Magyar Polgár, 1868. július-december (2. évfolyam, 77-154. szám)

1868-08-05 / 92. szám

Második évifolyam» Előfizetési feltételek: „ . 1* írt ki. Évre . . . • • B _ Félévre............................ * " Negyedévre • • ‘ " " " Hevenként ■ ■ * 1 ‘ Megjelenik hetenkint háromszor: Vasárnap, Szerdán és Pénteken. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Ssontegyház utcaia 467. sz. POLITIKAI LAP. 02-ik szám. Kolozsvárit, szereda augustus 5. Hirdetési dijak. Ötször hasábozott sor ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvezményt is nyújt a kiadóhivatal. Fiókkiadó-hivatalok: Décsen: Krémer Sámuel. Enyeden: Vokál János. Tordán: D. Papp Miklós. Szamosújvártt: Csausz testvérek. Kolozsvárit: Stein János és Demjén László. KOLOZSVÁK: Albhisms 4. Legifjabb távirati tudósítások. Belgrád, aug. 2. A török szultán küldöttje. Kianulbey, ki a megerősítési okmányt Milan fejedelem részére áthozta, ma Mehádián keresztül Konstantinápolyba vissza utazik. Konstantinápoly, aug. 1. A „Turgnie“ je Jenti, hogy az angol kormány részéről alattvalóink Törökországban birtokszerveztetési képességére vonatkozó jegyzőkönyvet aláírta. Az osztrák követ utasittatott osztrák alattvalókat illetőleg ugyanazt cselekedni. Bécsi ágro, aug. 4. Arany 5.39 Ezüst 111.25. Erdélyi földteherm. kötv. (á 100 ft) pénz— 70.50. áru 70.75. — Érd. vasút részvény (á 200 ft.) pénz 152.75. áru 153.25. utóhangok az adó kérdéséhez. Az emberi sok gyengeségek között legtöbb tévedést idéz elő a jóhiszeműség, s mert ezt nem egy ember még a politikában sem nélkülözi, gyakran nagy csalódásoknak van kitéve. Ha a csalódások káros következéseit csak egy egyén kénytelen szenvedni, még csak megjárja, mert hát önkárán okulva, aligha el nem löki politikai jóhiszemét. De, midőn valamely politikai jóhiszeműség egy országban csaknem közvéleménynyé érlelődik, s ennek következménye csalódás, már ez aztán nem csak sajnos, hanem fájdalmas is, mert néha egy gyűlölt rendszert, mit az önkény rakott a nemzet vállaira, elviselhetlen terűvé változtat. Nem hiszem, hogy léteznék a sz. István koronája alatti területen ember, kiolvasván a mai pénzügyminister úrnak az 1861-diki országgyűlésen mondott, valódi államismer tudományt tanúsító jeles beszédét, melyben számokkal bebizonyította az akkori absolut kormánynak élhetetlenséggel párosult részakarata pazarlását, s kimutatá az államra erőszakolt hibás adóztatási rendszer által a czéljául kitűzött nép elszegényítését is; ne hitte volna, hogy az általános biztosító társulat akkori elnöke ne lenne hivatva nem csak a magyar, hanem az osztrák birodalomban is, a véghullámzásnak indult pénzügy megmentésére? Ez átalános hit még a pénzügyi indemnity kérésekor sem rendült meg. Nem, mert mindenki tudta, hogy államháztartás jövedelem nélkül nem képzelhető; tudta, hogy egy igazságos adóztatási rendszer kidolgozása időt kíván, és reméltük, hogy az, ki 1861-ben a mostan általa törvényesíttetni kívánt adónemeket súlyosaknak, a vagyontőkét megrontóknak állította, ki egy idegen, hazánk viszonyaival ismeretlen, az iránt inkább ellen-, mint rokonszenvet érző bureaucratia szívósságát, a legedzettebb akarat zsibbasztójaként kárhoztató, rövid idő alatt igazságos, a gyűlölt rendszer egyes tételeitől egészen eltérő adóztatási rendszert fog a nemzet képviselői által törvényesíttetni. Hittük, hogy Lónyay úr a hazai viszonyokkal ismeretlen, ellenszenvű bureaucratákat mellőzve, a nemzetgyűlés által megalapított összeget a nemzet fiai által rovatja ki az egyes adózókra. E pénzügybeni politikai jóhiszeműségből minő csalódással ocsúdott föl hazánk ?! Sajnosan érezzük. Jobb leendett ez évre terjeszteni ki az indemnityt, s a jövő évi budgetet egy új adóztatási rendszer szerint megállapítva, a régi közegektől purificáltan törvényesíteni. Ennek az egyesekre való kiróvása az 1848. rendszer alapmodora után állapíttatván meg, minden ellenzés nélkül fogadtatott volna el. De hogy állunk mostan?! Az egész ország zúgolódott az erőszakosan behozott, gyűlöletessé lett adónemek ellen; ellenszenvvel viseltetik a komplicált, elviselhetlenné vált, rémítő jövedelmet elnyelő fináncz légió irányában; rosznak, elszegényítőnek, zsibbasztónak proclamálta egykor maga pénzügyérünk, s most mégis ezen tarthatatlan rendszert személyzetével együtt törvényesítteté a nemzetgyűléssel. Ma látva a megbukott rendszer emberei, hogy a rosznak, igazságtalannak proclamált rendszer helyett jobbat nem tudva előállítani, éppen az általuk teremtett rész szentesittetik: nem ujjongva kiálthatnak-e: ex pre tuo judico te serve etc....? " Okát, hogy miért igy, s miért nem a nemzet várakozása szerint oldatik meg pénzügyi kérdésünk, aligha nem lenne könnyű kitalálni; de akkor aztán ne ringassuk illusiókban a nemzetet kormánya függetlensége iránt. —48—sérletei, melyek, fájdalom csak az áldozatok számát szaporiták, a nélkül, hogy a bolgárokon segítenének. A forrás, melyből e mozgalom kezdetét vette, nem volt tiszta és igy folyásának is csak az a sorsa, mi államokban elvesző patakoké. Tudvavan, hogy Oláhországnak délnyugati megyéiben, a Dunamentében igen sok ,82 melb és bolgár telep van. Nagy szerencse e két munkás népfaj Oláhország földmivelésére, melynek nélkülük bizonyosan alig félannyi kivitelre való gabonája volna, mint jelenleg van. Ezek tehát gazdagítják az országot, s azalatt önmaguk is ritka jólétre verekednek; az oláhországi szerb s bolgár telepeket, éppen mint Moldovában a magyarokét, az őslakókéitól már messziről megkülönböztethetni. Falvaik rendezettek, házaikban hasonlíthatlanul több csint és kényelmet találsz. Barmaik, gazdasági eszközeik és kertjeikről előre tudhatod, hogy ott szerbek és bolgárok laknak. Ilyen két kitűnő bolgár telep Teleorman megyében Alexandria a Véda vize mellett és Zimnicsa a Duna mellett. Az ipar és szorgalom mindkettőben meglepő szép haladást, tettek. Ezen kívül tudva van az is, hogy azon roppant területű birtokok kezelésére, melyek a Dunára dűlnek, (pl. Mavrodin a Véda mellett 36 ezer hold birtok a néhai szerb herczeg tulajdona,) a benszülöttek száma és munkaképessége elégtelen. Kénytelenek tehát a haszonbérlők és gazdatisztek szerb és bolgár napszámosokról gondoskodni; mindenik felfogad már kora tavaszszal 60—100 férfi munkást, kik jó élelmezésen kivül hónaponként egy török lirát s még többet is kapnak. Ezeken kivül a veteményes kerteket nemcsak a Duna közelében, de az egész országban a bolgár kertészek veszik ki haszonbérbe, s nekik köszönhetjük, hogy őszszel egész kazlakban áll piaczainkon a vetemények minden faja. Szóval munkaszerető és pénzgyűjtő nép itt a bolgár, s némelyik hihetetlen vagyonra tesz szert, míg ha otthon maradna, az itt élvezett jólétet csak álmaiban láthatná. Ámde éppen ez anyagi jobblét élvezete és túl a Dunán az elnyomott testvérek sorsának tudata nem engedi pihenni őket. Románia és Szerbia fejlődését látva, érzik, hogy e jobb sorsra őshazájuk is érdemes volna. Felkeltegeti továbbá keblükben a szabadságvágyat egyfelől az orosz emissariusok működése, másfelől a román kormányférfiak magaviselete is, kik hónapok óta a legmerészebben bizonyítgatták, hogy Romániában nincs bolgár forradalmi elem, nincs fegyverraktár s nincsenek hadiszerek a bolgárok számára. Most már tudva van, hogy Teleormanr megye volt főfészke a bolgár mozgalomnak. Stirbey herczeg petrosáni jószágán volt a főhadiszállás, innen indult ki ama 150 fegyveres bolgár, kik a Dunán átkelve, merész fellépésüket életükkel fizették meg, mert nagyobbára leölettek és elfogattak. Gyurgyevoból kaptak elindulások előtt hajót és 1500 jó kenyeret. Kiáltványokat, fegyveres és lőporos ládákat fedeztek fel Petrosánban, melyek román vámokon jöttek át az itteni területre. Ennyi, amit eddig tudhatunk a Romániában szervezett bolgár fellépésről. Az ellenzéki lapok diadalérzettel imák a kormány ellen, ők ezt hónapok óta mondogatták, míg a kormány határozottan tagadja, hogy tudomása lett volna az egészről a kitörés napjáig, s csak annyit ismer el, hogy a Szerbiában feloszlatott bolgár légió tagjait befogadta ugyan az országba, de fegyvertelenül, sőt a dunavidéki megyékbe szállásolván el őket, ott munkakeresésre utasította. A román hivatalos lap még nem közölte a hivatalos vizsgálat eredményét, s így ezt még tiúk leple fedi. Jó forrásból hallom azonban, hogy a lőporkészlet, melyet a román kormány felfedezett, igen nagy volt, s hogy a hajó tulajdonosát, melyen a bolgárok a talparra szállíttattak, a minister ki akarta adni a ruscsuki basának, de a gyurgyevói görögök ellenszegültek és nem engedték. Hogy a román kormány mennyire van érdekelve a bolgár mozgalomban, időelötti volna erről reflectálgatnom; csak ismétlem, miszerint az ellenzék határozottan vádolja a kormányt, s nem akarja hinni, hogy ne lett volna e mozgalom előzményeiről tudomása. R. L. TÁRCZA: Tompa Mihály meghalt! A távsodrony villámszárnyain ezen egyszerű és mégis oly mondhatlanul sokat, eg nemzet mélyén érzett veszteségét jelentő szavak jutottak el pár nap előtt hozzánk. Szeretnénk most is kételkedni valóságukban, szeretnék hinni, hogy csak a csapás elii érzete hatotta át oly fájdalmasan lelkünkés hogy általa a sejtés fölemelkedjék a gyásza bizonyosság tudatáig. De hasztalan! Isten midőn gondolatokat öntött a költ lelkébe, melyek a jelen és jövő kor gyerme magas lelkesedésre ragadják; a midő autót adott neki, melynek zengésénél lecsen esue szenvedélyek tengerének viharjai megszedülnek az indulatok szörnyei; nem vonná a meg tőle—ami csak kegyeltjeinek képes osztályrészét a jóstehetség ihletőséget sem. ” Nehány hóval ezelőtt a magyar akadémiában három költemény olvastatott fel, melyeket szerző Tompa Mihlis, „Utolsó versei -nek nevezett el, a nap, befutva pályáját az ő magas boltozatán, mielőtt a láthatár" mélyébe" ameriüne, megaranyozza a béretek legmagabb ormait, g tűzvörös sugarakat áraszt szt az eshomály fátyolába burkolt völgyi tájra ugy e gyönyörű költemények is egy elköltözi Mire e sorok napvilágot látnak, addig már talán részleteiben is ismeretesek lesznek az olvasó előtt a bolgárok itteni újabb kikészülő lélek megrázó hattyúdalai valának, telve magasztos érzelmekkel, a szent hajdan zsoltárosára emlékeztető emelkedettséggel.... A beteg dalnok, megpillantva a fonynyadó borostyánt, melyen „Szegény sárga-zöld levélke Félig halva, félig élve Hajol bus testvérihez“, annak, költészete jutalmának hervadásában saját élete végszakára ismer; érző szive följajdúl ugyan azon gondolatnál, hogy el kell válnia „tőle“, szeretett nejétől: „Itt hagyni birom a roppant világot, Természetet s csudái halmazát. — Lelkem nehány barátja legyen áldott! — Csak egy, mit bus lelkem kínnal visel: Elhagyni Ő t is, ad meg Ő t is el!“ azonban éppen a jelenség, mely e gyászos gondolatot lelkében felkelté, úgyszintén a vallásos hit, egy földöntúli élet reménye ismét visszaadja nyugodtságát: „Haraszt, kóró ki nem zöldül... Szomjú föld a tört cserépből Uj, erőt nem önt belé... Mit keresnél... mért mulatnál Oh én lelkem e romoknál? — Fölfelé... csak fölfelé!“ — És a lélek, fájdalom, nem tudá megtagadni az engedelmességet; fölszállott oda, honnan eredetét nyerte, visszahagyva „romjait“, a drága hamvakat, melyeknek nyughelyén, Hallván, a nemzet kegyeletes hálájának virágai fognak kizöldülni a „Virágregék“ felejthetetlen emlékű költőjének sirkantja fölött. Molnár Antal: Bolgár mozgalmak. (A Magyar Polgár eredeti levelezése.) Bukarest, jul. 29. 1868. Még egyszer Kossuth Lajosról. (Vázlatképek a nagyszámüzüttnek külföldi köréből.) Bartha Gyulától. (Folytatás.) V. Ihász Dániel, olasz kir. ezredes. « A mikor Kossuth Lajos turini köréről szólunk, mint attól elválaszthatlan, önkénytelenül is felmerül bennünk egy kép, s ez Ihász Dániel, olasz királyi ezredesnek képe. Hajlik Rákóczy Ferencznek Rodostóban, az annyit megénekelt tenger partján, megvala hű bajtársa és szenvedéseinek elválaszthatlan részese, Mikes Kelemen, úgy az 1849-ki népképviselet által megválasztott magyar kormányzónak oldala mellett látjuk, a kiutahiai félfogságtól kezdve, az angliai és amerikai diadalutakon át, egész a turini lakásnak csendjéig, Ihász Dánielnek rokonszenves alakját. Hiszem, hogy olvasóimnak kedves szolgálatot tennék, ha most részletesen lefesteném előttük a nemzet kedveltjének egű barátját, úgy, hogy kíváncsiságukat teljesen kielégítsem, és erre tán kissé szükség is volna, mert hiszen nálunk most a feledésnek szomorú theóriája járja, ennek pedig megvan az a jó hatása, hogy elvisz oda, miszerint maholnap jeleseinknek csak is nevét ismerendjük; de a mi feladatunk, valamint ígéretünk, csak is egy-két halvány vázlat skizzirozásáig terjed; a többit tegye meg az, ki magában erre nézve több avatottságot tud rejteni. Hogy Ihász Dánielnek képét adjam, hogy őt jellemezzem, tán elég felhoznom azon egy vonást, miszerint őt éppen a függetlenségi harcz viharos napjainak lezajlása után, tekintik Kossuth segédjének. Az alatt, mig az 1848—49. napok (Me.) Lapunk 90 dik számában fejezők be közlését a honvédelmi törvényjavaslatnak, mely mai napság az országgyűlést ülései heves vitáiban izzasztja. Tárgyalása július 30-dikán kezdődött meg, a foly azóta szünetlen, s valószínűleg igénybe vesz — részletes tárgyalását ideszámítva — még egy hetet. A jobboldal e kérdésben felette érzi gyenge voltát; hogy a törvényjavaslat nem magyar, hanem öszbirodalmi hadsereget ölit; hogy Magyarország itt védelmi szempontból az „öszbirodalmi“ állítólagos érdekeknek rendeltetik alá; hogy e törvény az 1867. XII. egyenlő elvek alapján alkotandó törvényjavaslat határozatain messze túlmenvén, Magyarország s a lajtántúli tartományok részére közös törvényt hoz javaslatba, hogy a hadsereg dicsősége a hatalomnak élén állott, amíg e hatalomnak kegyeiben részesülni hízelgő szavakkal és görnyedező háttal olyannyian törekedének. Ihász Dániel az öreg Bem apó seregében küzdött, a kies Erdély bérczeinek közötte, mint a vitéz erdélyi seregnek egyik legderekabb katonája. A koczka fordult; a magyar szabadság ügyének ragyogó csillaga homályba borult; a haza jobbjaira a vérpad, a börtönök láncza, vagy a száműzetés keserve várt; a férfiú, kinek lángszavai még csak néhány hó előtt a debreczeni egyházban Európa egyik legnagyobb hatalmát fenyegették megsemmisüléssel, kénytelen volt idegen földre bujdokolni, és bekövetkezének a tűzpróbának napjai. Ekkor, amidőn a mutatkozó szenvedések borzalmaival szemben oly sokan megtántorodnak, amikor a jó ügy mellett hűen állam csakis szenvedéssel jár, anélkül, hogy ezért kárpótlás is nyújtatott volna, ekkor állott Ihász Dániel, a szabadság ügyének vezére, Kossuth Lajos mellé. És azóta 18 évnél több folyt le, egy hosszú időszak, mely keserű tapasztalataiban oly nagyon igazolta a mondást, miként: „Sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak“, és e hosszú időköz lefolyta után is a nemzetnek apraja, nagyja, Iliász Dánielt csak úgy ismeré, mint Kossuth Lajosnak tántorulatlan hűségű kísérőjét. A viszonyt, mely Kossuth és Ihász Dániel között létez, megfejteni eddigelé már sokan megkísérték, de hogy csak egynek is sikerült volna, bajosan állítható. Sokkal rendkívülibb az egész, semhogy azt a mindennapiasnak közönséges mértékével mérhetnék; ma is, amikor szólunk felőle, legfölebb megközelíteni hisszük a valót, egy teljesen kielégítő megoldást ígérni nem mernénk. Folyt. köv. Belpolitikai szemle.