Magyar Polgár, 1868. július-december (2. évfolyam, 77-154. szám)
1868-07-01 / 77. szám
Előfizetés felett«1«*. . . 12 frt — kr. Étit • ’ 6 Félév«................................. " Negyedévre » .......................................~ ■ Mepelenik hetenkint háromszor: Antrn»Pi8*evdőné« Pénteken. Szerkesztőség és kiadóhivatal: / 77-ik szám. Kolozsvárit, szereda julius 1. 1868. Második évi totya"Sientegyhentesa 467. ex.MAGTAR POLGÁR POLITIKAI LAP. Hirdetési dijak. , Ötzör halározott eor ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 80 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvezményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiók-kiadóhivatalok: Déésen: Krámer Sámuel. Enyeden: Vokál János. Tordán: D. Papp Miklós. Simosújvártt: Csausz testvérek. Kolozsvárit: Stein János és Demján László. Legújabb távirati tudósítások. Pária, juv. 28. Római tudósítások jelentik, hogy a pápai allocutio, úgy amint először volt fogalmazva, éles kifakadásokat tartalmazott az osztrák császár ellen. Konstantinápoly, jun. 28. Napoleon herczeg tegnap délben ide érkezett. Florencz, jun. 28. A senatus a malomadóra vonatkozó törvényjavaslatot 101 szavazattal 11 ellen elfogadta. Bécsi ágro, június 27. Arany U.52. GzÜst 113.—. Urb. köt. Magyarországi 74.—. Erdélyi 69.50 Erdély s a balközépi politika. 1. Erdélyben balközépi politika, fából vaskarika. Erdélyben ily politika nem is létezik ; politikai múltjának logikája, jelen viszonyainak igényei, s a forrongó nemzetiségi elemek tekintetbe vétele etannyira a jobboldal érdektársává fűzik, hogy egy alternatívája van: a kormánypárti programmra esküdni avagy a pozitív állapotok látása előtt szembekötve szédelegni a mélység felett. Efféle phrasisokkal találkozhatni Erdélyben: a kormánypárti sajtó hasábjain ép úgy, mint a megyegyülési termekben, nagyúri palotákban s a politizáló székely atyafi küszöbén belöl „az ország politikai múltjának logikája, jelen viszonyainak igényei, s a forrongó nemzetiségi elemek tekintetbe vétele ajánlkoznak alkalmas „Schlagwortokul“ a hívek megőrzésére s a tévelygők megtérítésére. Erdély politikai multjának logikája..., — de hol fogjuk fel históriájának fonalát, hogy a jelen viszonyok logikai idegét föllel- jük ? — Gyala éa Töhötöm, az árpád házi királyok szaka avagy az erdélyi fejedelmek ideje tán jobboldali barátinknak is túl meszsze fekszik a jelen közjogi állapotok körén. Az uniopolitikának markoljunk praemissáiba, s ezek kapcsában fürkésszük a honegységizés motívumait és czélját, irányzatát s számításba veendő horderejét. I. Lipót Erdélyben az 1691-iki alkotmány által oly államgépezetet léptetett életbe, mely míg egyrészt az alkotmányos élet tényezőiül számbavett tömbök torzsalkodásait közjogi rétege által téve állandóvá , az egymást növelendő közéleti factorokat érdekileg szembeállítván, egymás által emésztette fel, másrészt az alkotmányos mez alatt tág tért engedett a bécsi kormány bureaucratiai Mephistóinak a jogfoglalásra. Az alkotmányos institutiók működését maga az alkotmány zsibbasztó, a kerékvágásából mind-mind kizökkenő államgépezet önmaga kínálkozott alkalmasnak a központi cancellária beavatkozásaira, s a törvényhozás egyik tényezője: az országgyűlés tudatra ébredt s a bajt átérző tagjai fájdalmas tehetlenségre önmagán constitutioi által gédelgetett bureaucratia által kárhoztatva. A bécsi befolyástóli menekvés szükségét sokan belátták, de az alkotmányos utáni szabadulását vajmi kevesen lelték fel, midőn a nemzeti irányú mozgalom legnagyobb gátja maga az alkotmány vola. A politika irányával : az alkotmányt a personal unió alapjára terelni vissza, csakhamar a legtöbb honfi tisztában jött. Kifejező képe ez ájult állapotnak, jóakaró tehetlenségnek az 1791. év története: az ország a központi kormány túlkapásai ellen erélyesen reagál, a törvényhozás útján teljes függetlenségének adva alkotmányos kifejezést; s és ez évtől datálódik a bécsi jogfoglalás nagyobb mérvű és sikerű hadjárata, hogy minden úton hozott törvény csak a régi jogállapoton ejtett csorbát, s csak az eddigi gyönge szabadságalapot silányította. S Erdély diaetális jegyzőkönyvei az alkotmányos sülyedés krónikái kezdve az éven, melynek törvénykönyve a personal uniót hangsúlyozza, hogy „Magyarország törvényes királyai Erdélyt, mint a szent koronához tartozót ugyanazon uralkodási és trónöröklési jogon kirondják, és mint saját, semmi más országnak alá nem vetett alkotmánynyal birót saját törvényszerűleg megerősített törvényei szerint, nem pedig a többi örökös tartományok módjára kormányozandják; fenmaradván minden többi országok s tartományokkal való, de csak egyszersmind való birtoklásra és védelemre szerzett eloszolhatlan s elválaszthatlan egyesülési összeköttetése.“ (Articulorum Diaetalium Transylvaniae Anno 1791. Sextus.) Bátray Ernő: TÁRCZA. Még egyszer Kossuth Lajosról. (Vázlatképek a nagy számü zöttnek külföldi köréből. Bartha Gyulául. (Folytatás.) Soha dicsőbb oszlopa magyarnak nem leend, mint a milyet a magyar nép az 1848 ki törvények alkotójának szivében emelt; az ehez közel tolakodó hízelgők csak sarat hoznak magukkal, mely a talajt magasabbra nem emelhetvén, csak is bekeni annak talapzatát. A képek, miket magának a nép Kossuthról alkotott, hosszú sorokon át, mindannyian gyönyörűek, és pedig gyönyörűek a maguk egyszerűségében, mert képzelhetünk-e naivabb és ennek daképet, mint a midőn az egyszerű földmivelő ember fölkiált: „Kossuth Lajos hires deák!“ vagy még ennél sokkal szebben: „Kossuth Lajos édes apám!“ Adhat e a nép kedvelőjének megtisztelőbb czimet, mint a mikor apjának nevezi? Szólíthatja e bizalmasabban, mint a m.kor deáknak hívja? Nem e k.öntötte ez egyszerű szavakban szive egész érzetét? A ki k ennél többet keresnek, azok ez által kimutatják, hogy nem ismerik a népet, és soha nem értették emlegetik.* * 8^ 0108t’ a kinek neve‘ oly annyit És nézzük egyszer a jelenbeni Kossuth-kodom legkiválóbb bajnokai, mit adnak a néplelkesedés e kifejezései helyébe? Leborulnak szavalm Kossuth előtt, öt nagyreményű fiaival együtt emlegetve, szentháromságnak s több effélének nevezgetik, de hát azt várják-e, hogy a nagy férfiú tudáscsókjaikat felismerve, kötéllel űzze el lábai alól? Neki a magyar demokratia egyik teremtőjének, az 1849-ki dicső napok kormányzójának, a szabad népek által tisztelet- és becsüléssel fogadott ember- és hazafinak, neki emlegetnek ők imádást, a férfiúnak, a kinek egész élete nem egyéb, mint a népszabadság érdekében vívott folytonos és szüntelen küzdelem?) emeljetek oltárokat a szabadságnak, s tisztelitek bennük Kossuthot; de a mikor ember előtt térdre akartok borulni, a midőn imádást emlegettek, vérig sértitek azon férfiút, kinek tiszteletét hazudjátok. És a szentháromság hasonlatára mit mondjak? A nép költészete kincstárába befogadott már nem egy idegen világot is, ha benne érzületét kifejezve ismerő, de azért, bármennyire is emlegettessék a szentháromság képe, az csak a privilegizált néplapok tulajdona marad, a nép azt magáévá soha nem teendi, beérvén az érzelmeit olyanynyira visszaadó dallal: „Kossuth Lajos édesapám!“ Már most hisszük, tisztábban áll törekvésünk olvasóink előtt, ha még hozzátesszük, hogy a realitást, a valót keressük, reméljük, megértenek. Az ember valódi nagyságát mi nem a képzeletfölöttiekben látjuk; ki nagy mint polgár, és nagy mint családatya, eszményítésre, költői képzelet faragta keretre annak képe nem szorult, mert nagyságát éppen emberi volta adja. Nekünk tehát törekvésünk a képhez éppen nem illő otromba keretet attól eltávolítani, a helyeket, mik ezáltal homályba vannak helyezve, világosságra juttatni. Remeket részünkről legkevésbbé sem ígérünk, mert ismételjük, mi nem akarunk újat alkotni, nem akarunk költeni, egyszerűen a ragyogó képre rákent mocskot akarjuk lemosni. Kicsoda Kossuth a politika terén, e kérdésre, amelyre úgy hiszem Európa minden műveltje megfelelne, az én válaszom nem szükséges; ha a magyar nemzet azt még ma sem tudná, vagy máris elfeledte volna, az én gyüngeségera e gyalázatát el nem távolíthatná, de ez hiú aggodalom. Kossuth Lajos nevének emléke be van vésve a nép szívébe, s annak élete a jövőben hiszem egyidejű leend a magyar nép életével. Én a magánemberről szólok, itt is azonban ne várjon tőlem olvasóm meglepő dolgokat; meglepők lehetnek azok a költött mesékkel szemben, de különben, megvallom, nem örömmel ismerem be az általam nyújtandók igénytelen voltát, meggyőződésem lévén, hogy a politikai küzdelmek nagyjai, magánéletükben éppen egyszerűségük által nagyok. A külföldön esett kóborlásaim közben a véletlen egy becsületes olasz pappal hozott össze; ő megtudván magyar létemet, a beszéd tárgyává az 1848—49 ki eseményeket választá, idegen voltát tekintve, meglehetős jártasságot mutatott e történetünkben, s a mi leginkább meglepett, rokonszenvet ügyünk iránt. A mint darab ideig beszélgetünk, „mondja csak uram“ kérdő egyszerre, „gazdag ember-e Kossuth?“ ,Ellenkezőleg* viszonzám, ,ő lehet minden egyéb, mint gazdag; de nem is tudnám, hogy honnan volna az?‘ „Hogyan“ felelé olaszom, „Kossuth, az 1849-ki magyar kormányzó, az egykori pénzügyőr?“ ,Igen uram* mondám én Ez az itt következő néhány czikknek kelet- A pápai allocutio. (M. A.) A jelenkor történetét nem alkotja új események folytonos lánczolata; nemünk élete tetszik önmagának az ismétlésekben is, és gyakran oly jelenségeket hoz felszínre, melyeket csak rég letűnt századaiban szoktunk meg, de amelyek ma már kísérteties árnyakhoz hasonlóan állanak az emberiség békés fejlődésének harmóniájában. Ily „emlék a múltból“ azon allocutio, melyet Péter apostolnak ez idő szerinti utódja f. hó 22-én consistoriumában tartott. Óriási anachronizmus, a történet szellemének teljes ignorálása e pápai szózat. Ily hangon mennydörögtek hatalmas egyházfők a középkor remegő népei és szolgalelkű fejedelmei fölött; ily villámok sújtották akkor földre Rómának kiszemelt, védtelen áldozatát. Korunkban ezeknek használása még a hivek lelkében sem kelt föl egyéb érzetet a szánalomnál. A pápa ezen allocutiojában, melynek kettős éle Austria és hazánk ellen van irányozva, fölemeli szavát a lajihántuli szomszédaink által újabb időkben hozott szabadelvű vallási és iskolai törvények ellen, s általánosságban és részleteiben megátkozza, következményeikkel együtt semmiseknek nyilvánítja azoknak minden intézkedését. És mit tartalmazhatnak e törvények, hogy a római szék szükségesnek találta ily álláspontot foglalni el velük szemben. Talán valami új „tévtan“, vagy az egyház fennállása és biztonsága ellen intézendő merénylet van azokban megállapítva, mely igazolhatná, az önvédelem színében tüntethetné föl az egyház fejének eljárását? Legjobban megfelel e kérdésekre maga a pápai allocutio, midőn a megátkozott törvények egyikéről, a múlt évi dec. 21-ei állami alaptörvényről az „átok“ indokolásául azt hozza fel, hogy „e törvény mindenféle nézetek és sajtótermékek, a vallás, lelkiismeret és tanítás feltétlen szabadságát állapítja meg; általa minden hitfelekezetű polgároknak megengedtetik oktató- és nevelőintézeteket alapítani; minden vallásfelekezet egyenjogának nyilvánittatik s az állam által elismertetik Ennél jobban csakugyan alig lehetne jellemezni az idézett törvényt. De viszont mi sem bizonyítja inkább, mint e jellemzés, hogy a pápa még mindig nem tudja magát beleélni az emberiség jelenébe, midőn mindazt, ami egy államban értékkel bír, az emberrel veleszületett szabadságjognak a különböző nyilvánulásait, a vallás-, sajtó-, tanítás- és lelkiismereti szabadságát oly kíméletlenül, a népek jogérzetének oly megvetésével megtámadja. Ámde a pápa itt nem állapodik meg. Az egyház feje a közönséges izgatók sorába száll le, s megdicsérvén azon ausztriai püspököket s érsekeket, kik az alkotmányos után létrejött, s uralkodói szentesítéssel ellátott törvények ellen tüntettek, óhajtja, hogy a magyar érsekek és püspökök, főpásztortársaik „dicső“ példáját kövessék, azaz úgy cselekedjenek, mint amazok, majd ha az állam és egyház közötti viszony hazánk törvényhozása által is szabályoztatni fog. A pápa nem látja át, mily veszélyes a tan, melyet allocutiojának e részében kifejezett. A pápa feledi, hogy az, ki valamely törvényt nemcsak nem tisztel, hanem ellene még izgat is, a törvények összeségét, az alkotmányt sértette meg; feledi, hogy egyes törvények megtartása vagy megszegése közötti választás csak forradalmi állapotban, csak akkor függhet az állampolgárok tetszésétől, ha megdöntve a társadalmi rendet, egy csapással semmivé tesszük mindazt, amit az emberiség jogainak biztosítása körül évezredes küzdelmeiben szerzett. A történelem sebes folyama szédítő gyorsasággal halad előre. Minden, mi gátul szolgált haladásának, el van sodorva útjából, vagy meginog hullámainak erős lökése alatt, csak egy puszta szirttöredék akar még azokkal daczolni, melyre elmosódott betűkkel „non possumus“ van beírva. A hullámok azonban aligha ki nem gúnyolják e felirat értelmét. A szerb fővárosból. Belgrád, jun. 23. 1868. Miként már e lapoknak táviratilag jelezve volt, Obrenovich Milán ma kora hajnalban ide érkezett. A hajó hamarább meghozta őt a kikötőhöz, mint a belgrádiak várták, kiket szándékosan nem tudósítottak megérkezésének órájáról, mert nem akarták a gyászt nagyobbszerű elfogadási tüntetésekkel megzavarni. Azonban a török vár ágyúi és a székesegyház harangjai gyorsan tudtára adák mindenkinek, hogy az ifjú Milán a fejedelmi székvároshoz közeledik. S így történt, hogy jelentékeny néptömeg gyűlt össze a kikötő terén, mely nem engedi át a leendő fejedelem üdvözlését kizárólag a hivatalos küldöttségeknek. Ezek valának: az ideiglenes kormány, a főellenőr, hatóság és törvényszékélg tagjai, senatorok, a helyőrségi tisztikar, a papság metropolitájának vezetése alatt s a „skupsschina“-nak már ittlevő tagjai. A consulok s azoknak segéd személyzete teljes számmal jelent meg. Az orosz consul későn megjelenése előbb nagy aggodalmakba ejte a diplomatiai testületet. Sokan azt hitték, hogy már nem is fog eljöni, a diplomaták finom nyelvén már egyes politikai gyanítások fejeztettek ki. Csak midőn már a fejedelmi hajó a láthatáron fölmerült, jelent meg a consul is, rögtön elhárítva Európa politikai egéről a fenyegetően tornyosuló fellegeket. Midőn az ifjú fejedelem — már így nevezhetem őt — a partra szállott, az ezerszeresen felhangzó „zivio“ kiáltások látszólag egészen megzavarák őt. Milán csinos fiatal ember, karcsú testalkat, nyílt arcz és mély élénk szemekkel. Színe ezúttal a szokottnál haloványabb volt, amit a helyzet rendkívüliségének tulajdoníthatni. Az ideiglenes kormány és a hatóságok képviselőihez szerb, a consulok üdvözletére franczia nyelven szólott, mégpedig oly szépen, hogy kísérője, Huet tanár teljesen meg lehetett vele elégedve. Molán augustus hóban 15 éves, három év múlva eléri a nagykorúságot és akkor személyesen átveheti az uralkodást. Rokonai közül csak is nagyanyja, ki a topzsidai vérengzés alkalmával csodaszerűen sértetlenül menekült meg a gyilkosok erre, ,de az 1849 ki magyar kormányzó elsősorban becsületes ember, ő szegényen állott hazája élére, ő szegényen hagya el hazáját. Ami pénz volt az állampénztárban, azt Duscheck, a későbbi pénzügyőr az osztrákok kezeibe játszotta, abból mi sem hiányozhatott, honnan volna tehát Kossuth gazdagsága ?‘ „De hát hogyan van az“, kérdés észrevehető megütközéssel, „hogy a nép között arany rudakról, másutt milliókról suttognak, miket a kormányzó magával hozott? Mind költemény volna ez?“ .Mese ezt válaszolom, ,utolsóig mese, mit a szolgaság emberei, Kossuthnak gyűlölői költenek, s a mit a jelenlegi úgynevezett Kossuth próféták meghazudtolni nem mernek; mert meggyőződésük hiányozván, féltik az alapokat, miben állanak. Mese ez épp úgy, mint az, amit Kossuth udvartartásáról, gőgösségéről regélnek; az egyik költi rész akaratból, a másik tovább viszi ügyetlenségből, s igy azután tovább terjed a hir, migyen országossá lesz. A tehetségesebb irók, a befolyásosabb hazafiak pedig, a kik ilyen eljárásnak útját állhatnák, azok ezt nyugton nézik, hogy miért, akát tán maguk sem mondhatnák.* „De hiszen“, kiáltott fel erre derék papom egészen neki pirultan, „ha a tehetségesek hallgatnak, miért nem szólalnak fel önök, fiatalok, miért nem lépnek önök a sorompóba? Ha ez máskor szabadalmuk leendő, az ily körülmények közt immár kötelességükké vált. Föllépésük, lehet, eleve kevés sikerrel járand, de hát használjanak annyit, amennyit használhatnak.“ ,Igaza van uram, viszonzom, s egy néma kézszorítás után mindketten gondolatokba merültek, elhagyák egymást.