Magyar Nemzet, 2020. március (83. évfolyam, 52-77. szám)

2020-03-03 / 53. szám

2020. március 3., kedd VÉLEMÉNY 11 Löffler Tibor A Jobbik utolsó kocsmája Jakab Péterre Dávid Ibolya sorsa vár, mert pártja nem tanult mások hibájából A néppártosodás stratégiájának meghirdeté­sekor senki nem gondolta volna, hogy a Jobbik alapító nyilatkozatának egy kritikus monda­­ta néhány év múlva a pártra is érvényes lesz: „Csalódottsággal figyeltük az 1990 után ala­kult pártok gyors elhasználódását, világnézeti vargabetűit, köpönyegforgatását, korrumpáló­dását, kiüresedését.” Bő másfél évvel a 2018-as választások után a Jobbik gyors elhasználódá­sának, világnézeti vargabetűinek, köpönyegfor­gatásának és kiüresedésének lehetünk tanúi. A néppártosodás stratégiája önmagában nem volt rossz ötlet, de kimerült a fazoníro­­zásban, a stílusváltásban, az önmérsékletben, a vadhajtások lenyesegetésében, és mindössze­sen egy radikális vagy szélsőséges párt mér­sékelt párttá válásában. A világnézeti, ideo­lógiai és értékrendbeli alapok azonban kép­lékenyek maradtak. A párt nevében is megje­lenített jobboldali identitást nyíltan nem ad­ták fel, de azt azért senki nem merné állítani, hogy íme: a Jobbik már egy kifejezetten mérsé­kelt jobboldali vagy konzervatív pártként jár­ja be a néppártosodás további útjait. Radikális vagy szélsőjobboldali pártok ilyen plasztikai műtétre, mint a Jobbik, még nem vál­lalkoztak. Olaszországban a Gianfranco Fini fémjelezte nemzeti konzervatív Nemzeti Szö­vetség úgy jött létre a posztfasiszta Olasz Szo­ciális Mozgalomból, hogy egy rövid előkészí­tő szakasz után új pártot alapítottak új névvel, új alapokon. De a Nemzeti Szövetség megma­radt jobboldalinak a jobboldali térfélen, és si­kerrel töltötte be más pártokkal, főleg a Silvio Berlusconi vezette Forza Italiával azt az űrt, amit a mérsékelt jobboldali Kereszténydemok­rata Párt maga mögött hagyott az összeomlá­sa után. A szélsőjobboldali Svéd Demokraták viszont egy békésebb politikai evolúció során nőtték ki magukat egy klasszikus konzervatív párttá, de ez is azért történhetett meg, mert a jobbközép-konzervatív Mérsékelt Párt egy li­berális jellegű centrumpárttá mérsékelte túl magát. Ausztriában a jobboldali Szabadság­­párttal nem fogna össze a baloldal, de a Sza­badságpárt sem vetkőzne ki magából a balol­dal kedvéért, hogy a jobbközép Néppárt he­lyett kerüljenek hatalomra. A Jobbiknak tehát az identitásvesztés elkerülése végett a jobbol­dali konzervatív szavazók elhódítására kellett volna törekednie. Simicska Lajossal a háta mögött azonban a Jobbik egy orosz rulettel egyenértékű „min­dent vagy semmit” játszmába kezdett. 2018- ban a választáson a Jobbik hozta ugyan a for­máját, és ugyanazt az eredményt érte el, mint négy évvel korábban, de egy tapodtat nem moz­dult előre. Áttörést az ellenzéken belül sem tu­dott elérni: balliberális szövetségesei együtte­sen több szavazatot kaptak, mint a Jobbik. A néppártosodás offenzívája kifulladt, de a re­latíve jó választási eredmény ellenére a párt belülről megrendült. A Jobbik azonban nem azért került válságba rögtön a választás után, mert annyira visszaesett volna a választói tá­mogatottsága, és ezért, tehát a számok miatt tört volna ki lázadás a pártvezetés ellen, hanem egyszerűen azért, mert nem kerültek hatalom­ra. Minden tétet a hatalomváltásra tettek fel, ezért a választásig minden bajt a szőnyeg alá lehetett söpörni, és radikálisan Fidesz-ellenes kommunikációval elterelni róluk a figyelmet. A hatalomra kerülés csak akkor lehetett vol­na gyógyír a már beindult erjedésre, ha a párt nyerte volna meg a választást. Nagyjából ak­kor is végbement volna az, aminek most szem­tanúi vagyunk, ha csak dominált volna egy győztes ellenzéki koalíciót. Egyszerűen azért, mert egy jobboldali Jobbik nem természetes szövetségese a balliberális pártoknak, amelyek egy jobboldaliságától megfosztott Jobbikban és végső soron a párt felmorzsolásában érde­keltek. Vona Gáborék mintha vakok és süketek lettek volna, hogy ezt nem érzékelték. A Job­bik még mondhatja azt, hogy az ellenzék ve­zető pártja, de Jakab Péter és az új pártvezetés nem gondolhatja, hogy az MSZP-t leszalámi­­zó Gyurcsány-párt és a parlamenti mandátu­mokra farkaséhes Momentum a Jobbik vezeté­sével kíván nekivágni a 2022-es választásnak. A Jobbik minden olyan lépése öngyilkos­ság, ami a balliberális pártokhoz való asszimi­lációt szolgálja. Kivéve, ha Jakab Péteréknek pont az a célja, hogy a Jobbikból balliberális vagy balliberálisoknak kedves pártot faragja­nak, akár annak árán is, hogy a Jobbik kis vagy mikropárttá válik. De Kapolyi László is addig domesztikálta a Szociáldemokrata Pártot az MSZP-hez egy Fidesz-ellenes „baloldali ösz­­szefogás” kedvéért, amíg pártja ki nem múlt. A „néppártosodás” csak arra volt jó, hogy a balliberális pártok és azok értelmiségi hold­udvara számára nemzetközileg szalonképes­sé tegyék a pártot. Mégiscsak nonszensz lett volna, ha antiszemita nácikkal fognak össze egy demokratikus felhatalmazást nyert kor­mánnyal szemben. Az, hogy a Jobbik vezetői szinte versenyeztek egymással annak bizony­­gatásával, hogy korábbi szélsőséges megnyil­vánulásaikat nem gondolták komolyan, mert csak egy tudatosan kidolgozott politikai tech­nikának szánták, kétélű. Normális ember na­gyon nehezen hiszi el, hogy nem hazudik az, aki azzal mentegeti magát, hogy azért nem rossz ember, mert akkor, amikor rosszat tett, hazudott. Gyurcsány Ferenc sem tudott máig kikeveredni abból, hogy miben mondott iga­zat Balatonőszödön, amikor bevallotta, hogy hazudtak. A jobbikosok őszinteségi rohama elégnek bizonyult ahhoz, hogy a nyugati libe­rális sajtó mélyen hallgasson az általa koráb­ban lenácizott párt múltjáról, de a „néppárto­­sodott” Jobbikot az Európai Néppártnak esze ágában sincs felvenni a tagjai közé. Alapító nyilatkozat ide vagy oda, a Jobbik nem tanult más magyar pártok sorsából. Az MDF abba pusztult bele, hogy Dávid Ibolya 2004-től teljesen szembefordította pártját a Fidesszel, hogy a Fidesz visszaszorításával a jobboldal vezető erejévé tegye az MDF-et, és választást nyerjen 2006-ban. A parlamentbe azonban éppen hogy csak bejutottak, és 2010- re sikerült leamortizálniuk az MDF-et. Dávid balliberális tanácsadókra hallgatott még ab­ban is, hogy hogyan legyen modern konzer­vatív, és egy volt MSZP-s liberális politikust, Bokros Lajost tett meg miniszterelnök-jelölt­nek. Az identitásválság miatti folyamatos ki­zárások és kilépések, az alapszervezetek fel­oszlása és feloszlatása, ami aktuálisan a Jobbi­kot jellemzi, az MDF politikai haldoklásának a tünetei voltak. A végjáték kezdete. A parla­mentből való kiesés után az MDF helyébe ala­pított Jólét és Szabadság Demokrata Közösség már a Makay Zsolt által levezetett csődeljárás terméke volt. Hasonló utat járt be az SZDSZ Az MDF abba pusztult bele, hogy Dávid Ibolya 2004-től teljesen szembefordí­totta pártját a Fidesszel, hogy a Fidesz visszaszorításával a jobboldal vezető erejévé tegye az MDF-et, és választást nyerjen 2006-ban. A parlamentbe azonban éppen hogy csak bejutottak, és 2010-re sikerült leamortizálniuk az MDF-et. Dávid balliberális tanácsadók­ra hallgatott még abban is, hogy hogyan legyen modern konzervatív, és egy volt MSZP-s liberális politikust, Bokros La­jost tett meg miniszter­elnök-jelöltnek is, amely a halálos ágyán, de még a túlélés re­ményében Retkes Attila vezetésével tagadta meg korábbi önmagát. Jakab Péternek két éve van, de esélye nincs arra, hogy ne osztozzon Makay Zsolt és Ret­kes Attila politikai sorstalanságában. Kertész Imre után szabadon, Utolsó kocsma és Felszá­molás címmel Jakab Péter sorsa lesz megírni a Jobbik történetének utolsó fejezeteit. A szerző politológus Egy hete sincs, hogy a csallóköz csütörtöki községházán együtt ültünk Őry Péter polgármesterrel, aki politikai földrengést, a szlovákiai elit átrendeződését várta a szombati parlamenti választásoktól. Ez végül két szinten is bekövetkezett; az egyik örvendetes, a másik sajnálatos, de ügyes politizálással a felvi­déki magyarok mindkettőt a saját javukra fordíthatják, leg­alább középtávon. Az első szint, hogy a szociáldemokrata erőnek ugyan kicsit furcsa, de általában a balközéphez sorolt Smer (Irány) nyolc év után most ellenzékbe vonulhat, miután vereséget szenve- Kettős földrengés Pozsonyban lett az élesen korrupcióellenes politizálása miatt protestpárt­­nak is tekintett jobbközép OLaNO-tól (Egyszerű Emberek és Független Személyiségek). Az ország legnépszerűbb pártpoli­tikusa ma Igor Matovic vállalkozó, az OLaNO vezetője, aki a következő miniszterelnök lehet. De Matovic alig nyolc éve ala­pította a mozgalmat. A modern Szlovákia huszonhét éves or­szág, és ha megnézzük, mely pártok kerültek be a parlament­be az 1994-es választások után, illetve melyek most, akkor azt látjuk, a kettő között egyetlenegy átfedés sincs, a paletta tel­jesen átalakult. Összehasonlításul: az 1990-es magyarországi választásokon bejutott hat parlamenti erő fele (Fidesz, KDNP, MSZP) ma is képviselteti magát az Országgyűlésben; ezzel a mi pártrendszerünk a viszonylag stabilak közé tartozik. A szlovák politika nagy kérdése most az, hogy az OLaNO meny­nyire váltja be a hozzá fűzött reményeket, mennyire tud a 2018-as Kuciak-gyilkosság rémálmából - az oknyomozó új­ságíró és kedvese az alvilág mély bugyraihoz vezető megöle­­téséből - felocsúdni, hogyan tud stabil kormányt alakítani, illetve háromötödös alkotmányos többség birtokában lesz-e, hogy megtisztítsa az igazságszolgáltatást. Az OLaNO egyelő­re beteljesületlen álom, amelyet ugyanúgy az uralkodó politi­kai elittel szembeni elégedetlenség emelt a hatalomba, mint Olaszországban az Öt Csillag Mozgalmat vagy Franciaor­szágban Emmanuel Macron elnök az önmagukat lejáratott szocialisták és a jobbközép közé magát ékként beverekedő centrista-liberális alakulatát. Néhány év elteltével mindkét erő esetében látszanak már a fásultság jelei. Nagyon imponá­lóan tud hatni az elitellenesség, de mély társadalmi beágya­zottságra van szükség ahhoz, hogy a siker tartós maradjon. Macron pártja a jövő hét végi önkormányzati választásokon áll ilyen próbatétel elé Franciaországban. Az OLaNO-nak most indul az óra. Egy múlt heti, duna­­szerdahelyi úton sürgősséggel kikapott riporterként Matus Tibor felvidéki gazdasági szerkesztőtől tudom, hogy a Smer kormányzása alatt, a Robert Fico exkormányfő nevével fémjel­zett korszakban felélte forrásait az Iván Miklós egykori pénz­ügyminiszternek köszönhető jó gazdaságpolitika. „Hatékony” rendszert alakítottak ki az uniós pénzek lenyúlására. A mohi atomerőmű-beruházás például kétszer annyi idő alatt, két­szer annyi pénzért fog megvalósulni, és noha folyamatosan építkezéseket látni Szlovákia-szerte, négy év alatt mindösz­­sze tizennégy kilométer autópályát adtak át. Ez is az OLaNO malmára hajthatta a vizet. Ficóval kulcsfigurát neveztünk meg. A Csehszlovákia Kom­munista Pártjában szocializálódott fiatalember először a „de­mokratikus baloldalt” erősítette, majd 1999-ben létrehozta a Smert. A modern Szlovákia bő negyedszázados történetének két meghatározó politikusa volt. A ’90-s években Vladimír Meciar, aki öntörvényűségével még a világpolitikát is alakí­totta egy rövid ideig, ami egy szlovák kormányfőtől igazi bra­vúr. Miatta nem jött össze a Nyugat terve, hogy a rendszer­­váltó Közép-Európa kulcsországait, Lengyelországot, hazán­kat, illetve Csehszlovákia szétváló utódállamait egyszerre ve­gyék fel a NATO-ba. Szlovákia csak később csatlakozhatott. Aki emlékszik, milyen riadalmat keltett térségünkben is az 1991. augusztusi Jelcin-ellenes moszkvai puccskísérlet, az azt is fel tudja idézni, miért volt szükség Közép-Európa nyuga­ti orientációjának mielőbbi bebetonozására. Meciar túl kö­zel volt az oroszokhoz. Ebben az évszázadban a ma is csak 55 éves Fico a szlovák politika erős embere. Míg Matovic puszta ígéret, Fico másfél évtizede meghatározó figura. Az úgynevezett preferenciasza­vazatokból kiderül, szombaton személy szerint negyedmil­lió voksot kapott, amivel továbbra is az ország harmadik leg­népszerűbb pártpolitikusa. A Kuciak-ügybe először belebuk­tak a miniszterei, majd kormányfőként ő maga, most pedig a pártja is, de Ficónak továbbra is személyes bázisa és imá­­zsa van. Ezt Matovic is tudja. A következő évek nagy kérdé­se lesz, erős emberré növi-e ki magát úgy, hogy közben a tar­kóján érzi Fico leheletét. Egy másik szinten is politikai földrengés következett be. Nem tisztünk a felvidéki magyarok helyett Budapestről meg­mondani, mi szolgálja az érdekeiket a legjobban. De a jelen lap­ban még Grendel Gábor, az OLaNO színeiben a parlamentbe egyetlen magyarként jutott politikus is sajnálatosnak nevezte, ami most először esett meg Szlovákia modern történetében. Egyik magyar érdekeltségű lista, a Magyar Közösségi Össze­fogásé (MKÖ) és a Híd - Most magyar-szlovák vegyes pár­té sem ugrotta meg az ötszázalékos bejutási küszöböt. Ön­magáért beszélt vasárnap Bugár Béla lemondása a Híd elnöki tisztéről. Tény, hogy az MKÖ minden magyarok lakta járás­ban megverte a Híd listáját. Elképzelhető, hogy létezik ma­gyar-szlovák modell a közös politizálásra, de hogy nem eb­ben a formában, az most bebizonyosodott. A Híd 2,05 száza­léka abszolút értékben rendkívül kevés, saját korábbi eredmé­nyének is az árnyéka. Relatíve ugyanakkor épp elég volt ah­hoz, hogy a felvidéki magyar szavazók egy részének leköté­sével az MKÖ - alig egy százalékkal - szintén a bejutási kü­szöb alatt maradjon. A felvidéki magyar politikának, egy népszámlálásról nép­­számlálásra fogyatkozó, szűk félmilliós közösség képvisele­tének tiszta lapot kell nyitnia. Ez anyaországi érdek is. Buda­pesten továbbra is a jó államközi kapcsolatokban, a visegrádi négyeket szilárdító Szlovákiában vagyunk érdekeltek; olyan északi szomszédban, amelynek kormánypolitikáját a felvidé­ki magyarok erős képviselete is alakíthatja. Szőcs László___________________

Next