Magyar Polgár, 1876. január-június (10. évfolyam, 1-146. szám)

1876-06-11 / 132. szám

X. évfolyam. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Egész évre.................................16 ft. — tar. Félévre..................... . . . . 8 „ — „ Egy negyedre............................. 4 „ — , Egy hónapra ........................ 1 „ 50 „ 132-dik szám. Kolozsvárit, 1876. vasárnap, junius 11. POLITIKAI NAPILAP. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A I y c * u m n y o m d á b a n. ILtadóblVMUl : A Iyemimi nyomda „ központi irodájában" főtér gr. Teleki Domokos-ház. HIRDETÉSI DIJAK: 1­0Uaftr hasábozott garapud sor ára, vagy annak területe 8 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön sztmu­tatik.­­ Nagy hirdetéseknél kedvezmények. .9 HUILTTÉR soronként, vagy annak helye 26 kr. Reclamok: hirfilzérbe soronként 1 irt. KOLOZSVÁR, JUNIUS 10. Fővárosi levelek. Budapest, jun. 8-án 187C. Kedves barátom! Két napig tartott erős bar ez után végre ma egy órakor eldőlt a székely alföld sorsa, Háromszék is megmaradt egy pár beszögelő részecske hozzátoldásával eredeti épségében. Három, sőt tulajdonképen négy indítvány feküdt előttünk: egyik a közigazgatási bizott­ságé, mely el is fogadtatott; másik Künte Jó­zsefé, mely Brassó vidékét Háromszékkel akar­ta összecsatolni s az egyesült megyék szék­helyévé S.-Szent-Györgyöt tenni; a harmadik Zsedényié, ki ugyancsak egyesülést óhajtott, de Brassó székhelylyel, végre a negyedik, Si­­monyi Ernőé, ki Zsedényi javaslatát azzal toldotta meg, hogy Brassó mint székhely to­vábbra is tartsa fen királyi városi hatóságát. E tárgyban igen szép beszédeket mon­dottak gr. Nemes és Orbán Balázs, de azt hisszük sem az ok sem Künte indítványa, ki nem vihetők, úgy hogy a törvényhozásnak csakis a három közül lehetett választani: vagy az eredeti szerkezet mellett maradni, vagy Zsedényi indítványát elfogadni, Simonyi mó­dosításával vagy anélkül. A megnyugtatást illetőleg kétségtelenül legjobb volt a miniszteri javaslatot elfogadni, mely mellett mind Brassó, mind Háromszék megélhetnek eddigi helyzetük szerint , de én bátorkodom azon véleményben lenni, hogy a háromszéki székhelyeknek szerintem nem elég­gé indokolt féltékenysége egy nagy előhala­­dást gátolt meg, mely a Brassó vidékén két­ségtelenül háttérbe szorított magyarságot meg­menti vala s mely Brassót egy szép magyar­­szellemű megyének szintén magyar szellemű székvárosává tehette volna. Hasztalan itten minden bölcsesség, mert itt a számok beszélnek. Több mint 100,000 magyar, kiket épen nem lehet a misera pelles­­hez számítani, szemben 7000 szászszal s 30— 40,000 románnal, oly számarányt s értel­­mességénél és vagyonosságánál fogva is oly erőt képez, melyet lehetetlen Brassó virilis­táitól félteni, mely határozottan inponálhat vala, a közszellemet illetőleg uj lendületet hoz be s magának Brassónak ép úgy előnyére vált volna, mint a magyar szellemnek és ha­ladásnak. Képzeljük csak e vidék összes köz­­igazgatását hazafias kezekben ; képzeljük Bras­só tetemes magyarságát (9000) egy értelmes nagy részben magyar tisztviselői karral ki­egészítve és támogatva, s be kell látnunk, hogy mindkét fél vesztett vo­la ugyan . Bras­só elvesztette volna német rajongását, Három­szék pedig székely közönyöségét, de csak a ha­za javára. De hát jó igy is, megél mindenik me­gye s a szegény Hétfalusiak is megkapják majd bajaik ellen az orvosszert más után. P. Szathmáry Károly: TÁRCZA. D­R. PAPP MIKLÓSTÓL. Engedjék meg lapom szives olvasói, hogy ne­­ány boldog napom történetét felelevenítsem, hadd iboroljak emlékeim között, s lelkem visszatérjen ég egyszer ama felséges tájakra, melyektől oly­­hezen tudtam megválni. Oly jól esik az est hüsében a pálmafák vében megpihenni, s álmodozni azokról, a kik essze elmaradtak, a­kiket olyan igazán sze­ttünk ! A dalos madár ott énekel a fejem felett, a lja a pazar pompájú virág-zőnyeg apró fénylő igazai ott zizegnek körülöttem, — de nem za­ir egyik sem, mintha tudnák, hogy kik felől ál-UiUUUUi* De mégis, valaki meglopja az éj csöndét, halk, könnyű, bátortalan léptekkel közeledik felém, hófehér piezi gödrös karjaival átöleli gyöngéden nyakamat, s megcsókol százszor, ezerszer, azután rám mosolyog azokkal a beszédes szép fekete szemeivel, a puha kis kacsácskák végig simítják égő homlokomat, befogják szemeimet, a midőn is­mét látni kezdek, akkor ott vannak mind a hár­man már, hármam ölelnek, hárman csókolnak s én mámoros leszek a boldogságtól. Azt álmodom, hogy az ód piczike gyermeke­im öleltek .... Aztán felébredek, é­s szemtől szembe áll velem a mi ravasz arczu beduin szolgánk, kezében lovam kantárszára,­int hogy üljek fel, —■ megyünk tovább, még messzébb azoktól, kikről álmodunk ... Mindig messzébb és messzébb ! Némelykor aztán elátkozom a mogorva tá­jat, melyen nem terem egyéb kőnél, az is csak azért, hogy hegy legyen belőle, melynek meredek oldalán alig van annyi sima hely, hova az én bölcs lovam letegye a lábait szépen egymás mellé. A nyeregből le lehet látni néhol nyolc­van öt mély­ségbe, elég egy botlás, hogy ló és lovas darabok­ra zúzzák magukat. Egy pillanatra megállok, lenézek a halál tor­kába. Az a mélység úgy hívogat, úgy csábít, elfe­lejtek egy perezre mindent, kéjelegni kezdek a halállal, a­míg aztán a vezető észreveszen, fej­csóválva egy biztató füttyentést hallat a lovam számára, s az az okos állat megérti, elkezd óva­tosan vinni odább, mind feljebb és feljebb, szik­láról sziklára. Ott aztán a tetőn elbúcsúzik a nap tőlünk, vagy épen ellenkezőleg: épen felragyog, s meg­­aranyozza a kopár szirtek gerinczeit. Ah­­­be fel­séges látvány, de hamar ki tud békíteni a kincs út sanyaruságaival ! Aztán változik egyet a táj, ott állok a Nílus partján, s bele­mélyed tekinte­tem az iszapos habok közé, úgy szeretném meg­kérdezni tőlük: merről jöttek, hol van a bölcsetek? A parton egész Cyprus, syeomor és pálma erdők, a pompás folyam párázatát megaranyozza a nap, a jég édes és balzsamos, s csak a délibáb hibázik belőle, — ah­­ha megjelennének előttem az én szép hazám ismerős hegyei, a mi bűbájos rónánk, rajta a kútágas, tetején a nagy semmiség­be belebámuló gólya, azt hiszem, megtelne a két szemem édes könyvvel, s engedném, hogy játszék velem a délibáb a meddig neki tetszenék, — azt hinném, otthon vagyok. És álmaimban visszatérek a szentföldre, látom Judea hegyeit, Jordán völgyeit, s a titokteljes holt­tenger habhegyei messze századok csodáit regélik el nekem. És én hallgatom mint egy gyermek, szomjas lélekkel, s szivem­ olyan túláradt a bol­dogságtól, hogy szinte félek az ébredéstől ! E helyeken kóboroltam én, e helyekről aka­rok írni, egészen egyszerűen, úgy a mint lelkem előtt áll e tarka zsibongó kép. Nyugtassa meg magát a t. olvasó, e leírá­sokban nem fogok terhére lenni pedáns pontos­ságú históriai, geographiai vagy épen archeológiai tudóskodásokkal. Én e képeket nem az előttem járók jól ismert naplóiból, hanem szívemből me­rítem. Lehet, — sőt bizonyos, hogy nem valami jó ízlésre mutat, ha az ember magamagáról beszél, — de előre bevallom, hogy én ebbe a bajba na­gyon sokszor bele fogok esni, mert én az esemé­nyek befolyása alatt éltem, jártam és keltem, sza­badságomban nem korlátozott senki sem, nem erő­szakoltam magamra a mások kedvéért azt, a­mi untatott, de nem is szalasztottam ki egy alkalmat sem, mely boldog szórakozást nyújthatott. Én mulatni s nem tudományos buvárlatokra indultam el ama messze földre, — a­ki többet keres e jegyzetekben a legegyszerűbb emléklapok­nál, az tegye félre bátran, mert bizonyosan untatni fogom; de a ki szíves lesz figyelmével megaján­dékozni, a ki nem reszed végig hallgatni az én ábrándos meséimet, az nyújtsa nekem karját, s engedje, hogy vezessem. A világ minden kincséért sem kívánom, hogy elhigyje valaki azokat, a­miket én mondani fogok, sőt ellenkezőleg : azt mondom, hogy a legbőveb­ben az fog cselekedni, ki szavamon akar fogni, s elmegy személyesen azokra a helyekre, a­hol én kóboroltam hónapokig. Ott aztán napnál világosabban kisülnek az én turpisságaim, — az én szegényes phantásiám­­tól megtisztulnak a valóság felséges képei. Ne higgjetek nekem. Én sem hittem az előttem járóknak, — ha mindent elhittem volna, talán sohasem pihentem volna meg a pyramisok árnyékában. És most, mielőtt kóborlásaim történetéhez fognék, engedje meg a szíves olvasó azt is, hogy bemutassam útitársaimat. Érdekes karavánunk volt, s azt hiszem, igen kevés embernek fog az a szerencse jutni, hogy kedvesebb társaságban élvezzen ilyen hosz­­szú utat. Negyedfél hónapig nem ismertük a politi­kát, a haragot, a viszálkodást, csak kölcsönö­sen becsülni, tisztelni tanultuk egymást. Huszonöt útitárs között senki sem volt, ki a másikat megsértette volna valaha. Jó kedvvel szorítottunk legelőször kezet, s igazán kényezve váltunk el. Ha valamelyikkel most évek után a véletlen összehoz, alig állom meg, hogy a nyakába ne bo­ruljak. Mintha mindenik testvéremmé lett volna. De elmondom, hogy ismerkedtem meg velük. (Folyt, köv.) A válságos napok. Válságos napokat élünk s a keleti kérdés­ben legközelebb döntő fordulat várható. A fontos hírek egész sorát hozta a távirda. A berlini „Prov. Corr.“ hivatalos jelentése szerint az északi hatalmak javaslataikat egyelőre nem köztik ugyan a portával, de azért ragaszkodnak azon czélokhoz, melyeket a berlini tárgyalásokban szem előtt tartottak. E czélok elérésére a hatal­mak újabb értekezleteket fognak tartani. Hol és mikor lesznek az értekezletek, azt a hiva­talos közlemény nem mondja, de hozzáteszi, hogy Sándor és Vilmos császárok a jövő hetet Emsben együtt fogják tölteni. Egyúttal a császár kívána­tára Bismarck herczeg is megszakítja szabadság­­idejét. Andrássy gróf szintén nem távozik uralko­dónk oldala mellől; igen valószínű, hogy a három kanczellár ismét személyesen fog egymással talál­kozni, vagy pedig Angliának régi terve, hogy eu­­rópai konferentia tartassák, fog elfogad­tatni. Egyelőre azonban valószínűbbnek látszik az, hogy az északi hatalmak vezérállamférfiai egymás között fognak egyetértést létesíteni. Másrészt a „Times“ azon nagyfontosságu hírt hozza, hogy a török kormány ismételve am­­nestiát adott a lázadóknak s kész nekik hat heti fegyverszünetet is engedélyezni,de természetesen nem úgy, mint a berlini emlékirat kívánta, mely tudvalevőleg azt ajánlotta, hogy a török sereg Slerczegovina hat városába vonuljon vissza. A porta jelen ajánlatában fentartja magá­nak a hadsereggel való szabad rendelkezést s Niksicset is el akarja látni élelemmel. A nagyve­­zír­e tervét már közölte az angol és franczia kor­mányokkal s most a lázadóktól függ, el akarják-e fogadni, vagy nem a konstantinápolyi kormány méltányos és békülékeny kívánságait. Azon hí­reket is megc­áfolták, mit ha a török kormány kebelében az új alkotmányra nézve lényeges né­zetkülönbség mutatkoznék Ellenkezőleg azt jelen­tik, hogy a kormány összes tagjai igen szabadelvű alkotmánytervezetben egyeztek meg. Egyebekben a lapok főleg Abdul-Aziz halá­lával foglalkoznak. Azt kutatják: öngyilkosság vagy gyilkosság forog e fenn, s a franczia politi­kai körökben csaknem általánosan gyilkosságnak tartják azt. A „Mon. Un.“, melynek Decares her­­czeggel összeköttetései vannak, nyíltan kimondja, hogy az exszultánt „agyonszúrták.“ A lapok ki­emelik, hogy Abdul-Aziz az új szultánnak már három nappal ezelőtt az írta, hogy egész vissza­vonultan akarja életét befejezni ; hangsúlyozzák továbbá, hogy keleten öngyilkosság fölötte ritkán fordul elő, s hogy Abdul-Aziz sokkal gyámoltala­nabb ember volt, semhogy öngyilkossá tudott vol­na lenni. Különben ezt a kérdést talán örökre sűrű homály fogja borítani. Annyi tény, hogy Mu­rád kormánya a gyilkosság gyanúját minden áron elhárítani igyekszik magáról. Az angol orosz viszonyokról a lapok még mindig olyan közleményeket hoznak, melyek a két kormány törekvései közt határozott ellentétre mu­tatnak, így például az elég megbízható „Moniteur Un“ ezeket írja: „Az ellentét, mely az orosz és angol politika közt létrejött, ma úgy látszik ál­landóvá kezd válni. Egy­részt azt mondják, hogy a szerbek azon jellemző magatartásukban, melyet a portával szemben elfoglaltak, orosz részről újab­ban bátorítást nyertek, másrészt bizonyos, hogy az angol kormány a herczegovinai török csapatok főparancsnokának pénzt bocsátott re­n­­delkezésére, mi­közben az angol hajók a lázadóknak szánt lőszer partraszálítását meg­akadályozták, s egyúttal hadiszereket hoz­tak a törököknek.“ A „Köln. Zig“ nak Berlinből kevetkezőket sürgönyöznek: „Értesült körökben azt hiszik, hogy Anglia komolyan folytatja hadikészülődéseit s ha Oroszország Konstantinápoly ellen akarna nyomulni, az angol haderőt találná útjában. A Középtengerre küldött hajók arra is ellátják le­génységgel, hogy szükség esetén a Konstantiná­poly előtt állomásozó török pánczélos hajóhadat csatakész állapotba hellyezzék ; minden eshetőségre kiadattak a parancsok.* Végül megemlítjük egy franczia lap azon hírét, hogy Murad szultán a csá­szári testőrséget, mely 21 gyalog, 8 vadászzász­lóaljból, 30 lovas századból s 16 ütegből áll.Her­­czegovinába akarja küldeni. A török hadseregnek ezen legjobb csapatai kétségkívül nagyjelentőségű változást idézhetnek elő a lázadás folyamában. Szerbia helyzete most igen sajátságos. Egy­felől azt látjuk, hogy Szerbia egész fegyverfog­ható népe ott áll a határokon, a kis államocska a legsúlyosabb fegyverzetet öltötte magára, más részről meg okvetlen be kell várni, hogy a hatal­mak mily állást foglalnak el a legújabb esemé­nyekkel szemben. Szerbia igen pórul járhatna a hadüzenettel, ha az izolált Oroszország nem me­hetne segítségére. Risztics tehát apró fogásokhoz folyamodik. Azt akarta, hogy Milán tartson nagy szemlét a sereg felett, s f. hó 8-ára menjen egész táborkarával Zoprijába. Ez az ár­tatlan mulatság pár napig eltarthat, a hadipárt belenyugszik, és azután .... akad más ürügy a halogatásra, tisztul a helyzet egyik vagy másik irányban. De az ilyen fegyveres békét a kimerült Szerbia nem fogja soká elbírni; ha Oroszország pár nap alatt nem mond döntő szót, Szerbia be­­leugrik az örvénybe, mely aztán igen végzetes le­het ránézve. Kolozsvár határának csa­pásai. Alólk­ottak, felszólittatván hatóságilag azon kártékony állatok meghatározására és természetük megismertetésére, melyek városunk határán a ve­g) E gazdaközönségünket szerfölött érdeklő jelentést az „Érd. Gazdá“-ból veszszülk át. A világ vége. Mult esztendőben a farsang vigalmai előtt, Hüeneburgban az a hír kelt szárnyra, hogy elsü­­lyed a világ. Doktor Zachariás Piper Colmárból volt az első, ki e kellemetlen hírt legelsőbben elterjesztette; úgy olvasta a „Sántító Hírnöké­ben, a „Tökéletes keresztény"-ben és ötven más naptárban. Zachariás Piper kiszámította, hogy húshagyó­kedd éjjelén egy üstökös fog alászállni az ég­ből, öt millió mértföld hosszúságú farkkal, hogy farka egészen forró vízből fog állani, s ez elbob­j­­a majd a földet, leolvasztja a legmagasb hegyek­ről a havat, a fákat megöli, az embereket elpusz­títja. Igaz, hogy egy tiszteletreméltó Popinot nevű párisi tudós később azt írta, hogy az üstökös mindenesetre el fog jönni, de farka csak könnyű párák képződése, s hogy amiatt senkinek sem

Next