Magyar Nyelv – 84. évfolyam – 1988.
Hajdú Péter: Nyíri Antal köszöntése 80. születésnapján
barátság, az, hogy 15 évig ténykedtünk egymás mellett a korábban még Szegedről elnevezett József Attila Tudományegyetem nyelvészeti tanszékein, harmonikus, korrekt együttműködésben és olyan légkörben, amely nyelvészeti nézeteink egymásra hangoltságára épült. Nyolc évtized tiszteletre méltó kor önmagában, bár — ha az ember e kor határáról néz vissza életútjára — talán sokkal rövidebbnek tűnik, mint ahogy az a pálya kezdetéről látszana. Gondolkodtam is arról, nem kellett volna-e mostani köszöntőmet szamojéd nyelven megtartanom, mert az ő számolási rendszerükben a 8 számnév a'két(szer)négy' összetétellel, a 80 következésképpen 'két(szer) negyven' szerkezettel fejezhető ki, amiből az következne, hogy mi most voltaképpen Nyíri Antalnak a második 40. évét ünnepeljük. S ez mindjárt más fénybe állította volna a dolgokat. A szamojédus köszöntésnek objektív akadályai vannak, s így nem bűvészkedhetünk a számokkal, marad a tiszteletet ébresztő és megmásíthatatlan kor, a 80 esztendő, amelynek a megünneplésére az átlagos emberi élet hosszabbodása következtében mind többször van — nagy örömünkre — lehetőségünk. Sőt, rövidesen — egy hónap múlva — Aurélien Sauvageot professzor 90. jubileumáról kell majd megemlékeznünk, de még őt is túlszárnyalta pl. a jeles norvég lappológus J. K. Qvigstad, aki még 100 esztendős korában is teljes szellemi és testi frisseségben fogadta ünneplőit. Az intrádában idézett Benkő-féle kívánalmat ilyen háttérben tehát csak a legnagyobb optimizmussal tudom újra meg újra megerősíteni, ismételgetni. Nyíri Antal szakmai munkásságát nálam kompetensebb emberek megtették: Pais Dezső 1967-ben, Benkő Loránd és Deme László 1977-ben (MNy. LXV, ill. LXXIII. és Népr. és Nytud. XXI.). Az akkori méltatást ismételni nem kívánom, hadd mutassam be azonban itt Nyíri Antalt az én színszűrőmön keresztül, már csak azért is, mert vannak jelen szép számmal a „növekvő nemzedék" soraiból, meg olyanok is, akik Nyíri Antalnak nem voltak közvetlen munkatársai. Ha ünnepeltünk munkásságát röviden kellene jellemezenem, azt egy rövid mondattal megtehetném: ő a totális és univerzális magyar nyelvészet művelője. Alig van a magyar nyelvészetnek olyan ága, amelyhez ne volna köze. Ha emlékezetem nem csal, 1948 óta ismerem. Akkor jelent meg ,,A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai" című monográfiája, amely a magyarországi etnolingvisztika kiemelkedő, klasszikus alkotása (igaz, ezt a tudományterületet akkor még nem így hívták). E könyvben Nyíri összegyűjtötte, értékelte, kommentálta egy eltűnt lápi-vízi életformának a nyelvi és tárgyi emlékeit. A könyv már akkor megragadott egyrészt a Wörter und Saehen módszer hozzám mindig közel álló gondos és értő alkalmazásával, másrészt viszont a tudományos munkákban meglehetősen ritkán tapasztalt olvasmányos, ízes szép stílusával. Már a könyv ajánlása maga is megkapóan kedves: „Nagyanyám, Nyíri Istvánné emlékére, hálával. Tanulmányom írásakor az Ő elröppent szavai csengettek fülembe, a Szentes múltjáról közöltem szóbeli adatok közül nem egy az ő hagyománya." A műgond, a tiszta stílus, a tárgyszerű anyagfeltárás és értékelés — olyan erények, melyeket ilyen színvonalon kevesen tudtak felmutatni. Saját tehetségén és egyéni adottságain kívül alighanem Mészöly Gedeon emberi és kutatói habitusa volt számára a mintakép, s ehhez a nagy példamutató egyéniséghez egész életén át hű maradt. Ám mintaképpé lett Nyíri Antal maga is, tudtán kívül, kora ifjúságában, nemrégen hallottam egy köztiszteletben álló kolléganőnktől, maga is szakmánkbéli, hogy az egyetemi stúdiumaikat kezdő ifjabb évfolyamok előtt Nyíri Antal mint végzős tanárjelölt „abszolút szaktekintély" volt nyelvészeti kérdésekben. Hazai nyelvjárási monográfiáink közül kitűnik 1939-ben írt „A zselicségi Szenna és vidéke magyar nyelvjárása" című jelentős műve. Nem célom munkásságának tételszerű felsorolása (l. ehhez a TAKÁCS KÁROLYNÉ által összeállított bibliográfiát Népr. és Nytud. XXI, 8—32), annyit azonban feltétlenül el kell mondanom, hogy a nyelvjárási