Magyar Nyelvőr – 87. évfolyam – 1963.

2. szám - Íróink nyelve - Lukácsy Sándor–J. Soltész Katalin: Petőfi szavai nyomában

216 Lukácsy Sándor—J. Soltész Katalin idézés, a parasztok szavainak visszaadása (nem szó szerinti idézés esetében is) hívebben tükrözi az egyes sajátos, egyedi, szubjektív megnyilatkozásokat,, mint a függő beszéd uniformizáló, körmondatokat eredményező gyakorlata. Tömörkény és tanítványai az átképzeléses előadásnak még élénkebb fajtáját valósították meg; erre csak utaltunk, ennek megvizsgálása legközelebbi feladatunk lesz. Ami azonban teljesen új, és először velük jelentkezik a magyar próza­nyelvben, az a kollektív kommentár. Elvi alapja éppúgy az íróknak a paraszti életben való feloldódásában keresendő, mint ahogy az átképzeléses előadás révén is módja van az írónak azonosulni hősei, jelen esetben paraszti szereplői­nek világával. Csak amíg az átképzeléses előadás a függő beszéd élénkí­tésének eszköze, a kollektív kommentár az írói közlésnek az egyenes beszédben írott szövegrészeit viszi közel a szereplők beszédéhez. A kollek­tív kommentár voltaképp az író szava, ugyanakkor az elemzett eszközök révén érezhető, hogy az írói szó mintegy reprodukálja a szélesebb közösség beszédét, gondolatát. A kollektív kommentár kisebb-nagyobb, de sohasem élesebb elkülönülése által úgy „lopja be" a paraszti szereplők nyelvi meg­nyilatkozásait, hogy az írói közlés egyenes beszéde lényegében véve fennmarad, nagyobb törés nem jelentkezik. A kollektív kommentár révén az írói közlés szinte alig-alig megfogható módon átalakul: varázslatosan élénkké, a tárgyhoz szabottan elevenné, mozgalmassá válik, vidéki ízekkel és illatokkal telik meg. Cikkünkkel ennek az eljárásnak technikai módozatait akartuk meg­világítani. Herczeg Gyula, Petőfi szavai nyomában I. A Fiatal Magyarország legjobb meghatározását Petőfitől leírjuk, abban a levélben, melyet 1847. aug. 17-én írt Aranynak. Itt azt fejtegeti, miért kívánja barátját bevonni az Életképek munkatársi körébe: „Mert annak legtöbb olvasója van, mert ahhoz szegődtek a legjobb fejek, mert annak szer­kesztője egyik főtagja a fiatal Magyarországnak, hova mindazokat számítom, kik valódi szabadelvűek, nem szűkkeblűek, merészek, nagyot akarók, azon fiatal Magyarországnak, mely nem akarja a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig uj ruhába akarja öltöztetni . . ." Az ócska holmi foltozása helyett vadonatúj ruhát szabni a nemzet tes­tére: hatalmas költői szólás, nagyszerű kép é­s könnyen ajkunkra tolul a felkiáltás: ez csak Petőfinek juthatott eszébe ! Annyival is inkább, mert neki magának is kedvenc hasonlata volt, hisz nem az idézett levélben írta le először, hanem félévvel korábban egyszer már így formálta meg, gondolatát összes költeményei előszavában: „Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan; de ő mindazáltal más ruhát kiván . . Később, már a forradalom alatt, 1848. ápr. 22-én írt naplójegyzetében harmadszor is ezzel a hasonlattal jelölte.

Next