Magyar Nemzet, 2020. július (83. évfolyam, 152-178. szám)
2020-07-25 / 173. szám
2020. július 25., szombat Magyar Nemzet LUGAS 15 KÖNYVESHÁZ Skótos lányok Prém Margit, egy életmentő iskola igazgatója OZSDA P rém Margit, aki 1944-ben hatvanévesen hunyt el, újpesti otthonát a református egyházra hagyta. Ebből a családi házból alakították ki a kötet borítóján látható Újpest-újvárosi Református Gyülekezet kis templomát. Rojkó Annamária monográfiája Prém Margit pályaképét rajzolja meg, akinek élete összefonódott a Református Skót Misszió iskolájával. A misszió egykori budapesti lelkésze látta meg a pályakezdő tanítónőben az elhivatott pedagógust. Prém Margit 1905-ben lépett be a tantestületbe, és tagja maradt annak élete végéig. A protestáns Skót Misszió Pestre telepedése hosszú és kalandos történet. Tanításuk szerint Krisztus második eljövetele akkor lesz lehetséges, ha minél több zsidót áttérítenek a keresztény hitre. Az első skót misszionáriusok a XIX. század negyvenes éveiben érkeztek Magyarországra, ahol iskolát és templomot is építettek maguknak. Több mint egy évszázadig működött a fővárosban a Református Skót Misszió iskolája, a „skót iskola”. Az első osztály 1844-ben indult el. Kezdetben különböző bérelt tantermekben tanítottak, 1869-ben épült fel saját épületük a Hold utcában. A polgári iskola Prém Margit vezetésével 1907-ben tizenkilenc növendékkel indult. A gyarapodó létszám miatt az épület egyre szűkösebbé vált, ezért a Skót Misszió elhatározta, hogy új iskolát építtet. A terézvárosi, Vörösmarty utcai épület 1910-ben négynapos ünnepség keretében nyílt meg, 335 növendék vette birtokba. Az épület egyszerre adott otthont az iskolának, a misszionáriusoknak, a gyülekezetnek, valamint Prém Margitnak. Az igazgatónő szenvedélyes utazó volt, szinte valamennyi európai országban járt. • A „Skót” falai között mozgalmas diákélet folyt, ünnepélyeket, teadélutánokat, tornabemutatókat tartottak. Az 1910-es évek derekán nem mindenki nézte jó szemmel az iskolában folyó tevékenységet. Az első világháború is jelentős változásokat hozott az intézmény életébe, hiszen Magyarország és Skócia ellentétes oldalon álltak. Az 1920- as években Prém Margitot azonban már a főváros egyik legmodernebb szellemű iskolája igazgatónőjeként tartották számon. Pedagógusi munkája mellett arra is jutott ideje, hogy az angolszász ifjúsági és protestáns irodalom néhány művét is lefordítsa. De a politika beszivárgott az iskola életébe, a zsidótörvények után a zaklatás egyre erősödött. A második világháború kitörését követően a skót iskolában folyamatosan nőtt az izraelita növendékek száma. Prém Margit zsidó diáklányok százait vette fel, hogy az iskola falai között óvja meg őket. Legjobb barátnőjével, Jane Haininggel, az iskola internátusának skót miszszionárius vezetőjével különleges munkát végeztek. Az igazgatónő egyre többet betegeskedett, 1941 novemberében nyugdíjba vonult, de négy nappal később a dunamelléki református püspök visszahívta az iskola élére. 1944. március 19-én Magyarországot megszállták a németek, az iskola nem működhetett tovább. Névtelen feljelentés alapján az intézményben megjelent a Gestapo, és Jane Haininget letartóztatták, mivel zsidókat bújtatott. Prém Margiték mindent elkövettek a skót nevelőnő kiszabadításáért, eredménytelenül. Jane-t - ahogy később az internátusból hazaküldött vidéki zsidó lányok túlnyomó többségét is - Auschwitzba deportálták. Volt olyan osztály, ahol csak ketten-hárman élték túl a háborút. Prém Margit, akit az események teljesen összetörtek, altatótúladagolásban halt meg. Több mint három évtizeden keresztül vezette a budapesti Skót Misszió Elemi és Polgári Leányiskoláját. Jane Haining nevét a Lánchíd és Erzsébet híd közötti pesti rakpart viseli. A növendékek között dicsérve említik meg Ruttkai - akkor még Russ Éva nevét. Az egykori „skótos lányok” az öregdiák-találkozókon úgy nyilatkoztak, hogy iskolájuk életre szóló útravalót adott számukra erkölcsi tanításból és közösségi élményekből. A kötet Prém Margit már-már regénybe illő életútját olvasmányosan rajzolja meg, kiegészítve családja történetével és társadalmi háttérrel. Az igazgatónő és iskolája emlékét őrző művet levelek és fotók teszik színesebbé. Rojkó Annamária kutatásának köszönhető, hogy Prém Margit munkássága, illetve a Skót Egyház magyarországi működése egy időre a figyelem központjába került. Érdemes megjegyezni a szereplők nevét. (Rojkó Annamária: Prém Margit missziója - „Hogyan tegyünk jót?" Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 216 oldal. Ára: 2500 forint) Rojkó Annamária PRÉM MARGIT MISSZIÓJA „HOGYAN TEGYÜNK JÓT?” Szentbeszédek a követségen Mindszentyről még ma is kerülnek elő ismeretlen dokumentumok FÁ. Nem különösebben meglepő, ha egy XX. századi főpapi életút alaposan dokumentált. Az viszont szokatlan, hogy a magyar katolikus egyház sokat szenvedett prímásától és prímásától, Mindszenty József bíborosról negyvenöt évvel a halála után még mindig jelentős számban kerülnek elő ismeretlen dokumentumok. Ennek oka nem a főpap rejtőzködő élete, hanem a létező államszocialista rendszer embertelen üldöztetései és a főpásztor részben saját akaratán kívül betöltött diplomáciai-közéleti szerepe. Úgy látszik, a Mindszenty-kutatóknak még bőven lesz munkájuk azután is, hogy Mészáros István hiánypótló köteteit követően 2015-ben Balogh Margit alapos kétkötetes monográfiát jelentetett meg az utolsó hercegprímásról, 2019-ben pedig Deák András Miklós, Somorjai Ádám és Zinner Tibor kiadásában megismerhettük az amerikai diplomaták 1957 és 1970 között készített jelentéseit a bíborosról. Mindszenty amerikai nagykövetségen eltöltött tizenöt évének azonban létezik másik érdekes dokumentumcsoportja is. A főpap mindenekelőtt lelkipásztor volt, és bár ebben a minőségében nagyon korlátozottan tudott tevékenykedni - papi életének alig több mint a felében végezhetett tilalmak nélküli lelkipásztori tevékenységet -, 1956. november 4-e és 1971. szeptember 28-a között csaknem mindennap misézett, vasár- és ünnepnapokon prédikált. Csak éppen nagyon kevés embernek engedélyezték a követség vezetői, hogy részt vegyen a bíboros nappalijában felállított házi oltárnál bemutatott szentmisén. 1959-ben huszonhat diplomatának és négy helyi alkalmazottnak volt állandó engedélye erre, még a diplomaták családtagjainak sem. Rajtuk kívül Mindszenty édesanyja és nővérei lehettek jelen, akik karácsonykor és húsvétkor több napot is a nagykövetségen tartózkodhattak. A bíboros a Szabadság téri épületben kezdett angolul tanulni, a szentbeszédeket eleinte magyarul vetette papírra, majd angolra fordította, végül egy magyarul is tudó követségi alkalmazottal javíttatta a szöveget. A vázlatokat azonban nem felolvasta, hanem megtanulta, és papír nélkül beszélt. Később rögtön angolul vetette papírra gondolatait, és végül már segítségre sem volt szüksége ahhoz, hogy nyelvileg elfogadható módon prédikáljon. Igaz, a visszaemlékezések szerint kiejtése mindvégig elárulta, hogy már hatvan év fölött és bizonyos értelemben külső kényszer hatására kezdett angolul tanulni. A most megjelent kötet a követségen eltöltött első négy esztendő igehirdetéseit tartalmazza. A szövegeket nem nagy filológiai apparátussal jelentették meg, de erre aligha lenne szükség. Az angol vázlatokat magyar fordításban tanulmányozhatják az olvasók, és a szentbeszédek előtt kiváló bevezető tanulmány világítja meg a keletkezés körülményeit. A bíboros meghurcolása után az első róla szóló, rá vonatkozó, írásait tartalmazó nem lejárató célú munkák csak 1989-től jelenhettek meg Magyarországon. Az egyik ilyen korai, 1989-ben napvilágot látott kis könyvecske címe ez volt: Holtában is beszél. Valóban. És ráadásul még mindig új meg új dolgokat mond. (Igehirdetésem. Mindszenty József bíboros szentbeszédei az amerikai követségen 1957-1961. Szerk., bevezető tanulmány: Fejérdy András. Magyarországi Mindszenty Alapítvány, Budapest, 2020, 448 oldal. Ára: 4500 forint) IGEHIRDETÉSEM Mindszenty József bíboros szentbeszédei az amerikai követségen 1957-1961 Magyar nemzet HÉTVÉGI MELLÉKLET Lugas - A Magyar Nemzet hétvégi melléklete Megbízott szerkesztő: Margittai Gábor; társszerkesztő: Szényi Gábor; tervezőszerkesztő: Tóth Tibor; olvasószerkesztő: Major Anita, Nácsai Katalin ANYANYELVÜNK Adriai vízicipő POMOZI PÉTER Az idei nyár adriai magyar szavait igencsak megritkította a világjárvány, noha családunk friss tapasztalatai szerint körültekintő és fegyelmezett a venetói és friuli olaszok túlnyomó többsége, így igazán önfeledt maszkos vakációnk volt, s örültünk, hogy titkos belső hangnak engedve nem hagytuk veszni januári foglalásunkat. Venetóban nincsenek füldíszként lógó, fityegő maszkok, a padovai Szent Antal-bazilika vasárnapi miséitől a legkisebb zárt térig mindenki ügyel a részletekre. Aki nem tenné, azt azonnal udvariasan kitessékelik még a sarki sütödéből is. A szabadstrandokon csak a bejelentett lakosok és szállóvendégek tartózkodhatnak, és sorolhatnám a felelősségteljes társadalmi hozzáállás példáit. Talán itthon is így kellene viselkednünk, hogy kellően megbecsüljük Magyarország első körös járványügyi sikereit. Akkor idei tavaszunk magasabb értelmet kapna... No de térjünk vissza a magyar szavakhoz, mert Trieszttől Velencéig most sem maradtunk új magyar élmények nélkül. Tenger közeli boltocskában botlottunk az alábbi árujelölőbe, kizárólag olaszul s magyarul: „vízicipők Hölgyeimnek és Uraimnak”. Hogy ez a kedves csacskaság gépi vagy humán erővel jött létre, mellékes, a többes szám mindenképp az olasz „scarpe nautiche” tükörfordítása, a ma már csak elegáns megszólításban előjövő „hölgyeimet” ellenben a „donna” szó ihlethette. Valaha, amikor még fehér napernyős nőalakok sétáltak a füredi parton valódi urak társaságában, s úszócipőről véletlenül sem álmodhattak, hiszen még fel sem találták azokat, s amikor a fürdőházakból kék-fehér csíkos, hosszú ruháikban térdig vízbe merészkedő hölgyek jöttek elő, hiszen ekkora mélységnél beljebb kalandozni hölgyeknek nem volt ildomos, nos akkor ezek a nők valóban hölgyek voltak. Sőt volt idő, amikor a Városliget s az ébredő pesti világváros zöld házikóinak fehér tejüveg tábláira is hölgyek-urak feliratot mázoltak piros betűkkel. Ezek később, az ideálokat lerántó időkben vedlettek nőkké és férfiakká, ami korunk fukar ízlésű háromszöge és köre mellett utólag úgyszintén elegánsnak tűnhet, még ha nem is oly utazóbarát, mint két tisztességes magyar szó. Habár szerintem ezt a két szót minden idegen nyelven meg lehet tanulni. Cavallino szigete előtt kis benzinkútnál állunk meg, automata a kiszolgálórendszer. Amint bankkártyám benyeli a gép, azonnal magyar nyelvre vált a képernyő menüje. A szöveg elejétől végéig szabatos, szép magyar, tökéletes a helyesírás is. Lám, ha egy kis olasz cég is képes 10-12 európai nyelven ezt megtenni, akkor talán mégsem lenne oly lehetetlen a magyar betűk következetes használata honunk üzleti szoftvereiben. A kis kúttól őszinte anyanyelvi örömmel távozunk. A mai magyar határoktól jó négyszáz kilométernyire délnyugatra vagyunk. Hatnapos túránk utolsó nyelvi meglepetése Grado óvárosának kora középkori falai között vár ránk. Amikor szeretett helyeitől egy időre búcsúzik az ember, elégikus hangulatában könnyebben enged bizonyos csábításoknak, így hát egy jó ezeréves terecskén damasztabroszos asztalka mellett találjuk magunkat. Alaposan megtárgyaljuk, a nap járása szerint melyik zug lesz a legkellemesebb, mire az ételt kihozzák, s ennek nyomán kéretlenül is magyar nyelvű étlap érkezik. A nyolcoldalas, bőrtokos munka ismét csak kifogástalan nyelvileg (is), pedig nem kevés tengeri herkentyűt kellett anyanyelvünkön megnevezni. Kisvártatva jó a magyarázat: kedves, barna hajú magyar hölgy az egyik pincér, aki ebben a lagúna menti, ókeresztény ékszerdobozocskában keresi a boldogulást egész évben. A tapintat tiltja, hogy élete folyásáról szociológiai értékű eszmecserét folytassunk, megelégszünk kedvenc strandjaink összehasonlításával. A vízipapucs-papírhölgyek után leltünk igazi magyar hölgyet is az Adria partjainál, újabb szép, írott szavakkal.