Magyar Nemzet, 2020. február (83. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-15 / 39. szám

értékeli azt, ha valami kiemelkedőt lát, bár­honnan jöjjön is. Közelebbről megnézve azonban kicsit felemás érzés, hogy eddig jó kilencven éven át ugyanígy nyerhetett volna bárki a maradék 194 ország ne­vezettjei közül. A filmakadémia szabályai nem változtak. Miért éppen most? Az Élősködők ta­lán jobb, mint mondjuk Bergman, Kuroszava, Fellini, Truffaut vagy Almodóvar klasszikusai? Mert közülük senki sem nyert fődíjat. A nem angol nyelvű filmek eddig csak a saját kategó­riájukban rúghattak labdába, és akkor is csak öten, egy országból pedig csakis egyetlen alko­tással. A fentebb említett vállveregetés szintjén esetleg kaptak egy-egy jelölést a fő kategóriák­ba, de az ítészek nem szeretnek feliratot olvasni. Persze jobb későn, mint soha. Hogyha az Ame­rikai Filmakadémia nemcsak kétségbeesett mar­ketinghúzással próbálta felrázni a filmkedvelő társadalmat valami meglepőt és újat produkál­va, hanem valóban nyit a világ felé, azzal mi, né­zők csak nyerhetünk. A ceremónia előkészületei Los Angelesben. Kozmetika Fotó: MTI/AP/Invision-Chris Pizzello Vásárhely: magyar és román társulattal immár modern darabokat is színre vitt. Bernarda Alba háza (1961), Miller Pillantás a hídról (1965), Dür­renmatt Fizikusok (1966) és Csehov-, Shakes­­peare-előadások, örökös középszer, de maga előtt: bukás! Annak tekintette Sütő Pompás Gedeon­ját is (1967), amelyet rendszerkritika okán betil­tottak. Az 1965-ben hatalomra jutott Ceaușescu ’68-ban kifarolt a varsói cseh légióból, amivel a nagyvilágban legénykedhetett, ám nacionalista politikába kezdett. Szatócsként szászait árulta a németeknek, a zsidókat Izraelnek, és hozzákez­dett a magyar szellemi élet terep­­rendezéséhez, elsőül a tanügy el­sorvasztásához. Harag György rá­döbben sorsa mélyére és a színház hivatására: emlékeiből és a jelen vi­­askodásaiból szükséges építeni az előadásokat! És nem járható mo­dernség a stílusokat importálni. Az erdélyi színjátszás történe­tében is fordulat Harag megújulá­sa: 1971 márciusában Marosvásár­helyen színre állította Nagy István Özönvíz előtt című darabját. Harag játszótársai­val (Lohinszky Lóránd, Tanai Bella, Bács Ferenc) megkereste a „szöveg alatti” történéseket, azo­kat felfejtve költői drámává avatta a Havadi csa­lád nyomorúságát. Harag György örök gyötrelemben is Tündér­kertnek tekintette a színházat, mert a szabadsá­got álmodhatta benne. Vele dolgozni nem órák­ra mért kénytelenség, hanem folyamatos két­ség a közös gondolkodásban; viaskodás és já­ték is. Szabadsághiányos létünkben a szenve­dő ember lelkét és igazságát kutatta. Reperto­árjának világirodalmi dimenziója is hatalmas fejezet. Ahogy Moliére játékának végén (1977, Szabadka) Tartuffe a királyi küldöttel összeka­csint, állami gengszterszövetkezet kelet-európai nyomorúságunk végzetes igazolásaként. Újvidé­ki Csehov-trilógiájáról (A három nővér, Ványa bácsi, Cseresznyéskert) Gerold László elmélyült tanulmánya igazolta, Harag mint játszik az idő­vel, tárja fel a régmúltból a mai lelkek mélységeit. Egyetemleges látomás, ahogyan az Éjjeli mene­dékhely lakói a kolozsvári színpadon kutyaként ugattak. Kolozsváron a kollektív megtipratás lá­tomása dermesztette jelenidejűvé Harag György látomását. Folytonos nyugtalanságát magyaráz­va mondta: „A megkeresendő színházban élek!” Okunk van emlékezni rá, mert a Magyar Művé­szeti Akadémia a 2020-as esztendőt özvegyének, Harag Ilonának védnökségével Harag György­­emlékévnek nyilvánította. Meg­hívásos pályázat szólítja a Kárpát­medence diákegyütteseit, hogy a magyar dráma századaiból válo­gatott jeleneteket mutassanak be Gyulán március 26-án. Ahol Lu­kács Sándor nyitja meg az emlé­kére szervezett kiállítást, amelyet majd rendezéseinek helyszínein, Erdélyben, Délvidéken s ősszel az érdeklődők a Pesti Vigadóban is láthatnak. Két könyv is készül, az egyik Harag írásait, vallomásait tartalmazza, a másik képekben idézi fel munkásságát. Hollós László és stábja pedig filmen beszéli el az „iga­zi magyar vándor” életének stációit. Itthon foly­tonos viszály és gyalázkodás a hetvenes-nyolc­vanas években is: mi a Nemzeti? Nincs szükség rá! Harag György válaszolt: ahol ő dolgozott, ott a Nemzeti Színház igénye, lelke és szelleme la­kozott. Temetésére a hazai színi szövetség em­bere a nagy kánikulára hivatkozva nem utazott Vásárhelyre. A világszerte becsült Lucian Pinti­­lie úgy búcsúzott, hogy Harag a legnagyobbak, Strehler, Brook, Planchon sorába tartozott. Aki a Cseresznyéskertet rendezve igéjét így fogalmaz­ta meg román színészbarátainak: „Együttműkö­dést kívánok, a közös kín demokráciáját!” Óhaj­tása ma is változatlan ebben a kelet-közép-euró­­pai huzatos világban. Rossz színész volt, emlékezett későbbi rendező társa, de varázs­latos lénye örö­kös munkában lobogott. LUGAS 13 Koch Csaba a borászfamíliáról, a megbokrosodott lovakról és a karácsonyi ajándékról Mindenütt szőlő ZELNIK BÁLINT A hajós-bajai borásznak a köztársa­sági elnök személyesen is gratu­lált, amikor február 9-én elegáns gálaebéd keretében vehette át az Év Bortermelője Magyarországon 2019-ben dí­jat a Magyar Bor Akadémiától. - Ha valaki évszázadok óta borral foglalkozó családba születik, a sorsa eleve elrendeltetett? - Ha már a családom került szóba, hadd kezd­jem kicsit távolabbról. A második világháború után a svábokat a kollektív bűnösség miatt elő­ször elhurcolták málenkij robotra, majd a Be­­nes-dekrétumok miatti lakosságcsere keretében mindenüket elvették. A kitelepítés elől nagyszü­­leim kiszöktek az erdőbe, mivel 65 év fölöttieket nem vittek el, édesapámat idős rokonoknál búj­tatták. Többször mesélte, hogy a sezlonba dug­ták, ott ültek rajta a katonák, és tüsszentenie kel­lett. Valahogy kibírta, valahogy kibírták... Mi­kor nagyapámék visszatérhettek Császártöltés­re, házukban már mások laktak, földjeiket elvet­ték. Nagy keservesen nagyapám összeszedett hat hold nagyon rossz földet, messze a falutól, azon kezdett el gazdálkodni, de ezt a birtokot még az ötvenes évek végén a téeszesítés folyamán vet­ték el. Viszont aki termelőszövetkezeti tag volt, a családjának lehetett 0,3 hektár háztáji földje, így dédapám, nagyapám és édesapám már majd­nem egyhektárnyit birtokolhattak. Nagyapám pedig olyan ember volt, hogy ahol talált egy kis helyet, oda szőlőtőkét ültetett - a fél udvaron szőlősorok futottak a ház körül. Szüretkor az egész család dolgozott, kalákában hol itt szüre­teltek, hol ott, nem volt, aki vigyázzon a gyere­kekre, így kisgyerekként mi is ott rohangáltunk, rosszalkodtunk a sorok között. - Jól tudom, hogy a rosszalkodásnak meg is lett az ára? - Nagyapámnak volt két lova, nagyon hason­lítottak egymásra, viszont az egyik szelíd volt, a másik hamis. Ketten húzták a szőlővel megrakott kocsit, én persze öt-hat éves gyerekként felmász­tam rá, és ráültem a hamisra. Erre a ló megva­dult, és behúzta a kocsit a szőlőtőkék közé, félő volt, hogy kárt csinál. Én persze sírtam, meg ka­paszkodtam, ahogy bírtam, de nagyon megma­radt bennem az a kép, ahogy az emberek szalad­nak felénk feltartott kézzel, aggódó arccal, féltve engem, a szőlőt, a lovat. Ekkor nem estem le, ak­kor viszont igen, amikor egyszer ekézéskor raj­ta ültem, és nem vettem észre, hogy jön egy ba­rackfa, a ló lehajtotta a fejét, én nem... - Felcseperedve sem szerette meg a szőlőmű­velést? - Középiskolában sem tudtam megszeretni a szőlőbeli munkát, mert az év adott időszakában minden szombaton permeteztünk, mivel közben nagyapám a téesztől kapott egy széles sortávú sző­lőt, amelynek a kezét azonnal betelepítette tőkékkel. - Nem is borász szakra jelentkezett az egye­temen? - Állatorvos akartam lenni. Mindig sok álla­tom volt, és a biológiatanárom is biztatott. Kilen­cedik lettem az országos versenyen, ezért ilyen szakirányt választottam a szegedi egyetemen. De az élet, illetve a nagyapám közbeszólt, ugyanis eljött a karácsony. Mindig ügyeltek arra, hogy a nővérem és én ugyanannyit kapjunk minden­ből, így mivel ő pedagógus lett, kapott egy kis Polskit. Nagyapám azt mondta nekem: Kisfiam, te is kapsz százezer forintot, de nem adom oda, mert még elköltenéd - így szőlőt vettünk belőle. - Egyből a saját lábára állt? - Az nagy lökés volt, hogy az első szőlőmnek a jövedelmét megkaptam, viszont nagyapám és nagyanyám segítettek a művelésben, a tárolás­ban, közben rengeteget tanultam tőlük a szőlő­ről meg a borról, de gyakorlatilag ingyen dol­goztak nekem. Két évig mindent finanszíroztak - gondoltam is, milyen jó buli a borkészítés, mert költség nincs, munkaerőért meg nem kell fizetni. Közben sajnos édesapám elhunyt, így örököltem egy kis tőkét, amelyen továb­bi szőlőket vettem. Rohamosan nőtt a birtok, de nem volt levelező képzés a biológia szakon, így azt abbahagytam, majd különbözeti vizs­gákkal agrármérnöki diplomát szereztem. Ám ezt nem éreztem elégnek, így elmentem Szol­nokra külker-közgazdász szakra. Közben szin­te minden elhagyatott szőlőt megvettem a kör­nyéken, minden bevételemet területek vásár­lására fordítottam. - Hogyan tudta művelni az egyre gyarapodó szőlőterületeit? - Miután az orosz piac bedőlt, nem volt kinek eladni a bort, rengeteg terület elhagyatottá vált, ezek főként 0,3 hektáros háztáji földek voltak, hat­­vanat vásároltam belőlük. De túlságosan szétta­golódott a terület, itt is egy kicsi, ott is egy kicsi. Kezdetekben mindent magam csináltam a szedő­asszonyok teendőin kívül: én voltam a traktoros, a pincemunkás, én dolgoztam fel a szőlőt, magam jártam eladni a bort például az MDF-piacra. Te­hát igazából nekem soha nem volt munkahelyem, mindig a magamét csináltam, így történt, hogy kilenc év alatt, 2000-re már komoly mennyiséget állítottam elő minőségi borból. Közben meg tud­tam venni egy borotai tanyát, amely köré a mos­tani borászatom épült. - Mikor vált országosan ismert termelővé? - Kétezertől palackozom a tételeimet, és egy kóstolón az egyik magyar élelmiszer-üzletlánc tulajdonosának megtetszettek a boraim, kike­rültek a pultokra a palackjaim. Innentől töretlen a minőségi fejlődésünk, ma már húsz országba exportálunk. Nem felejtettem el, hogy az olcsóbb kategóriából indultam, mára az „üzemem” már elég nagy ahhoz, hogy ne csak a top borok előál­lításával foglalkozzam. Az illatos fehér fajtákból és a rozéból szerintem már a háromeurós kate­góriában is lehet minőséget kínálni. - Miért fordult figyelme a villányi és a szek­szárdi borvidék felé? - A Kárpát-medencében gyakoriak a talaj men­ti fagyok, ez korlátozza, hogy milyen fajtákat tu­dunk tartani itt, az Alföldön, nincs termésbiz­tonság. 2001 és 2006 között négyszer érte fagy­kár a Hajós-bajai borvidéket. Kapóra jött, hogy a villányiak megkeresték, javasolták, fektessek be a borvidéken, ami jó ajánlatnak tűnt, hiszen Villány az egyik olyan termőterülete az ország­nak, ahol csak magas minőségű borokat lehet ké­szíteni. Szekszárdon is van ültetvényem, amely nem jobb talajadottságú, mint Hajós, de itt is jó­val kevesebb a fagyok esélye, és régóta szerettem volna már merlet-t is termelni. Tokajba is csábí­tottak, de nagyon messze van Borotától, mesz­­szebb, mint a horvát tengerpart. - Öt jelölés után, hatodjára választották az Év Bortermelőjének. Kivárta a sorát? - Nekem az is óriási megtiszteltetés volt, hogy évről évre ilyen sokan jelölnek a Magyar Bor Aka­démia tagjai közül. Büszke vagyok arra, hogy ilyen hosszú ideig tudtam olyan magas minőségű bo­rokat készíteni, hogy a legjobbak között lehes­sek. A díj ennek a munkának a megkoronázása. - Mindig a bor körül forognak a gondolatai, hogy kapcsolódik ki? - Bár szeretek olvasni, de a legtöbb könyv, amely a kezembe kerül, a borászathoz kapcsoló­dik. Ha van egy kis időm, eljárok vadászni. Mos­tanában próbálok a kisfiaimra is több időt fordí­tani, ha van egy szabad napunk, négyesben el­megyünk túrázni. És remélem, hamarosan nagy­papa leszek, hiszen van két felnőtt lányom is. De az életem minden szegmense a borhoz kapcso­lódik, hiszen a borászatomban lakom, bármer­re nézek ki a szobámból, szőlőt látok. Koch Csaba Fotó: MTI-Mohai Balázs

Next