Magyar Polgár, 1876. január-június (10. évfolyam, 1-146. szám)

1876-04-22 / 91. szám

x. Mol/am. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Egész évre..................................16 ft. — fer. Félévre ..................8 , — , Egy negyedre............................. 4 , —­­ Egy hónapra ........................ I ,50 , £ SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. Kiadóhivatal : A ryeenmi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. /g Teleki Domokos-ház. Ej--------------------------------------------------------------­HIRDETÉSI DIJAK: 6 Ötször hasábozott garaond sor ára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik.­­ Nagy hirdetéseknél kedvezmények. 91 -dik szám. Kolozsvárig 1876. szombat, április 22. MÁGIÁÉ POLGRE POLITIKAI NAPILAP. NYILTTÉR dorimként, vagy annak helye 8i kr. kirfüzérbe soronként 1 frt. Reclainok: KOLOZSVÁR, ÁPRILIS 21. A kolozsvári nemzeti szin­­ház jövője. Évek óta tanúi vagyunk azon küzdelem­nek, mely színházunk fentartásával jár, előt­tünk áll a közel­jövőben az a nap is, midőn színházunk vezető nélkül fog állani, ha a mos­tani intendáns visszalép, és a színházi vá­lasztmány még­sem gondoskodik arról, hogy lassanként az intézetet olyan helyzetbe hozza, hogy aggodalom nélkül nézhessen sorsa elé. A kolozsvári nemzeti színház 15 ezer frt subventiót élvez a királyné ő felsége kegyel­méből. Ez összeg jó segítség az igaz, de még­sem elegendő arra, hogy biztosítsa színházun­kat, mert évek óta nagy deficitek mutatkoz­nak, a leggondosabb gazdálkodás mellett is, é­s ha ez így tart, senki sem fog a veze­tésre ajánlkozni. A legfontosabb okok követelik, hogy a bu­dapesti nemzeti színház után Kolozsvárit legyen a legerősebb drámai társulat, mely a legkitűnőbb erőket gyűjtse maga körül a vidékről. Ez csak úgy érhető el, ha színházunkat a kormány megmenti nyomorúságaitól s megtoldja a 15 ezer sub­­ventiót még tizenötezerrel, s ad egy 50 ezer forintos kölcsönt részlettörlesztésre kamat nélkül. Tudom, hogy nehéz időben emelek szót színházunk érdekében,­­ de azt is tudom, hogy ha a meglevő bajokat most nem orvo­soljuk, intézetünk elveszti mai je­lentőségét, s oda sülyed le, a­hol ma az aradi és debreczeni színházak vannak, melyek­ben a vállalkozók kétségbeesett harcrokat vív­nak a mindennapi kenyérért is . A kolozsvári színházat fentartani nem­zeti érdek. Ezt nem kell hosszasan magya­­rázgatni senkinek, a kormány is jól tudja; ám de ha a színházi választmány nem fogja fáradhatlanul szorgalmazni a meglevő és szaporodó bajok orvoslását,­­ a kormány ba­josan fog önként nyújtani segélyt. A budapesti nemzeti színház , mely nem sokkal jobb drámai társulattal ren­delkezik, aránylag, mint a kolozsvári, 160 ezer forint segélyben részesül, s épen most kapott 140.000 frt kölcsönt. Hogy lehet kí­vánni is, hogy itt 15 ezer írttal nyomorog­jak egy nemzeti intézet ? A választmány kezében vannak az ada­tok, melyekkel bőven indokolhatja a segély­kérést. Ne halassza ezt évről évre, — mert minél későbbre teszi, annál nehe­zebben fog czélt érni. Nem fog minden alkalommal egy bankár akadni, a­ki magára vállalja majd a deficitet, mint most teszi Korbuly. Egy színházbarát. — A „fegyház“ és­­börtönbüntetésről a jelenleg vita alatt álló kérdésről Holtzendorff ta­nár egy Tauffer Emilhez írt levelében igen határozottan nyilatkozik. Holtzendorff tekintélyé­nél , a kérdés közérdekű voltánál fogva érdekes­nek tartjuk annak közlését. A levél magyar fordí­tásban igy hangzik: Hotel Austria Gries, Bozen mellett ápr. 13. A magyar jogügyi bizottság tárgyalásairól szóló s az ön szívessége folytán nekem megkül­dött hírlapi tudósításokat figyelemmel olvastam. Beteg gyermekem fölötti aggodalmaim között is irok önnek s röviden bár, elmondom, hogy mint gondolkozom a vitás kérdés felől. A­mint ön engem ismer, tudhatja, hogy pusztán elméleti szempontok előttem keveset nyom­nak a latban, ezért azon főleg gyakorlati indoko­kat, melyek a magyar kormányt a „börtönbünte­tés“ megtartására indíták, nagyobb horderejűek­­nek tartom, mint az ellennézetbeliek által felso­rolt érveket. Azon feltevésben, hogy Magyarország nem bír különös okokkal, melyek arra kényszerítnek, hogy a bűnügyi politikának általánosan elis­mert elveitől eltérjen, részemről elhibázott­­nak tartanám, ha a magyar büntetőtörvényjavas­latból a „börtönbüntetés“ kihagyatnék. Téves dolognak tartom azt hinni, hogy a törvényhozás a büntetés egy és ugyanazon nemé­nek hosszabb vagy r­ö­v­i­d­e­b­b időre terjedő kiszabása által, a nép jogi öntudatának eleget bír tenni akkor, midőn a különböző bűntettek megfe­lelő jellemzése forog szóban. Akkor, midőn a nép történeti és fajbeli múltjához képest, a büntettek egyes nemei között maga is különbséget tesz, a belcs törvényhozó ezen különbséget el nem töröl­heti. Sőt ellenkezőleg, általános igazság gyanánt ki lehet mondani, hogy a büntető törvény becse és értéke első­sorban nem az elméleti és logikai következetességtől, hanem főleg attól függ, hogy a büntetési tételek mennyire felelnek meg a nép jo­gi öntudatának. Az időleges különbség 1 évi fegyházbüntetés és 5 évi fegyház­büntetés közt valóban nagy, de ezen időleges különbség még­sem képes pótolni azon különbséget, mely két különnemű büntetés közt létezik akkor, midőn a nép szokva van ah­hoz, hogy a büntettek különbsége a büntetések különbségében is visszatükröztessék. A büntetési nemek sokszerűsége a kezelés nehézségeiben találja természetes határát. Önma­gában véve bizonyára csak előnyös, ha a bírónak a büntetések többféle neme áll rendelkezésére, mert ez arra kényszeríti a bírót, hogy a bűntett­nek benső minősültségével s a bűn­tettesnek személyes körülményeivel számot vessen. Ha a büntetésnek csak egy neme van meg­állapítva, s ha ez a maximum és minimum tekin­tetében széles határok közé van utalva, ez min­dig a bírói önkényre vezet. A „birói önkény" elnevezés helyett, igaz, szívesebben használtaik a jobban hangzó: „birói bölcs belátás“ (prudens judicis arbitrium) elneve­zés, de ez a dolgon nem változtat. — Legjobb igyekezetem daczára, eddig nem sikerült kitanul­nom azon határozott szabályt, melynek a relatív büntető törvény alkalmazása tekintetében Német­országban uralkodnia kellene. Azon, az új kornak talán mellőzhetlen, de sajnálandó iránya, mely a büntető bírónak a bün­tetés kimérésénél majdnem határtalan teljhatal­mat akar adni, csak az által válik némileg elvi­selhetővé, ha a büntettek alapkülönbségeihez ké­pest, a szabadságbüntetéseknek különféle neme ál­­lapíttatik meg. Ha például két bensőleg különböző bűntett egy és ugyanazon időre terjedő „fegyházbünte­téssel, avagy bár különböző tartamú, de mégis „fegyház“-büntetéssel súttatik, ez esetben a nép a büntetésben nem lát egyebet, mint a bírónak ala­nyi nézetet, s ily m­ódon az egyes bűntett saját­­lagos súlyossága iránti felismerő tehetség a nép között lassan kint kivesz. A népnek e megkülön­böztető tehetségét gyengíteni én saját részemről törvényhozási hibának tartom. Kiváló nagyra­becsü­léssel Dr. Holtzendorff Ferencz: TARCZA: Moliére nemcsak a legnagyobb vigjátékíró a franczia irodalomban, de általában e drámai faj legtökéletesebb képviselője, kit meg nem haladtak soha, ő oly igazán festi a jellemeket, oly élethí­­ven adja az eseményeket, hogy a közönség egye­sül a színészekkel, ezekkel érez, beszél és így ezek egyesüléséből létrejö egy oly egység, a­mi­lyenre Aristoteles még nem gondolt. Moliére egy mágikus, ki elvarázsolja a színpadot, a színészt, és az életet adja elő. — Ezért mondá St. Beuve, hogy Francziaországban mindenféle dicséretet ha­mar megunnak, ha dicsérik a n nagy századot*, vagy a „nagy Corneillet“, ha elmondják XIV. La­jos dicsőségét, vagy hogy Boileau maga a józan ész, Levigné maga a kecs, csakhamar beleunnak a dicséretbe, de Francziaországban Moliéret dicsér­ni nem unják meg soha. Moliére Párisban és pedig Paris közepes közepén, a St. Antoine külvárosban, a St. Honoré utczában született (1622), ott, hol született Boileau, Beranger és annyi valódi franczia genie. Atyja ud­vari kárpitos volt és 14 éves koráig ő is ezt a mesterséget tanulá. Volt egy nagyatyja, ki szerette a színházat, és őt gyakran vitte el oda. De ekkor Párisban csak két színház volt, egy a Hotel J­our­­gogneban és egy a Hotel d Argentban. Nagyatyja az előbbibe vitte kis unokáját, ki abban szereti meg a színművészetet.­­ Ezután iskolába adták a jezsuitákhoz, hol tanulótársa volt: Chapelle, a ph­i­­losophes, Renault a költő, és Conti herczeg, ki ké­sőbb hatalmas pártfogójává lesz. Chapelle tanítója a híres epikureus filosofus , Gassendi volt, ki lát­va Moliére tehetségeit, tanítványa mellett oktató és ebből magyarázható az ki, hogy darabjaiban több helyen, szemben a divatos Dartes­us-tanokkal, epikureus nézeteket fejez ki, így a „parány és­­anyag” gyakran fordul elő színműveiben, a­­Mi­santhrope“-ban pedig van egy passus, mely Luc­­retiusra emlékeztet. Moliére, kinek családi neve Poquelin volt, és ki csak vándorszínész korában vette fel az általa híressé tett nevet, melyet kü­lönben egy szerző már előtte viselt, Moliére — ismétlem — az iskolában nagyon komoly tanulmányt tett. De eredeti természetét nem tagadható meg és ezért írja Chapelain róla, hogy :Ebben a fiú­ban van komikum, meglehetősen tud latinul, és még jobban tudna, ha kigyógyulna a bohókásságá­­ból­. Pedig ez a­­scurrilité“ lett hires darabjainak forrásává, ez génjeje. Iskolái végezte után XIV. Lajos szobalegényévé lett, ki soha sem fogadta ugyan a familiaritásába, mint mondák, hanem egy­szerűen udvari bohóczának tekinté; mert semmi­féle sejtelme soha nem volt Moliére nagyságáról, annyira, hogy Scaramouche-al mérte őt össze és különben sem szereté a független nagy szelleme­ket. Neki csak a hízelgés tetszett, azt szerette, hogy 22 éves korában a­­világ legnagyobb­ kirá­lyának len kikiáltva egyik darabban és ő maga is járta a ballettet. Azonban Moliére oly ellenállhatatlan vonzal­mat érzett hivatása iránt, hogy atyja ellenzésére Páris külvárosaiban vándor színészcsapatot alkot és az általa alapított „Illustre theatre“ ban meg­kezdé működését; azután vidékre megy és itt 13 évig él kalandos, vándor színész életét, megfor­dul az ország minden részében, úgy hogy most a tudósok mohó vágygyal nyomozzák a jegyzők fel­jegyzéseiben és más okmányokban az egykori ván­dorszínész útján és már eddig is sikerült sok té­ves adatot rektifikálniok, így nem áll, hogy ügy­véd lett volna és be van bizonyítva nejének szár­mazása. Azután újra Párisba kerül és megnyeri színtársulata számára a Palais Royalt, melyben a színházat azelőtt, alapítójáról , „Theatre Cardinal“­­nak nevezők. Kezdetleges volt még ez is, a­mint általában helyesen jegyzék meg, hogy „a szép da­rabok vannak Francziaországban, a szép termek Olaszországban.“ De a Palais Royalban állandóan megmaradt Moliére és ebben adatta elő klassikus darabjait; ő maga vitte azokban a főszerepet, mert kitűnő vígjátékjátszó volt; a természettől is adománnyal birt erre: szép növésű, hajlékony tes­te, mozgékony arcza, erős fekete szemöldöke és szép hangja volt. Fellépett tragoediában is , de ez nem sikerült neki. Mint színigazgatónak sok vesződsége volt az udvarral, a tudósokkal és versenytársaival. Mindenkivel szemben önállóságot, függetlenséget tanúsított, így, midőn az udvari testőrök, a régi szokás szerint, ingyen akartak be­menni színházba, a fényes motquetásokat kitiltá; ezek erővel rohantak egy este­be, Moliére nem veszte el hideg vérét, tiltakozott az erőszak el­len, bátorítá színtársulatát az ellenállásra és más­nap­ panaszt emelt a királynál, ki is vitte, hogy azután fizettek az udvari emberek is belépti jegyet. — Szerencsétlen volt családi életében és ennek mély nyomai látszanak darabjain, különösen Al­­ceste alakján. Érdekes kérdés az, hogy milyen hatással volt környezete és különösen az udvar, vígjátékai fejlődésére? Hiába akarnak e tekintetben XIV. Lajosnak érdemeket tulajdonítani, ő semmi érzék­kel nem birt Moliére valódi tehetsége és nagysá­ga iránt. És az az anekdota, hogy a király iránti való tiszteletét, az udvaron ezek megszégyenítése végett, azzal akard tanúsítani, hogy ő maga szol­gált fel egyszer neki csibét az asztalnál, a­mely csibéből Nisard épen olyan híres dolgot akart csi­nálni, mint a­milyen IV. Henrik tyúkja, na­gyon valószínűtlen. Mert honnan került ez anek­dota? 150 évvel ezután írta meg Campaine asz­­szony, ki azt áldta, hogy hallotta atyjától, a ki hallotta nagyatyjától. A forrás gyanús. Mert ha csakugyan megtörtént volna ez esemény, nem fel­­tehető-e, hogy Boileau megénekelte volna azt. Pe­dig ő mélyen hallgat. Különben is az udvari eti­quette nehezen engedte volna meg XIV. Lajosnak, hogy ilyes valutait tegyen Azonban a tény, hogy mi­dőn Tartuffe előadása megtiltatott a kanczellár által és Moliére e miatt az udvarnál panaszt tett, annak előadását, az utolsó felvonás kivételével, melyet csak 50 év múlva lehete előadni, megengedte a király. De nem áll az, hogy midőn az előadást megtiltot­ták, Moliére a színpadon megjelent volna és így jelentette volna: „A kancellár úr nem akarja, hogy a darabot eljátszuk.“ Mert Moliére valódi ragaszkodással viseltetett színtársulat­a iránt és en­nek érdekeit nem koc­káztatta volna ily gondat­lan szóval, a színtársulatában hét személyt helyet­tesített, a többek közt volt színész, rendező, igaz­gató, szerző egy személyben. Barátai voltak Boi­leau, Racine. Ellenségei a jezsuiták, jansenisták, és bigottak egyaránt. De anyagilag jó viszo­nyok közt volt, 30 ezer livre évi jövedelme fényes kastélya volt. És ezeket iró és szinész társainak mindig rendelkezésükre tartá. Boileau, Lullier, Chapelle otthonosak voltak nála. Egy jel­lemző adatot tartott fenn Demarrest, melyet Racine fia is megerősít. Egyszer az irók és ezek közt Chapelle fél részegen, életuntságból el­határozzák, hogy öngyilkosokká lesznek. A Szaj­nába ugranak, de a parasztok megmenték őket; ekkor Molére, legelőször is a parasztokat szidja meg és kergeti el, azután barátaihoz fordul, ezeket szidja „gazembereknek, önzőknek a kik őt nem is hívták, nem akarák részesíteni, az öngyilkosság dicsőségében f­elszólítja őket, ha már tervüket végre akarják hajtani, tegyék azt együtt, még­pedig jól megfontolva, másnap reggel. Ebben megegyeztek. De reggelre mindenik kijózanodik és mást gondol, így menti meg őket. Még jellemzőbb adat az, hogy tanítója min­denkép le akarta beszélni a színi pályáról, de ő oly ékesszólással védelmezte azt, hogy épen ta­nítója változtatott véleményt és felcsapott szí­nésznek­­ az ő csapatába. A vígjátékirodalomban teljesebb, változato­sabb író Molerénél nincs. Az ő művei majd a tragoediáig szárnyalnak fel, mint a Tartuffe és Misanthrope, majd egész a bohózatig mennek. Különösen első darabjai, melyeket, még vidéken adatott elő, idetartoznak. Azután vannak hősi és komikus pásztorvígjátékai. De ezek közzé nem tartozik a „Docteur amoureaux“, melyet nem is ő irt, hanem Calonne, ki Moliére neve alatt adta azt ki, mintha egy régi kéziratát feltalál­ta volna, úgy, hogy a kéziratot ki '* '. ? a színháznál. Az egész hamisítás.­gi közül némelyek a vígjáték-ballet kombinácziót. A bécsi tárgyalásokról. A bécsi tárgyalásokról amint azok szombaton állottak, a „N. P. Jour­nal“ a kö­vetkező híreket közli: „A vámtarifa-kérdésben részben létrejött a megegyezés, bár a legfontosabb tarifatételek füg­gőben maradtak , de a közös vám visszatérítése tár­gyában lényegesen közeledtek a nézetek. Tudva­levő dolog, hogy a vámhatáron a fogyasztási adó­kat a közös vámpénztárból fedezik. Magyarország 30%-kal, Ausztria 70%-kal járul a visszatérítés­hez. Magyarország, mely a kivitelben távolról sem részesül 30% kal, tetemes károsodást szenvedett. A magyar miniszterek a károsodás kiegyenlítése végett azt követelték, hogy Ausztria fizessen ál­talányt. Az értekezlet folyamán a következő javas­lat merült fel: A fogyasztási adók a kivitt áruk után ezen­túl is a közös pénztárból fedezendők, de a vissza­térítéshez Magyarország ne az eddigi 30%-os, ha­nem ennél csekélyebb arányban járuljon. Ez az új arány még nincs megállapítva. A különbözet ezen új hányad és a quota hányad közt Magyaror-­szág javára esik, kiegyenlítéséül azon kedvezőtlen viszonynak, melyben hazánk a fogyasztási adóval terhelt czikkek kivitelében részesedik. Nem tud­juk, hogy ez-e ama közvetítő javaslat, melyről több ízben szóltak és a­mely semleges oldalról eredt, de annyit tudunk, hogy e módozat elfogadására már a múlt hét végén sok kilátás volt, aránylag legtöbb engedményt Magyarország e kérdésnél ka­pott és így e kérdés alkalmasint nem sok nehéz­séget fog okozni. A fogyasztási adók kérdésében sehogy se si­került egyezkedési alapot találni. A magyar kor­mány általányösszeg megállapítását követelte, az osztrák miniszterek pedig elejétől fogva mindvé­gig amellett maradtak, hogy e kérdést a quota­­kérdéssel kapcsolatosan kell eldönteni. Azon ja­vaslatot, hogy provisorium alkottassák, mindkét fél egyhangúlag elvetette, így tehát az ellentétek minden közvetítés nélkül álltak szembe egy­mással. A bankkérdés egyelőre mellőztetett, a ma­gyar miniszterek már ráállottak, hogy e kérdés

Next