Magyar Nyelv – 55. évfolyam – 1959.
Horváth János: Berzsenyi költői nyelvéhez
MAGYAR NYELV LV. ÉVF. 1959. FEBRUÁR 1. SZÁM Berzsenyi költői nyelvéhez Részlet egy „Berzsenyi és íróbarátai" című, megjelenendő tanulmányból Különösnek tetszhet ugyan, hogy Berzsenyi költői nyelvéről prózai művei tárgyalásakor ékelek közbe egy kisebb fejezetet. De azok után, amiket e részben egyes költeményeiről szóltamban kifejthettem, azt hiszem, nem indokolatlanul terjeszkedem ki nyelve és stílusa néhány főbb jellemzőjére összefoglalóbban éppen itt, miután ezekre vonatkozólag észrevételeiben magától hallottunk elvi kijelentéseket. Szolgáljanak tehát mintegy azok igazolására a saját gyakorlatából jellemzésükül összegyűjtött alábbi idézetek. Jellemzéséül annak, amit ő ódai stílnek, energiás, exaltált kifejezéseket kedvelő cifra ideális stílnek nevez; jellemzéséül továbbá a hangzatra, a vers zenéjére fordított gondjának, s végül a gondolatot nem „mondó", hanem ,,festő", képes beszéddel érzékeltető művészetének. Ami tehát először is ódai stíljét illeti, költeményeiben seregestül találni ily erőteljes, nem egyszer auxesisnek, túlzásnak, nagyításnak is minősíthető, esetleg képes beszédbe, hasonlatba foglalt ,,energiás" szavakat és kifejezéseket: tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya; vérzivatar; az országos Duna; nemzeteket tapadó haragja; őnéki a bérebástya csak por; acél závára a fene hadnak; (a világ) forr, mint az ádáz tengerek, amidőn A szélveszek bércodvainak Vas kapuit s reteszti leszórván A bús haboknak zúgva rohannak, és A képtelen harc itt hegyeket temet, Ott új világot hoz fel; egymást Váltja örök romolás s teremtés; — az égtartó Pyrenék; hív szülöttid vérpatakja áradozand ezután is érted (a hazáért); (Aeolus) ádáz szélvészekkel fellegeket hasogatva pusztít; rettenetes veszély Zúg, mint dagadt felhők morajja S Bosporusok zokogó nyögése, mint az egekbe ötlő Kríván; gigász erővel harcra szegült karod; megyek A bús Kaukázuson s tengerek árjain Lángnak, habnak, ezer fegyverek élnek; A népek érckorláti dőlnek, S a zabolák s kötelek szakadnak; A nagyratermett áldozatokban él, Felmúlja bezárt léte határait, A századok bús omladékin Állva marad s az örök tünésnek Fennyen parancsol s megtöri a halált; Te, mint az orkán s mint az olympi láng, Megráztad a gőztoblatok alpesit; mi haszna vivjuk a kemény eget S a bús koporsó gyémántzárait; Midőn Budának roppant bércsokáról Szédülve Pestnek tornyait tekintem . . . És a habokkal küzdő szép hidat, Melyen zsibongva egy világ tolong; Cato temérdek lelke; megszeged röptét az örök tünésnek (a múzsa szegi meg); Mindenfelé dob s tárogató riad, Úgy tetszik, elhúnyt párducos őseink Támadjanak fel hamvaikból Véreiket fedező karokkal. Toldulva jőnek bajnoki népeink: Erdély kegyetlen székelyi, a fene Hajdúk, az áldott térmezőkben Magyar Nyelv LV. 1.