Magyar Nemzet, 2017. április (80. évfolyam, 77-99. szám)
2017-04-01 / 77. szám
321 magazin Petőfi a Petőfiben GAZDA ALBERT tökéletes dolgok a hiszi a nyájas olvasó, ha nem, sokkal korábban olvastam annak idején a János vitézt, mint tantervileg kellett volna. A helység kalapácsáról és Az apostolról csak azért nem mondhatok hasonlót, mert azokat nem tanultuk. Nekem megvoltak ugyan kiskamaszkorom hajnalán, ám senkit sem érdekeltek az iskolában. Nagyon szerettem mindegyiket. Szépek voltak, okosak. Vittek magukkal, rengeteget tanultam belőlük. Hogy miről jutott eszembe mindez? Arról, hogy megnéztem a Petőfi Irodalmi Múzeum állandó kiállítását Petőfi Sándorról. Kétszer egymás után. Összesítésben háromnál tartok. A hét végén azzal mentünk a PIM-be, hogy elfogyasszuk a lassacskán már záró írói fogásokat - az is rendben van egyébként -, és ennek okán keresztül kellett mennünk Petőfin. Sok idő híján a kevés is elég volt, hogy újfent rácsodálkozzam, milyen igényesen és kreatívan rakták őt össze az összerakók. Színesen és érdekfeszítően. Nem először vontam le ezt a következtetést, egy-két éve egyszer már volt hasonló tapasztalásom. Érdekes, az most nem is jut eszembe, milyen időszakiból kifolyólag jártunk ott akkor, Petőfire ellenben szegről végre emlékeztem. Ezúttal lelkesedésemből adódóan nem hagytam, hogy lanyhuljanak a benyomások, haladéktalanul rádupláztam. Egykori olvasmányélményeimre támaszkodó bevezetőmet indokolja, hogy a kiállítás elején ilyesmi is említtetik: manapság nem szokás mélyebben ismerni a műveket. Van emellett egy Weöres-idézet is a hetvenes évekből, amely szerint Petőfi Sándor szobrai eltakarják az igazi Petőfi Sándort. Bizonyára így van. Azért is gondolhatom ezt, mert a mi viszonyunk - a költőé és az enyém - is csak veszített személyességéből és intenzitásából, miközben elvégeztem iskoláimat, és ő közben végig ott kísértett mindenhol. A PIM-kiállítás nagy erénye éppen az, hogy sikeresen próbálja kiszabadítani a legendás költő törékeny alakjára szabott óriás kabát alól az embert. Amennyire és amennyiben ez - ha jól számoltam - öt kisebbfajta terem segítségével megcselekedhető. Közben felmerül az is: hogyan lehet megmutatni az irodalmat? Nem hagyhatók ki az alapvető életrajzi elemek, a fő művekből származó idézeteket is muszáj a falra írni, és mivel haladunk a korral, elhelyezhető néhány fejhallgató, hadd mondják a verseket a fülünkbe ismert színművészek. Ám ez így még kevés ahhoz, hogy egy kiállítás izgalmas és érvényes legyen napjainkban. Hogy megérintsen bennünket alaposan. Régóta állítom, írtam is: Petőfi Sándor punk volt. Végtelenül érzékeny, izgága, szupertehetséges, hiperintelligens lázadó, aki semmit sem bírt elviselni, ami nem látszott tisztának, egyenesnek. Ezenközben maga is átlépte olykor a makulátlan tisztesség határait. Kossuth Lajos nem a közvéleménynek szánt levelében azt írta róla jóval a forradalom és a szabadságharc után, hogy költőként óriás volt ugyan, ám emberként kiállhatatlanul gyarló. A PIM termeiből a gyarlóságra utaló jelek sem hiányoznak, de leginkább a mindig mindig szárnyalni akaró, gyakran mégis megbiccenő szellem van ott. A sikerekkel, a buktatókkal, a korral, a körülményekkel, a rajongással, az értetlenséggel. A rengeteg szeretettel, frissességgel, örömmel, csalódással, a vágyakozással a szeretetre, az elismerésre, és nemcsak önmaga, hanem a nemzet és a világ megváltására is. A valóságos Petőfi Sándorról többet mondanak összegyűjtött kihágásai, mint legismertebb művei. Az, ahogyan sem az iskolákban, sem munkahelyein, sem katonaként nem bírta a korlátokat. Tizenhét évesen szuronyt dobott társára, mert az elfújta a gyertyát, miközben olvasott. A szabadságharc katonájaként elküldte a fenébe a hadügyminiszter helyettesét, aki leteremtette, amikor kihajtott inggallérral jelent meg előtte. A Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként önmaga és az olvasók mulattatására sajtóhibákat szórt el a szövegekben: a nancyi püspök hárommillió frakkos hagyatékát helyre is kellett igazítani. Ha úgy tartotta kedve, kifigurázta társait is, létezni sem bírt bohóckodás, irónia, paródia nélkül. Viharos sebességgel élt, miközben mennyi minden fájt neki rettenetesen. Nem csak azután, hogy a választásokon elbukott képviselőjelöltként. Már 1848. március 15-e és az utána következő események előtt is nemegyszer úgy érezte, hogy ostoba a világ, és a politikát nem az igazság, inkább ez az ostobaság emeli fel. Összes verseinek előszavában így írt: „Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával.” Azzal is mindig érdekes eljátszani, hogy mi lett volna vele, ha nem vész el Segesvár alatt 1849 nyarán. A kiállítás eljut odáig is, hogy mi lenne vele ma. Álljon itt három válasz ezek közül. József Attila-díjas lenne. Úgynevezett publikációs problémái lennének. Végül, ha élne, már rég belehalt volna. Olyan szerencsére nincs, hogy - tegyük fel, de még semmiképp se engedjük - összevissza szlemmelne nagygyűléseken. Egyéb se hiányozna tényleg. Hiszen mondom, hogy Petőfi Sándor igazi punk volt! FOTÓK: VÉGH LÁSZLÓ korkép Nem angolkeringő Az Erdélyben is otthonosan mozgó Károly walesi herceg, brit trónörökös körtáncot lejt helyiekkel a bukaresti falumúzeumban BUKAREST, 2017. MÁRCIUS 30. FOTÓ: REUTERS/INQUAM PHOTOS - OCTAV GANEA 2017. ÁPRILIS 1., SZOMBAT Magyar Nemzet Mi van a fákban? WEINER SENNYEY TIBOR cikien remekművében, A gyűrűk urában, amelyet magyarul Göncz Árpádnak köszönhetően olvashatunk, Gandalf, a mágus régi „barátja”, Saruman - a nagy hatalmú varázsló - egyszer csak „meggonoszodik” (persze nem minden előzmény nélkül), és elkezdi kivágni a fákat Vasudvard varázsló tornya körül, hogy előállítsa orkhadseregét. A hatalom maga korrumpálta, a sátáni Sauron hatalma, amelyről Saruman azt hitte, hogy megszerezheti és irányíthatja. „Macht is böse” - idézi Hamvas Burckhardtot, „a hatalom gonosz”. Most nem Tolkien agyonelemzett regényét elemezném tovább, hanem csak egyetlen mozdulatra, mégpedig a fák kivágására utalnék. Öt éven át Budapest kellős közepén laktam, a Hajós utcában. A Városliget és a Margitsziget volt a legközelebbi menedék számomra, de gyakran kitekertem a Római-partra, s ahogy teltek az évek, egyre több időt töltöttem Szentendrén, Pomázon, a Kő-hegy lábánál és a Pilisben. Mert minden megváltozott. Mi van a fákban, hogy a hatalom annyira gyűlöli őket? Sem elfutni, sem visszabeszélni nem tudnak. Nélkülük a levegő rosszabb lesz,a hűvös árnyék eltűnik. Mi van a fákban, hogy annyira utálják őket azok, akiknek hatalma lenne megóvni, védeni, sőt terjeszteni őket? Budapesten talán ott kezdődött ez az egész, hogy volt az a videó, amely leleplezte nemcsak a drága autókat, hanem a lézerblokkolókat is. Aztán kivágták a Kossuth tér fáit, és mélygarázsba bújtatták autóikat. Nem hiszem, hogy azért, mert szégyellték volna őket, hanem sokkal inkább mert féltették azoktól, akiktől végül is szerezték. Aztán Nagymező utca, Városliget, Római-part, sorolhatnánk. Mindenütt a fák az ellenségek, s azok, akik védik őket. Persze ne legyünk egyoldalúak, lehetett volna okosan, szépen, jól, úgy, hogy mindenkinek tényleg jó legyen. Fel lehetett volna úgy újítani a Városligetet, hogy nem veszíti el közpark jellegét, de ezt még csak meg se próbálták. Inkább küldték az orkhadsereget. A fák éppen olyan ellenséggé váltak, mint a tiszta levegő, az élhető Budapest. Mi van a fákban, hogy ennyire irritálják a hatalmat? Miért kell Sarumannak egyszer csak kivágnia minden fát Vasudvardban? Lehet, hogy a fák kivágása csak egy buta játszma, s így állnak bosszút a háládatlan népen, mely nem érti, mily csodás ez az ország? Ó, én ezt nem tudom, én csak kérdezek. Én csak egy oktondi költő vagyok, úgy is mondhatnám, hobbit, aki csak éldegél a Megyében, és semmit sem tud arról, hogy a sötét erők szerte Középföldén már felébredtek, és hamarosan az entek, a fák pásztorai, miután nehéz nyelvükön nagyon hosszasan vitatkoztak, utolsó csatába indulnak. A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. Lapunkba utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.