Magyar Nemzet, 2017. július (80. évfolyam, 151-176. szám)

2017-07-15 / 163. szám

321 magazin Lapos-Magyarország GAZDA ALBERT tökéletes dolgok É­vente végigmegyek egy-két tucatnyiszor _ a Budapest-Kaba-útvonalon. Előbb oda, utána vissza. Sok-sok szempontból jó ez ___nekem. Például látom közben Magyaror­szágot. Nem az egészet ugyan, de egy fontos részét. Olyan részét ráadásul, amelyet nem szoktak nagyra tartani az emberek. Különö­sen a budapestiek. Főleg azok, akik hamarabb ülnek repülőre, mint vonatra, és úgy sejtik, minden, ami a főváros inkább vagy kevésbé szűken vett határain túl található - mármint ugyanakkor hazánkéin belül -, egyszerre eg­zotikus és nem érdekes. Egzotikus, mert fur­csa emberek élnek e távoli univerzumokban, akik számára annyi az élet, amennyi a köz­munkából, a kocsmából, a bulvártévék műso­rából és a Fideszre szavazásból összerakható. Nem érdekes, mert nincs ott semmi. Csak ezek a furcsa emberek, és a nagy poros-szürke laposság. Unalmas, álmos tájakkal, falvakkal, városokkal. Nyomorral és tompasággal. A Ba­latonnál, a Bakonyban, a Mátrában, egy jobb­fajta borvidéken csak-csak történik valami, vi­szont a síkokon biztos, hogy semmi sem. Én azonban megszerettem ezt az utat Bu­dapest és Kaba között. Mindig egyformán menni-jönni tényleg egyhangú lenne ennyi­szer, ezért variálom a verziókat. A leggyor­sabb végigrohanni az M3-ason Debrecenig, és jönni szűk negyven kilométert visszafelé, sietős így, és nem szórakoztató. Eggyel jobb letérni a sztrádáról Füzesabonynál, és vagy szinte végigmenni a 33-ason, úgy átkanya­rogni Nádudvar, esetleg Szoboszló felé - előbbi esetben csodás a Hortobágy széle, leginkább madárvonuláskor, az aszfalt vi­szont módfelett pocsék egy hosszú szaka­szon -, vagy már Tiszafürednél délnek venni az irányt, és Kunmadarason, Karcagon, sok más kis falun keresztül lyukadni ki a négye­sen. Közel ennyit ér elindulni az M5-ösön, át­vágni Albertirsa felé, onnan robogni végig megint a négyesen. Most szólok: aki utálja a kamionokat és az útépítéseket, ezen a nyá­ron ne kísérletezzen ilyesmivel. Mindazonáltal ha nagyon is látni akarunk ezt-azt Lapos-Magyarországból, és a balgán drágának hitt időnek sem vagyunk híján, a 31-es főutat célszerű választanunk. Akár az elejétől, sülysápostul, nagykátástul, bár a lé­nyeg Jászapáti és Heves után kezdődik. He­­vesvezekénnyel, Kiskörével, a fantasztikus közúti-vasúti Tisza-híddal, a kéttornyú kun­­hegyesi templommal, a szalmabálákkal, a napraforgótáblákkal, a perzselő nappal, a forró széllel, a szép csendességgel. Meglepő a tágassága ennek a vidéknek. Mintha nem is parányi ország lenne a hazánk. Mintha lenne kiterjedése, és nem csupán hori­zontálisan, vertikálisan is. Ha értik, hogyan is mondom. Megjegyzem, a Tisza-tó körbeautó­zása is élmény, noha magától nem kínálja ma­gát. Múltkor muszáj volt: valami történhetett Poroszlón, álltunk, vártunk, hiába, úgyhogy elindultam Sarud felé. Barátságos kis házakat figyeltem meg ott. Ha már így alakult, megnéz­tem Kömlőt is futtában. Ment a futballmeccs, sajnos nem tudom, mi volt az állás. Az út amúgy télen is út. Sárosabb, kevésbé inspiráló, ám hangulata akkor is van. Főként ha füst száll a kéményekből, melynek illata nem műanyag­­hulladékokról, hanem fáról-szénről mesél. De a nyár az igazi. Az tágas úgy, ahogy illik. Igen, ez mind-mind Magyarország. Ha­zánk kirakatok mögötti változata. Amely nem arról szól, amit a legfontosabbnak gondol­nánk megmutatni - vagy tegyük fel: elrejteni - belőle, hanem amely egyszerűen csak léte­zik. Napról napra, évről évre­­ és emberek él­nek benne. Nem átutazók, mint mi, mégis ugyanolyanok. Egyébként pedig: egyáltalán nem egzotikus ez az ország. Nem is nem érde­kes. Végképp nem szürke. Hiszen lám, milyen színes: sárga, aranybarna, piros, kék, zöld és mindenféle. A SZERZŐ FELVÉTELEI korkép Csók, Matti! Angela Merkel bemutatja, mit tegyen egy német asszony, ha megtámadja a francia elnök. Az Európa keleti és nyugati fele közti árkot aztán már együtt mélyítették tovább PÁRIZS, 2017. JÚLIUS 13. FOTÓ: MTI/EPA - JULIEN DE ROSA 2017. JÚLIUS 15., SZOMBATMagyar Vitizrt Gázló GYÖRFFY ÁKOS M­agyarország legmagasabb pontján töltöttük a hét­végét a családdal. Egy díjátadóra voltam hivata­los, a nagyvonalú szervezők szállást is szereztek nekünk az egyik helyi szállodában. A rendezvény immár sokadik éve működik hősiesen Muzsikál az erdő cím alatt, és egy nyolcnapos mátrai kulturális fesztivált takar. Említtessék itt meg Szabó Lajos és Matuz Viktória neve, akik elképesztő lelkesedéssel hozzák tető alá évről évre ezt a maga nemében páratlan eseményt. Idén az irodalmi pályázatok díjait adtuk át fent, a Kékesen, a ne­vezetes torony tövében felállított alkalmi színpadon. Amennyiben hajlamosak vagyunk arra, hogy valamiféle metafizikai jelentőséget tulajdonítsunk egy ország leg­magasabb pontjának, akkor sajnos ki kell jelentenünk, hogy Magyarország legmagasabb pontja híven tükrözi az alatta elterülő, jórészt lapálynak mondható vidék áldat­lan állapotait. Persze bajban vagyunk ezzel a legmaga­sabb ponttal, mert hát Magyarország legmagasabb pont­ja több mint ezer esztendőn keresztül a Gerlachfalvi­­csúcs volt a maga 2655 (egyesek szerint 2653) méteres magasságával, szegény Kékes csak Trianon után kapta meg a megtisztelő címet, amelyet a második világhábo­rús évektől eltekintve azóta is őriz. Az elveszített magas­­hegységeket magától értetődően nem lehet egy közép­hegységi csúccsal imitálni, bár a Kékes esetében szem­mel láthatóan mindent elkövettek annak érdekében, hogy Csonka-Magyarország polgára a Tátrában érezze magát. Először is nagy kiterjedésű fenyveseket telepítet­tek, magaslati gyógyhelyeket létesítettek, s bevallom, a Kékesen (ahogy a Galya-tetőn is) az embert tényleg el­kapja egy olyan érzés, mintha a valóságosnál tekintélye­sebb magasságban időzne. Ez az ízléses szállodákban és turistaházakban testet öltött igyekezet persze leginkább a Horthy-korszakra volt jellemző, a Kádár-rendszer már jóval lejjebb tette a lécet. A Kékesen nem múlt el a Kádár­rendszer. Úgy látszik, ezer méter fölött nem volt rend­szerváltás. Mert hát mit gondoljon az ember, amikor a té­vétoronyba belépve azzal kénytelen szembesülni, hogy az építmény büszkesége még mindig az az elmondhatat­lanul kiábrándító palackgyűjtemény, amely nem sokban különbözik a gyerekkoromban még rendkívül elterjedt házi sörösdoboz-gyűjteményektől. A torony tövében íz­léstelen szuveníreket és kínai játékokat árulnak a bódék­ban, kicsivel lejjebb pedig, a gyógyszállóban olyan álla­potok uralkodnak, amelyek tényleg a hetvenes évek mé­lyét idézik. Thomas Mann Varázshegyének groteszk pa­ródiáját láthatjuk ott, szakadt linóleumpadlóval, súlyos menzaszaggal, magukba roskadt, csíkos pizsamás bete­gekkel. A szálló elhanyagolt parkjában néhány jókora lucfenyő emlékeztet csak arra, hogy valamikor az elvesz­tett Tátrát akarták megidézni itt. A park sétaútjai rozsdás kerítéseknél érnek véget. A bejáratnál unatkozó bizton­sági őr okostelefonjának fénye pislákol csak a gyantailla­tú alkonyaiban. A szerző költő, író. Kéthetente ezen a helyen erdőről, ter­mészetről ír.

Next