Magyar Nyelv – 50. évfolyam – 1954.
A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának vitája a leíró nyelvtan tárgyáról és felosztásáról
és alárendelés viszonyával s az összetett mondattal is. A mondatalaktan ezeknek a viszonyoknak a kifejező eszközeit veszi vizsgálóra: a ragozástjelezést, névutózást, a kötőszók, mutatószók stb. használatát, a sorrendet, a hangsúlyt, a hanglejtést stb. A kettő — a mondat jelentéstan és a mondatalaktan — igen szorosan összefüggő, egymást kiegészítő ága a mondattannak. TOMPA a tőle javasolt felosztást — bár utal arra, hogy külföldi, távolabbi előzményei is voltak — GoMBoczra, KLEMMre való hivatkozással a hagyományos magyar felosztásként mutatja be. Úgy látja, hogy ez a felosztás felel meg legjobban a magyar nyelv sajátosságainak. A SULÁNtól képviselt rendszer [amelyet alább ismertetünk] TOMPA szerint nem csak a sztálini tanítás utáni szovjet nyelvészetnek az orosz nyelvre alkalmazott felfogására megy vissza, hanem a marxizmus idején, sőt régebben is megvolt. TOMPA tisztában van azzal, hogy a tőle képviselt felfogás a nyelvtan felosztását és körének meghatározását tekintve eltér a SZTÁLIN jól helyeselt nyelvtan-felosztástól (nyelvtan , morfológia szintakszis). Ezt az eltérést egyrészt azzal indokolja, hogy — mint mondja — ,,a sztálini eszmék követése nem okvetlenül függ össze a nyelvtan tudományának a beosztásával"; a nyelvre vonatkozó marxista-leninista tanításban a nyelvtannak mint tudománynak egyetemes érvényű beosztásáról nincs szó; a nyelvek változatos rendszerűek, a nyelvtani rendszereket az egyes nyelvekre alkalmazva kell kifejteni. Másrészt pedig abból, hogy a szóragozás és a mondatszerkesztés szabályszerűségeiben az emberi gondolkodás elvonatkoztató munkájának eredményei mutatkoznak meg, nem következik még, hogy a nyelv egyéb területein nem alakultak ki elvont szabályszerűségek. Utal arra, hogy ,,a szovjet nyelvtanok többnyire bele is viszik a grammatika körébe — többkevesebb elvi fönntartással ugyan — a sztálini tanításban nem említett fonetikát, szófajtant és szóalkotástant". 2. A nyilvános vitaülés második referátumát SULÁN BÉLA tartotta. Saját javaslatának kifejtése előtt részletesen foglalkozik referátumában a TOMPÁtól képviselt álláspont bírálatával. SULÁN úgy látja, hogy TOMPA nem a fő kérdéseket ismerteti, hanem a hangtan és a nyelvtan, a nyelvtan és a szemantika viszonyáról beszél, anélkül, hogy világosan kifejtené álláspontját a nyelvtanról szóló sztálini tanításról, vagy pontosan megmondaná, hogy milyen felosztásban kívánja tárgyalni a magyar leíró nyelvtant. Szerinte TOMPA azt engedi sejteni, hogy a GOMBOCZ—PAis-féle nyelvtani felfogás a magyar nyelvtudomány legjobb nemzeti hagyományaira épül, tehát aki ezzel a felfogással szembehelyezkedik, az semmibe veszi a magyar nyelvtudomány eddigi eredményeit, a magyar nyelvnek más nyelvektől különböző sajátosságait. Úgy véli SUSÁN, hogy ezek a következtetések — bár nincsenek határozottan megfogalmazva — mégis alkalmasak arra, hogy távol tartsák fiatalabb nyelvészeinket attól, hogy a magyar nyelvtudomány polgári szakaszának eredményeit a sztálini tanítás szellemében értékeljék. Ezek után SULÁN megadja a referátumában használt műszavak értelmezését. A nyelvtan — szerinte — a szavak változásairól és a mondaton belül történő szófűzésről szóló szabályok gyűjteménye. A nyelvtan tárgya tehát a nyelv nyelvtani rendszere, és nem a nyelv két fő oldala: a szókészlet