Magyar Polgár, 1879. január-június (13. évfolyam, 2-147. szám)

1879-06-10 / 131. szám

XIVI. évfolyam 131 dik szám Kolozsvártt, kedd, 1879. junius 10. POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELÜK: Egén évre.................................16 frt. — Félévre........................................8 frt. — Évnegyedre...............................4 frt. — Egy hóra....................1 frt 50. HIRDETÉSI DIJAK: OtMOr haaiWaoM itraoidKtr, .10 Minink 4n • «I. un NiionUuib * tövűn t am. Klsdw klrtaMa Ilii M kr. kaiOa —.n-n. iramii no uui kiln SS kr. UCLlSOt: _________HlihMMÜM »»»Mil 1 n__________ * .SlffV PrlgAr“ »fTM uiMkil in T kr. NSrMwll krfcIMM UilMtaril im UdMiil. kéOtl |M1 HtmiIMm Imin mm ktUWMi «I. HauaaJanaa kkdralak aaa Matat» .Itat» SZERKESZTŐSÉGI UTÓDA :­­ Lianaa-ayaaiaraa (havi a lag aaaUaal rt«.a ILMA iQnJ.att/M KIADÓ­HIVATAL . k C|—»a araaSa Üi»wli IrMi-lilaa, (kiér |r TMMJ I .kara aa iIUmUiI férni .k, alrSaMaak, ajün-ri aalkkak laMMbSSk.) KOLOZSVÁR, JÜNIU3 9. Novlbuár. A novibazári szandsákból karcáns hírek érkznek. Az ipeki, djakovai és*a­­zaji arnauták egy része ellentállani ké­szül az osztrák-magyar csapatok előnyo­mulásának. E szilaj, vad töredék és * békésebb lakosság között, — mely pár­tolja az occupatiót — közelebbről véres összeütközésre került a dolog, melynél 80 nmnnnta esett el. A megszállás ellen lázongók a ren­des török csapatokkal is öszeütköztek már. Az albán liga egyik csapata és a katonaság közt Rozsivál több órai harcz fejlődött ki, mely állítólag a porta ka­tonáinak visszavonulásával végződött. A megszállandó területeken az izga­lom egyre nagyobb mérvet ölt. Ipek, Dja­­kova, Rozaj környékén fölkelő táborok támadnak, a lakosság azon része, melyet a liga befolyásol, gyorsan fegyverkezik Naponkint újabb vérengzésektől lehet tar­tani. Konstantinápolyi hírek szerint a por­ta e fordulat miatt — mely egyébként nem jött váratlanul — szerfölött meg van ijedve. Hírlik, hogy kijelenté Zichy gróf előtt, hogy képtelen a rend föntar­­tására, • nem tudja a harczot foly­tatni Az osztrák-magyar nagykövet jelen­tést ten Andrássy grófnak az események­ről s a porta nyfiszkozst­ről Andrássy minden valószínűség sze­rint nem azzal fog válaszolni, hogy a zavargásokat a mi csapatainkkal foj­tat­­­ja el. Monarchiánk egyelőre még tétlen tanója lehet annak, a­mi a novibizári Szandrákban történik. Ha az arnauták közt vélemény-különbség támadt a meg­szállásra és a portával megkö­tött conventióra nézve, — s ha tet­szik nekik e théma fölött a maguk mód­ja szerint polémiába bocsátkozni fegyver­rel és karddal, — ám végezzék ezt a dolgukat egymás között. A magas portá­nak pedig tessék a saját területén, saját alattvalóival szemben tiszteletet szerezni oly intézkedéseknek, melyeket a szultán is megerősített s magáénak val­lott. Kár volna, ha mi egy töltésnyi pus­kaport s egy cseppnyi vért áldoznánk a lázongás leverésére. Nincs erre szüksé­günk sem politikai, sem tisztán katonai szempontból, legalább nőtt bizonynyal nincs. Bevárhatjuk bátran az időt, míg csa­pataink békés bevonulása minden oldal­ról biztosítva van. Az albánok felkorbá­csolt szenvedélye az első hevülések után kétségkívül csillapodni fog; elősegítheti ezt a porta erélyes eljárása is, mely köteles a nyugalmat bármi eszközökkel megóvni, ha nem akarja, hogy tekintélye és befolyása e területen a legkomolyabb veszélyeknek legyen kitéve. Be kell várnunk, míg a békés és harczias am­anták s a fékentartásukra első­sorban hivatott török katonák népen tisztába jönnek egymással. De monarchiánk ne nyúljon bele egy darázs­fészekbe, melytől tisstességes távolban tarthatja magát. Ha a mi az ügy mai állását te­kintve nem valószínű — a novibazári villongások oly fordulatot vennének, mely monarchiánk érdekét, csapataink bizton­ságát közvetlenül fenyegetné, ak­kor természetesen kényszerítve voltt az osztrák-magyar kormány, hogy tettleg föllépjen. De ettől ma még nyugodtan áthatónk. Különben, egy félhivatalos commu­nique szerint, a novibazári zavarok s a porta állítólagos kijelentése édes-kevés gondot szerezhetnek Andrássy grófnak. Ragaszkodik a conventióhoz, s az ebben megszabott előkészületek végrehajtása nél­kül nem fogja a bevonulást elrendelni A conventió értelmében előzetesen sza­bályozni kell mindazon kérdéseket, me­lyek az occupatiónál fölmerülhetnek. Az­tán meg kell egyezni a beszállásolás, a csapatok ellátására vonatkozólag egész részletesen s mikor mindez megtörtént, akkor tolatnak előre előőrseink a Látó­vonalig. Arra nincs ok, hogy az előnyo­mulás erőszakoltassék, az intézkedések elhamarkodtassanak. Nekünk nem szabad szükségtelenül vért és pénzt pazarolni, a porta pedig kaparja ki már egyszer a maga geszte­nyéjét a saját körmeivel a tűzből. TARCZA: Egy párbaj-történet. (Folytatás.) E távol világrészbe utazott John Ba­­ker, hogy itt képviselője legyen a liverpooli czégnek, mely a Rio Sacramento partjairól hozatta a bőrt, fagygyut és más terményeket. A mi két kóbor lovagunk épen nem esett kétségbe ez újabb csalódás fölött. El­lenkezőleg, erszényük állapotán nem aggód­vák, hogy hiábavaló panaszokkal töltsék az időt, bátran megragadták az eszmét, hogy tengerre sziltanák kerestek tehát indulósél­ba levő hajót s mert a tengerész mester­iben tökéletesen jártasok valának, csakha már találtak hajót, melyen szolgálatba lép­hettek oly kikötéssel,hogy Amerikába érkez­v­e, kötelezettségük megszűnik. Ötöd fél hónapig tartott az út, de vég­­ig megérkeztek s ez már oly siker volt, hogy szívből örültek rajta . Lavigne különben­­■ egészen fölvidult, mióta ismét a tengeren járt. Daycardot minden körülmények közt fen­­kított* boszuvágya ; az idei halászidényről ** igaz, le kellett mondania, de hát ez mel­­'*«88, a fődolog az, hogy kézre kerítse az ő angolját. Ezúttal nem volt nehéz & feladat, mert GPen a kiszálló helynél, a Rio Sacramento torkolatánál volt John Baker lakása. Alig szálltak partra, rögtön siettek John Baker háza felé s csakhamar szemtől szem­ben állottak ellenfelökkel, ki azonnal rájuk is­mert s amint megpillantotta őket, nem bírta elfojtani kaczagását. — Látom, hogy önnek jó emlékező te­hetsége van, szólt Daycard nyugodtan. Látom hogy megismert. — Meg bizony! felelé Baker. Önök azok, akik párbajt vívtak a sajt.. És ismét hangosan fölkaczagott. — Igen uram, a sajtos pisztolyokkal. Mi vagyunk azok s látom, hogy Ön még most is nevet rajtunk, szólt Daycard, elsápadva mérgében. — Persze hogy nevetek és még soká­ig fogok nevetni, folytatá az angol. — Me*gl**het, viszonzá Daycard egysz­e­­­rűen, de vészjósló tekintettel. — Ah! Apropos,hát többi barátaink,akik velem együtt segédek voltak, hogy s mint vannak ? kérdé Baker még mindig ingerkedő hangon. — Oh, nem épen jól, felesé Daycard. Hárman voltak. — Igen először Darmant, a­ki jó bará­tom, ámbár franczia. — Tudom, szólt Daycard nagy nyugalom­mal. Egy héttel a mi­, sajtos párbajunk után megöltem Darmant urat. — Megölte s kiáltá az angol elször­­nyedve. — Egy hónappal később szemben áll­tam Courtin úrral s őt is megöltem ; végre néhány nappal később megvívtam Jourdens úrral, a harmadik segéddel, ön elutazott, de ime megtaláltam, s önt is meg kell ölnöm.­­ No’s, uram, mit szól ön a sajtos párbaj kö­vetkezményeihez ? teve hozzá Daycard szik­rázó szemmel. — S­oo e miatt jött ide olyan messzi­ről ? kérdé Baker nyugodtan és minden meg­zavarodás nélkül. — Igen, e miatt, s megvallom, nem saj­­­nálom időmet. — Jól van, Daycard úr, tehát verekedni fogunk, dühösen, iszonyatosan, ha tetszik, amerikai módon. Addig is azonban legyen vendégem, téve hozzá udvariasan — Az nem lehet, uram, ön valóban derék és bátor ember, s szeretem, hogy ilyen emberrel van dolgom Szives ajánlatát azon­ban igazán el nem fogadhatom. — C­eleb-djé egészen tetszése szerint. Most már látom, hogy csakugyan azért jött,­­ hogy megöljön, s kár volna halogatni e mu­l­­atságot. Valóban, intra, hiába való dolog volna titkolnom, hogy ez a czélunk. És mi-­­után ön miatt már elmulasztottam ez idei halászmulatságomat, ön felfoghatja . . . — Hogy ön nem szeretné, ha hiába járt volna .. . Tökéletesen értem s egészen méltányosnak találom. Jöjjenek értem holnap reggel, rendelkezésükre fogok állani. Ezzel a két jó barát visszatért a ha­jóra, hol még le nem telt szolgálatuk. Tőlük kitelhető türelemmel várták a következő napot. John Bakert épen nem zavarta a két­ezer mértföldről érkezett dühöngő ellenfél látogatása, sőt, mint minden igazi angol, csak arra gondolt, hogy hasznára fordítsa e vá­ratlan találkozást, s a­helyett, hogy átkozta volna a Borsot, mely nyakára küldte ezt a­ két embert, nagyon örült rajta, mint valami szerencsés eseményen. Mint minden igazi angolnak, két fő tu­lajdonsága volt Bakernak is: állhatatos volt s épen ezért becsülte Daycard kitartását; az­tán meg volt az a gyakorlati érzéke, melyet ha bír az ember, nem fog bele semmibe, a­miből valami has­ra ne jenne. A mi ango­lunk pedig oly mértékb­e bírta e két tu­­j­donságot, hogy mintaképül szolgá­ltatott vol­na még saját hazájában is. A végzetes találkozás napjának regge­lén John Biker, ki szokasa szer­it korán haj­nalban kelt fel, nagy gonddal megtette ké­születeit a tervezett kirándmásra. mn­­t, mint megmondta ellenfelének, a pár­bajnak ameri­kai módon kel­ett történnie Nem­okára megérkezett Daycard is ba­rátjával. Igyancsak bámultak, midőn a sok élelmiszert látták, melyet az angol erre való zsákba berakott. — Ön talán mes­zire akar minket el­vezetni ? kérdé Daycard. — Úgy van Ön ismeri párbajunk fel­tételeit: az itteni szokás szerint fogunk verekedni. — Minthogy ön a kihívó, két­ségkivül az én jogom a fegyverek válasz­tása. . . . — Oh, ez nagyon természetes. — No­s tehát elmegyünk néhány mért­­földnyire, egy lakatlan, erdős vidékre s oda érve, mindegyikünk magához veszi puskáját és annyi lőport és golyót, amennyi zsebünk­be fér. Aztán kellő távolságban állást fogla­lunk és lövünk, a­mint tetszik. — Nagyon helyes, szólt Daycard. És jók az ön puskái? — Meg lesz elégedve, viszonzó Baker. Kétszáz lépésre lelövöm velük a fecskét s ha nem találom, nem a puska hibája, hanem az enyém. Arra figyelmeztetem, hogy a ka­kasa kissé nehezen jár, de mi lőtt egy­másra lövöldöznénk, ön majd gyakorolhatja magát fecskéken. — Oh, ön nagyon szives. És inkább szeretek egyenesen dolog ra térni, annal in­kabb, mert ha e fegyverek jól h­adamnk nem szükséges előbb kiprobi­g tni­ok­ majd in­g­­látja ... ön mez le-/ lepetve John Biker folytatá an­yará-atit : — Mi ithngy nagyon me­zbre menjünk, e­lőre elk'-.-zile tem az ételm­e­­rek t ; lóra rakjuk s a lovat mázunk v-z*-tjt­k, m rí meg kell jegyezn­i, hogy ina-t nem vszik ma­gammál. Konto- "kann vannak, hogy indiá­nn­aim meg ne tudják, mire ké­zülü­k. Raj­ta lehát, segítsenek, rakjuk fel a podgyászt a lóra Mindhárman buzgón végezték a mun­kát, a­mint Baker kijelölte. — Hát ezek az ásók mire valók ? kér­dó Lavigne, a­mint észrevette, hogy Baker három ásót is tesz a lóra. — Az ásók ? Hát nem érti ? Az igaz, önök nem ismerik az itteni szokásokat. Nos, megmondom. Itt az a szokás, hogy a vivő felek, persze a párbaj megkezdése előtt, mély és nagy gödröt ásnak, mely aztán az egyik­nek sírjául szolgál. Ezért vi­szük az ásókit. Ők legyenek nyugodtak, én mint házi gazda gondolok mindenre. — És most még egy po­hárka sherryt, aztán induljunk ! (Vége köv.) Figyelmeztetésül! MF* Lapunk mai szá­­ma kapható a Kiadó-hi­vatalban. Ara­d Kr. „Égj sió!“ ,a nemzetiségi kérdés állametnikai vi­lágításban* czimü röpirathoz. Irta: Kábdebó Ferencs. Nag­y-S­iebeni Schmiedecke bizománya. 1879.C­íme teljes czime azon 39 lapra terjedd rophat­nak, melyben szerző a szebeni Tageblatt ál­tal .überaus vernünftiger A m agyarnak* minő­sített dr. Persz Adolf állametnikai elméleteit megczáfolni vállalkozik. Mondjuk ki legele­jén, hogy e vállalat teljesen sikerült. Egész­séges magyar szellem, higgadt feligás, prak­tikus gondolatok, velős czáfolatok és szaba­don definitiók jellemzik e röpiratot. Kár, ho­l azon terjedelmes anyagot, mely nemzetiségi kérdés elnevezés alatt, írno­kot innen a Királyhágón oly közelről érde­kel — ha már hozzá fogott — nem dolgozta föl részletesebben. Hogy e hiány­szerző ál­tal öntudatosan követtetett el, az kétségte­­len, meglátszik ez abból, miszerint kissé hosszasan indokolja azon elhatározását, hogy egyáltalában ír és hogy épen ö ir, és meglátszik a sorok között végig húzódó szellemből, mely szerzőnek azon subjektív értelmét látszik sejtetni, mintha komolyan számításba venné az olvasó és kritizáló kö­zönség egy nagy részének eme chablopját:­­minek erre a szót vesztegetni?* Ügyes csatarendben fölállított tételei, s az­tán szűkre szabott bizonyitgatás ; talpra esett meghatározások, de aztán szófukar czáfolatok, eszes összehalmozása a nyers­anyagnak, de Prokrusteságyba szorított földolgozás ... mind azt látszanak bizonyítani, hogy szerző félt oly munkát teljesíteni, melyet némelyek fö­löslegesnek ítélhetnek. S ha félt, rosszul tette. Nincs könnyebb ítélet mint ez . .szót sem érdemel ,­ de nincs is ennél léhább ítélet. Ha már benne volt, nyakára kellett volna hágni e léhaságnak, s a keze ügyében levő tárgy fontosságához mél­tó mélységgel és­­részletességgel letárgyalni a kérdést. Nem azt akarjuk mondani, hogy könyvet irt legyen, telve akadé­mikus f­ej­t­e­g­et­és­s­el; az irodalomé válfaja nehezen illeszthető be gyorsan moz­gó időnk keretébe, n ép ezért nincs arra hi­vatása, hogy a politika, vagy társadalom, vagy kultúra napi kérdéseit megoldja, hanem azt szerettük volna, ha megmaradva az időszaki sajtó ezen formájánál, jóval bővebben kiterjeszkedik emez előttünk legfontosabbnak látszó kérdésekre: mi az oka a magyar nemzet és a többi nemzetiségek között fenforgó egymást meg nem értésnek? Mi­kép lenne ezen kalamitás e­l­­enyésztethető? Melyek a tényle­ges és melyek a jogszerű nemze­tiségi igények? Miért amazok egészben meg nem adhatók, s ki vannak-e emezek teljesen elé­gítve? Az egész munkán átvonuló gondos lo­gikai rend ; a túlőszinteségnek tulajdonítható kissé nyers, de mindig vonzó irály; a mé­lyebben rejlő eszmekörnek is könnyű felfo­gása és könnyed kezelése; tanúságot tesz­nek a mellett, hogy szerző némi hivatással állhatott volna egy hosszabb és tüzetesebb küzdelemhez is a sorompók közé. És ezt annyival inkább teheti vala, mivel tudomá­sunk szerint épen II.-Szebenben lakik; te­hát tanúja az orthodox eszmék fogamzásá­nak; közvetlenül érezheti azok lüktető ere­jének dynamikai hatását, megismerkedhetik az indító okokkal, a mozgó gépezetet észlel­heti tüneményeiben és változataiban egy­aránt, s így könnyen ráakadhat a góczpontra, hol emez erők kiegyenlítése, alkalmas esz­közök felhasználása mellett megtörténhetnek. Egyébiránt így is meglátszik művén a közvetlenség. Olvasás közben olykor hallani véljük, a mint szerző a szebeni sétány ár-­nyas gesztenye-sorai alatt valamelyik pensio­­nált Bezirksgerichtsrath-tal vitatkozik. Más­kor meg, mintha a Lesevereinben unta volna fölvenni a harczot, s otthon vigasztalta meg magát pennájával. De ,e közvetlenség épen előnyére van a röpivnek. Egy Szebenben lakó hazafi érlüktetése mindig tanulságos, mert abból, az ellentétek törvénye szerint, bizto­san megállapítható a diagnózis orthodox atyánkfiainak kórállapot felől. S midőn szer­ző nem olyat ért „e hon igaz polgára alatt, ki adókönyvecskével bizonyít állampolgári mi­nősége mellett, hanem olyat, ki hazájának múltja, politikai institutiói, traditiói és jogai iránt rokonszenvezik” , akkor rá­mutat a ha­zaszeretet azon fokára, melyet a szebeni ha­­zafiság barométráj­a megjelöl. Nem mi va­gyunk az okai, ha a tények e fokozatot olyan közel viszik a zérushoz. Ez nagy baj, és e baj okát fölismerni látszik szerző, midőn kijelenti, hogy „e ha­zában egyike a legnagyobb politikai és szo­­cziális szükségleteknek az, hogy a fajok, me­lyek annak kebelén élnek, egymást már va­­lahára ismerni tanulják.* Valóban szomorú, hogy e kis országrészben mennyire isolálva élnek a fajok, úgy társadalmi mint kulturális tekintetben. E pontnál még legkevesebb vád érheti a magyar embert, kinek gyermeke né­met szóra megy Szebenbe, Brassóba és Se­gesvárra, s itt megtanulja ismerni a szász és oláh szokásokat, erkölcsöket, társasági éle­tet, közszellemet és kultúrát, de kivált szász atyánkfiai többet tudnának az Amerikában megkísértett Tourier-féle Phalausterről beszél­ni, mint p. o. a székelyföldi viszonyokról. Mintha csak két külön hem­isphürán laknánk . Pedig nemzetiségi torzsalkodásaink egyik legfőbb forrása e visszás körülményben leli magyarázatát. Hibásak e helyen első­sorban az iskolák, hol hamarább megtanuljuk a pré­selt lábú mandarinnék házi szokásait, mint azon nagy tanulságú tényt, hogy a szász faj vagyonosságának, szorgalmának, rendszerete­­tének és tisztaságának miért legfőbb ténye­zője a szász­ asszony? És hibás az időszaki sajtó, melynek hasábjain gyakrabban találko­zunk a bokhszai missionariusok koldulgató egyházfejedelmeivel, mint a zilahi vagy ba­­lázsfalvi oláh nemzeti congressus viselt dol­gaival! Hasztalan akar­uk mi egymást igno­­rálni, mert a tények vaskö­vet­kezete­séggel fejlődnek a viszonyokból, és e tényekkel szá­molnunk kell a közélet terén. Minden lépés tehát, mely a megismerésre vezet, előttem­­ örvendetes jelenség. Ezért örülök e röpirat megjelenésének is, s ezért tartom azt napi irodalmunk figyelemreméltó hézagpótlójának. Igaz, hogy czirogatás közben csipked is, de én e téren a zsörtölődést inkább sze­retem az indolentiánál, sőt a legszenvedélyesebb harczott is az agyonhallgatásnál. Elismerésreméltó lépés történt e tekin­tetben a segesváriak részéről, kik or­z. kép­viselőjük, a derék dr. Bacon, ügybuzgó és tapintatos kezdeményezése folytán, a magyar történelmi társulat idei közgyűlése előtt meg­nyitják vendégszerető hajlékaikat. Jó ideje már, hogy meglássa a királyföld idegen kultúrán táplálkozó intelligentiája, miszerint a nyugati nagy haladásnak nemcsak Norm­belgában van­nak bajnokai s hogy a szellemi élet nem szűnt meg Marcbegg-nél. És Teut­ch, a tu­dós szuperintendens, és Goosz az archeoló­gus, és Fabritius a történetbúvát ismerjék

Next