Magyar Polgár, 1869. január-június (3. évfolyam, 1-76. szám)
1869-05-16 / 58. szám
58-ik számú tiszta áll előttünk a látszólagos amerikai zavarban; itt kell keresnünk az igazi rendet, azt mely az eszmék közösségéből, az egyéni, szabadságnak kölcsönös ’tiszteletéből ered. Frankhonban egy nemével a kedvtelésnek szokták idézni a zavargásait oly rendőrség nélküli városoknak, a minő New York, vagy a Dél pusztáinak néhány ültetvényesen elkövetett sérelmeket, azonban a dolgok összesége szerint kell valamely országot megítélnünk. Hol belterjesebb az élet, hol látható inkább a haladás ? Szabályos és mesterséges eljárásunkkal mit hoztunk létre harmincz év óta Algierban. Hasonlítsák össze evvel azt, amivé egy maroknyi gyülevész amerikai változtatta át California sivatag partvidékeit! Míg Tocqueville tapogatózva kérése a modern civilisatio törvényét, egy kitűnő moralista, Channing mindenkinek szemei előtt világításba helyezé azt. Channing az evangéliumból indult ki, és kimutatá, hogy a kereszténység lényegileg individuális vallás, de tovább is ment, s kijelenette, miszerint a világ csak akkor veszi elejét bukásának, ha erkölcseit ésinstitutióit keresztény szellem hatja át. Olvasva azt, amit ő a rabszolgaság és háború ellen írt, érezzük, hogy a modern politica föl van találva, s annak diadalra juttatásához csak egy kevés bátorság és hit szükséges. Tocqueville utolsó munkája, a „ ancien régime et la revulution“ a legélesebb támadás a centralisatio ellen. Bebizonyítván azt, hogy a kérkedő kormányrendszer a monarchia hagyománya, és nem a forradalom vívmánya, lerombolt egy gyászos előítéletet s megfosztotta az összpontosítást azon népszerűségtől, mely azt eddig védelmezé. A vágás talált, ma a centralisatio hívei kénytelenek annak következtében magukat szüntelenül ismétlődő támadások ellen védelmezni. S álláspontjuk gyengesége helyzetüket nehézzé teszi; előre láthatjuk, hogy nemsokára engedniük kell a közvéleménynek; nem lehet sokáig gyámság alatt tartani a népet, mely nagykorúnak érzi magát s használni akarja jogait. Tocqueville mellett meg kell említenünk Jules Simont is. Munkája a „szabadságtól”; a teljességnek érdemével bir; erkölcs, történenelem, jogtudomány, a jövő iránya, minden feltalálható benne; itt mérhetjük föl az utat, melyet már hátrahagytunk, s azt, mely még előttünk áll. Szerző ellen csak azt hozhatom fel, hogy első elvei nem oly tiszták, mint azok, melyekkel Mill vagy Eötvös munkájában találkozunk. Ha azt mondják nekem, hogy a lelkiismeret, a gondolat, az akarat egyéni dolgok, melyekhez az államnak csak annyi közte van, amennyiben mások szabadságai is kihatnak.: ezen eszmét teljesen fel tudom fogni, s mihelyt a kormányzat jogkörömbe avatkozik, azonnal érzem zsirolását. Ha ellenkezőleg — amint Simon tesz- a természet törvényről beszélnek nekem, amelynek a társadalom fölött uralkodni kell, nem látom többé tisztán azt, amit követelhetek, mert e természettörvényt mindenki saját tetszése szerint értelmezheti. S ki akadályozza meg az államot abban, hogy önmagát ne nyilvánítsa értelmezője és végrehajtójának ? Nem így tették e a vallást a zsarnokság eszközévé, a kormányok önkényének tárgyává ? Azt sem szeretem, ha azt mondják, hogy „az állam jogai kizárólag a társadalmi szükségességből erednek, s szorosan e szükséghez mérendők ugyannyira, hogy amint e szükség a polgárisodés elhaladása által kisebbedik, az államnak is kötelessége összevonni saját cselekvőségét, és több tért engedni a szabadságnak. Más szóval az embernek elméletben joga van a lehető legnagyobb szabadsághoz, de tényleg csak ahhoz, amelyre képes.“ Ha jogomnak mérve képességem a szabadságra, s ha e képességet az állam ítéli meg azt hiszem, hosszú idő eltelnék függetlenségem megszerzéséig. Az állam hasonlít az atyák és gyámokhoz, akiket felnevel, szemeiben mindig gyermekek, kiket örökös kiskorúságban akarna megöregíteni. Harminc év óta valahányszor a szabadságot követeljük, mindig ugyanazon feleletet hallom, hogy az állam mit sem óhajt inkább annak megadásánál, de a nép nincs erre megérve, s várnunk kell bölcseségére, amely sohasem jön el. Ezt mondták a négereknek is, hogy ne kelljen őket felszabadítniok. Mennyivel jogszerűbb, és igazabb ennél Mill és Eötvös tana; jogszerűbb mert szükséges attribútumai közé határolva az államot, véget vetünk végzetes gyámságának; igazabb, mert nem áll, hogy a polgárisodás fejlődésének kisebbitni kell az állam cselekvőségét. Amint az emberek közötti viszonyok fejlődnek és bonyolulnak, a kormány foglalkozásai szükségképen jelentékenyebbekké válnak, csakhogy e nevelésnek az állam határai között kell végbe menni. népek élete nem határozott mennyiség, hogy alóD növekedése a másik oldal kissebbedését vonja maga m hamol ére a mely hatartóannl Mg}°bb.ab,lik. k8anyen m’egérti akit * • ' , °£'a j Bapy szabadsággal birbat áttör ,s, ha a tormány igen e, JM f*'a|ya Mig Jeles Simon, a póling w , mjad nemit a szabadságoknat 6,.*,*,^ „ |,imn|ati az azokat egyesítő közös köteléket, más kis(a hl) látkörü írók külön külön küzdenek ezen jogok mindenikéért. Különböző, egyenlőtlen terüekekkel találkozunk, melyek épen változatosságuk atól szabatos értesülést nyújtanak nekünk a közvéleményről. Mindenek előtt figyelemre méltó az, hogy nem beszélnek többé politikai szabadságokról. Megemlítem e tényt anélkül, hogy ítéletet mondanék fölötte. Harmincz évvel ezelőtt még alig volt oly művelt ember, aki ne képzelt volna magának egy-egy alkotmányt; a napi kérdések valának a királyi hatalom természete, a béke és bábom jog, a kamarák kezdeményezése, a miniszerek s a hatalom ügynökeinek felelőssége, s az administrate joghatósága ; ma az ily discussiok nem találnak többé viszhangra. Több okát lehetne adni ezen közönyösségnek ; leginkább szemünkbe atlik azonban az, hogy eddigi csalódásaink után csak középszerű értéket tulajdoníthatunk a politikai elméleteknek. Ösztönszerűleg érezzük, hgy két kamarával, szabad szószék és sajtóval a nemzet mindig szabad lehet, ha a nyilvános szellemélettel, a közvélemény tevékenységgel bíz; érezzük azt is, hogy a hírlapok és képviselők mit sem használhatnak oly népnek, mely elhagyja önmagát s nem szereti a szabadságot. Nem mutatunk többé szenvedélyességet e politikai garanciák irányában, melyek mégis annyira méltók a polgárok érdeklődésére, s melyeknek órája még el fog érkezni; ellenkezőleg többet foglalkoznak, mint bármikor a polgári, az egyéni szabadságok e jogokkal, melyek midennapi életünket áthatják , s igy történik, hogy előleges megegyezés nélkül is egymásután vétetnek tárgyalás alá azon kérdések, melyeket Mill és Eötvös tanulmányoztak. M A. *J La Liberté. par Jules Simon. Pária.1869. □ Romániai dolgok. „A napokban Károly fejedelem hadsegéde, Greceanu őrnagy kíséretében a város több helyiségében látogatást tevén, azalatt Pitischeanu alhadnagy betört az őr- nagy házába, hatalmába keríte utazási bőröndjének kulcsát, s több ezüst és arany pénznemet ellopott egy erszénynyel együtt belőle. Este 7 órakor Greceanu észrevevé a lopást, a tettest kifürkészteté s ez be is vallá cselekedetét.“ Körülbelül így fog hangzani a tudósítás, melyet ezen esetről a hivatalos „Monitorul“ hoz. Értesülésünk szerint azonban politikai indok képezi a bűnténynek alapját. Pitucheanu ugyanis a megbukott kormány hívei közé tartozik, s czélja az volt, hogy a fejedelem diplomatiai levelezéseit hatalmába kerítse. A Jassyban megjelenő „Dreptatea“ czímű lap is az eset részleteinek leírásánál ugyanezen véleményt fejezi ki. A kormány ellenben a szintén sassy hivatalos „Progressus“ által sietett demontírozni állítását, azon alkotott kimentési ürügyet hozván föl, miszerint Pitischeanu elmebetegségben szenved. A „Romanul“ is más nézetben van ; szerinte a lopásnak csak politikai czélja volt, s benne „egy igen szép fiatal nőnek kezecskéje“ is közreműködött. A román fejedelmi távirda hivataloknál román, német, angol, örmény, cseh, horvát, dán, spanyol, államán, franczia, görög, héber, hollandi, magyar, illír, latin, norvég lengyel, portugál, ruthéo, szerb, szláv, svéd és török nyelven lehet távsürgönyözni. Feltűnő, hogy az orosz nyelv nincs fölemlítve. Az „Osten“ nek és utána a „Romanul“ pesti levelezőjének kedvtelései közé tartozik : egy nemlétező román-ellenes magyar-osztrák propaganda említésével mulattatni olvasóikat, így többek közt Bukarestben élő hazánkfiát, Koós Ferencz reformlelkészt vádolják, hogy — mint a magyar kormány titkos ügynöke — nagy összegeket kap Magyarországból. Ámbár ily hírek már forrásuknál fogva is magukon hordják a valószínűtlenség bélyegét, mégis azon következetes részakarattal szemben, melyet e koholmányok terjesztésében a magyarellenes lapok tanúsítanak, szükséges annak határozott kijelentése, hogy Koós Ferencz a magyar kormánynyal soha semmiféle összeköttetésben nem állott s ettől semmi forma vagy czim alatt pénzösszegeket nem kapott. Furcsaságok. Figyelmeztetjük gymnisiumi tanárainkat, hogy az újon kinevezett tanfelügyelő urakat democrat kormányunk tekintélyük növelésére „nagyságos“ czímmel díszítette fel. Szabadelvűségünk haladását jelző e körülményre már azért is szükségesnek találtuk a tanár urakat figyelmeztetni, mivel a tanügy terén aligha reá akadnak e nagyságos urakban lappangó nagyságokra. Reméljük, elég ennyi a kitűnőnek ígérkező lap pártállása correct voltának jellemzésére. * * * Si tacuisse8.... A „Székely Hírlap“ május 12 -i száma a következő leckével szerencséltet: „Az M. P.” statistikai összevetés folytán följajdul, hogy Alsó Fehér megye 97 ezer lakója csak két, Erzsébetváros egy ezerre pedig egy képviselőt küld az országgyűlésre, sebben szabályosságot, méltányosságot, vagy jogegyenlőséget keresni — szerinte — már magában képtelenség. A választókerületek arányosításának szükségét magunk is átlátva , figyelmeztetjük a följajduló urat, hogy a világon mindenütt előnyben van a kevesebb lakóval bíró intelligens város a népesebb, de átlagosan miveletlenebb (Mentovich parasztabbnak nevezné) vidék fölött.“ Figyelmeztetjük a figyelmeztető urat, hogy a „M. P.“ „följajduló ur“-ának a legkisebb szüksége sem volt a „Sz. Hirlap“ oktató figyelmeztetésére. Följajduló urnak csakis a „Sz. Hírlap“ figyelmeztetője figyelmetlensége által félremagyarázható csikkében több helyütt hangsúlyozva van, hogy a választókerületek új kikerekítésénél elsősorban a választási lajstromok tartandók szem előtt. E lajstromok dolga az összeírásnál a vagyoni census mellett az által megszabott értelmiségnek törvény által jogosított igényeire is tekintettel lenni. Ő a birtoki és értelmi census előnybe hozza a birtok és értelmiség előnyében álló városokat anyagi és szellemi minősítés mértékét kevésbbé megütő vidéki kerületek lakó és választói aránya fölött. De Erdély városi választókerületeinek kedvező volta nem a jogegyenlőség csak látszólagosan méltánytalan, hanem az előjogok igaztalan állapota. Mert Erdély városi és vidéki választókerületeinek tömbjei nem egyedül a lakosok, de egyszersmind a választók számaiban mutatják a legkirívóbb különbséget. Erdély jelenlegi választóvárosai a jogegyenlőség mértékétől nemcsak hogy előnyre nem tarthatnak a — lakásszám rendes mérvét tekintve — számot, de fájdalom, a 48 ki. t.cz. alkotói által szem előtt tartott választómérlegnek átlagszámítása alatt is messze elmaradnak. Még Kolozsvár, az erdélyi választóvárosok tömbjének ez értelmiség és anyagi eély által legkitűnőbb kerülete sem juttat 60 lakóra 7 választót, míg teszem Pest megyében 60 lakóra tíz választó esik. ítélje meg figyelmetlen figyelmeztető úr, vajon ily kézzel fogható adatok mellett a 48 ki 450 választókerület kivetésével a kerületek rendes lakásszámát tekintve, hátrányos avagy előnyös e az erdélyi városok választóinak arányszáma? S e szerint hallatlanul méltánytalan előjogavagy a figyelmeztető az által „a világon mindenütt előnynyel bíró városokénak a vagyon és értelem cenzusának alapján a vidéki kerületekkeli jogegyenlősége alakította-e a 48 ki választókerületek felosztását? A „Magyar Polgár“ „följajdulója“ arra is figyelmezteti a „Székely Hírlap“ Dák figyelmeztetőjét, hogy általa professori nagy hangon fitymált czikk gondosabb elolvasása a „Sz. H.“ tudós statistikusára nagyon is reáfér. Nem Alsó Fehérmegyének van 97 ezer, s nem Erzsébetvárosnak egy ezer tizenhat lakója, hanem Alsó Fehérmegye és Erzsébetváros egyegy választókerületére esik ugyanannyi, s így A.Fehérnek (a külön választó, kiváltságos városokat ide nem értve) 194,000, Erzsébetvárosnak 2016 lakója. Ezen kissé különböző adatokkal ne terheltessék a „Sz. H.“ tudós figyelmeztetője gyarapítani magas elméjének tudalmi körét. * * * A „Szent István Társulat“ háromszáz aranyat tűzött ki pályadíjat Magyarország megírandó történelmére. A társulat Horváth Mihály és Szalay László korszakot alkotó művét nem tartja az igazság szellemével megegyezőnek. A társulat csak oly pályamunkát jutalmaz, mely bebizonyítja, hogy Magyarország szabadság- szeretetének, alkotmányos függetleségének leggondosabb őrei a pápák voltak, hogyháromszáz éves szerencsétlenségünk egyedüli okozója a protestantismus volt, s az ez által reák hozott részből csak is a jezsuitáknak nemzetiségünk ébresztésére irányuló erőteljes működése mente ki a magyart, ki nagggyá, erőssé csakis a „Magyar Állam“ Üdvözítő tanainak követése által válhatik. * * * * * * A Horn Ede és Ludvigh János vezetése mellett június hót én megindulandó „Neuer Freien Lloyd“ a múlt kedden bocsátotta szét a Horn és Ludvigh neveihez méltó, kitűnő balközépi programmját. A jobboldali „Századunk“ rögtön „jobbra kanyarodj“-ot kiáltott reá, úgy találván, hogy a „N. Fr. Lloyd“ nagyon is a szélsőbal felé távozott a balközéptől. A szélsőbaloldal „Magyar Újság“ a sem látja rendén Ilernék balközépi „Sterlung“-ját. Kissé balabbra kellene az N. Fr. Lloydsnak igazodni, mert jelenleg jobbra fordult a gleda irányától. Erdélyi lapszemle. (1) Nagy öröme lehet a jobboldalnak az oly demonstrátiókban, minl közelebbről a szász privilégiumok konczát megcsontosodott bareaukraták vezérlete alatt körömszakadtig védő Nagy Szeben városa szerte az ő kedves deákpártiságának roppant dicsőségére. Bene notandum Nagy-Szeben, épp mint az egész szászföld a múltkor is, most is deákpárti képviselőket választott. Persze volt erre nagy örömzés a jobboldalon : lássátok ti baloldaliak, a nagy jobboldali elv ellentállhatlan vonzerejét, mely közelebbről az egész Királyföldet kapacitálta csalhatatlan programmunknak. Ezen a scenán őszinte lelkem jószót nevetett! Nem mintha a liberalisms szempontjából találnám különösnek a magát szabadelvűnek kürtölő jobboldalnak a furfangos ószász czopffali szövetkezését; azon párttal, mely a koreszméket csak pengetni szereti, s a kivitel közlit perkorrestálja, mely szabad államban szabad egyházat hirdet, s a minden választás teljes egyenjogusítására proclamáló törvényjavaslatot a Dimoval szavazza le, a polgárságnak a hierarchia hatalma alól felszabadítására esküszik és szent székeket conservál, az ily haladó párttal a legszívélyebb szövetségben élhet bármily ósdi. Tudtam azonban azt is, hogy a Deákpárt bármennyit vétkezett is eddig a szabadelvűség ellen a magyar nemzetiség kontójára kívánt privilégiumokat territoriális önállóság, a nemzeti egyetem törvényhozó hatalma a királyföldi bureaucratikus szervezet további fenntartása sam, szász szövetségeseinek nem fogja megadni, s hogy a szövetség bérének előrelátott megtagadásával felbomlik azon szívélyes szövetkezés is, melyet nem az elv meggyőző ereje, hanem az önérdek speculatioja kötött meg. Mindenesetre jellemző, hogy a királyföld politikai vezérletét kezükben tartó ósdiak a baloldaltól még remélteni sem merték ábrándos vágyaik támogatását, a czulástól mindenestől a jobboldal védszárnyai alá hurczolkodtak, hol néhány házsártos mozzanat leszámításával, meglehetős kedélyes csendéletet folytattak. De ütött a fizetés órája a perezben, midőn a jobboldal nem egy közlönye a megkötött barátság melegségéről regélt olvasóinak, az ószászok vezérvárosa felmondja a barátságot, jegyzőkönyvileg demonstrál saját pártjának ministériuma ellen, mivel ez (elvégre valahára) nem várt merészséggel vakmerősködik a szász bureaukraták fészkeit, a képviselőtestületeket s a hatóságok tisztviselői karait az újjászervezéssel zavarni meg. Egyébként ez nem is csekély dolog. A ministeriumnak tudni illenék, hogy a szász nemzet sorsát éveken át pórázon vezetők az 1804 iki szabályozást, mely a szász nemzetet az alkotmányosok sorából kitörölte, oly hazafias kikötéssel acceptálták, „hogy a tisztek száma szaporíttassék és fizetésük javíttassák,“ s ugyancsak az áldott Schmerling idejében százhetvenhatezer forintra licitálták fel a mindössze négyszázezernyi szász nemzet hivatalnokainak évi fizetését. S ez urak méltán várhatták, hogy a közös ügyes szent szövetségre velük készséggel egyesült Deákpárt továbbra is az ő feltétlen dispositiojukra hagyja a gazdagon dotált municipiumokat, s teszi le a sok féltékenyen őrzött hivatalt az általuk mindeddig szerencsésen háttérbe szorított szász népnek kezeibe. Innét datálódik a jobboldal nagyszebeni szövetségeseinek május 5 -én csapott pokoli lármája, s a roppant harag, melyet a király földi ó szász ■ ajtó a ministeriumnak bár késve jött, de most is helyes szervezési munkálatára elpazarol. Az ifjú szászok közlönye, a „Siebenbürgische Bt.“ „Eine Verwahrung mehr oder weniger“ (Egy tiltakozással több vagy kevesebb) feliratú czikke igaz mértékkel mér Nagy Szeben város képviselőtestülete május 5 iki demonstrátiójának. „Nagy Szeben város képviselőtestülete — így is az idéztük lap-gyéren látogatott május 5 diki ülésében jegyzőkönyvébe tiltakozást iktatott a ministérium azon rendelkezése ellen, mely a királyföldi képviselőtestületek újjászervezése és a tisztviselőség új választása ügyében intézkedik. Nagy- Szeben képviselőtestületének tiltakozása legkevésbbé sem lep meg minket, hisz magyarázatát leljük e testület minden eddigi politikai cimezetts intézkedésében. S ki is vehetné rosz néven egy haldoklótól, hogy alvó lámpakint végleges kialvása előtt lehetőleg erős életjelét iparkodik adni magáról. Nem vitatjuk el képviselőtestületünktől a jogot, hogy ily zárfelvonással csapjon lármát; az egész ügyet Shakespeare „Sok zaj semmiért“ je indokolatlan színrehozatalának tartjuk. Nem csatározunk e cselekvény ellel, hisz egyedül a mai politikai helyzet felfogásának különbségét kellene újból hangsúlyoznunk; effelől egyrészt már eddigien is kellőleg elmondtuk a magunkét, míg másrészt ez egész tüntetésnek nem tulajdonítunk oly fontosságot, mint az ellentábor. Rég megszokott színjáték az nálunk, hogy képviselőtestületeink (s ezek élén a nagyszebeni) a régi kormányrendszerek emberei számára kaparják a szén közül a gesztenyét. Egy hatásos jelenettel több vagy kevesebb, nem változtat a mérleg serpenyőin s az is régi köztudomásra jutott minden politikai táborban, hogy kommunitásaink nem igaz tolmácsai a népakaratnak s a hatásokat beállító rendelkezés elleni tiltakozások csak önvédelmük cselekménye s nem a spontán népakarat kifejezése. Különös nézet uralkodnék a szász népek, ha szívesben az eddigi, önmagukat kiegészítő képviselőtestületeknek előnyt adna a csaknem minden ízben szabadelvű alapon szervezendő kommunitások fölött, ha az ideiglenes szabályzat egyes gyengéi miatt községi rendszerünk újjáalakításának útját állaná. Mert ily következtetésre vezethető viszsza Nagy-Szeben képviselőinek tiltakozása, mely 11 magyar ministériumtól azon jogot vitatja el, hogy a szász nemzeti egyetem meghallgatása és beleegyezése nélkül a szervezés körül, bár ideigle- Május 16