Magyar Nyelv – 58. évfolyam – 1962.
Bárczi Géza: A finnugor zárhangok ősmagyar kori történetéhez
MAGYAR NYELV LVIII. ÉVF. 1962. MÁRCIUS 1. SZÁM A finnugor zárhangok ősmagyar kori történetéhez 1. Az ősmagyar kor nyelvünk történetének igen fontos szakasza nemcsak hosszú tartama miatt, de azért is, mert az ugorságból kiváló előmagyar nyelvjárás ebben a korban vált — finnugor jellegét töretlenül megőrizve — sajátosan magyar nyelvvé. A szókincs ősmagyar kori története, bár szintén rengeteg tisztázatlan problémát vet föl, viszonylag mégis a legkevésbé parlagon hagyott terület. A magyar alaktanban e korban lezajlott nyelvi eseményekről 1960 őszén, a Finnugor Kongresszuson tartott előadásomban próbáltam vázlatos képet adni. Most néhány hangtani történést szeretnék megvizsgálni. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy e vizsgálatok rendkívül kényesek, hiszen hosszú, adattalan korról van szó, s az elérhető eredmények fölötte törékenyek. Mégis azt hiszem, súlyos hiba volna a tévedés veszélyétől való félelemben e különösen fontos szakaszt egyszerűen kirekeszteni a magyar nyelvtörténet eseményláncolatából. Igaz, hogy e kérdés látszólag egyszerűen megoldható: a finnugor alapnyelv mássalhangzó-rendszerét elég jól ismerjük, az ómagyar kor mássalhangzó-rendszerét viszont nem nehéz kihámozni nyelvemlékeink alapján. A kettő egybevetése megadja az ősmagyar korban végbement mássalhangzó-változások eredményeit. Ámde nagyon kérdéses, hogy annak a finnugor mássalhangzó-rendszernek, melyet például SZINNYEI „Magyar nyelvhasonlítás "-a vagy STEiNiTznek a „Geschichte des finnisch-ugrischen Konsonantismus"-a mint statikus valamit mutat be, egyes tagjai, fonémái lehettek-e valaha egymással egyidejűek, és ha igen, ami eleve nem valószínű, meddig. Nyilván a nagy területen szétszórt finnugorság nyelve is mozgásban volt, benne általános vagy inkább egyes csoportokra korlátozott változások mentek végbe. Semmi sem bizonyítja tehát, hogy az önálló létét megkezdő magyar nyelv mássalhangzó-rendszere az volt, amit a finnugor mássalhangzórendszernek tekint a nyelvtudomány. Nem érintem itt azt a kérdést, hogy a kikövetkeztetett alapnyelvi hangok mennyiben tekinthetők realitásoknak és mennyiben csak szimbólumoknak, egy hangmegfelelési képlet összefoglalásainak. De ha e kérdésekből fakadó bizonytalanságokon szükségből túltesszük is magunkat, nem elégítheti ki nyelvtörténeti érdeklődésünket, ha e legalább ezerötszáz—kétezer év eseményeinek merőben csak az eredményeit vesszük tudomásul. Valahogyan szeretnék föltárni, legalább fő vonalaiban a fejlődés menetét, a jelenségek egymásutánját, viszonylagos időrendjét és összefüggését is. Tudjuk, hogy e kérdésekkel, éppen a mássalhangzók fejlődésével, és éppen az ősmagyarral kapcsolatban már többen foglalkoztak. Főleg MOÓR ELEMÉR szentelt az idevágó problémáknak terjedelmes tanulmányt (ALingu. II, 1 kk. és 355 kk.), s ERKENTKONEN kritikájával (FUF. XXXII, Anz. 67 kk.) is polemizált (FUF. XXXIII, Anz. 54 kk.). MOÓR eredményeinek egy részét Magyar Nyelv LVIII. 1.