Magyar Nemzet, 2020. május (83. évfolyam, 102-126. szám)

2020-05-09 / 108. szám

2020. május 9., szombat Magyar Nemzet VÉLEMÉNY 11 Trócsányi László________________________________________________________________________________ Hetvenéves a Schuman-nyilatkozat Európát több válság is sújtja egyszerre, ami ismét egy Marshall-terv elfogadását indokolja Az európai integráció történetének ideoló­giai vitái és jelenlegi válsága mintegy lenyo­matként őrzik a Schuman-nyilatkozatot öve­ző dilemmákat. Ezeknek a vitáknak a lénye­gét a néhai Sidney Morgenbesser amerikai fi­lozófus egyik története érzékelteti találóan, aki egy napon meghívta a hallgatóit egy étte­rembe. Levest rendelt, mire a pincér közölte a választékot: csirkeleves, répaleves és borsos. Morgenbesser némi gondolkodás után úgy válaszolt, hogy ő sima levest szeretne kérni. A pincér zavarba jött, nem értette a kérést. A filozófia tanára így akarta megvilágítani a diákjainak, hogy leves nem létezik általá­ban. Nincsen univerzális íz. Leves meghatá­rozott receptek szerint készülhet, amelyekre minden esetben egy egyedi és sajátos ízvilág jellemző. Ugyanez az alapvető kérdés merül fel az Európa-nap és az európai egységesülés dilemmáját övezően is. Vajon elképzelhető-e egy nemzeti ízek nélküli Európa? Ez a kérdés ma különösen aktuális, amikor egy a járványveszély által működésében is za­varodott Európai Uniót látunk magunk előtt. Merre tovább, európai integráció? - tehetjük fel a kérdést hetven évvel azt követően, hogy Robert Schuman német származású francia külügyminiszter ezen a napon vázolta fel hat nyugat-európai állam képviselőjének párizsi ta­lálkozóján a francia és német szén- és acélter­melés közös szervezet alá vonásának tervét, amelyre néhány évvel később az európai in­tegráció intézményrendszerének létrehozása épült. A hetvenéves Schuman-nyilatkozatról ma eltérő narratívák mellett lehet megemlé­kezni. Fontosnak tartom, hogy elismerve a nyi­latkozat történelmi érdemét, azt mégis helyén tudjuk kezelni. A Schuman-deklaráció ugyan­is nem csak egyesítőleg hatott. Már a kezdet kezdetén törést idézett elő az Európa-eszmé­­ben. Nemcsak hidat vert, hanem árkot is ásott. A Schuman-terv sikerre vitelében segédke­ző, majd pedig a Montánunió főhatóságának első elnökeként tevékenykedő Jean Monnet kép­viselte a nemzeti ízek nélküli Európa megte­remtésének célját. A kereskedőcsaládban ne­velkedett politikus a Schuman-nyilatkozatot - amelynek a megfogalmazásában maga is részt vett - egy európai föderációt megalapozó terv­nek tekintette. A nemzeti gazdaságok integrál­ódásában egy európai állam fokozatos kifejlő­désének lehetőségét látta. Vele szemben a nem­zeti ízvilágok megőrzése mellett tört lándzsát Charles de Gaulle. Katonaként és államférfi­ként De Gaulle nemzetállamokban és a nem­zetek Európájában gondolkodott, hangsúlyoz­va, hogy Európát szabad emberek és független államok alkotják. Nézete szerint Európa az ál­lamok együttműködése, nem pedig összeol­vasztása révén építhető fel. Ez a kettősség, csakúgy, mint hetven évvel ezelőtt, ma is kitapintható. A transznacionális gondolkodású Monnet-t Brüsszelben ünnepük ugyan, de mint korábbi párizsi nagykövet, ta­núsíthatom, hogy Franciaországban már régen megfeledkeztek róla. Ezzel szemben Charles de Gaulle a francia közéleti viták állandó szereplő­je, viszonyítási pont a franciák szemében. Ut­cákat, tereket, repülőteret, sőt még anyahajót is elneveztek róla. A tábornok az európai orszá­gok együttműködését és benne a francia-né­met megbékélést fontosnak tartotta, de meg­győződése szerint a nemzetek nem oldódhat­nak fel egy bizonytalan szupranacionális tér­ségben. Winston Churchill, aki bár az euró­pai egységesülés egyik legkorábbi támogatója volt - és akit éppen ezért az Európai Unió ala­pító atyái között tarthatnánk számon - min­dig is ellenezte a föderációs eszme térnyerését. Ma, a 70. évfordulón azt láthatjuk, hogy a nyilatkozat a föderális elképzelés és nem­zeti ízek nélküli Európának sajátította ki az Európa-eszmét. Az „egyre szorosabb egység” - az úgynevezett ever closer union - az euró­pai szerződésben is rögzített elve az államok és Európa népeinek akaratától elrugaszkodva egyfajta sorsszerűségként vagy végzetként vi­zionálja az egységesülést. Joggal kérdezhetjük, hogy az egyre szorosabb egységnek hol van­nak a határai. Sokaknak egyáltalán nem von­zó ez a politikai tartalmú kifejezés, Brüsszel­ben mégis ez a kánon. Helyesebb lenne, ha a közösségi jogra helyeződne a hangsúly. A kö­zösségi jog ugyanis érték, különösen akkor, ha az uniós jogalkotás tiszteletben tartja a tagál­lamok nemzeti, alkotmányos identitását. He­lyesebb lenne, ha arról beszélnénk, hogy va­jon miért nem működik megfelelően a nemze­ti parlamentek szubszidiaritás-ellenőrzési el­járása (az úgynevezett sárga lapos eljárás), mi­ért gyenge a szubszidiaritás kontrollja. Légvár­építés helyett a realitások talajára kell lépni. Mára már látható, hogy a Schuman-terv nyomvonalát követő európai integráció meg­teremtette ugyan a gazdasági gyarapodás fel­tételeit, de egyre inkább megfeledkezett Euró­pa gyökereiről, értékeiről és identitásáról. Egy­re kevésbé keresi a kapcsolatot az európai ha­gyományokkal és történelemmel. Nem akar tanulni vagy erőt meríteni az európai nemze­tek ezeréves történelmi értékeiből, örökségé­ből és kulturális identitásából. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a Schuman-nyilatkozat eredménye fél évszáza­don keresztül féloldalas maradt. A gazdasági gyarapodás előnyeit ugyanis csak Európa nyu­gati országai élvezhették. A vasfüggöny mögé zárt közép- és kelet-európai országoknak sokáig csak reménytelen vágyálom volt az integráció­hoz tartozás. A vasfüggöny azóta lehullott, az integráció pedig bővült. Az áruk, a szolgálta­tások, a személyek és a tőke szabad áramlásá­ban mi is részt vehetünk. A belső határok meg­szűnése mindenkinek előnyökkel jár. Ezeket az eredményeket azonban nem monopolizálhat­juk, hanem figyelemmel kell lenni arra, hogy a Nyugat-Balkán országai csatlakozásának tá­mogatása alapvető feladatunk. Napjainkban a vész egy járvány formájában érte el Európát. Európa ma a Schuman-nyilatko­zat 70. évfordulójáról emlékezik meg, de eköz­ben történetének legsúlyosabb megrázkódta­tásával néz szembe. Nemcsak a közegészség­­ügyi válságot kell elhárítania, hanem a vele kéz a kézben járó gazdasági és társadalmi csapást is le kell küzdenie. Sajnos kijelenthető, hogy az uniós intézmények a válság korai felismerésé­ben és a megelőzés megszervezésében kudar­­­­cot vallottak. Felkészületlenek voltak, nem vet­ték ki részüket Európa megvédéséből. Védte­lenül hagyták a tagállamokat. Az Európai Bi­zottság se nem figyelmeztette, se nem készí­tette fel őket a járványveszélyre. Európai parlamenti képviselőként március első hetében személyesen éltem át, amint az Európai Néppárt még éppen zöldpolitikai kér­désekkel volt elfoglalva, miközben Olaszország egészségügyi ellátórendszere már az összeom­lás határán állt. Pár héttel később, a járvány­vész és a járvány elleni védekezés kellős kö­zepén pedig Magyarország jogállamiságának kérdése és bírálata került - immár sokadszor - terítékre a brüsszeli közéletben. Ezúttal a sa­ját nemzeti alkotmányában előírt védekezése miatt kívánják felelősségre vonni. Igazat kell adni Schöpflin Györgynek, aki szerint itt már nem is kifogásokról vagy egy tagállam és az unió közötti vitáról van szó, hanem arról, hogy az egyre szorosabb egység elvét követő integrá­ció „szertartásszerű” módon rendszabályozza a saját dogmájától eltérő tagországát. Európának megújulásra és friss lendületre van szüksége. A britek távozásából az a tanul­ság fakad, hogy az európai népek feletti hata­lomgyakorlás nem szakadhat el a nemzeti al­kotmányos keretektől, és nem válhat ellenőriz­hetetlenné. A járvány pedig arra mutat rá, hogy az Európai Unió jövőjét nem lehet ideológiák­nak kiszolgáltatni. Mára már látható, hogy a Schuman­­terv nyomvonalát követő európai integ­ráció megteremtette ugyan a gazdasági gyarapodás feltételeit, de egyre inkább megfeledkezett Európa gyökereiről, ér­tékeiről és identitásáról. Egyre kevésbé keresi a kapcsolatot az európai hagyo­mányokkal és történelemmel. Nem akar tanulni vagy erőt meríteni az európai nemzetek ezeréves történelmi értékeiből A Schuman-nyilatkozat előkészítésének ide­jén a háború által sújtott Nyugat-Európa újjá­építéséhez Marshall-tervre volt szükség. A nyi­latkozat 70. évfordulója során az Európát súj­tó válság ismét egy Marshall-terv elfogadását indokolhatja. Nemcsak gazdasági és pénzügyi értelemben a válságból való kilábaláshoz, ha­nem szellemi értelemben is ahhoz, hogy az in­tegráció értelmet nyerhessen, megőrizhesse le­gitimitását és fennmaradhasson. Ehhez azon­ban az okosan és pragmatikus módon megter­vezett közös politikák mellett Európának lé­lekre van szüksége, amelyet nemzeteinek kul­túrájából, történelméből és identitásából me­ríthet. Ha erre nem kerül sor, akkor az Euró­pai Unió további fragmentálódásának és po­zícióvesztésének lehetünk szemtanúi. A Schu­man-nyilatkozat 70. évfordulója indítja útnak az Európa jövőjéről folyó gondolkodást, amely alkalmat nyújt ehhez a szellemi megújuláshoz. A szerző európai parlamenti képviselő (Fidesz) I 10: Szégyelljék magukat! Vera Jourová, az Európai Bizottság liberális alelnöke egy televíziós vitában kénytelen volt elismerni, hogy Magyarország a koronavírus-törvény bevezetése után nem fogadott el olyan intézkedést, amely ellenkezne az európai uniós joggal. Pedig valami egészen mást jósoltak a honi ellenzék első és második soros bozótharcosai. Természetesen totális diktatúrát, államcsínyt, a demokrácia megszüntetését és sáros lábbal való megtiprását vizionálták a jobbikosok, a DK-sok, az LMP-sek és a szocialisták. Demok­rácia- és jogállamsirató, diktatúrát köszöntő asszonykórusukat pedig készségesen, a legva­dabb szabadtéri koncertek dobhártyarepesztő koncertjeit is felülmúló hangerővel visszhan­gozta, erősítette az ellenzéki pártokba szerelmes sajtó. Ami amúgy egyre csak fogyatkozik. Mármint nem a válság okozta leépítések következté­ben, hanem mert a mindenhez is értő főpolgármester úr stábja folyamatosan szívja el azo­kat a független objektív, leírhatatlanul civil újságírókat, akik, mielőtt aláírták a busás hono­ráriummal járó városházi szerződésüket, habzó szájjal, vadul lakájsajtózva vágták földhöz magukat, ha valaki bátorkodott megjegyezni, hogy talán nem is annyira független objektí­­vek, ahogyan arra sem biztatnék senkit, hogy kisebb dózis mérget vegyen arra, hogy pon­tosan ugyanakkora távolságot tartanak az összes párttól. Elég csak a Mérce volt főszerkesztőjére, Jámbor Andrásra, a hol Vona Gáborba szerelmes, hol Gyurcsány Ferencet istenítő Kálmán Olgára, a Klubrádió foteljéből Józsefváros polgár­­mesteri székébe csüccsenő Pikó Andrásra vagy a 444-ből egészen a Kerpel-Fronius Gábor elegáns irodájának küszöbéig ejtőernyőző Kabos Eszterre gondolni. Nem beszélve a DK-s Gréczy Zsoltról, aki egykor szintén balliberális újságíró volt. A veretes névsor láttán kicsit halkabban kellene lakájozni, nem, kedves főlakájok? Persze ők jó ügyet szolgálnak, hiszen Magyarországon dühödten tombol a fasiszta dikta­túra, az országgyűlés még a CNN nagy tudású Kálmán Olgája, Christiane Amanpour szerint sem működik, a sajtószabadságról nem is szólva, ami a demokráciához hasonlóan félévente úgy szűnik meg, mintha soha nem is lett volna. Ami, mármint a sajtószabadság megszűnése mostanában leginkább abban nyilvánul meg, hogy az Index az operatív törzs minden tájé­koztatója után sértődötten, vezető hírben panaszkodik amiatt, hogy nem olvasták be mind a harminc roppant okos kérdésüket. Például hogy világjárvány van-e Magyarországon. Te­hát pártpreferenciával rendelkezni újságíróként felháborító és elfogadhatatlan tulajdonság, és nyilvánvalóan a legsötétebb vészkorszakot idézi. Kivéve, ha a pártpreferenciával bíró sajtó­munkások Magyarország felszabadításán ügyködnek. Például legutóbb az amerikai nagykö­vetnek árulkodó Karácsony Gergely csapatát segítik, esetleg valamelyik ellenzéki párt politi­kusának szövegírójaként, sajtósaként vagy titkárnőjeként harcolnak a fennálló rezsim ellen. És ez most tényleg nem vicc. Vagy költői túlzás. A szabadságuktól megfosztott, a szege­di Csillag börtönből otthoni munkát végző, milliós fizetésből nyomorgó független objektív újságírók egy jelentős része tényleg így gondolkozik. És beszél. Meg ír. Ilyen és ezekhez ha­sonló hazugságokkal hülyíti a külföldi barátait. Ilyen nyilvánvaló valótlanságokat segítsé­gül hívva árulják a hazát. És közben a szemük sem rebben. Még akkor sem, mikor az Európai Bizottság alelnöke cáfolja meg a hazugságaikat. Fő­nökeikről, az ellenzéki politikusokról nem is beszélve. Jakab Péter tegnapelőtt is ugyanúgy bement a lelakatolt parlamentbe óbégatni, mint eddig. Egy pillanatig sem érezte kellemet­lenül magát. Még most sem. Pedig nem olyan régen még ő volt, aki államcsínyt emlegetett a koronavírus-törvény kapcsán. Gyurcsány Ferenc sem nézegeti hazugságon kapott kiskamaszként zavartan a cipője or­rát, hanem végtelen hosszúságúnak tűnő hatásszünetekkel operálva, bukott büfészínész­ként szerepelget az Országházban. Holott a törvény benyújtása után Orbán teljhatalmától rettegte össze-vissza magát. Dobrev Klára pedig külföldi újságíróknak tartott előadást, ahol arról értekezett, hogy a magyar kormány nem a vírus, hanem a demokrácia ellen harcol. Az ellenzéki politikusok pont úgy fognak járni, mint a történelem szemétdombján szo­­morkodó SZDSZ. Amelyik addig riogatott a nem létező nemzetiszocialistákkal, fasiszták­kal meg a zuhogó barna esővel, hogy a választók végül már csak kiröhögték a csak az ő fe­jükben létező démonjaikkal harcoló, a nácikkal való riogatásból élő liberálisokat. Amelyik párt sikeresen járatta le és tette szitokszóvá a liberalizmust és szüntette meg hazugságai­val saját magát. Szégyelljék magukat! Apáti Bence__________________________________

Next