Magyar Építőművészet 10. (1912)
1912 / 7-8. szám. sz. Erzsébet-emlék. — A Batthyány örök-mécs. — A turini magyar-ház. — Az Adria biztosító bérpalotája. — A Ferdinánd-tér szabályozása. — A hágai békepalota. — Az Osztrák-Magyar Bank bécsi palotája. — Az iparművészeti iskola kiállítása.
TORY ÉS POGÁNY Az építőművészet renaissance-ának virágzásában, az olasz Cinquecento korában elengedhetetlen s a mellett természetes követelmény volt az, hogy a műalkotásoknál a képzőművészet minden ága szabad kifejlesztést nyerjen s dacára ennek, egymást kiegészítve harmonikusan foglaljon helyet egymás mellett. E követelmény kielégítése annál könnyebben volt keresztülvihető, mert e kor alkotó mesterei az építőművészeten kívül előszeretettel faragták a követ, több-kevesebb jártassággal kezelték az ecsetet; egyike-másika a tollforgatástól sem idegenkedett, értett a zenéhez és sonette-et is költött. A kor nyughatatlan tettrevágyása Palladiót a csillagászattal is foglalkoztatta, a híres Bramante-ból valóságos udvaroncot formált s a genialis Michelangelot, aki korának szobrászai közül legelöl járt, freskóművészszé s élte alkonyán a római Szent Péter-templom kupolájának megalkotása által halhatatlan emlékű építészszé avatta fel. Az egy emberben egyidejűleg kifejlődött tehetségek sorozata bizonyos lelki egyensúlyt eredményezett e korban, mely nem engedhette meg az egyik tehetség túltengését a másik fölött; e művészi lelki egyensúly hozhatta létre azután azon műremekeket, amelyek a fantáziának változatosságában és képzőművészeti formák tökéletességében, még ma is méltán képezik csodálatunk tárgyait. Amíg azonban akkor a társadalom minden rétegét a képzőművészetek iránt érzett előszeretet jellemezte, addig ma a mindennapi kenyér megszerzése a művészet minden ágát mostoha módon mindennap háttérbe szorítja. Amíg