Magyar Polgár, 1880. január-június (14. évfolyam, 1-148. szám)
1880-01-14 / 10. szám
XIV. évfolyam. 10-dik szám. Egy számára kr. Kolozsvár, szerda, 1880. január 14 SZERKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL: Kültorda-utcza, nyomdaépület. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. NAPILAP. FŐTÉR, GRÓF TELEKI DOMOKOS-HÁZ. ELŐFIZETÉSI DÍJ: egész évre . . . 16 frt. ) évnegyedre • 4 frt — kr. félévre...................8 „ egy hóra . . 1 „ 50 „ Hirdetési dij: sora 5 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 80 kr. — Nyilt tér: sora 20 kr. 4 Kabarékok és piírton kívüliek. Tisza Kálmánnak az új évkor a szabadelvű párt nevében hozzá intézett üdvözlő beszédre tett nyilatkozata alkaiméból a P. H. eleinte szép csendesen veti föl a pártok egymáshoz való közeledésének szükségét, minthogy azon kérdések legnagyobb része, mondhatni mindeniket már el van intézve sigy a napirendről levéve, melyek eddig a pártokat elválasztották. Hejde kapott is nagyon az alkalmon egy kabaréklap, a „Magyarország“, mint a szenvedélyes vadász, ki a lövést, vagy lövés-félét rögtön felhasználja, hogy kedvencz thémáival kirukkolhasson. Fájdalom, kisült azonban, hogy a Lloydnak más volt a kiindulási pontja és más a Magyarországnak. A czél tekintetében is differálniok kellett tehát. Azonban mindenesetre jellemző marad, hogy mily ébren fülelnek a kabarék lapok minden bokorzörrenésre. Nem csoda hát, ha olykor, mint ez esetben is történt, bakot lőnek. A német lap azt fejtegette, hogy miután egyfelől a kormányon levő szabadelvű párt és másfelől a kabarék és párton kívüli pártok között a jobbára külpolitikai válaszfal elesett s most már, mint Tisza Kálmán is kijelente ús évi nyilatkozatában, túlnyomóan a belpolitikai kérdések tolulnak előtérbe és várnak elintézésre, a két utóbbi párt külön állásának a józan ész és felfogás előtt immár nincs értelme. Gondolják meg tehát magukat s térjenek vissza oda, ahonnan kiindultak: a szabadelvű pártba s hasznosítsák tehetségeiket, melyek amúgy parlagon hevernek, a köz javára. Nem így a habaréklapok: a „Napló“ és „Magyarország“. Ezeknek agyan tetszenek az új pártalakulás, de úgy, hogy a képviselőházi többség olvadjon bele a kabarék és pártnélküli kisebbségbe, így már elfogadnék az alkut. Mert hát igen kényelmes dolog is volna az: a mostani többség villáin egyenesen belecseppenni a piros bársonyszékekbe, kik ha így maradnak, a mostani pártkötelékekben, soha míg a világ oda nem jutnának, nem juthatnának, minthogy az eddig tapasztaltak után immár senki sem lehet kétségben az iránt, hogy az ország soha sem fog többségre emelni oly színtelen, programmtalan, néhány se hús-se hat-féle pártot, minő a kabarék és a párton kívüliség És kérdjük a „boszniai“ viták általános frázissallangjai, elmosódó, iránytalan, határozatlan, sötétben botorkáló szólásformáin kívül hallott-e valaki e pártoktól valami határozott politikai programm-félét ? Biz azt egy kukkot sem. Külön állásuknak tehát volna értelme, ha most, a külpolitikai kérdések szerencsés elintézése után programaiba szednék és forrasztanák öszsze eszméiket, ha vannak, az ország belorganisatiójáról. De ezt sem teszik. Nem is tehetik, mert más programmal, mint a Tisza kormány, nem állhatnának elő , még inkább dokumentálnák külön állásuk értelmetlenségét. Tehát mit tesznek? Várják az idők folyását s számítnak arra, hogy a vis inertiae taktikája olcsó szerrel eljuttatja őket vágyaik netovábbjához, a miniszteri tárczákhoz, mire — jámbor felfogásuk szerint — nem kell egyéb, mint szidni borúra-derűre a Tisza-kormányt, különösen pedig Tisza Kálmánt, a fő félelmetes mumusokat! Hiszen szép és becsülendő dolog volna az, ha őket politikai elvek és meggyőződés tartaná most is külön állásukban s e miatt utasítanák vissza a megtérést. De nem igy van. Van náluk és bennök egy emberi gyarló- ság, mely mint látszik, sokkal erőseb-, ben uralja őket, mint a politikai meg-, győződés, amelylyel nem bírnak, ők egyszerűen azért léptek ki a szabadelvű pártból, mert nem rokonszenveznek Tisza Kálmán vaskemény egyéniségével ; tárczát vállalnának ők szívesen akárki fiának kormányában, de csak nem a Tisza Kálmánéban. A személyes hiúság és ambitió akkora bennük, hogy nem tudnak nagyobb tekintélyt és tehetséget tűrni maguk felett, mint a minőnek magukat képzelik. Pedig hát nézzünk egy kicsit az utóbbiak szemébe. A „Magyarország“ a párton kívüli képviselők köréből egy nyilatkozatot közöl, mely öszpontosítván az említett német lap által fölvetett eszmét, azzal vádolá Tisza Kálmánt, hogy lenéz minden szaktudományt és ismeretet ■ bálványozza a dilettantismust. Hát ez a mily badar, ép oly oktalan beszéd. Akik Tisza Kálmánt közelebbről ismerik, jól tudják, mily ismeretekkel bir e magyar államférfi s hogy különösen 1875 óta, mikor miniszterré lett, mily rendkívül sokat tanult és tanul folyton. De látható ez Tiszának nagy tehetségén kívül minden beszédéből is, melylyel nevezetesebb és fontosabb kérdésekben felszólal. És aztán ne igen beszéljenek dilettantismusról abból a pártból, ahol Bittók vannak. Nagyra vannak igen a közjogi alapon álló pártárnyalatok kapacitásaival s azt hiszik, vagy akarják elhitetni, hogy azok nélkül már nem is lehet kormányozni Magyarországon. — Nagyra vannak igen, hogy sok szakemberrel bírnak, pedig bizony, az igazat megvallva, épen azon ellenzéki egyéniségek között, kik vezérszerepet játszanak, nem találunk egyébre, egy csomó dilettánsnál. Ott van pl. Simonyi Lajos báró, Bánhidy Béla báró, a fiatal Apponyi Albert gróf: várjon nem-é par excellence dilettáns emberek ! Van ugyan a párton kívüliek sorában egyebek közt egy nagy szakember: gróf Lónyay Menyhért. De hogy ez mennyire boldogította szaktudományával Magyarországot, arról tanulságos képet nyújt a zárszámadási bizottság jelentése az utóbbi 10 év gazdálkodásairól. Mentse meg a magyarok istene ilyen szakemberektől Magyarországot. Mindezt összevéve pedig azt mondják végül, hogy majd csak elkormányozzák Magyarországot a kabarék és pártnélküli ellenzékek szakemberei nélkül is. Mert ők bizonyára nélkülözhetőbbek Magyarországra nézve, mint Tisza Kálmán, kivált akkor, midőn most már valahára belügyeink rendbehozataláról van szó. Veridicus. a sajtó szövetkezete. A „Hon“, a „Pester Lloyd“, az „Egyetértés“ és „Pesti Napló“ —tehát Magyarország legtekintélyesebb közlönyei, és a többi is, valamennyi mind, e pillanatban tanácskoznak, módokat keresnek, hogy a Majthényi úrhoz hasonló senkik, a lefolyt ügyhöz hasonló semmiért, a közvélemény munkásait ezentúl ne terrorizálhassák. Jól teszik, mert az türhetlen állapot, hogy ne a bűnöst érje a bűnhődés, hanem a bűn felfedezőjét; hogy a társadalomnak egyik leghasznosabb munkása, saját mesterségének gyakorlását vérével legyen kénytelen megváltani; hogy ma, az egyéni — az egyesületi — és a szólásszabadság korában, midőn véleményét a közállapotok fölött mindenki nyilváníthatja gyűléstermekben és szabad ég alatt, magán társaságban és klubokban: épen a hírlapíró, ki napi történésze az eseményeknek, s alakba önti a véleményeket, a ki tehát reprodukálja a mozgalmat, s reflectál annak horderejéről, hogy a ki nem egyéb, mint képirója a történteknek, s tükre a középületnek, hogy épen a hírlapírót, pisztollyal, karddal, tőrrel, tehát nyers erővel gátolják meg azon hivatás teljesítésében, melyet részére törvényeink és a sajtószabadság nagy elve biztosítottak. A hírlapírók magas elvi álláspontra helyezkedtek, midőn épen a Verhovay ügyben gyűltek találkozásra, aki épen e napokban indított éles kíméletlen harcot saját kollegái ellen. E tény a magyarországi hírlapirodalom egyik kiváló dicsőségét képezi, mert azt bizonyítja, hogy hivatásuk nemes teljesítését személyes tekintetek nem korlátozzák. A tervben levő szövetkezethez, mely a hírlapírói függetlenség megóvását tűzte zászlójára, mi is teljes szívünkből csatlakozunk, mert reméljük, hogy a közfelháborodás e perczeiben sem engedik magukat túlragadtatni. Megmondjuk, mit értünk e túlragadtatás alatt. A hírlapíró kenyere, nehéz kenyér. Ott kell neki lenni mindenütt, véleményt kell neki mondani mindenről. Érte-e egyéniségét csapás, sújtotta-e családját veszteség, töltötte-e tanulmánya mellett álmatlan éjszakát, áldozta-e fel a dolgok megfigyelésére egész napját? ezt tőle nem kérdezik. Neki jó és rosz napokon, öröm és szenvedések között mindennap meg kell jelenni a fórum előtt, s mindennap ki kell tennie magát a közérzület sújtó vagy feloldó, dicsérő vagy megvető bírálatának. Ő nem önmagáé és nem családjáé, mint más kenyérkereső ember; ő mindenkié, ha ítéletet mondanak fölötte; és senki , ha védelemre szorult. De a folytonos lázas tevékenység, ez, örökös izgalommal járó hivatás nagy hatalmat is ad a hírlapíró kezébe, s nagy felelősséget ruház reá. És ha e nagy hatalmat nem mérsékli becsületes lelkiismeretességgel, ha e nagy felelősséget nem fontolja meg minden szavában, akkor a hírlapíró a legkárosabb és legveszélyesebb mesterséget gyakorolja. Most az ő szava olyan, mint a kilőtt golyó: nem állapodik meg, és futásában nem visszavonható, míg meg nem talált valakit, vagy valamit. Az ő kezében veszélyesebb a szó, mint máséban a kard ; mert a kard csak testet öl, de a szó a lelket öli meg, Ő egy és ugyanazon tárgyban, egy és ugyanazon személy fölött vádló is, biró is; s a mint agyában az ítélet megfogamzik, tolla és nyomdája már végre is hajtja azt. Épen ezért kötelessége elsősorban saját ítélete fölött a legszigorúbb bíráskodást gyakorolni. Az utógondolat nélküli teljes jóvátételnek mindenütt van helye, de ha egy hírlap valakit jó hírnevében — ártatlanul bár — megsebzett, azt egészen jóvátenni maga e hírlap sem képes többé, mert az ezer meg ezer olvasó között mindig akad néhány száz, aki csak a „roulit” olvasta ma, de a „helyreigazítást” már nem olvassa holnap. Épen ezért, ha a budapesti hírlapírók tervbe vett szövetkezetük által gondoskodnak a hírlapíró védelméről a krakélerekkel szemben, gondoskodjanak az egyéni becsület védelméről és a családi tűzhely védelméről a hírlapírókkal szemben. Gondoskodjanak oly természetű korlátokról is, hogy a hírlapíró csupán közérdekű tények fölött gyakorolhassa bírálatát; gondoskodjanak arról is, hogy a sajtó magatartása és modora ne ébreszthessen kételyeket a közönség hite és bizalmában, gondoskodjanak kellő szigorral az iránt, hogy a sajtónak a könnyelműen közölt hírekben, a hazugságban és a rágalomban nyilvánuló visszaélései érdemük szerint megfenyíttessenek. Ha mindezekről nem gondoskodnának, akkor nem tekinthetnék e szövetkezetet egyébnek, mint oly védelmezett leshelynek, honnan a mások becsületét számba nem vevő ripőkök, biztonságuk érzetében egész kényelemmel intézhetik orvtámadásaikat. És ne mondja nekünk senki, hogy a sajtó visszaéléseivel szemben elegendő korrektívumot nyújt az esküdtszéki intézmény. A jó hírnév: szüzesség, visszaadni többé nem lehet. Aztán nem minden visszaélés olyan természetű, hogy a miatta perlekedéssel járó zaklatásnak, idő- és pénzfogyasztásnak kitegye magát az ember. Hanem azért mégis visszaélés. A példáért nem kell messze mennünk. Közelebbről azt hozta egy lap, hogy „a gyöngéd férj” mielőtt meghalt volna neje, megtette a temetkezési intézkedéseket. E hírt persze jól feleresztve közli, hogy mulathason a publikum. Mire közleménye napvilágot látott, a hitves meg volt halva. Hogy ily körülmények között mily lelki állapotot idézhetett elő e szörnyszülötte az élzelési viszketegnek, az persze nem tartozik az íróra ! Egy másik példa. A napokban meghal egy jó reményű ifjú ember. Az általános közrészvétel azon hírrel véli egy lap fokozni, hogy e szerencsétlen ifjú az orvos által hullaméreggel inficiáltatott. Mindenki fölháborodik a kezdő orvos ellen, személyesen és alaposan járunk végére dolognak, és napnál világosabban bebizonyul, hogy az egész közlemény alaptalan , csupán sensationális hírhajháslat következménye. És most kérdjük, mi köze van egy újságnak ahoz, hogy mi történik a családi tűzhely legelrejtettebb zugában? Mikép teszi egy hitvestársát gyászoló férjjel szemben, brutalitását jóvá? És mit tett arra nézve, hogy ama kezdő orvos jó hite csorbítatlanul helyre álljon ? Ha elég könnyelmű volt, valakit jó hírnevétől, a kezdő lévén, úgyszólva pályájától megfosztani, van- elég hatalma hozzá, hogy kivétel nélkül mindenkit meggyőzzön arról, miszerint ezen eset nem „eltusoltatott", hanem a valóság az, hogy meg nem történt. Könnyű a gyanút fölébreszteni; nem kell egyéb hozzá, csak lelketlenség, de nehéz majdnem lehetetlen eloszlatni a gyanút, ha már egyszer befészkelte magát a kedélybe. Zongor. TARCZA. Egy Shakspere est a bécsi Burg színházban. Verőfényes, de csípős fagyos januári regg, a járdasorokon csikorogna az oda fagyott hó, ha azelőtt hetekkel már el nem hordották volna. A sétálókat, vagy az üzletvilág mindig siető-szaladó embereit semmi sem emlékeztető a télre, csak ez az ünnepélyes arczú, felkefélt kalapu fekete medvebőr gallérú komoly férfiú, ki egy díszes kocsi bakján ülve, fekete lovas- V*1 a bécsi burg-színház főbejárata előtt megáll, hogy egy selyembe bársonyba és egy szeprémbe göngyölt urhölgyet — a pezsgős palackból kipattanó dugó gyorsaságát is kigúnyoló fürge lakáj közveti 't'SZ^**Q' engedjen az elegáns járműből, melynek ajtajáról nagy aranyon kilenctágu korona ragyog egy fényes grófi címer felett. Irigyelt, kitüntetett, megtapsolt, de gús gyalog járó magyar művésznők minden felháborodás nélkül vegyétek tuomásul, hogy az a bizonyos asszonyság, A.8? előtte mélyen meghajt — szintén kepeit kalapu — ezüstös paszomántok a bele hajtókázott harisnyás inasnak csak'nyit mond: „Ein Uhr“ — nem más, mint ak V Burg-szinház első tragikai művész Tate Voller asszony-------ez s ez gróf. 1 óra a szomszédos Schweizer Hof *arf.n 11'et it’ a falapok szerint a Ppal. pénztár 9 órakor nyittatott meg, oyehat, mert Shaspere darabról van el . Jegyár felfogás szerint — még az ennyiSnan '8 zártszéket kapni, ígygondolkoztam én, nemcsak magyar, de egyszersmind szinész-felfogás szerint. — Bécsben az ácsorgás igen kellemes, minden lépten nyomon láthatni valami újat, meglepőt, szokatlant; elkezdtem tehát a szinlapot tanulmányozni. „Vierte Gesammt - Darstellung von Shaksperes englischen Historien.“ Tessék. Ezek a jó emberek históriákat adnak elő. Tehát még nem is dráma, hanem unalmas história. König Heinrich der Seehste. Elmentem nyugalmasan reggelizni, hisz a pénztár — a színlap szerint — esti 5 óráig nyitva lesz. Van idő elég. Hosszas elmélkedés után fölcsendeskedtem a lépcsőkön, végig haladtam a folyosókon. Egy lelket sem láttam. Nesze neked história. Benyitok a pénztárba. Tubák szinti aranyos frakkban egy úr az ablaknál hirlapot olvasott, a másik a pamlagon a lábát lógatta, egy harmadik összekulcsolt kezének két hüvelyk ujját forgatta egymás körül. Shakpere-előadás! História ! Az unalom, nem az életuátság volt láta , ezeken a paszomános urakon úgy elszoktak attól hogy megvásárló közönséget lássanak maguk előtt, hogy engem észre sem akartak venni. Nagy Kényelmesen előszedtem a pénzt s angolos phlegával, melybe némi szánalom is vegyült, megszólalok: „Einen Sperrsitz.“ A hüvelykező úr megszólal : „Schon vergriffen.“ Kétkedve néztem rá,Ámító, gondolom. Megyek a lábbillegelőhez: „Einen Sperrsitz.“ — Schon vergriffen. Nini, gondolom, ezek csúfolkodnak. Megyek a harmadikhoz. Ki sem várta beszédemet, hanem nyájasan azt kérdé, hogy nem értettem a másik két úr beszédét? Schon vergriffen. . — De hiszen most múlt tizenegy óra. — S aztán ? — Engedelmet kérek. Távoztam. A folyosón elmélkedni kezdtem a történteken. Furcsa, ezek az emberek nem akarnak nekem jegyet adni. — Vissza akartam térni és megjegyezni, hogy estére a bundámat nem viszem magammal, hogy fehér nyakkendőt kötök, szóval, hogy ismerem én a tisztesség szabályait, hogy ne vegyék rész néven az én divatellenes astragán kabátomat, melynek bozontos voltából csak téves informatiók alapján lehet muszka simpathiákra következtetni. Midőn igy elmélkedném, egy ur jön, benyit a pénztárba, s rögtön visszatér. — Elkéstünk. — Dehogy ! — De úgy! Nem akartam elhinni. Tizenegy óra, és Shakspere-história ! A szomszéd kávéház előtt azonban elhitették velem, hogy csakugyan elhistem. Mégse hittem. Meg akartam győződni és harmadkézből jó ráfizetés mellett kaptam egy karzati jegyet két forintért. — Föltettem magamban, hogy ezt a qualihealhatlan eljárást a kolozsvári lapokban szellőztetni fogom ; hadd legyen tudomása a főudvarmesteri hivatalnak arról, hogy a straganbundás embernek tizenegy órakor Shakspere darabhoz nem adnak jegyet. Indignatióval eltelve mentem este 6/8 órakor a színházba. A bécsi Burg-színház karzata magasabb mint a kolozsvári színházé, miután nem a harmadik, hanem a negyedik páholysor fölé van építve. E magasságból kifolyólag ára nem két piczura, hanem (a strogános embernek) két forint. Midőn helyemet elfoglaltam, csak ittott volt még látható egy-egy szál publikum. Természetes dolog, hisz Shaksperedarabot adnak. Elmerengtem magamban — s úgy tetszett nekem, mintha — Aradon volnék. Minő üresség, minő életunt nagyon is ritka közönség ! Merengésemben a színlapot kezdem részletes tanulmány tárgyává tenni. Íme a bécsi Burg színház nagy kapacitásainak névsora: Sonnenthal—VI. Henrik. Volter asszony—Margit. Gabillon— York herczeg. Mitterwurzer—IV. Eduard. Levinszky—Gloszter Richard. Hallenstein— Warvik. Krastel—Cliford. Gabillonne—Grey asszony. És több másod harmadrangú üstökös, kisebb-nagyobb fénynyel és csillogással, a szerepek nagysága és jelentősége szerint. Maixner, Baumeister, La Roches a művésznők közül egy nagy sereg tündöklő név hiányzott a színlapról; ezeket a „Jótékony asszonyokéban láthattam volna két nap múlva, de Salvini másként akarta, s egyelőre le kell mondanom a szerencséről, hogy e hírből ismert nagyságokat a karzati zártszék sor 97-dik székéről megbámulhassam. Míg én fönn magamban okoskodtam, Jenn Sulczer úr fölhúzta fehér keztyűjét, egy fekete rövid botot a kezébe vett, s elkezdte a levegőt szeldelni. Havvavicz fehérnyakkendős úr különböző hangszereket szólaltatott meg a karnagyi jeladásra, s midőn a hatalmas accordok hallatára körülnéztem a szinházban ember-ember és emberfő boritá el az egész nézőtért fenn, alant, középen és minden zugában a színháznak. Hallatlan csalódás. Megkérdem szomszédomtól, hogy mit adnak ma ? Bámulva nézett rám az előttem levő színlapra, melyet imént olvasom. Nem felelt, s én nem ismétltem a kérdést. Szomszédom meg volt győződve, hogy nem tudok olvasni, én pedig meg voltam győződve, hogy a darab megváltozott. Shakspere „história“ és zsúfoltház ! Hihetetlen. Nem is hittem, amíg a függöny föl nem lebbent. — Ni ni I Csakugyan Shakspe e VI Henrike. Ráismertem a szereplőkről, kik az első jelenést dominálták. De mégis úgy tetszett nekem, hogy valami kóklerség van a dologban. A Varga és Vakarcs által Fehérváry szerint készült spanyolgallérokat, obuigát barettokat, a boldog emlékű beczirker idői hatálódó gyikleseket, sehol sem láttam. — A burg színház művészei nem tudnak öltözködni. Hát azok a csipkék, szalagok, brosok, „strimfli-czipők“ hol maradtak? Miféle fésületlen szabályos schnekli nélküli fürtök azok Levinszky úr fején ? No meg a másik Gabillon ur az ő bokáig érő vörös bársony kilenczrétű prémes bekecsében, melyen nincs egyetlen egy flinzerli egyetlen paszománt? Csodálatos alakok, az ember kezdi feledni, hogy a sipházban van.• Ez pedig kellemetlen érzés. A szín egyszerre átváltozik, imént ódon lovag terem, most egyszerre sík csatamező. Egy spár szikla,nekilvadul, kiszalad a színpad közepére, s megáll ott a hol kell; az ódon lovagcsarnok falai pedig kiszaladnak. Megbotránkoztam. Minő kiszámított ravaszság, hogy mindezt oly zajtalanul végzik, hogy az embernek alkalma sincs egy egy kis ügyetlenségi intermezzoo nevetni, vagy a decorator urak esetlen tapogatózásán mulatni. Azok a bécsi urak nyilván azt akarják, hogy a Shakesperai darabon, ha mindjárt nem is tragoedia csak „história“ az ember nevetés és kedélye diskurálás helyett ügyeljen és élvezzen. De hiszen, gondolom, rajtam ki nem fogtok. Másképen vagyok én szoktatva, majd kapok én magamnak időtöltést. Krastel úr vont karddal berohan. Ez a Krastel úr talpig vasba volt öltöztetve. Nem ismerem a szabóját, de nálunk nem igen kapna kenyeret, ha csak nem szakítana a múltjával. — A vasember Hohenfels kisasszonyt akarja lenyakalni. Haragszik rá, mert fehér rózsaparti. Ez a Hohenfels kisasszony a Rutlandi grófot játszá. Boszankodtam rajta, hogy nő létére a férfiruhában sehogy sem akart nőnek látszani. Küldök neki egyfényképet, ő még fiatal, tanulhat, s majd meg fogja tudni hogyan öltözzék, de főkép miként fésülködjék a színésznő férfi szerepben, s miként illeszsze a föveget ne a fejére, hanem a haja tetejére, amint ez már nálunk országszerte szokás, Budapesttől Sepsi-Szentgyörgyig. — A viaskodás javában folyt, a szép kisasszony elesett. Hasztalan volt esdeklése, meghalt, a haldoklásán, vontalásán nem lehetett kaczagnom. Kényelmetlenül éreztem magamat. A história hatalmas alakjai elvonultak előttem. A viszály és pártdüh ádáz munkáját szem előtt végző, a kis Rutland fejét a várbástyára szegik, durvá harezo■ok megragadják a halottat, majdnem széttépik a levegőben, mialőtt kivinnék, gúnykaczaj közt koszorúzza meg a szívtelen Margit a síró Plantagenet, ki fia holttestébe mártott vértől piros kendővel kénytelen arcza verejtékét letörleni; a fékvesztett szenvedély dúl s magával sodor bűnöst büntelent — s a közönség néz megdöbbenéssel, feszülő figyelemmel, s a karzaton nem kaczag, nem mosolyog senki a színpadi vérengzés felett. Ez nem színházi időtöltés, nem komódia. Ez a jelenben visszaidézett múlt sötét századainak igaz, hamisítatlan tükre. História a nagy Shakspere felséges tollából. Elfeledtem, hogy színházban vagyok, sem a közönség, sem a színpad nem emlékeztetett rá. Levinszky és Volter voltak az est kimagasló nagyságai. Volter asszony, e lángelme, a heroinák eszméjének magasztos megtestesülése. Ahogy ő beszél, ahogy ő sír, átkoz, gúnyol, elmélkedik, fedd, vagy daczol, azt leírni lehetetlen, utánozni képtelenség. . Tagadhatlan, hogy a Burg kitűnőségei sokkal magasabb színvonalon állanak, hogysera az én bírálatom őket megközelíthetné. . Egyelőre beszámoltam olvasóimnak a kis töredékkel, más alkalommal emlékeim tárházából más részletekre kerítem a sort. Mátrai SZEMLE: Bécsi delegationális körökből a következő rejtelmes hír szivárgott napvilágra: Szilágyi Dezső a delegáczióban interpellálni szándékozott a kormányt az orosz csapatmozgalmak iránt, de a minisztériumtól bizalmas felvilágosításokat kapott, melyeknél fogva mostanában az interpellácziót nem tartja se czélszerűnek, se szükségesnek. Egy másik delegátus az Italia Irredenta miatt szándékozott interpellálni, de ha■ontó tekintetek miatt ezt szintén abbahagyta. A delegátió különben jan. 20-án félbeszakítja tárgyalásait, a február végén befejezi azokat. Időközben az országgyűlés fog ülésezni. Őkog kormánykörökben még most sincsenek tisztában a felől, hogy a reformok útjára térjenek-e, vagy megmaradjanak továbbra is az akasztófa, a kancsuka és Szibéria mellett. Ez az oka, hogy a muszka félhivatalos levelezők erősen tagadják, hogy változás készül Oroszország belpolitikájában, más tudósítók ellenben, habár szerényen, azt állítják, hogy Suvalov belügyminiszter lesz és a harmadik osztályt a belügymisztériumba kebelezik. Muszka forrásból ovassuk továbbá, hogy az orosz kormánynak épen úgy szívén fekszik a berlini szerződés lelkiismeretes végrehajtása, mint másnak bárkinek. Az orosz kormány tehát Szerbiában sem sző cseleket ellenünk. Polyakov ugyanis merész vállalkozó, aki saját rovására több vasutat épített már Oroszországban, Romániában és Bulgáriában, de az orosz kormány nem pártfogolja őt. Szentpétervári hivatalos sürgöny alaptalannak jelenti ki azon hírt, hogy Moszkvában forradalmi felhívásokat fedeztek föl és több embert fogtak. Az egész hírnek az az alapja, hekutattak ugyan, de