Magyar Polgár, 1870. január-június (4. évfolyam, 1-75. szám)

1870-04-22 / 47. szám

47-ik számú Lyijogosultság, melylyel bírunk, általunk nem a jogtudomány terén, hanem az orvosi vagy a mű­­­szaki tudományok terén szereztetett meg; azonban ezt már azért nem engedhetjük el, mert nincs okunk ügyvédi oklevelünk valódiságát kétségbe vonnunk, hanem mert akkor törekvéseink a Ko­lozsvárit alakult gyakorló ügyvéd-egylet gondolkozási terével azonosulna, ennek pedig a „Válasz“ szerint nem a jogtudomány terén szer­zett ismereteknek ugyanott leendő tovább­fejlesz­tésére irányzott komoly törekvései, hanem speciális kútfőkből kifejlett speciális érdekei vannak sze­me előtt. Tagadni nem lehet, hogy ezen általunk most felhozottak első tekintetre inkább a vitának meg­nyílt lap hasábjainak valóknak mutatkoznak, azon­­ban a kolozsvári ügyvédi egylettel e tekintetben a felsoroltak szerint további szóváltásba nem állhatunk, s miután első felszólalásunk azon állítása, „mi­szerint az okleveles, de az ügyvédséget tényleg nem gyakorló ügyvédeken a most itt alakult egy­­letbeli kizárás által jogsérelem követtetett el“, a nyert válasz után is erős meggyőződésünk, azt ezen okokból ama politikai s helyi érdekekkel fog­lalkozó lap t. ez. olvasó közönségén kívül, a tks. szerkesztőség engedelmével a jogtudomány mive­­lését szakértői figyelemmel kísérő közönség bírá­lata alá akarjuk bocsátani. Megkülönböztetett tisztelettel maradván a tks. szerkesztő urnak alázatos szolgái: Sebestyén Mihály, okleveles ügy­véd, kolozsmegyei főügyész; Bokros Elek, okleveles ügyvéd, kolozsmegyei törv. ülnök; Szentiványi Gyula, okleveles ügyvéd, kolozsmegyei törv. ülnök ; Popa József, okleveles ügyvéd, kolozsmegyei gyalui stb. járások egyesbirája; Frits Albert, okleveles ügyvéd és városi törvényszéki tanácsos. És mi indultunk. A nap elnyugodott. Rettentő, rettentő! VII. Dsidások és kozákok kettős sora közt ki­váncsi szemektől kísértetve vonultunk keresztül a vígan lakmározó moszka táboron. Két hónap óta úgy látszik — most először esznek rebegés nélkül ez északi medvék.... Az éj oly jól illek össze lelkünkkel. Sötétsége elfödé arczánk szégyen­­pirját, s szivünk fájdalomszü­löttinek, könyeinknek ■zabad folyamot engedett. De a kozákok rablási hajlamának is tért nyitott. Kettő közülük a capi­tulatió vagyonbátorságot illető pontjának már ez este azon magyarázatot adá, hogy aki mástól valamit elvehet, övé. Két gyönyörű lovat birtokosától elvevén, megköszönték e tovább állot­tak. Az én kárörömem nagy volt, ám e muszka szerencse épen a minden áron capitulálni kívánók egyikét érte. Egy másiknak meg a személybiztonságot ér­telmezték ily formán, kis lovának ingyen elvételét erőszakosságnak válalván, kát csukával téríttetik ö­yesebb meggyőződésre, dolgokat mivel ez a kozákság. A vagyonát, p‘“« ' kC”y"é‘’ ér,íkc8dl­ b j« »uiulttun­ka',Ji' kázza s mindazt 77’ 6,1606 ^ w*ZkaDC"x­ büd­etlenül. Mint ok n*e&kisebb félsz nélkül, a mit rabolnak. A muszk'^ nel?ik az a fizeté*ük, ma a lopás, zsákmány a z^(10,^t'attan ^at »ysthe­­csakugyan elébb valók az Axi^1601' Már ciifél második flora s Kloshaféle Lind J­uku , e ők legalább titkon viszik el a min."''r°'1,írolt is , nem ily impertinens nyilvánosául 6 K van. Ez ám a sympathia csináló hadviselés! Mik . A gépekről. fDr. Császár Károlynak április 18-iki felolvasása a Redoute termében.^ Ugyan mik­or fog az emberiség megszűnni a „régi jó idők“ után sopánkodni? — Valószínűleg soha sem! — Az emberiség ezen hagyományos panaszdala örökké hangzik, és nem múlik el hét, hogy az egy-egy új versszakkal ki ne bővíttetnék, és a­mi sajátságos, az utolsó mindig roszabbul hangzik elődeinél. — Fölöslegesnek tartom önök előtt, tisztelt hölgyeim és uraim, a régi idők dics­énekeinek nevetséges voltát hosszabb értekezésben feltün­etni. — Váljon a gyermek magasabban áll , mint a kifejlődött férfiú, mivel csekély szükségle­teit könnyűszerrel képes kielégíteni? mivel mindaz, a­mi szűk látkörén túl fekszik, neki gondot nem okoz? — Korántsem! — Nagy Károly igen ha­talmas fejedelem volt, és mégis roszabbul élt mint a mai kor — mesteremberei. — Nem azért, mivel palotáinak ablakai nélkülözték az üvegtáblákat, mivel szobái fénymázas koc­kás táblák helyett agyaggal voltak kiverve, nem azért, mivel elede­leit czukorral nem édesíthette, hanem egyesegye­­dül azért, mert szellemével nem látott tovább mint szemeivel, mivel alig értesült egyébbről, mint a mit fülével hallott. Birodalmának határai, a me­lyekhez csak nagy fáradsággal jutott el, egyszer­smind tudományának határait képezék. És ezen uralkodó korát óriási nagysággal túlhaladta.­­ Írni és olvasni tudott! Oh, ez akkor oly­a . A búsan innepies jelenetet egy orosz tiszt szakita meg. Parancsnok ur! a sereg indulhat, mesterség volt, a melyhez vajmi kevés ember ér­tett, de mondjuk csak ki, e mesterség az időtt nem is volt szükséges. Könyv nem létezett a nagy közönség számára, mert a könyvnyomdászat felta­lálója még nem született volt, és írott könyv árát csak dúsgazdag fejedelem fizethette. Az írást még könnyebben lehetett nélkülözni, mert semmi körül­­mény sem kívánta meg azt, hogy az emberek kí­­vánataikat és gondolataikat egymással írásban kö­zöljék. A kereskedés házalók kezében volt. Az időnek semmi becse sem volt. Hogy néhány szö­get vásároljon a falusi gazda, nem restelt több órai utat megtenni a városba. A külvilágról csak annyit lehetett r megtudni, a­mennyit véletlenül ván­dorló kalmárok elfecsegni jónak látták. Ezen szűk körben mozgott az élet — az igaz csekély szükségletekkel, de sokkal csekélyebb élvezetekkel és felette csekély jelentőséggel. De éppen a szükségletek képezék az embe­riség művelődés eszközeit, és azok nem léte nem mondható a boldogság alapfeltételének. Ellenke­zőleg, ha új igények és szükségletek napról napra szaporodnak és az eszközök szaporodása is lépést tart azokkal, úgy az igények s szükségletek száma s különféleségében az emberiség művelődésének alapját szemlélhetjük. A­ki az életet elfogulatlan szemmel tekinti, annak át kell látnia, hogy az emberiség művelődé­se jelenleg oly magas tökélyi fokot ért el, a­mi­lyenről apáink néhány évtizeddel annakelőtte ál­modni sem merészeltek volna. Bátran állíthatjuk, hogy századunkban életünk nem csak türhetőbb és biztosabb, hanem egyszersmind szebb és a szónak teljes értelmében hosszabb jön. Életünk türhetőbb, mivel csekélyebb erőmegfeszítéssel azon szellemi és anyagi segédeszközök birtokába juthatunk, a­melyekkel az elháru­latlan életfeltételeket kielégít­hetjük, biztosabb, mivel a közlekedés eszközei ál­tal kártékony befolyások tökéletesebben és gyor­sabban elmellőzhetők, az éjek megvilágíttatnak, sivatagok és tengereken az ember könnyen átha­lad, a természetőrök pusztító hatásai, zivatarok, ár­vizek, tűzvész hamar tudtul adatnak, és az ember hatalmában áll ellenük hatni; szebb továbbá éle­tünk, mivel az egész természet minden szépségei­vel előttünk kitárva fekszik ; a búvárok egész se­regei a földkerekségének minden vidékéről össze­­halmozzák a terményeket, hogy azokban gyönyör­ködjünk; elvégre jobb életünk, mert mind ama lelkesítő diadalok, melyeket az emberi szellem sokoldalú fejlődésében megünnepelt, nemesítő ha­tást gyakorolnak magára az emberre; mindezen előnyök együtt véve meg is hoszabbították éltünket; mert az életet nem az átélt évek számával, hanem a szerzett tapasztalások és azoknak felhasználásá­val mérjük. De teljesen fölösleges sok szavakban bizonyítgatnom azt, hogy életmódunk magasabb rendű eszközök felhasználása által mai nap csak­ugyan tökélyfokot ért el. A legtöbb városban a gáz, valamennyi világító anyag között a legczél­­szerűbb, az élét napallá változtatja és a sötétség káros befolyását megszünteti. Sőt a gázvilágítás a legbiztosabb ör a tolvajok ellen. London s New­ Yorkban az aranyművesek drágaságokkal teli bolt­jaikat csak üvegajtókkal zárják el, s gázzal vilá­gítják azokat. Ezen őrzési mód biztosabb mint a fegyver vagy Wertheim-zár, mert a tolvaj az egész város által ellenőriztetik. Bár merre vessük sze­münket, finomabb, kellemesbb formákban tűnik fel­­az élet mint csak néhány évtizeddel ez­előtt is. De éppen az életnek ezen kellemes­ volta sok oly szükségletet teremtett, a­melyek ismét több s több munkát vesznek igénybe. Azt nem hiszem, hogy az ember lételének első korszakában nagy hajlam­mal birt legyen a munkára, sőt ellenkezőleg meg vagyok győződve, hogy az emberi természet csak később szokott a munkára, midőn arra a szükség által kényszerittetett, arra mutat legalább az em­beriség hagyományos jó szokása, hogy azonnal szívesen megszűnik munkálkodni, mihelyt arra a szükség által nem kényszerittetik. Annyi bizonyos, hogy napról napra nagyobb menyiségben kívánta­tik meg a munka, úgy, hogy az ember izomereje a házi állatokéval egyetemben korántsem képes ezen felfokozott igényeknek eleget tenni. És eb­ben rejlik annak oka, miért jutott a gépnek szá­­zadunkba oly nagy s fontos szerep. ("Folytatása következik.) — 223 lős czár a hosszú liberiások szuronyával a népek karját, kozákjaival a népek lelkét nyeri meg. Ha­talmas czár­ te méltó utóda vagy a nagy Dschen­­gis Chan és Tamerlanoak, a te hadviselésed minta lehet az ellenségevé indusok s a világ többi fél­vad népeinek! Gr. Széchenyi István„Blick“-je. Közli K. Papp Miklós. XLV. Excellentiád azokat, kik elég vakmerők voltak a fentebbi észrevételeket tenni, az absolut miniszte­rek hagyományos szokása szerint letorkolta, és sze­rencsésebb makacssággal védelmezte magas állását, mint a moskoviták, bátorságuk daczára Sebastopolt védelmezhették — azon magas állást ugyanis, mely­ből excellentiád a legsúlyosabb argumentumokat szokta használni az ellenvéleményüek ellen , mely ellen végtére is senki sem boldogulhat, s mely szám­talan varratokban folyvást azon thema refrainjét képezi, mely következőleg hangzik: „Ezt az egész világ tudja: ezt csak egy javíthatatlan ostoba fő tagadhatja: e fölött egész Európában régóta egyet­len vélemény uralkodik sat.“ Az említett alkalom­mal azonban körülbelől következőleg hangzott excel­lentiád válasza: „Ti derék magyarok teli vagytok előítéletekkel, merő vakok — és tulajdonkép­­pen nem gyakorlati emberek — igen jó szeretetre méltó emberek ugyan, hanem végtére­ is phantasták, kik végtére is illusiókban éltek, s az igazságot belátni nem akarjátok sat.“­­ Mire aztán a hallgatóság mely nehányat leszámítva, oly specialitásokból állott, kik még ezután várnak — valóságos lelkese­désbe tört ki a fölött, hogy a Champion of A­ust­ra, okainak súlyával a magyar phantastico­­pygmaeusokat, leöklözte. Ezen időszak óta azonban, midőn excellentiád ajkai Magyarországra vonatkozólag ezen szépen hang­zó jövendölést hallatták, már hét év telt el, és mi­kép teljesült az ön genialis horoscopja? Olyan fur­csán, hogy Magyarországban most már senki sem biztos sem vagyonát, sem életét illetőleg, és excel­lentiád, mivel nem birkál annyi impertinentiával, hogy e tényt is eltagadja, maga sem tehet egyebet annál, hogy fényes jancsárjait, kik tehetetlenségük­nek és czélszerűtlenségüknek még fényesebb bizo­nyítványát szolgáltatták, eltörölje, és új Ausztria boldog népeit további türelemre utasítsa, s a nyil­vános biztonságra, mint a kormányzás más ágaira vonatkozólag is, a remény istenasszonyát ajánlani nekik — mert a ki hisz és remél az üdvözül — mig hasonló biztatásokkal szemben természetesen, hogy sokaknak, kik kissé gondolkozni szeretnek, s egy kissé olaszul is értenek, azon triviale p­­­as­­santerie jut eszébe, mely gyakran, mintegy ex­cellentiád illustratiójára használtatik, és tökéletesen hasonlít azon expectatiókhoz, melyeket excellentiád Ausztria népeinek kilátásba helyezett és helyez, és következőleg hangzik: „Cili vive sperando, muore.“ És ha a népek, gondolkodó tagjaik által fi­gyelmessé téve észrevenni kezdik, hogy excellentiád kormányzási rendszabályaiban oly óriásilag csalatko­zott, épen úgy mint a közbiztonság tárgyában, s ezen tekintetben, épen nem a clairvoyant, ha­nem a legbutább obscurans szerepét játszta, — ez esetben talán még­is megtörténhetnék, hogy ha mind nem is, legalább néhányan, azon impertinens gyanításra jöhetnének, hogy excellentiád végtére sem egyéb hamis prophetánál, egy lidércznél, mely a mocsárban keletkezik és oda is száll vissza. Valóban megtörténhetik, hogy sokan e gondolatra jőnek, már csak annálfogva is, mert körülbelől bizonyos, hogy a nehezebb dolog szintén nem fog sikerülni annak, ki már a könnyebbel sem tudott boldogulni, Így például azon órás, ki egy közönséges órát nem tud jól elkészíteni, nehezen fog bizalmat ébreszthetni maga iránt, ha egy chronometer készítéséről leszen szó, legfeljebb csak phantasták fogják pártolni, kik szívesen élnek illuziókban, és minden ok nélkül a legédesebb reményekben ringatják magukat, mint ez a lotto- és hasard játékosoknál napi­renden van. Magyarországban pedig, az örökös tartományokkal egybehasonlítva, a közbiztonság kezelése valódi gyer­mekjáték. Azon végtelen síkságokon, hol mértföld­­számra semmi rejtekhely, még csak egy fi­ sem ta­lálkozik, azt hinné az ember, hogy erős akarattal, s egy kis ügyességgel, mely persze elkerülhetlenül szükséges, s húszezer talpig fegyverzett jancsárral, teljes rendet lehetne tartani. És mit bizonyít a tény, vagy is ezer meg ezer tények, melyeket minden la­pok — talán azért, mert gyakran okosat nem mond­hatnak, vagy mondaniok nem szabad, — folytono­san a legnagyobb lelkiismeretességgel kürtölnek? Mit hirdetnek ez orgánumok? Csak azt, hogy — l’ occasion fait le larron — még oly vidékeken is, hol ezelőtt rablásokról hallani sem lehetett, s hol a hasonló szomorú esetek ma napirenden van­nak, s oly egyének is, kik soha sem haladtak til­tott utakon, ma melléküzletül, vagy par­tiai sir, mert valóban majdnem minden veszély nélkül tehe­tik — azon alávaló gondolatra vetemednek, hogy p.­­. egy gazdag zsidót kiraboljanak, vagy csupa negédességből egy kissé ráijesszenek, mert a vitéz csendőrség inkább foglalkozik vén czigány asszo­nyokkal és azok családjával, semhogy előszeretetet tanúsítson azon fatális betyárok iránt, kik tréfát nem értenek, s nem is tréfálnak soha. A szilárd akaratot eléggé tanúsította ugyan excellentiád mindenben, a­mihez hozzáfogott, m­ert legelkeseredettebb ellensége is kénytelen bevallani — hanem persze, a szükséges ügyesség dolgában gyak­ran szegény volt, s különösen — mi már számta­lan példák mellett azt hisszük elég világosan kitű­nik abból is, hogy excellentiad az administrations!» Erdélyi közélet. Mécs vidéke apr. 14-én 1870. A nyelvtan azt tanítja, hogy az első személy: „én“ —, tehát bocsásson meg a tisztelt Szerkesz­tő úr, ha legelőbb e vidéket legközelebbről érdek­lő apahida mocs sz. régeni útvonalról szólok, mely­nek fontosságát a törvényhozás is méltányolta, s csak örülnünk lehet, hogy e vonalon az útmunka vezetésével orsz. főmérnök Székely János úr bíza­tott meg, ki nem csak jó hazafi, hanem eljárásá­ból lelkiösmeretet is csinál, úgy annyira, hogy te­kintélyes földbirtokosokkal — kikre némely anyag­­szerek beszerzésénél utalva volt — az állam javá­ra hosszas rábeszélésekkel, előnyös feltételekkel­­kötött szerződést, s e mellett a nép érdekét kel­lően felfogni tudja. Legközelebbről beutazta e vo­nalat, részint, hogy a mocs királyfalvi szakaszra a költségvetést megkészítse, részint, hogy az apa­­hhida-mocs és király­falva sz.-régeni szakaszokon a szükséges munkálat mérvét s igy az árlejtési ki­kiáltási árt meghatározza, azonban legfő súlyt fek­tetett a kőtelepek kutatása és megvizsgálására, s az eredmény habár nem is felette kecsegtető, de még is reményt nyújt. Ez a Kolozsvárit Sz.Régennel öszvekötő út­vonal mocs királyfalvi szakasza, még abban a jó időben épittetetett, midőn Kolozsmegye pasa uralom alatt volt, s igy bizonyos tekintetekből Kis- Sármás felé volt vezetve, az egyenes iránytól csak nem lsg a mértfölddel eltérve. A mai kor szellemé­vel homlokegyenest öszveütköző, hogy bár kinek magán érdekéért a közérdek háttérbe szorittassék s az állam tekintélyes öszveggel megrövidittessék, s e történne, ha — ha — mint e becses lapok 41-ik számából látom, a mocs királyfalvi szakasz Kis-Sármásnak vezettetnék, mert a mellett, hogy e vonal mintegy 1­0/a mértfölddel hosszabb a mocsi tetőröl a p. kamarási verefényen a Gyilkosnak ve­zetendő vonalnál; a köteleptöl is felette távol van, mig az utóbbi vonal alig esnék 20—25 öl távol­ságra a p.-kamarási gazdag kötelepektöl, s még ehez hozzá számítva azt, hogy N.-Sármástól a mo­csi tetőig vezetett hegyi ut lejtőssége a p.-kamará­si verőfényen vezetendő vonalon csaknem kike­­rültetnék. — Mint hallom orsz. főmérnök Székely János úr hajlandó is e tervre, különösen mivel mind a nép érdekét kielégiti, mind az államnak nagy megtakarításokat igér, s az ut folytonos jó karban tartását is lehetségesül. Onnjiatdó­ volna hogy e terv a magas ministeriumnál is megérdem­lőt méltánylásban részesüljön, habár hatalmas egyesek érdekei mellőzésével is. — A másik, miről még írni akarok, orsz. kép­viselő Hodossy József úrnak a képviselőház ápril­­­én tartott ülésében tett interpellátiója, melyben elmondja, hogy Kolozsvaegyéten az örményesi já­rásban, mily kegyetlenül bántak a közigazgatási közegek a néppel, s hogy a szolgabiró egy embert bogba köttetett, az egészben az a furcsa, hogy Ho­dosin úr mind­ezt tényekül említi fel, gonosz nyel­­vű sugalmazója után és a szbiró ellen nyomozás indíttatik —­­ a nyomozásnál kisül, hogy az egész koholmány, s csak annyi váddal tudnak fel­­lépni a szbiró ellen, hogy egy — általa felderített tolvajbandának egyik tagját pofon Ütötte (!) de ez sem igaz. — Váljon Hodosin úr az emberiség köpenye alatt — az az alól kilogyó lóláb látta­­tásával — tett interpellátiójáva! áprilist járva fog­e még interpellálni sugalmazója szavára? _ Urak ott föny! mondok önöknek valamit: nyo­mozzák kissé közelebbről az erdélyi viszonyokat. Méltóztasanak velök ismeretséget kötni s tanulják meg, becsülni azt a tisztviselőt, ki a nép jelen csekély, hogy ne mondjam semmi, miveltsége mellett is állását lelkiösmeretesen betölteni kész, s ne emel­jenek szót az emberiség örve alatt sugalmazóik — önök által nem ismert — egyéni érdekeik ki­elégítéséül, a különben is ezért a lábon álló vagyon­­bátorság teljes megsemmisítésére, mert fájdalom! nálunk egy alig 500 telket számláló községben is 43 olyan egyén találkozik, ki a más tulajdonát idegeníti el, tehát körülbelül 11*/* °/0) úgy annyi­ra, hogy soha sem vagyunk biztosak, hogy verej­tékünk árán szerzett vagyonunk mely perezben esik orvkezek martalékául. — Szomorú helyzet! mit még az tesz szomoritóbbá, hogy találkozik kép­viselő a „honatyák“ sorában, ki őket védszárnyai alá véve további merényletekre is felbátoritsa. — Egy kolozsmegyei birtokot. Április 22 KÜLFÖLD. A franczia krcsishez. Ollivier Daru vagy Daru Ollivier kabinet: Így nevezték a minisztercsoportot, mely a folyó év januárja másodikán Ronhert a senatusba me­resztő és a franczia államügyek vezetését kezeibe vette. A minisztérium elnevezése elég világosan kifejezi a jelentőséget, mely az új minisztérium combinatiójában Daru külügyérnek jutott. Daru je­lentősége korántsem feküdt tehetségében,­­ sem mint szónok, sem mint diplomata nem tartoziió Francziaország elsőrangú kapacításai közé. A külü Ügyér múltjában sem rejthetett fontosságának nyit­ja. Daru sem a második respublica előtt, sem az alatt nem szerepelt az előtéren, s az 1851. évi államcsíny óta egészen eltűnt a politika színpad­járól. Da­ppen ezáltal egyenes ellentéte volt Olli­vier Emilnek, s azon liberális s parlamentáris jel­leget kölcsönző a minisztériumnak, melynek ez a parlamenten kívül és belül talált szives fogadta­tást köszönheté. Magának a kabinet fejének Olli­­viernek tarkaszk­a múltja ugyan kiben sem éb­reszthetett az uj kabinet iránt bizalmat. Ollivier Emil, mint republicanus s az ötös oppositio vezére, egykoron a leghatározottabb ellenséges indulattal

Next