Magyar Polgár, 1883. április-június (17. évfolyam, 74-148. szám)
1883-04-22 / 93. szám
ni az angol terjeszkedésnek. és a békeszövetség által épp e két hatalom diplomácziai befolyása fog csökkenni, ami egyértelmű azzal, hogy Anglia érdekeit gyarmataiban és birtokaiban más európai hatalom nem fogja háborgatni. A magyar korona országai egyesített czimereinek, és az ország külön czimerének, magánosak és magán jellegű testületek, vállalatok és intézetek által való használhatásáról szóló 1883. évi XVIII.czikk életbelépése alkalmából azon elvi kérdés merült fel, hogy miután némely intézetek és vállalatok a törvény megalkotása előtt az ország czimerét vagy az országgyűléstől nyert engedély alapján, vagy pedig a kormány által a megerősítési záradékkal ellátott alapszabályaik értelmében használják, váljon ezekre nézve a törvény azon rendelkezése, hogy az ország czimerének használhatására a miniszterelnöktől engedély kérendő, s ezen engedély kiadásáért 50 frt díj fizetendő, jogszerűleg alkalmazható-e. Ezen kérdés eldöntése iránt, a törvény végrehajtásával megbízott miniszterek közt, a tárgyalás már folyamatban van. Az adófelszólamlási bizottságokba a törvényhatóságok által választott rendes és póttagoknak kell-e okvetlenül a törvényhatósági bizottsági tagok közül választatni. Ezen kérdést közelebb a belügyminiszter, egy hozzá intézett felfolyamodás folytán, olyképen döntötte el, hogy tekintettel az 1876. XV. t.-cz. 30-ik §-ára, melyben a törvényhatóságok által választandó adófelszólamlási bizottsági tagokra nézve azon korlátozás, hogy azoknak egyszersmind törvényhatósági bizottsági tagoknak is kell lenniök, nem foglaltatik, adófelszólamlási bizottsági tagokat oly egyének is megválaszthatók, kik nem tagjai a törvényhatósági bizottságnak. Az erdőbirtokokkal kapcsolatos kisebb iparágak megadóztatásának kérdése képezte tárgyát az országos erdészeti egyesület legközelebbi választmányi ülésének. A kérdés egy panaszképen benyújtott konkrét eset alkalmából került szőnyegre. A beadványban az illető erdőtiszt előadja, hogy azon uradalomban, ahol ő alkalmazva van, a földadón, általános jövedelem, községi, kórház és orvosadón kívül a házilag űzött mész- és téglaégetés után is külön jövedelmi adót róttak ki, sőt utolsó évben a tégla- és mészégető-kemenezékre még iparadót is vetettek ki, holott a két utóbbi -«** ■*** k~- " hogy a máskülönben nem értékesíthető fatermésnek legalább egy része ily módon felhasználtassék. A választmány ez eset alkalmából nem érezte ugyan magát illetékesnek lépéseket tenni, de kimondotta, hogy az erdőbirtokkal szoros kapcsolatban álló kisebb erdészeti iparüzletek igazságos megadóztatásánál szem előtt tartandó elvek tisztázását igen fontosnak tartja s óhajtja, hogy ez a kérdés a legközelebbi közgyűlések egyikén alapos megvitatás tárgyává tétessék. Országgyűlés. A képviselőház ülése április 18-án. A zárszámadási bizottságnak az 1881. évi zárszámadásokról szóló határozati javaslatánál felszólalt Bochkor Károly: T. ház! Méltóztassék megengedni, hogy, miután Madarász József t. képviselő úr a felmentés megadását c célzó ellenindítványt adott be, én a felmentés megadása mellett emeljek pár szót. (Halljuk!) Az állami zárszámadások, igénytelen nézetem szerint, három szempontból vehetők vizsgálat alá. Az első szempont a számszerű helyesség, a második a közigazgatási jogszerűség és a harmadik a politikai szempont. A számszerű helyesség és közigazgatási jogszerűség szempontjából az állami zárszámadásokat megbírálni, az 1870. XVIII. és az 1880. XLVI., vagyis az állami számvevőszék szervezetéről szóló törvényczikkek értelmében az álami szemszék van hivatva. Az állami számszék bírálatát és magát, az egész állami zárszámadást azután politikai szempontból megítélni a törvényhozás feladata és ezt a t. ház a maga részéről úgy szokta gyakorolni, hogy az állami zárszámadásokat külön napirendre tűzi s azok felett külön határoz. Ez azonban, t. hát, mint épen az előttem szóló t. képviselő úr szavaiból is kitűnik, tisztán csak formai dolog. Az 1870: XVIII. törvényczikk ugyanis az állami számvevőszék szervezetéről szólván, elrendeli, hogy a megelőző évi állami háztartás eredményeiről a zárszámadások a következő évi szeptember elejére, vagyis még a költségvetés benyújtása előtt a törvényhozás elé terjesztessenek. Tekintettel azonban arra, hogy az állami zárszámadások elkészítésére nagyon rövid e határidő és tekintettel arra, hogy Európa többi alkotmányos államaiban erre sokkal hosszabb határidő van engedve az állami számvevőszéknek, kérdem, mi lehet a czélja a mi törvényhozásunknak abban, hogy a zárszámadás elkészítésére ily rövid határidőt tűz ki? Nézetem szerint czélja az, hogy akkor, mikor a következő évi költségvetés a törvényhozás elé terjesztetik, egyszersmind a megelőző éviek állami zárszámadási eredményei is a törvényhozás és a nemzet előtt már ismeretesek legyenek, hogy így a következő évi költségvetés a megelőző zárszámadások alapján ítéltethessék meg a törvényhozás és a nemzet által. Ez, t. ház, így is történt. Amint Madarász I. képviselő úr is kifejezte: a következő évi költségvetést a pártok nézetükszerint Ter.t megelőző évi állami zárszámadás alappján ítélik meg, és ezen alapon foglalnak állást az államköltségvetés mellett vagy ellen. Más szóval, akkor, midőn a törvényhozás a következő évi költségvetés felett határoz, akkor, ha nem is lényegileg, nem is kifejezésileg, de hallgatag, a múlt évi zárszámadás felett is határoz. Mert megszavazta volna-e a t. ház a költségvetést, ha a kormánynak, megelőző évi politikája iránt bizalommal nem viseltetnék, és ha megszavazta ezt, ugyan minő ligica szerint lehetne megtagadni a múlt évre szóló felmentést. De van, tehát, mégis egy igen fájdalmas irányban értelme annak, hogy az állami zárszámadás külön tárgyalásra kitüzessék, és ez azon nem kellemes értelme a dolognak, hogy újból alkalom adatik különösen a napi sajtónak arra, — és ebben főszerepe van az ellenzéki sajtónak — alkalom adatik — mondom — világgá kürtölni, hogy Magyarország ilyen vagy amolyan deficittel kezd . . . Madarász József: Ellenkezőleg, igen sok a pénzünk! (Derültség a szélsőbaloldalon.) Bochkor Károly: Azt nem mondja senki, hogy nem küzd deficzittel, de a kérdés az, hogy minő az a deficzit? Igénytelen nézetem szerint — kis részben a pártok tusáját úgy fogom fel, mint a hazafiságban való nemes versenyt — rosz szolgálatot tesznek akár a sajtóban, akár más téren ezzel épen a deficit megszüntetésére irányuló törekvéseknek. (ügy van a joboldalon.) A zárszámadás ilyen tárgyalása, t. ház, sem az ellenőrzés hatályossá tételére nem folyván be, sem pedig annak más lényeges oka nem lévén, én czélszerűnek látnám, ha a t. ház, a maga idejében méltóztatnék gondoskodni arról, hogy e zárszámadás ne csak hallgatólag tárgyaltassék a költségvetés alkalmával, hanem a költségvetés megszavazásakor egyszersmind a megelőző zárszámadásra nézve is megadassák a felmentés a kormánynak . . . Madarász József: Előre, három évre! Jó lesz! Bochkor Károly: Nem előre, hanem amikor a költségvetés benyujtatik, akkor egyszersmind a megelőző évi költségvetés is letétetik a ház asztalára és egy tárgyalással mindkettő el is intéztethetik. Áttérve ezután magára a dolog érdemére, constatálom mindenekelőtt, hogy a zárszámadás teljesen a törvény értelmében van szerkesztve. Constatálnom kellett ezt azért, nehogy a következőkben valakit törvényszegéssel láttassam vádolni, konstatálnom kellett azért, mert épen azért, hogy a zárszámadás a törvénynek megfelelően van szerkesztve, az ebbe felvett adatok nem teljesen tájékozzák az olvasót és a t. lázat. Ennek oka az, hogy az államháztartás ekönyve nem az állam természetének megfeelő rendszer szerint vezettetik, hanem abban már említettem törvénycikk értelmében a kettős könyvvitel rendszere van alkalmazva, ezen rendszernek pedig alapelve az, hogy minden bevételnek egy ellentétes természetű menyyiség vagyis egy kiadás, és minden kiadásnak egy ellentétes természetű bevétel szolgáljon indokául vagy következtetéséül. Hogy ez nem így van, hogy ez az államháztartás természetének félreismeréséből származik, elég útoszt,ranrán arra utalnom, hogy az adózó azon személy- és vagyonbiztonságot, melyet az állam védelme alatt élvez, az állam viszont nem teheti kiadásba a szellemi és anyagi fejlődés előmozdítására szolgáló tőkéket, melyeket a polgárok rendelkezésére bocsát. De a törvény rendeli, hogy a kettős könyvvitel rendszere szerint vezettessék az állam főkönyve. E rendszer tehát megy a maga szabályai szerint. S mi ennek eredménye ? Az, hogy az államadósságokat, mint a deficitek fedezésére szolgáló összegeket, kiadásba teszi. A bevételeket pedig honnan származtatja? Származtatnia kellene az államhitelből. De hát az állam hitele nem számviteli tényező, mert az államkormányzaton, az állam egész történelmén és jövőjén, közgazdaságán alapuló e hitel és oly kevéssé számoltathatik el, mint előbb említettem, hogy nem veheti bevételbe a polgár a személy- és vagyonbiztonságot s az állam nem teheti kiadásba az anyagi és szellemi fejlődésre tett intézkedéseit. Mit tesz tehát a kettős könyvviteli rendszer? azt, amit tesz a magángazdaságban, melyek számára a kettős könyvvitel feltalálva lett, azt, hogy leltárt szerkeszt és az egész hiányt a leltárban levő értékvagyonból veszi, más szóval azon államadósságokat, melyekhez állam czímén a nemzet összes jövedelmi forrásait és az egész közéletét terhelik, szembeállítja az állam magánvagyonával, mintha azok ugyanazon természetű dolgok volnának. Pedig, hogy ez az államéletnek mennyire félreismerésén alapszik, legyen szabad csak arra hivatkoznom, mily fájdalmasan jajdult fel a nemzet közvéleménye akkor, midőn a 153 milliós kölcsön biztosítékául az államjószágokat kellett lekötni, midőn tehát az állam hitele az állam magánvagyonával lett mérve. És ime most, annyi idő múlva, Magyarország erkölcsi és politikai capitálisa révén Magyarországnak milliókat és milliókat bocsát a pénzpiac rendelkezésére, most az állami számvevőszék és mi magunk tesszük azt, hogy Magyarország hitelét magángazdasági mértékkel mérjük. Valóban, tehát, ez csak formai dolog, de olyan, hogy ha ellenségünk tenné ezt velünk, a legnagyobb indignatióval kellene ezen Magyarország állami háztartását annyira lealázó mértéket visszautasítani. De hogy számszerűit is kimutassam, hogy mennyire helytelen és milyen visszás következtetésekre vezet a nálunk alkalmazott kettős könyvviteli rendszer, még egy ecclatans példát említek. Az állami vagyon, mint a jövedelmi mérleg kimutatja, 1881-ben 70 millióval keresbedett, úgy, hogy még mint tiszta vagyonérték 34 millió maradt. No, tehát, ha államadósságaink egyátalán nem is szaporodnak, hanem közgazdasági okokból, mint ez tervben van, csak az állami jószágok adatnak is el, az állam tiszta értékvagyona oly mértékben leszáll, hogy a következő zárszámadásban foglalt mérleg passivákat fog felmutatni. Oly állapot, amelyben a magángazda a törvény értelmében csődöt kénytelen mondani. Ez az állammal szemben absurdum. Ezt köszönhetjük a kettős könyvviteli rendszernek, amely az állam életével szemben homlokegyenest ellenkező természettel biz atjatt.S- már most t- száz, magára a deficit tárgyaira. Ha felütjük az állami zárszámadás jövedelmi mérlegét, a 154. és 155. lapon ki van mutatva, hogy a 1,°/#-os aranyjáradék convertálása és a 4" ,-osnak kibocsátása alkalmából az államnak kerek számban mintegy 54 millió vesztesége van. De aki ismeri a járadék természetét, az tudja, hogy csak ennek kamataival tartozik az állam. Mikép lehet tehát az idei költségvetést ezen 54 millióért tőkével, mint deficittel megterhelni. Ennek kamatja a jövő évben befolyhat a deficit emelésére, de 1881-ben ebből egy garas sem .*»—* —»1—— írást elfogadni, melyet kiadója, Froben, összes iratai kiadhatási jogáért neki fölajánlott. Fölmerül ugyan már a XV. század vége felé a szabadalmak ügye Európában. Nagyon csalódnék azonban, ki e szabadalmakat az írók anyagi helyzetének megoldásával hozná kapcsolatba, mert azok csupán csak a kiadók javára szolgáltak. Maga a szabadalmazási ügy is voltaképen csak a cenzúra törekvéseinek szolgált takaróul. A mind nagyobb mérveket öltő vallási és irodalmi kontraverziók, melyek nem egyszer a szenvedélyesség legvégletesebb hangján szólaltak meg, sokkal több lappangó veszélyt rejtettek magukban a dynastikai érdekekkel szemben, semhogy ne lett volna indokolva a sajtóügyi viszonyok szabályozása. Ily körülmények közt állította fel Miksa császár a szent római birodalom összes nyomtatványainak főfelügyelőségét, melynek hatáskörébe és úgy tartozott a cenzúra kigyakorlása egyfelől, mint szabadalmak osztása másfelől. E szabadalmak horderejét nem szabad kicsinylenünk. Ezek vetették meg alapját némely virágzó könyvpiacz mai jelentőségének is, mint a lipcsei és frankfurti. E két városon — mondhatni elsőrendű irodalmi központon — kívül hasonló szabadalmakkal bírtak még Velencze, Nürnberg, Milano is. Francziaországban eleintén a királyon kívül a parlament, sőt a maga kiváltságos autonómiájában az egyetem is jogosítva volt szabadalmakat adni. De később itt is egyedül az uralkodó személyének lett föntartva e fontos jog. A szabadalmi rendszernél azonban mélyebb felfogását árulja el az Írói tulajdonnak a nürnbergi tanács 1623-diki végzése, mely az Írói művek utánnyomását kereken betiltotta. Gyakorlati jelentősége azonban ez intézkedésnek sem volt, s csupán helyi mozzanatokra lehetett mindenesetre jótékony hatással, épen úgy, mint Anna királynő 1740-diki törvénye, mely az írói művek sokszorosításának jogát 21 évig biztosította a szerző számára, a nélkül mégis, hogy e jog megszünhetetlenségét is elismerte volna. Végső lobbot vetett az udvari irodalom a weimari híres szellem-notteriában. Gutheék és Schillerék az utolsó költő udvaron azok voltak, kik a trón közvetlen pártfogása mellett ragyogtathatták szellemük fényét. Az ő idejükre esik az írói jog nemzetközi eszméjének ébredése, mire az alkalmat Anglia, Francziaország és Németország adta meg. Francziaország, Németország és Anglia a nyelvközösség által egy időben látták szellemi érdekeiket fenyegetve, amazok Amerika és Belgium, emez pedig Svájcz felől. Ha meggondoljuk, hogy minő óriási előnyt húznak e productivitásra kis kisebb tartományok a velők egy nyelvet beszélő nagyobb szomszédaik szellemi műveinek magukévá tételéből, úgy csakugyan nem lehet csodálkozni azon, hogy épen ők voltak azok, akik az utánnyomás szabadságának korlátozását a leghevesebben ellenezték. Hiszen megtörtént az, hogy Byron ezer előadást ért vígjátékát az „Our Boys“-ot, mely csak a legutóbbi időben Londonban utolérhetlen sikerrel adatott, de a melynek reprodukálása, az angol szokás értelmében, bizonyos határidőig más színházakra nézve tiltva volt, egy gyorsiró (shorthand-wolter) előadás közben egyszerűen lekapta s Amerikába küldötte, hol az élelmes yankeek nem késtek azt kinyommatni. Így esett aztán, hogy a kinyomatott mű kevés idő múlva Londonban is kapható volt,daczára a szerző fentartásának, ki művét csak kézirat gyanánt kívánta tekintetni. Az angol parlamentnek 1837—42-diki ülésszaka fordulópontot képez az írói tulajdonjog elmélete kérdésében. E parlament volt az, mely beható tanácskozás alá véve az Anna királynő által tett kezdeményezést, a szerzői jognak eddig 21 évre mért határidejét első ízben az író haláláig terjesztette ki. Újabb törvényhozási intézkedések bizonyos tekintetben ezt az alkotást is túlszárnyalták már, amenynyiben a jogot valamivel a szerző halálán túl is megnyujtották; de az 1837 —42-diki parlementi ülésszak emelkedett vitái, szakszerű beszédei örökre fényes adalékot fognak szolgáltatni a szellemi tulajdon kérdéséhez. Ugyanez időtájt a német szövetségi tanács is lépést koczkáztatott, az írói tulajdon megvédésében, s a munka kiadási jogát a szerző halálán túl a jogutódok részére tíz évig biztosította. 1845-ben már e jog harmincz évben lett megállapítva. Az 1810-diki napóleoni törvényhozás elégnek tartotta a sokszorosítás jogát 20 évre tenni a halál után, míg az amerikai egyesült államok 28 évet vettek föl (1831), oly hozzáadással, hogy ha az író özvegye ekkor még élne, a szabadalom tizennégy évre ismét megújítható. Érdekes lesz még megemlíteni, hogy Mexico 10 évre, az 1847-diki spanyol törvény 25, illetőleg 50 évre, az 1851-diki portugál törvény 30 évre, az orosz 25 évre, a svéd 20 évre, a szicíliai 30 évre szabja meg az örökösök tulajdonjogát az író halálán túl. Nálunk, mint tudjuk, 30 év, tehát állag egy nemzedék kora van erre nézve javaslatba hozva. Fontosabb ennél, hogy az 1852-ik márczius 23-iki franczia törvényt is magunkévá tesszük, tekintettel az idegen munkák plagizálásának vétségi jellegére. E pont előreláthatólag vitát fog előidézni és méltán, mert ily drákói szigor nincs indokolva akkor, mikor a plágium, igen ritka esetek kivételével, sem az egyik fél anyagi károsodását, sem a másik gazdagodását nem vonja maga után, nem is említve, hogy psychológiai momentumai a közönséges lopáséival teljességgel nem ugyanazonosak. Minden törvény helyes megértéséhez nélkülözhetlen azon körülményét ismerete, melyek közt azok létrejöttek. így a franczia törvény szigorát az a körülmény magyarázza meg, hogy a franczia írók saját productumaiknak túlságosan önző védelmére kívántak praecedenst alkotni. De ami a franczia irodalom hegemóniájának lehetséges, az nem föltétlenül szükséges nálunk. Nekünk nincs okunk elzárkózni a külföld elől, mi védhetjük magunkat a külföldi művekkel való elárasztatás ellen, de nem volna helyes politika megnehezíteni a külföldnek az irodalmunkhoz való hozzáférhetését. El lesz-e érve az előbbi kívánalom az új törvény által, még nem tudható. A fordításokkal való visszaélések szabályozása erre nézve kétségkívül czélravezető eszköz lehet, de tervezett alakjában még épen nem elégséges. Csaknem bizonyossággal lehet állítani, mikép a visszahatás elsősorban abban fog nyilvánulni, hogy a kiadók oly selejtes külföldi művek átültetéséhez folyamodnak, melyek iránt senkinek sem fog eszébe jutni igényt támasztani. Írói tulajdont védő javaslatunk megalkotásához kétségenkívül bizonyos pressiót gyakorolt a franczia írók utóbbi időben több ízben tanúsított erélyes és testületi fellépése Daudet Alfonz jelenleg is perben áll egyik kiadónkkal, regényének nem jogosított kiadása miatt. Belőtt félreérthetlen szavakban adott ittléte alkalmával kifejezést megütődésének azon eljárás felett, melyben nálunk külföldi írók műveit részesítik. Tagadhatlanul igaza volt Utóbbi időben épen ezért azt a gyakorlatot vették be a franczia írók, hogy valamely itthoni ismerősükre ráruházták műveik magyar kiadásának jogát, aki aztán e felhatalmazó alapján azonnal közbeléphetett, mihelyt illetéktelen fordításon történt kísérlet. Volt tehát ez után némikép gondoskodva a regény-rrrodalom védelméről, de annál kevesebb a hr. MAGYAR POLGÁR. (93. sz.) 1883. April 22.