Magyar Polgár, 1880. január-június (14. évfolyam, 1-148. szám)
1880-05-16 / 113. szám
VI. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: I ^sTORDA-utcZ A, NYOMDAÉPÜLET. KáTtel«®®* beküldött közlemények nem közöltetnek. ihitltn kéziratok nem adatnak vissza. ____ C^k 'rmentes tetelek fogadtatnak el. 113-dik szára. NAPILAP. hó ** Kolozsvár, vasárnap, 1880. május 16. KIADÓHIVATAL: LYC. NYOMDA ÉPÜLETE (Kukorda-utcza.) ELŐFIZETÉSI DÍJ: egész évre ... 16 frt. 1 érnegyedre félévre..............8 „ j egy bóra . 4 frt — kr . 50 „ Hirdetési dij: sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 80 kr. — Nyílttéri sora 35 kr. 1 A pünköst napja a keresztény táradalom megalkotásának ünnepe. S méltán nagy önnep, mert oly na®yszerü mű megalkotásának emlékét őrzi, mely SpZ a keresztény gondolkodás csak ailág teremtését hasonlíthatja. Valamint ugyanis, midőn a föld üres és puszta vala, a dolgok ele a Szentlélek műve. Hit, remény és szeretet leve azon háromszinű szalag, melylyel a föld lakói az egekhez fűződtek. Ily örök elvek és ily nemes érzelmek az ő isteni segélyével a szabadakarat elhatározásait és cselekvéseit üdvös czélokra irányozák és vezeték. Az önzés aljassággá vált. A közjó, a haza, az egyház, az emberiség, Isten ügye, mely ezentúl az egyetemes törekvést lelkesité. S e lelkesedés, mintmet még elválasztatlanul, rendetlenül, ha az égiek erejét öntötte volna a fölidomtalanul összevissza valának zavarj diekbe, csudákat művelt. A vértanukra, Isten lelkének kelle az Ősanyag fö- vére a keresztények magva, a vértanuk '' halála az emberiség örök dicsősége lett. E vérbe az ókor társadalma belefuladt, meghalt. E vérből és halálból új társadalom támadt föl. S ámbár sajnáljuk Hellas és Roma műremekeinek romjait, de sokkal szebbek és sokkal remekebbek azon erkölcsi művek, melyeket a kiélt és kihalt görög-római társadalom sirkantjai fölé az új, az életre való, a keresztény nemzetek emelének. Az emberiség legrégibb és legtermészetesebb erkölcsi intézménye a család. A férj és feleség összeköttetésének bensőségét az első családfő eme szavai elég világosan tanúsítják: Ez mostan csont az én csontomból és hús az én húsomból. Annak okáért elhagyja az ember atyját és anyját és feleségéhez ragaszkodik és lesznek ketten egy testben. De ez ősi, természetes, benső összeköttetést csakhamar meglazítá az érzékiség s ez által lealacsonyitá a feleséget, az anyát, a leányt, a szüzet, az emberiség felét, s vele együtt a fiút, a férjet, a családot s az emberiség másik felét is. De az isteni szellem, mely az egyéni gondolkodást, érzést, elhatározást és cselekvést újjá alakitá és megnemesité: az egyén bölcsőjét, a családot szétrombolva nem hagyhatta, kilett lebegnie, hogy melengető szárnyaiul életet ébreszszen benne , úgy, midőn az emberi társadalmat az egyénekben eltörpülés, a családokban förtelem, az államokban önkény, az emberiségben ellenségeskedés, a mindenségben lealjasodás lökte veszedelmes örvénybe, ismét Isten lelkének kelle leszállania, hogy ez örvényből kiragadja, átalakítsa és fölemelje. És e műve sokkal fenségesebb vott az elsőnél, mert az elsőben inkább az anyagvilágot, de ebben az errkölcsi világot alkotta meg. Az erkölcsi világrend okszerű gon-dolkodáson, nemes érzésen s indokolt szabadakarati elhatározáson és cselekvésen alapszik. Az okszerű gondolkodás kétségtelen igaz ismeretet, örök elveket, megdönthetően igazságokat téttelez föl. Mindezeknek megszerzésében az emberiség legnemesebb elméi kifáradtak volt. A végokok kutatásában s megállapításában kételkedés, aléltság, közöny fogta el őket el annyira, hogy midőn a világosság a világra jött, hogy minden embert megvilágosítson, kételkedve kérdezték Pilátussal tőle : Mi az igazság ? De ő, az út, az igazság és az élet, örök elvekre, megdönthetien erkölcsi igazságokra tanitván apostolait, általok az emberiséget igaz ismeretre vehette, s midőn ők a Szentlélek ere jével ez igaz ismeretet pünköst napján terjeszteni kezdették, lerakatta ve lök az uj erkölcsi világrend, a keresztény társadalom alapját. Az evangélium tanai, a legnemesebb erények virágait fejlesztették az emberiség jobbjaiban. Mértékletesség, józanság, tisztaság, szemérmetesség, szerénység, vidámság, tanulékonyság, szolidság és kegyesség rendezték a szív indulatait. Erősség, türelem, nagylelkűség, állhatatosság és kitartás edzették meg tetterejét. Igazság, őszinteség, nyájasság, bőkezűség, tisztelet, hála, kegyelet, alázatosság, engedelmesség szabályozták az emberekhez, vallásoság és ájtatosság Istenhez való viszonyait, jogait és javát oltalmazza. A végrehajtó hatalom nem zsarnokság, hanem mint Isten helyettese, kegyesség, oltalom, jótékonyság kell hogy legyen. Az engedelmesség nem szolgaság,hanem hűség és honszeretet, dicső erény, melynek fénye a késő unokák homlokán is sugárzik s lelkesítő példa végett megkülönbözteti azon családok nevét, melyeknek ősei emez erényekben tündököltek. A haza földje nem emléktelen sivatag, hanem szent föld az, melyet Isten egyházai diszesitenek, szent ügyekért viselt nagy dolgok és hozott nagy áldozatok tettek kegyeletessé, melyben a hosszú harcz alatt elhullt ősök, vagy a mindennapi munkában kifáradt elődök porai pihennek, kik boldognak óhajtott késő nemzedék reményében hunytak el. És noha hegyek és folyamok és tengerek és kényszerítő viszonyok által vont egyéb határok különítik el egyik országot a másiktól, mégis a keresztény társadalom, mint egyetemes isteni alkotmány, mindazon határokon túlterjed. Az evangéliumi örök elvek, azok szülöttei, a keresztény erények s azok gyümölcsei, a nemes törekvések minden népnek és nemzetnek, mely fensőbb hivatásra megérett, közös kincseivé lettek. S e legértékesebb, mert legnemesebb, kincsek a keresztény nemzetek között a pogány világban nem ismert testvériséget hoztak létre, mely ellen ugyan fölemelő fejét az önző politikai számításból sok tájakon fölizgatott nemzetiségi törekvés, amelynek azonban jövője nem lehet, ha csak az emberiség a Sionról hirdetett szeretet törvényének mindenki által érthető egységes nyelvét a bábeli zűrzavarral nem akarja tölcséresül. De ezen visszaesés már lehetetlen, mert a nemzetek erkölcsi érdekei már annyira összeforrottak, hogy csak azon nép számíthat jövőre, meg ez érdekeknek hasZnoS SZolgálatot tud tenni, vagy lagalább útjukban nem áll. De a mely nemzet a keresztény polgárosodásnak, öntudatlanul bár, ellensége, mint a fürj a sassal, nem állja ki a nemes versenyt, a meszsze kilátó bérczeket el kell hagynia, mocsárba, posványba vonul, bujdosik erdő folytán a földtekén hontalanná válik. Sőt egyes tagjai is keservesen nélkülözik azon előnyöket, melyeket a keresztény nemzetek testvérisége egymás fiainak nyújt. Mert csak előnyöknek kell mondanunk azt, hogy a meddig a mondá az elvet: „A mit Isten egybe kötött, ember el ne válaszsza“ ; ez által megerősítő és megnemesité a család kötelékét (mert hisz Isten kötötte egybe) s visszaállttá, sőt megszentelő a feleség, az anya s vele a férj és atya méltóságát, s a mennyire a gyarló emberi faj között lehetett, biztositá a családi társadalom szilárdságát, egységét, tisztaságát és díszét. Ily családokból, melyeket ő szentel meg s melyek az ő törvényein szerveződnek és azok szerént élnek, csak jóravaló nemzet s szeretetreméltó haza alakulhat. S valóban milyenséges a keresztény polgár fogalma hazájáról ! Törvényeit nem önkény alkotó, hanem keresztény polgárosodás elterjedt, az a hit fényével megvilágosított józan ál-ipar, művészet és tudomány minden kincsei nemcsak a honiak, hanem az iamférfiui bölcseség, mely midőn a közjót szándékozza, az egyén természeti idegenek számára is kitárulnak. Kézi ügyességre, nemesebb ízlésre, ismeretekre törekvő minden nemzetbeli ifjak távol hazákban, idegen népek között is közoltalom fedezete alatt járhatják pályájokat. Üzlet és kereskedés már nem a tér, hanem csak az idő határait számítja. A szegény, midőn munkája gyümölcseit a haza földje megtagadta, szorgalma után kenyeret szerezhet más, talán boldogabb tájakon. S az üldözöttnek, a menekültnek idegen földön is van, ki megértse panaszait. Ily testvériséget csak annak szelleme alkotható, aki mindeneknek Atyja. De minden csekélység, sőt semmi sem volna, ha az ember a többi teremtmény között őt megillető magasabb helyet önérzetesen el nem foglalná. Akik az embert csak physikai vagy chemiai szempontból tekintik, gyakran kicsinylően szoktak rólafuj társadalmat kelle fölépíteni: szólani. S nem csuda. Mert kik a is, igy szól. Tit. 3. 3. egykoron nagy világot alaposan ismerik, azok előtt valóban csekélynek kell lennie az oly kis világnak, minő az ember. De e kis világot, mint a hajnal csillagot, beláthatlan magasságra emeli föl a nagy világ fölé az ember erkölcsi méltósága. A teremtő szózata: „Töltsétek be a földet, és hajtsátok azt birodalmatok alá és uralkodjatok a tenger halain és az égi madarakon, és minden állatokon, melyek mozognak a földön“, az ember erkölcsi önérzetében élénk visszhangra talált, s midőn ezen erkölcsi fölényét érzi, belátja, hogy az Isten képe és hasonlatossága benne nem üres szólam, hanem valóság; mert ő nemcsak létezik, mint a kövek; él, mint a növények; mozog, mint az állatok, hanem okosan gondolkodik, nemesen érez, szabadon cselekszik is, mint az Isten, a tiszta szellem, ő tehát nemcsak a physikai, hanem az erkölcsi világrendnek is polgára s ennél fogva szent joga van ahoz, hogy az erénynek örök bálfiontt ad erény ha álomot, boldog hol.. .hatatlanságot tulajdonítson, igaz meggyőződése szerint, az egeket szentekkel és angyalokkal benépesítse, a kik közé ő is hivatva van, s a kik Isten házi népe lévén, égen, földön az anyagi és erkölcsi világrend teremtőjét Mi Atyánknak bizalommal nevezhetik. Ez a keresztény társadalom, melynek egyénei tévedhetlen hittel gondolkodnak, malasztos érzelmeket táplálnak, örökkévalóságra érdemes cselekedeteket végeznek. Ez, melynek családi szövetsége szent, Isten kötötte meg. Ez, mely a hazát isteni intézménynek tekinti. A különféle nemzeteket közös erkölcsi érdekek által testvéri szövetségben egyesíti s az egész emberiséget, mint Isten házi népét, bizalommal és szeretettel fűzi az égiekhez, magához a menyei Atyához. Még tervnek is isteni mű ez: mennyivel inkább isteni műnek kell ismernünk, mint valóságot?! És ez nem túlzott állítás, hanem kétségbe vonhatlan tény. Mert ha mindenkiről föltesszük, hogy ismeri azon művet, melynek létrehozásában fáradozott, akkor az apostoloktól s közöttük épen szent Páltól nem lehet megtagadni azt, hogy ismerték mesterét a keresztény társadalomnak, melynek alapjai lerakásában munkások valának, s melynek szent falai védelmezésében vértanúi halált szenvedőnek. Szent Pál pedig ime, mikép jellemzi a régi kort, melynek romjaira az Mi tagok voltunk és hitetlenek, tévelygők, különféle kívánságoknak és gyönyörűségeknek szolgálók, gonoszságban és irigységben élők, gyűlöletesek, egymást gyűlölők.“ Ez volt a régi, a megromlott kor. És ennek romjai fölé mily erő? mily hatalom? Ki alkotá az új kort, a keresztény társadalmat ? Megmondja ő, midőn folytatja: „Mikor pedig a mi üdvözítő Istenünk kegyessége és emberisége megjelent, nem az igazság cselekedeteiért, melyeket mi tettünk, hanem az ő irgalmassága szerint, megszabadított minket az újjászületés fürdője és a Szentlélek megújítása, kit bőségesen öntött ki ránk a mi üdvözítő Jézus Krisztusunk által, hogy megigazulván az ő malasztja által, a remény szerint örökösei legyünk az örök életnek.“ Íme, a nagy apostol Isten kegyelmének, Isten irgalmasságának, a Szentlélek ajándékának tulajdonítja, hogy az emberek a régi társadalom romlottságából kivetkőztek, új társadalomban, a kereszténységben szövetkeztek, p « reménye szerint, az örök élet örököseivé váltak. Méltó tehát, hogy a Szentlélek e nagy műve, a keresztény társadalom megalkotása emlékének ünnepet szenteljünk ; ama számtalan nagyértékű erkölcsi nyereményt, melyben az emberiséget részesítette, évről-évre hálás kegyelettel át- meg átgondoljuk ; azon irányt, melyben magán és társadalmi életünk halad, a keresztény társadalom nagy eszményéhez mérjük ; ha tőle eltértünk, hozzá visszajutni törekedjünk s végtelen szellemi és erkölcsi kincseit az utókorra romlatlanul áthagyományozzuk. Gladstonenak Károlyi gróf osztrák-magyar nagykövethez intézett levelét megelőző kölcsönös fölvilágosítások, mint a „Pol. Corr.” hivatalos communiquéja konstatálja, tisztán az angol miniszterelnök és Károlyi gróf közötti eszmecsere jellegével biztos. Hogy minő szellemben folytak azok, kitűnik Károlyi grófnak az angol miniszterelnökhöz május 1-én intézett magánlevelének ama pontjából, melyben az mondatik, hogy Károlyi gróf különös hálával emlékezik meg ama szívességről, melylyel Gladstone késznek nyilatkozott a nagykövet — tisztán személyes — óhajának megfelelni s a legközelebbi alkalommal vádjainak szelleme felől néhány megnyugtató és felvilágosító szót mondani, melyek a nagykövet állását és Ausztria-Magyarország közvéleményét bizonyára a lehető leg legkedvezőbben fogják befolyásolni. Dr. Ékes Károly: Lapunk jövő száma a közbeeső ünnepek miatt kedden délután jelenik meg TARCZA, Pünköst napján. (Románc) Szép tavasz volt, nyiltak a virágok, Szedegették eladó leányok . . . Szedegették, koszorúba fűzték, Barna lányka homlokára tűzték. Barna lányka, szép, miként a hajnal, Felmosolygó, vidám rózsa-arczczal. És ábrándos mégis, mint az álom, Mely szillemlik holdas éjszakákon, a Piros pünköst koszorús leánya,“ Hogyne nézne annyi szem reája . . . Nézi, nézi két falu legénye, Hogy ölelné dobogó szívére! . . Boldog ünnep! . . . milyen hamar vége. Esti csillag gyúladoz az égre. A legények koszorúját kérik, Virágival, szerelmit remélik. Beleszól a legények szavába, Távolerdők pásztor-furulyája . . . Í'gy szól, úgy sir az a fájó nóta : Mintha csak egy szív keserve volna. A leányka elfogódik, hallgat, Elveszité szive a nyugalmat — s amig elhal, elhallgat az ének : Törülgeti könyeit szemének . . . »Szeret engem a múlt pünköst óta, Onnét való e sok fájó nóta . . . te fúdd tovább bánatos nótádat: Koszorúmat elviszem utánad“ . . . Felszeghy Dezső Majális-évadban. — Csevegés. — A rajat május elseje fölvirrad, minéton töri a fejét, hogy miféle czim mulatságotde alatt lehetne egy istenes tenyészni a zöldben. Mentőt jobban megvisel a tél, és zárt levegő, annál inkább vonz a kikelet, és a mezők balzsama. Valóságos mohó falánksággal harapunk a zöldbe ? Nem, a szabad levegőbe ! Különösen mi: komor falak között penészetlen városi nép. Ha egy vidéki vásáros csütörtökön zöld füvet rakott saroglyával törtet a piaczra, oda oldalguok, hogy legalább egy kis mező illatot élvezzünk, életszint lássunk. Május elsején túl az a mottónk, hogy a majálisra i d e szenvedély még szeptemberben is tart. Mert nálunk az igazi majális legalább is augusztusban és szeptemberben van. Ami az előtt esik, az többnyire csak szárnypróbálgatás. Kivált május, melyről e mezei mulatságunk nevét vette, sokszor oly szeszélyes, hogy a hó első felére kitűzött majálist olykor júniusig is elnapoljuk. Úgy teszünk vele, mint az én öreg bátyám a kúrájával. Gyöngélkedett az öreg úr, s mind gyérebben fakadt arra a jóizű nevetésre, mely maga elég volt, hogy a legkomolyabb emberre is elragadjon. Végre, sok zsémbélés után, rávette a felesége, hogy kérje meg az orvost: adja vissza nevető kedvét. Az orvos praescribál, de kegyetlenségében utasításba adja, hogy ezzel a kúrával aztán nem fér össze a borivás. Az öreg megfordítva értette a dolgot, mert a hordó csak ürült — ürült, míg az orvosságos üveg ki se volt bontva. — Hát bátyám — mondok tréfásan, valahányszor vig deák korunkban társaságban felkeresők — csúfságból tart orvoságot a háznál? _ Nem én bizony, de holnap akarom kezdeni a kúrát: ma még érettetek iszom egy kicsit. . Az a „holnap“ pedig soha se következett be, mert az Öreg úr gondoskodott, hogy mindig legyen igyék, kinek a kedvéért Sub rosa legyen mondva , azért mégis meggyógyult, s most már — saját kedvéért iszik ! így vagyunk mi is az időjárás miatt májusban a legtöbb majálissal. Máról átteszszük holnapra. S addig teszszük, mig sok esetben — végkép leteszszük. Nem érdemli meg május, hogy nyári mulatságainkban megörökítsük nevét. Hanem ha már így van, azért hát csak éljen a majális ! Hogy születnek nálunk a majálisok ? Errre is elmondhatjuk, hogy úgy van most, mint volt régen.“ „nem Ezelőtt? — Egyet gondolt a társaság, a másik peresben teli volt a kas soha el nem repülő pulykával, kakassal, s egy-egy egész vidám karaván robogott ki a „Rózsakúthoz“, vagy a Postaberekbe. A czigányt se kellett még hosszas parlamentirozással oda fogni : még ő leste az ember lépteit, hogy megelőzzön, s a lombok között ő fogadjon. Aztán ettünk, ittunk gond nélkül, jó kedvvel, sőt ki is tánczoltuk magunkat úgy, hogy ma egy lakodalmán sem különbben. Ha pedig egy-egy egylet, vagy iskola firmája alatt ment a dolog, elég volt a hirt szélnek ereszteni, hogy urambátyám kötve se tarthassa otthon a feleségét, nénémasszonynak a beteg leánya is elmenjen. Nem kellett a czifránál czifrább meghívó, s azoknak ünnepélyesnél ünnepélyesebb széthordása. Molnár-féle pingált plakátok sem ámitgattak a falakon, még csak hirlapi reklámra se volt szükség: úgy elleptük az utakat a monostori erdő, vagy a Törökvágás felé, hogy az idegen valami ellenséges megtámadást gyaníthatott volna a nagy népvándorlásból. A főczél az volt, hogy mulassunk, hogy éljünk egy kis jó világot, mert még nem voltunk oda czivilizálva, hogy az ily alkalmat — ha jótékony czél érdekében is — megadóztatásra, a legújabb divat fényűzési czikkeinek bemutatására, s a költekezések versenyére használjuk föl. Emlékezem, hogy tanuló koromban legtöbb port vert föl a városon a ref. főtanoda majálisa. Igaz, hogy ebben oroszlán része volt annak a körülménynek is, hogy abban az időben ott volt a legtöbb ügyes deák, mind meglett emberek. Hiába valami reklám csak kellett akkor is ! A majálisok megtartását ősi szokás, — s a reformátusokat jellemző szabad szellem szerint — népgyűlésekben határozták el. összegyűlt az egész oskola: apraja — nagyja, s szónokaink előadásai végén egyhangúlag kimondtuk, hogy: — Legyen majális! Önkényt értettük, hogy — ha két hatalmas úr is úgy akarja ! E két hatalom mindig az idő, és a tanári kar voltak. Érintkeznünk kellett tehát e kettővel is. Rögtön megválasztok a monstre-deputácziót. A deputáczio aztán elment, először az idő uralmának itteni helytartójához , Brassai bácsihoz. Még pedig mindig korán reggel, mert tudtuk, hogy az öreg úr szereti, ha a fiatal ember őt, a legfiatalabbat utánozza, s jókor két, így már előre félig nyert pörünk volt. Beállitánk a múzeumkertbe Brassai bácsi kávéját főzte három lábú állványon azon oszlop közelében, melyen a híressé vált intés faketéllett: „Minden a szemnek semmi a kéznek !“ Szeszének fölszálló füstjével mintha tömi mezül akart volna isten szabad ege alatt, az üdén kelő nap tanúskodása mellett annak, a ki őt annyi — spiritussal áldotta meg ! Állásba vágtuk magunkat, s szónokunk kacskaringés mondókája utoljára is oda lyukadt ki, hogy: — Tisztelt tanár úr, vájjon jó idő lesz-e ekkor, s ekkor ? — Nézzétek meg fiaim a Naptárt ; abban az „időjárás“ rovatát én dolgoztam ki; egyebet most se mondhatok. _ De — bátorkodónk megjegyezni — a naptár sokszor (azt még se mertük mondani, hogy „mindig“) ellenkezőjét mondja annak, ami a valóságban történik. _ Hát „akkorra“ mit mond? Nézzétek ?— Akkorra bizony épen esőt mond. — Na hát akkor szép idő lesz ! készülhettek. Elmehettek. S mi e szép logikai következtetésre egész után hazafelé azon gondolkodónk, hogy vájjon meteorológusnak, vagy filosofusnak nagyobb-e Brassai bácsi ? Így az idővel tisztába jöttünk. Mert mi tudós orákulumunknak feltétlenül hittünk, miután jövendöléseiben igen ritkán csalódtunk. Akkor is inkább mi magunk voltunk csalódásunk okai. — Én megadom a feleletet — pontozatlanul. Tehetek én róla, ha az Írásjeleket rész helyre gondoltátok? Szóval, az öreg urnak még fiatal korában is mindig igaza volt. De hátra még a tanári kar ! Rendre kellett eljárnunk minden tanárt. ... , ,,, Ezt a nehéz missiót már délutánonként teljesítettük : jó ebéd után rendesen mindent rózsaszínben lát az ember, s erre alapítók mi is számításainkat. így biztosítók magunknak itt is már eleve a félig nyert port. Rendesen nem is csalódtunk. Mindegyik a legjobb reményekkel bocsátott el. Boldogult N. F. tanár, a kitől bizony sokat tanulhattunk volna, ha nem szeretjük oly nagyon az adomákat — az ily alkalmat se szalasztó el, hogy egy kis útravalóval földerítsen. — Jól van — mondá — én rajta leszek, de kérjük meg kollégáimat is. — Mindenesetre. Pár helyen már voltunk is. — Mit mondtak ? — Nagyon biztattak. — Csak úgy ne járjanak, mint az egyszeri pörös atyafi a . . . — Hogy? hogy? — szakitók félbe, füleinket hegyezve. . — A pörös atyafi eljárta a kir. tábla minden biráját, hogy ügyének megnyerje, külön-külön mindelik eget-földet ígért, de a szegény ördög pőre mégis elveszett. Erre aztán nevettünk volna, ha a vonatkozás oly fenyegetően frappáns nem lett volna. . . . De a mi szónokunk, jelenleg ugyanazon gymnázium egyik jeles tanára sem volt rest, hanem megmutatta, hogy ő is konyit valamit azadomákhoz : — Ha jól tudom, t. tanár úr, az adomának itt nincs vége. A szegény ember ugyanis, mikor a szomorú hirt megtudta, elkeseredésében e szavakra fakadt: „Bírák uraimok egytől-egyig mind becsületes emberek, hanem az a kir. tábla, az . . . ember“ ...) Erre aztán a boldog emlékű öreg ur akkorát nevetett, hogy mi a majálist , készpénz gyanánt szorítottuk a markunkban. . . S nem is jártunk úgy, mint az egykori pörös atyafi. És a mostani majálisok ? Megindítja két-három ember a kávéházban, vagy valamelyik olvasó egyletben. Besúgják a reportereknek, hogy másnap aztán ezek után tudja meg az egész város. Ekkor várnak néhány napot. Ha veszik észre, hogy egy kis érdeklődés mutatkozik; ha a kereskedő-segédek útján kimutathatják, hogy a boltokban arra az alkalomra már némi bevásárlások is történtek ; ha meghallják, hogy néhány család már össze is zördült a férj ellenállása, s a mindig győzelmes nő vágya miatt: akkor aztán kiadják a meghívókat, s ezekkel újabb fegyvereket szolgáltatnak a már egyszer legyőzött férjek kezeibe. — Látod édesem, magas a belépti dij. Vedd hozzá még a köntöst, keztyüt, * * * Mégis... a némát. Azt a lobogó lángot, melyet a pesti német színház kérdése fölszított — egyedül a „Magyar Polgár“ nem hagyta még kialudni. Hazafias szolgálatot tesz vele. A német tengert vagy lecsapoljuk, vagy belefutunk : tertium non datur ! Az a kérdés: van-e a magyar fajban még annyi életerő, hogy átsajátítsa az idegen elemet, s el ne veszítse tőle nemzeti jellegét? Arról van szó, hogy az új nemzedék magyar lesz-e, vagy cosmopolita ? Saját, nemzeti műveltséggel bíró, önérzetes polgára a magyar államnak , vagy idegen nyelvek emlőjén nagyranőtt korcs. Attól függ megmaradásunk: miként neveljük gyermekeinket? Nincs miért szépítenünk a dolgot: társadalmunk újabb időkben sokat romlott, nem bir többé a régi, szívós ellenálló képességgel. Ezt kell helyrehoznunk, míg nem késő. — Még nincs 200 esztendeje: Erdélyben a német szokás, német szó ismeretlen volt. A jó öreg Apor Péternél olvassuk, hogy „ab anno 1687. az, mely esztendőben az német legelsőbben bejöve, azokától fogva, minden esztendőben új új mód, avagy a mint az német mondja: Námódi vagyon. Az erdélyi régi szokások és rendtartások, az, kik voltak, elmúltának s újak származzanak. Az ország, régi együgyü, alázatos idejében való gazdagságából, e mostani kevély, czif