorulása a jelenből nem magyar belső késztetésből, hanem külső hatásra következett be. Egyszerűen szólva: a geopolitikai helyzet megváltozásából fakadt. Amit Francis Fukuyama ír A történelem vége című 1989-es dolgozatában, az úgy is van: a szovjet értelmiség jelentős része maga is a Nyugat szövetségesévé vált a Szovjetunió felbomlasztásában, vagyis a történelem eltörlésében. De ez az állapot nem lehetett örök; ezt épp ma látjuk élesen a geopolitikai helyzet alapvető változásában és a történelem visszatérésében. A második szempont az újonnan létrejövő demokratikus alapok és intézmények viszonya egymáshoz. Nyugati szerzők már a kilencvenes évek elejéit szóvá teszik, hogy az új kelet-közép-európai intézmények nem koherensek. Csak egyetlen elemet (a legérdekesebbet) kiemelve: nem egyértelmű például, hogy a konszenzuális vagy a többségi demokrácia intézményes elemei uralkodnak-e. Az átmenet ezt a kérdést nemhogy lezárta volna, de kinyitotta, csak ezt a szélesebb közönség nem érzékelte. Ahogy haladunk az időben, mindinkább kiéleződik a demokráciavita, amely napjainkra a Fidesz által képviselt felfogás jegyében látszik eldőlni. Végül arról is sokat írtak politikatudósok - ha meg szabad jegyeznem: mi is -, hogy a társadalmi kohézió milyen gyenge fokú ezekben az új rendszerekben. A magyar társadalom nem kis része számára az átmenet és a demokrácia nem az ígéretek földjét - és az ígéretek beváltását - hozta el, hanem a lassú lecsúszást. A magyar demokráciának nem alakult ki a „társadalmi lába”. Anélkül a legszilárdabb intézmények sem tudnak tartósan működni. Ez a három belső ellentmondás a kilencvenes évek végére már manifesztté vált, és kialakult egy olyanfajta iszapbirkózás, ami ismét megakasztotta az egész demokratikus projekt kiteljesülését. Bibó tételét alkalmazva mai helyzetünkre, ma sem a magyar megosztottsággal van a probléma. Nem az a gond, hogy a pártok között kemények a küzdelmek. Hanem az, hogy a viszonyainkra való reagálóképességünk ismét a Bibó által leírt nyomvonalon halad. A magyar politika és társadalom merő görcs és hisztéria. Anélkül, hogy a legtöbb dolgot értenénk, és problémáinkra mélyebb magyarázatot keresnénk. Az említkezetpolitikai nyomor és következményei, avagy ki kinek a bűnei felett hunyhat szemet A nem javasolt Lukács Lukács György szobra nem maradhat a Szent István parkban - döntötte el nagy többséggel a Fővárosi Közgyűlés. A filozófus életében valóban vannak ellentmondásos fejezetek, de elegendő indok-e ez ahhoz, hogy egyetlen mozdulattal kitegyük a virtuális nemzeti panteonból a világhírű tudóst? PETHŐ TIBOR Orga Imre alkotásaira az utóbbi időben rájár a rúd: előbb Károlyi Mihály szobrát vitték el a Parlament szomszédságából közvetlenül a Kossuth téri nagy átalakítás előtt Siófokra, most Lukács Györggyel kapcsolatosan határozott úgy a Fővárosi Közgyűlés a Jobbik és a Fidesz képviselőinek támogatásával, hogy bronzmása nem maradhat a Szent István parkban. Miért is? A kérdés megválaszolásához tekintsük kályhának a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) néhány évvel ezelőtti állásfoglalását, amelyre azóta is sokan hivatkoznak, ha éppen terítékre kerül egy-egy utcaátkeresztelés, figyelemelterelő vagy éppen figyelemfelhívó, bizonyos körökben mozgósító és lelkesítő hatású, szimbolikus politikai térfoglalás. Az MTA, törvényi kötelezettségének eleget téve, segítendő a bizonytalan helyi képviselők munkáját, kérésükre véleményezte, majd három kategóriába sorolta „a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezéseket”. A „használható” kategóriába került többek között az alkotmány, Bajcsy- Zsilinszky Endre, a Zsilinszky testvére által lelőtt Áchim András, a béke, Gagarin, a győzelem, Frankel Leó, József Attila, a népkert, Punhászka ,3/ iSfßlhi-.t» i,;,y -fj > Iplt • Ottokár, a terv és az új élet. A legszűkebb csoportban, a „használható, de aggályosában találhatjuk Marxot, Schönherz Zoltánt, Micsurint, a „nem javasoltéban pedig Lenin, Kun Béla, Korvin Ottó, Münnich Ferenc társaságában Ságvári Endre, Károlyi Mihály és Lukács György szerepel. Az állásfoglalás akkor nagy felzúdulást keltett, és abból kiindulva joggal fogalmaztak meg kételyeket többen, s ezt tesszük mi is. Hiszen ha a vizsgálat tárgya a törvény szerint kizárólag az, hogy „az érintett személy a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett-e, illetve hogy az adott kifejezés vagy szervezet a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerre közvetlenül utal-e”, akkor bármiféle indoklás ellenére sem világos, mit keres például Károlyi Mihály a nem javasoltak között. Kétségtelen, hogy nem volt sem tehetséges, sem sikeres politikus, s az Akadémia joggal állítja, hogy szerepe „vitatott”, ám ez elmondható egyébként Bajcsytól Prohászkáig számosakról a másik két kategóriából. Az sem egészen érthető egyébként, hogy Marx, Micsurin és a feltehetően szovjet ügynök Schönherz Zoltán a hazai szempontok alapján miért számít jobb utcanévnek, mint Ságvári Endre, aki - akár tetszik ez egyeseknek, akár nem - mégiscsak az antifasiszta ellenállás mártírja, hiába tartozott a kommunisták közé. A bolsevik önkényuralmi rendszer építésében egyébként értelemszerűen nem is vehetett részt. Lukács Györggyel kapcsolatban hasonló módon merülhet fel a kétely, nem csak bennünk, úgy tűnik, átestek ezen a lélektani folyamaton az állásfoglalás írói is. A „nem javasoltéhoz ugyanis szinte mentegetőzve teszik hozzá: „Ez a szakvélemény nem arra vonatkozik, hogy tudósi kvalitásai alapján nevezhető-e el utca Lukács Györgyről, így pusztán a törvényi tényállásból és a Lukács György élettörténetéből adódó konklúziót fogalmaztuk meg, mindenféle további tudományos mérlegelés nélkül.” Az „akadémiai nem” a sorok között olvasva tehát akár „akadémiai igen” is lehetne. Talán az is valószínűbb persze, hogy az állásfoglalás szándékos elkerüléséről van szó. (Nem véletlen, hogy az értékelésre hivatkozók a fent említett kitételről rendre megfeledkeznek.) Hogy miért kell a tudományos munkássága alapján világhírű magyar, ám kommunista tudós szobrát feltétlenül elbontani, azt a kezdeményező jobbikos képviselő azzal indokolja, hogy „Lukács amellett, hogy filozófusként és íróként tevékenykedett, mindhárom kommunista rendszerben szerepet vállalt. A Tanácsköztársaság idején népbiztosként, valamint a A vita például arról, hogy Hóman Bálint vagy Lukács volt-e bűnösebb (ártatlanabb), idővel szinte mindig parttalanzá válik. 1 ******* Vörös Hadsereg tisztjeként személyesen adott utasítást nyolc ember kivégzésére, 1945 után világhírnevét arra használta, hogy a kommunizmust legitimálja, 1956 után pedig kulcsszerepet vállalt a Kádár-rendszer kultúrpolitikájában.” A kép árnyalása érdekében érdemes sorra venni a vádakat. Az első szerint Lukács György tömeggyilkosságot követett el 1919-ben Poroszlón a románok elől megfutamodó, Tiszafüred elestéért felelőssé tehető katonák között. Amellett, hogy tizedelni kétségtelenül elfogadhatatlan dolog, ne feledkezzünk meg arról, hogy az akkori hadseregekben a szörnyű eljárás súlyos helyzetben bevett fegyelmezési mód volt; persze korábban is előfordult, például 1848-49- ben. Görgey Artúr maga említi visszaemlékezéseiben: a felvidéki hadjárat egyik ütközetében az elszaladó „gyalogságot és az odaveszett üteg legénységét a helyszínen meg akartam tizedelni, de a megfogyott sorokra vetett első pillantás meggyőzött, hogy meg vannak azok már eléggé tizedelve”. (Ne hagyjuk említés nélkül azt sem, hogy 1848-ban általában nemzetiségi többségű területeken a Batthyány-kormány nevében olykor hasonló módon, a kivezényelt tömegbe lőve toboroztak honvédeket.) Lukács esetében a kérdés ráadásul annak ellenére tisztázatlan, hogy maga is említi az esetet, igaz, két, egymásnak némiképp ellentmondó szövegben. Bizonytalan mind a kivégzettek pontos száma, mind Sárói Szabó Tibor századparancsnok szerepe; az 1920-as bírósági eljárás idején a tizedelés szándékát legalábbis neki tulajdonították. (Nemrégiben felmerült az az új szempont is, hogy a tizedelés előkészítésében részt vállaló Lukács ugyanakkor megakadályozta az akció tervezett folytatását.) Az előterjesztő, döntéshozók által respektált, másik felvetésének - mely szerint „1945 után világhírnevét arra használta, hogy a kommunizmust legitimálja” - ebben a finoman szólva egészen lecsupaszított formában nincs értelme. Sokkal összetettebb és bonyolultabb kérdés ez annál, hogy valaki egykori egyetemi tanulmányaiból és feltehetően Az ész trónfosztásából megőrzött emlékeiből ezt a következtetést vonja le. (Hogy Lukács miért lett s miért maradt az eszme követője a későbbiekben, arra valószínűleg releváns választ adott Fehér M. István a Világosság 2005-ös 9. számában. Fehér M. a manapság hasonlóképpen nemzetiszocializmusa miatt támadott Martin Heideggerrel vetette össze több szövegében is Lukácsot. Lásd keretes írásunkat.) A harmadik állítás, hogy „1956 után pedig kulcsszerepet vállalt a Kádár-rendszer kultúrpolitikájában”, közönséges hazugság. Az előterjesztő könnyedén utánanézhetett volna: Lukács sokáig nem publikálhatott idehaza, egy ideig Snagovban őrizték Nagy Imréékkel. A Kádárrendszer nem tudott vele mit kezdeni, félt tőle, igazából élete végéig igyekezett elszigetelni a magyarországi nyilvánosságtól, ahogy Lukács mondta, „szellemi internáltságban” tartani. A „Lukács-ügy” s vele a végtelenül kicsinyes játszma a Lukács Alapítvány ellehetetlenítésére persze nyilván nem Lukácsról szól, hanem arról az emlékezetpolitikai nyomorról, amelynek a gyökerei a diktatúra idejére nyúlnak vissza. Mindennek jellegzetes tünete például, hogy hasonló vádakkal szemben, amelyekkel most Lukács Györgyöt illetik, a „harcos jobboldal” simán megvédené a maga ikonjait. És viszont. A „baloldal” hajlíthatatlanjai ugyanúgy mentőövet dobnának mondjuk egy Hóman Bálinthoz hasonló ellentmondásos személynek, nagyjából szemet hunyva nem feledhető hibái felett, ha magukénak éreznék az illetőt. A kibontakozó s nyomban félrecsúszó vita például arról, hogy Hóman Bálint vagy Lukács volt-e bűnösebb (ártatlanabb), vagy arról, hol a nagyság tiszteletének s egyben a vétek tolerálhatóságának határa, s ez miben ragadható meg (netán emberéletek kioltásában vagy jogfosztó rendeletek tető alá hozásában), a mód, bizonyos részkérdések bumfordisága, bornírtsága, kiüresedése miatt idővel szinte mindig parttalanná s ezzel együtt érdektelenné válik. Az egyik mellékeredmény pedig a vétkek relativizálódása s vele a múlt bármikor bevethető fegyverként való, még szorosabb hozzákötözése a napi politikához. (Jól mutatja ezt, hogy az ópusztaszeri - kell-e ennél szimbolikusabb hely? - Komócsin Zoltán utca megléte az égadta világon senkit nem zavar. Annak megváltoztatása ugyanis nem támasztana viharokat, mozgósításra, csatasorba hívásra tehát alkalmatlan.) Lukács György esete kétségtelenül speciális: a világszerte elismert kevés s máig sokat hivatkozott nagy magyar gondolkodók egyike óriási hatással, rangos szellemi utódokkal, akit hibáival, vétkeivel együtt is hiba lenne aktuálpolitikai okokból, tudatlan, ostoba dühből kihajítania az ablakon a mostani kurzusnak. FOTÓ: MTI • KOSZTICSÁK SZILÁRD Lukács György szobra a budapesti Szent István parkban. Se kiköpni, se lenyelni FOTÓ: MTI - MAFIRT Visszautalok arra, amivel kezdtem: nagyon sok teendője lenne a politikatudománynak. A mi munkánkat senki más nem végezheti el. Ez többek között abban áll, hogy régi és mai korokat hasonlítunk össze, és értelmezzük az ismétlődéseket. A mai magyar társadalom a rendszerváltáskor átesett egy közmegegyezésszerű változáson, mégis ott tartunk megint, hogy demokráciánk dualizmus kori elődjéhez hasonlóan továbbfejleszthetetlen. Mai nyomorúságainkon túl az ismétlődéseken kellene alaposan elgondolkodnunk, és a politikát végre nem percversenynek látni, hanem tágabb keretben szemlélni. A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója, az MTA Politikatudományi Intézetének főmunkatársa, az évfordulóra időzítve jelenteti meg A magyar politikai fejlődés logikája, 1867-2017 című könyvét. magazin, 27