Magyar Polgár, 1883. április-június (17. évfolyam, 74-148. szám)

1883-04-22 / 93. szám

ni az angol terje­szkedésnek. é­­s a bé­­keszövetség által épp e két hatalom dip­­lomácziai befolyása fog csökkenni, a­mi egyértelmű azzal, hogy Anglia érdekeit gyarmataiban és birtokaiban más euró­pai hatalom nem fogja háborgatni. A magyar korona országai egyesített czimereinek, és az ország külön czimerének, magánosak és magán jellegű testületek, válla­latok és intézetek által való használhatásáról szóló 1883. évi XVIII.­­czikk életbelépése al­kalmából azon elvi kérdés merült fel, hogy miután némely intézetek és vállalatok a tör­vény megalkotása előtt az ország czimerét vagy az országgyűléstől nyert engedély alap­ján, vagy pedig a kormány által a megerősí­tési záradékkal ellátott alapszabályaik értel­mében használják,­­ váljon ezekre nézve a törvény azon rendelkezése, hogy az ország czimerének használhatására a miniszterelnök­től engedély kérendő, s ezen engedély kiadá­sáért 50 frt díj fizetendő, jogszerűleg alkal­mazható-e. Ezen kérdés eldöntése iránt, a törvény végrehajtásával megbízott miniszterek közt, a tárgyalás már folyamatban van. Az adófelszólamlási bizottságokba a tör­vényhatóságok által választott rendes és pót­tagoknak kell-e okvetlenül a törvényhatósági bizottsági tagok közül választatni. Ezen kér­dést közelebb a belügyminiszter, egy hozzá in­tézett felfolyamodás folytán, olyképen döntötte el, hogy tekintettel az 1876. XV. t.-cz. 30-ik §-ára, melyben a törvényhatóságok által vá­lasztandó adófelszólamlási bizottsági tagokra nézve azon korlátozás, hogy azoknak egyszers­mind törvényhatósági bizottsági tagoknak is kell lenniök, nem foglaltatik, adófelszólamlási bizottsági tagokat oly egyének is megválaszt­hatók, kik nem tagjai a törvényhatósági bi­zottságnak. Az erdőbirtokokkal kapcsolatos kisebb iparágak megadóztatásának kérdése képezte tárgyát az országos erdészeti egyesület legkö­zelebbi választmányi ülésének. A kérdés egy panaszképen benyújtott konkrét eset alkalmá­ból került szőnyegre. A beadványban az ille­tő erdőtiszt előadja, hogy azon uradalomban, ahol ő alkalmazva van, a földadón, általános jövedelem, községi, kórház és orvosadón kívül a házilag űzött mész- és téglaégetés után is külön jövedelmi adót róttak ki, sőt utolsó évbe­n a tégla- és mészégető-kemenezékre még iparadót is vetettek ki, holott a két utóbbi -«** ■*** k­~- " hogy a máskülönben nem értékesíthető fater­mésnek legalább egy része ily módon fel­­használtassék. A választmány ez eset alkal­mából nem érezte ugyan magát illetékesnek lépéseket tenni, de kimondotta, hogy az erdő­birtokkal szoros kapcsolatban álló kisebb er­­dészeti iparüzletek igazságos megadóztatásá­nál szem előtt tartandó elvek tisztázását igen fontosnak tartja s óhajtja, hogy ez a kérdés a legközelebbi közgyűlések egyikén alapos megvitatás tárgyává tétessék. Országgyűlés. A képviselőház ülése április 18-án. A zárszámadási bizottságnak az 1881. évi zárszámadásokról szóló határozati javaslatánál felszólalt Bochkor Károly: T. ház! Méltóztassék megengedni, hogy, miután Madarász József t. képviselő úr a felmentés megadását c célzó el­­lenindítványt adott be, én a felmentés meg­adása mellett emeljek pár szót. (Halljuk!) Az állami zárszámadások, igénytelen né­zetem szerint, három szempontból vehetők vizs­gálat alá. Az első szempont a számszerű he­lyesség, a második a közigazgatási jogszerű­ség és a harmadik a politikai szempont. A számszerű helyesség és közigazgatási jogsze­rűség szempontjából az állami zárszámadáso­­kat megbírálni, az 1870. XVIII. és az 1880. XLVI., vagyis az állami számvevőszék szerve­­zetéről szóló törvényczikkek értelmében az ál­­ami szemszék van hivatva. Az állami szám­szék bírálatát és magát, az egész állami zár­számadást azután politikai szempontból meg­ítélni a törvényhozás feladata és ezt a t. ház a maga részéről úgy szokta gyakorolni, hogy az állami zárszámadásokat külön napirendre tűzi s azok felett külön határoz. Ez azon­ban, t. hát, mint épen az előttem szóló t. kép­viselő úr szavaiból is kitűnik, tisztán csak formai dolog. Az 1870: XVIII. törvényczikk ugyanis az állami számvevőszék szervezetéről szólván, elrendeli, hogy a megelőző évi állami háztar­tás eredményeiről a zárszámadások a követ­kező évi szeptember elejére, vagyis még a költ­ségvetés benyújtása előtt a törvényhozás elé terjesztessenek. Tekintettel azonban arra, hogy az állami zárszámadások elkészítésére nagyon rövid e határidő és tekintettel arra, hogy Eu­rópa többi alkotmányos államaiban erre sok­kal hosszabb határidő van engedve az állami számvevőszéknek, kérdem, mi lehet a czélja a mi törvényhozásunknak abban, hogy a zárszá­madás elkészítésére ily rövid határidőt tűz ki? Nézetem szerint czélja az, hogy akkor, mikor a következő évi költségvetés a törvényhozás elé terjesztetik, egyszersmind a megelőző év­iek állami zárszámadási eredményei is a tör­vényhozás és a nemzet előtt már ismerete­sek legyenek, hogy így a következő évi költ­ségvetés a megelőző zárszámadások alapján ítéltethessék meg a törvényhozás és a nem­zet által. Ez, t. ház, így is történt. A­mint Mada­rász I. képviselő úr is kifejezte: a következő évi költségvetést a pártok nézetük­­szerint Ter.t­ megelőző évi állami zárszámadás alapp­ján ítélik meg, és ezen alapon foglalnak állást az államköltségvetés mellett vagy ellen. Más szóval, akkor, midőn a törvényhozás a követ­kező évi költségvetés felett határoz, akkor, ha nem is lényegileg, nem is kifejezésileg, de hall­gatag, a múlt évi zárszámadás felett is hatá­roz. Mert megszavazta volna-e a t. ház a költ­ségvetést, ha a kormánynak, megelőző évi poli­tikája iránt bizalommal nem viseltetnék, és ha megszavazta ezt, ugyan minő ligica szerint le­hetne megtagadni a múlt évre szóló felmen­tést. De van, te­hát, mégis egy igen fájdalmas irányban értelme annak, hogy az állami zár­számadás külön tárgyalásra kitüzessék, és ez azon nem kellemes értelme a dolognak, hogy újból alkalom adatik különösen a napi sajtó­nak arra, — és ebben főszerepe van az ellen­zéki sajtónak — alkalom adatik — mondom — világgá kürtölni, hogy Magyarország ilyen vagy amolyan defic­ittel kezd . . . Madarász József: Ellenkezőleg, igen sok a pénzünk! (Derültség a szélső­baloldalon.) Bochkor Károly: Azt nem mondja sen­ki, hogy nem küzd deficzittel, de a kérdés az, hogy minő az a deficzit? Igénytelen nézetem szerint — ki­s részben a pártok tusáját úgy fogom fel, mint a hazafiságban való nemes ver­senyt — rosz szolgálatot tesznek akár a saj­tóban, akár más téren ezzel épen a defic­it megszüntetésére irányuló törekvéseknek. (ügy van­ a joboldalon.) A zárszámadás ilyen tárgyalása, t. ház, sem az ellenőrzés hatályossá tételére nem foly­ván be, sem pedig annak más lényeges oka nem lévén, én czélszerűnek látnám, ha a t. ház, a maga idejében méltóztatnék gondoskod­ni arról, hogy e zárszámadás ne csak hallga­tólag tárgyaltassék a költségvetés alkalmával, hanem a költségvetés megszavazásakor egy­szersmind a megelőző zárszámadásra nézve is megadassák a felmentés a kormánynak . . . Madarász József: Előre, három évre! Jó lesz! Bochkor Károly: Nem előre, hanem a­mikor a költségvetés benyujtatik, akkor egy­szersmind a megelőző évi költségvetés is le­tétetik a ház asztalára és egy tárgyalással mindkettő el is intéztethetik. Áttérve ezután magára a dolog érdemére, constatálom min­denekelőtt, hogy a zárszámadás teljesen a tör­vény értelmében van szerkesztve. Constatál­­nom kellett ezt azért, nehogy a következők­­ben valakit törvényszegéssel láttassam vádolni, konstatálnom kellett azért, mert épen azért, hogy a zárszámadás a törvénynek megfelelő­­en van szerkesztve, az ebbe felvett adatok nem teljesen tájékozzák az olvasót és a t. lázat. Ennek oka az, hogy az államháztartás ekönyve nem az állam természetének m­egfe­­elő rendszer szerint vezettetik, hanem abban­­ már említettem törvényc­ikk értelmében a kettős könyvvitel rendszere van alkalmazva, ezen rendszernek pedig alapelve az, hogy min­den bevételnek egy ellentétes természetű meny­­­yiség vagy­is egy kiadás, és minden kiadás­nak egy ellentétes természetű bevétel szol­gáljon indokául vagy következtetéséül. Hogy ez nem így van, hogy ez az államháztartás természetének félreismeréséből származik, elég úto­szt,ranrán arra utalnom, hogy az adózó azon személy- és vagyonbiztonságot, melyet az állam védelme alatt élvez, az állam viszont nem teheti kiadásba a szellemi és anyagi fej­lődés előmozdítására szolgáló tőkéket, melye­ket a polgárok rendelkezésére bocsát. De a törvény rendeli, hogy a kettős könyvvitel rend­szere szerint vezettessék az állam főköny­ve. E rendszer tehát megy a maga szabályai szerint. S mi ennek eredménye ? Az, hogy az államadósságokat, mint a defic­itek fedezésére szolgáló összegeket, kiadásba teszi. A bevéte­leket pedig honnan származtatja? Származtat­nia kellene az államhitelből. De hát az állam hitele nem számviteli tényező, mert az ál­lamkormányzaton, az állam egész történelmén és jövőjén, közgazdaságán alapuló e hitel és oly kevéssé számoltathatik el, mint előbb em­lítettem, hogy nem veheti bevételbe a polgár a személy- és vagyonbiztonságot s az állam nem teheti kiadásba az anyagi és szellemi fejlődésre tett intézkedéseit. Mit tesz tehát a kettős könyvviteli rend­szer? azt, a­mit tesz a magángazdaságban, melyek számára a kettős könyvvitel felta­lálva lett, azt, hogy leltárt szerkeszt és az egész hiányt a leltárban levő értékvagyonból veszi, más szóval azon államadósságokat, me­lyekhez állam czímén a nemzet összes jöve­delmi forrásait és az egész közéletét terhelik, szembeállítja az állam magánvagyonával, mint­ha azok ugyanazon természetű dolgok vol­nának. Pedig, hogy ez az államéletnek mennyi­re félreismerésén alapszik, legyen szabad csak arra hivatkoznom, mily fájdalmasan jajdult fel a nemzet közvéleménye akkor, midőn a 153 milliós kölcsön biztosítékául az államjó­szágokat kellett lekötni, midőn tehát az ál­lam hitele az állam magánvagyonával lett mérve. És ime most, annyi idő múlva, Magyar­­ország erkölcsi és politikai capitálisa révén Magyarországnak milliókat és milliókat bocsát a pénzpiac­ rendelkezésére, most az állami számvevőszék és mi magunk tesszük azt, hogy Magyarország hitelét magángazdasági mérték­kel mérjük. Valóban, te­hát, ez csak formai dolog, de olyan, hogy ha ellenségünk tenné ezt velünk, a legnagyobb indignatióval kellene ezen Magyarország állami háztartását annyira lealázó mértéket visszautasítani. De hogy számszerűit is kimutassam, hogy mennyire helytelen és milyen visszás kö­vetkeztetésekre vezet a nálunk alkalmazott kettős könyvviteli rendszer, még egy ecclatans példát említek. Az állami vagyon, mint a jö­vedelmi mérleg kimutatja, 1881-ben 70 mil­lióval keresbedett, úgy, hogy még mint tiszta vagyonérték 34 millió maradt. No, te­hát, ha államadósságaink egyátalán nem is szaporod­nak, hanem közgazdasági okokból, mint ez tervben van, csak az állami jószágok adatnak is el, az állam tiszta értékvagyona oly mér­tékben leszáll, hogy a következő zárszáma­dásban foglalt mérleg passivákat fog felmu­­tatni. Oly állapot, a­melyben a magángazda a törvény értelmében csődöt kénytelen mondani. Ez az állammal szemben absurdum. Ezt kö­szönhetjük a kettős könyvviteli rendszernek, a­mely az állam életével szemben homlok­­egyenest ellenkező természettel biz­ atjatt.S- már most t- száz, magára a de­ficit tárgyaira. Ha felütjük az állami zárszám­adás jövedelmi mérlegét, a 154. és 155. lapon ki van mutatva, hogy a 1,°/#-os aranyjáradék convertálása és a 4" ,-osnak kibocsátása al­kalmából az államnak kerek számban mintegy 54 millió vesztesége van. De a­ki ismeri a járadék természetét, az tudja, hogy csak en­nek kamataival tartozik az állam. Mikép le­het tehát az idei költségvetést ezen 54 mil­lió­ért tőkével, mint deficittel megterhelni. En­nek kamatja a jövő évben befolyhat a deficit emelésére, de 1881-ben ebből egy garas sem .*»—* —»1—— í­rást elfogadni, melyet kiadója, Froben, összes iratai kiadhatási jogáért neki fölajánlott. Fölmerül ugyan már a XV. század vé­ge felé a szabadalmak ügye Európában. Na­gyon csalódnék azonban, ki e szabadalmakat az írók anyagi helyzetének megoldásával hoz­ná kapcsolatba, mert azok csupán csak a ki­adók javára szolgáltak. Maga a szabadalma­zási ügy is voltaképen csak a c­enzúra törek­véseinek szolgált takaróul. A mind nagyobb mérveket öltő vallási és irodalmi kontraver­ziók, melyek nem egyszer a szenvedélyesség legvégletesebb hangján szólaltak meg, sokkal több lappangó veszélyt rejtettek magukban a dynastikai érdekekkel szemben, semhogy ne lett volna indokolva a sajtóügyi viszonyok szabályozása. Ily körülmények közt állította fel Miksa császár a szent római birodalom összes nyomtatványainak főfelügyelőségét, mely­nek hatáskörébe és úgy tartozott a c­enzúra kigyakorlása egyfelől, mint szabadalmak osz­tása másfelől. E szabadalmak horderejét nem szabad kicsinylenünk. Ezek vetették meg alap­ját némely virágzó könyvpiacz mai jelentősé­gének is, mint a lipcsei és frankfurti. E két városon — mondhatni elsőrendű irodalmi köz­ponton — kívül hasonló szabadalmakkal bír­­tak még Velencze, Nürnberg, Milano is. Fran­­cziaországban eleintén a királyon kívül a par­lament, sőt a maga kiváltságos autonómiájá­ban az egyetem is jogosítva volt szabadalma­kat adni. De később itt is egyedül az ural­kodó személyének lett föntartva e fontos jog. A szabadalmi rendszernél azonban mélyebb felfogását árulja el az Írói tulajdonnak a nürn­bergi tanács 1623-diki végzése, mely az Írói művek utánnyomását kereken betiltotta. Gya­korlati jelentősége azonban ez intézkedésnek sem volt, s csupán helyi mozzanatokra lehe­tett mindenesetre jótékony hatással, épen úgy, mint Anna királynő 1740-diki törvénye, mely az írói művek sokszorosításának jogát 21 évig biztosította a szerző számára, a nélkül mégis, hogy e jog megszünhetetlenségét is elismerte volna. Végső lobbot vetett az udvari irodalom a weimari híres szellem-notteriában. Gutheék és Schillerék az utolsó költő udvaron azok vol­tak, kik a trón közvetlen pártfogása mellett ragyogtathatták szellemük fényét. Az ő ide­jükre esik az írói jog nemzetközi eszméjének ébredése, mire az alkalmat Anglia, Franczia­­ország és Németország adta meg. Francziaor­­szág, Németország és Anglia a nyelvközösség által egy időben látták szellemi érdekeiket fe­nyegetve, amazok Amerika és Belgium, emez pedig Svájcz felől. Ha meggondoljuk, hogy mi­nő óriási előnyt húznak e productivitásra kis k­i­sebb tartományok a velők egy nyelvet beszélő nagyobb szomszédaik szellemi műveinek ma­gukévá tételéből, úgy csakugyan nem lehet csodálkozni azon, hogy épen ők voltak azok, a­kik az utánnyomás szabadságának kor­látozását a leghevesebben ellenezték. Hiszen megtörtént az, hogy Byron ezer előadást ért vígjátékát az „Our Boys“-ot, mely csak a legutóbbi időben Londonban utolérhetlen si­kerrel adatott, de a melynek reprodukálása, az angol szokás értelmében, bizonyos határidőig más színházakra nézve tiltva volt, egy gyors­­­­iró (shorthand-wolter) előadás közben egysze­rűen lekapta s Amerikába küldötte, hol az élelmes yankeek nem késtek azt kinyommatni. Így esett aztán, hogy a kinyomatott mű ke­vés idő múlva Londonban is kapható volt,da­czára a szerző fentartásának, ki művét csak kézirat gyanánt kívánta tekintetni. Az angol parlamentnek 1837—42-diki ülésszaka fordulópontot képez az írói tulaj­donjog elmélete kérdésében. E parlament volt az, mely beható tanácskozás alá véve az Anna királynő által tett kezdeményezést, a szerzői jognak eddig 21 évre mért határidejét első íz­ben az író haláláig terjesztette ki. Újabb tör­vényhozási intézkedések bizonyos tekintetben ezt az alkotást is túlszárnyalták már, a­meny­nyiben a jogot valamivel a szerző halálán túl is megnyujtották; de az 1837 —42-diki parle­­menti ülésszak emelkedett vitái, szakszerű be­szédei örökre fényes adalékot fognak szolgál­tatni a szellemi tulajdon kérdéséhez. Ugyanez időtájt a német szövetségi ta­nács is lépést koczkáztatott, az írói tulajdon megvédésében, s a munka kiadási jogát a szer­ző halálán túl a jogutódok részére tíz évig biztosította. 1845-ben már e jog harmincz évben lett megállapítva. Az 1810-diki napó­leoni törvényhozás elégnek tartotta a sokszo­rosítás jogát 20 évre tenni a halál után, míg az amerikai egyesült államok 28 évet vettek föl (1831), oly hozzáadással, hogy ha az író özvegye ekkor még élne, a szabadalom tizen­négy évre ismét megújítható. Érdekes lesz még megemlíteni, hogy Mexico 10 évre, az 1847-diki spanyol törvény 25, illetőleg 50 év­re, az 1851-diki portugál törvény 30 évre, az orosz 25 évre, a svéd 20 évre, a szic­íliai 30 évre szabja meg az örökösök tulajdonjogát az író halálán túl. Nálunk, mint tudjuk, 30 év, tehát állag egy nemzedék kora van erre nézve javaslatba hozva. Fontosabb ennél, hogy az 1852-ik már­­czius 23-iki franczia törvényt is magunkévá tesszük, tekintettel az idegen munkák plagi­­zálásának vétségi jellegére. E pont előrelát­hatólag vitát fog előidézni és méltán, mert ily drákói szigor nincs indokolva akkor, mi­kor a plágium, igen ritka esetek kivételével, sem az egyik fél anyagi károsodását, sem a másik gazdagodását nem vonja maga után, nem is említve, hogy psychológiai momentu­mai a közönséges lopáséival teljességgel nem ugyanazonosak. Minden törvény helyes meg­értéséhez nélkülözhetlen azon körülményét ismerete, melyek közt azok létrejöttek. így a franczia törvény szigorát az a körülmény ma­gyarázza meg, hogy a franczia írók saját pro­­ductumaiknak túlságosan önző védelmére kí­vántak praecedenst alkotni. De a­mi a fran­czia­ irodalom hegemóniájának lehetséges, az nem föltétlenül szükséges nálunk. Nekünk nincs okunk elzárkózni a külföld elől, mi védhetjük magunkat a külföldi művekkel való elárasztatás ellen, de nem volna helyes poli­tika megnehezíteni a külföldnek az irodal­munkhoz való hozzáférhetését. El lesz-e érve az előbbi kívánalom az új törvény által, még nem tudható. A fordításokkal való visszaélé­sek szabályozása erre nézve kétségkívül czél­­ravezető eszköz lehet, de tervezett alakjában még épen nem elégséges. Csaknem bizonyos­sággal lehet állítani, mikép a visszahatás első­sorban abban fog nyilvánulni, hogy a kiadók oly selejtes külföldi művek átültetéséhez fo­lyamodnak, melyek iránt senkinek sem fog eszébe jutni igényt támasztani. Írói tulajdont védő javaslatunk megal­kotásához kétségenkívül bizonyos pressiót gya­korolt a franczia írók utóbbi időben több íz­ben tanúsított erélyes és testületi fellépése Daudet Alfonz jelenleg is perben áll egyik ki­adónkkal, regényének nem jogosított kiadása miatt. Belőtt félreérthetlen szavakban adott ittléte alkalmával kifejezést megütődésének azon eljárás felett, melyben nálunk külföldi írók műveit részesítik. Tagadhatlanul igaza volt Utóbbi időben épen ezért azt a gyakorlatot vették be a franczia írók, hogy valamely itt­honi ismerősükre ráruházták műveik magyar kiadásának jogát, a­ki aztán e felhatalmazó alapján azonnal közbeléphetett, mihelyt ille­téktelen fordításon történt kísérlet. V­olt tehát ez után némikép gondoskodva a regény-rrro­dalom védelméről, de annál kevesebb a hr. MAGYAR POLGÁR. (93. sz.) 1883. April 22.

Next