Magyar Nyelvőr – 98. évfolyam – 1974.
Nyelvművelés - 1
MAGYAR NYELVŐR 98. ÉVFOLYAM 1974. JANUÁR — MÁRCIUS 1. SZÁM Arany János és a magyar nyelv Egy ifjú barátom azt kérdezte tőlem, hogyan lehet, hogy — noha évtizedek óta foglalkozom Arannyal — a magam írói gyakorlatában oly kevés nyomát találni a költő hatásának. Azért szeretnék erre a kérdésre a nyilvánosság előtt válaszolni, mert azt hiszem, a személyes tapasztalat segítségével hitelesebben beszélhetünk Arany és a magyar nyelv kapcsolatáról, mint ha újrafogalmazzuk a közhelyeket, hogy ő „a magyar nyelv legnagyobb művésze", hogy „szókincsének gazdagsága páratlan" ,vagy hogy „Arany nyelve a magyar élet teljessége". Persze csak néhány mozzanatra utalhatok így is: az egész kérdés kimeríthetetlen. Ha megpróbálom megkeresni a magam munkáin azokat a kiötlőbb vonásokat, amelyeket — ahogy ő mondta Petőfit vállalva — „szellemújja vont", nem sokat találok. S mégis: kevés magyar költő, író van, akinek annyit köszönhetek, mint Aranynak. Miért lehet ez így? Azt gondolom, azért, mert Arany műve irodalmi köznyelvünk mindennapi kenyere. Vannak nagy íróink, költőink, akik minden képüket, kifejezésüket, gondolatmenetüket, szavukat oly mértékben átitatták a maguk egyéniségének jellegzetes ízeivel, színeivel, fényeivel, hogy aki nyomukba szegődik, szükségképpen utánzóvá lesz. Berzsenyit, Petőfit, Adyt, József Attilát nem lehet úgy követni, hogy a követő munkáján rajta ne legyen a mintakép jellemző, nemegyszer megbélyegző nyoma. Aranynak is voltak és vannak persze epigonjai, de ezeken inkább csak műfajainak, tárgyainak, hangulatainak hatása figyelhető meg, érhető tetten. Nyelvéből viszont — ahogy ő az őt megelőzőkéből — az egész utána következő magyar irodalom táplálkozott és táplálkozik, anélkül, hogy ezt a távolabbi, százados összefüggéseket nem ismerő olvasó — vagy akár író — észrevenné. Ahogy a mindennapi kenyeret is nagyjából mindannyian és mindenütt egyformán esszük meg, fogyasztjuk el, vesszük magunkhoz. Általában azzal szokás ezt magyarázni, hogy Arany a nép nyelvét tette a nemzet nyelvévé, ő maga többször is elmondta, hogy nyelvünk művészeként a szalontai népnek köszönhet legtöbbet. Ezért írhatta nyilván egyik kiváló magyarázója, hogy első művének, Az elveszett alkotmánynak nyelve „a pusztán gyűjtött nyelv". Pedig e furcsa versezet szókészletének vizsgálata azt bizonyítja, hogy nem a népnyelvnek, hanem az emelkedő magyar reformkor teljes nyelvanyagának egyik leggazdagabb bányája nyílik meg a műben a kutató előtt. Régiség és újítás, diáktréfák és divatlapok, politikai agitáció és almanachlíra, deákos ékesszólás és piaci tréfák szavai keverednek egymással, Vörösmarty, Kölcsey, Csokonai és Fazekas a hírlapok újdondászaival vitázik vagy lép szövetségre, Vergilius, Osszián, Shakespeare és Byron az osztrák parodista Blumauer szomszédságába kerül, s ebben a mustos pezsgésben egy rendkívüli nyelvérzékű költőnek édesdeden játszó kísérletezései, botlásai és remeklései találhatók.