Magyar Polgár, 1885. január-június (19. évfolyam, 1-147. szám)
1885-06-10 / 131. szám
Kolozsvár, 1885. szerda, június 10. Tizenkilenczedik évfolyam. 131 szám. Előfizetési dijak: Egész évre.................................j. frt. Félévre......................................... frt Negyedévre.................................... frt. Egy hóra ...................................1 Frt 50 kr. Egy szám ára 5 kr , eze ttőknek százalék nem adatik. Hirdetési dijak: Egy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Kyllttér sora 36 krajczár. — SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA. Belközéputcza 4. sz. Megjelenik mindennap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR JUNIUS 9. Az alakulás előtt. Kulturegyletünk ügye odáig érett, hogy már a végleges alakulásról beszélhetünk. A fogamzás első stádiumából eljutott a születés második stádiumába. Eddig csak vetettünk, most nemsokára aratunk, hogy nemzeti életet adó magot nyerjünk. Az előkészítés eddigi eredménye: közel százezer forint készpénz, vagy húsz fiókegylet, az egész társadalom fölébresztése s egy szabályszerűen megerősített, kész alapszabály. Mindezzel a legnagyobb mértékben meg lehetünk elégedve. Mert a pénz nem sok ugyan, de részünkről ebben legkevésbbé se látunk valami aggasztót. Már rég kifejezést adtunk azon meggyőződésünknek, hogy a társadalom zöme csak akkor követi áldozatával az úttörőket, ha az alakulás fényében a mozgalmat biztosítva és szabályszerű keretben megindulva látják. E reményünk zálogát mi nem annyira az eddig begyűlt és aláirt összegben, mint inkább azon elemek föllépésében látjuk, melyek eddigi megnyerésével az erkölcsi súly és hatás biztosítva van. A közélet kitűnőségei vetekedve sorakoztak a kibontott zászló alá s e körülmény mulhatlanul érezteti hatását a társadalom zömével, így meg lesz teremtve az a közszellem, mely főtényezője nemcsak az előkészítő mozgalmak sikerének, hanem a kitűzött czélok elérésének is. E kedvező előjelek között megyünk az alakulás elé, melynek ideje még nincs ugyan meghatározva, de mindenesetre nem lehet messze. Erre nézve az állandó választmánynak számot kell vetnie a körülményekkel, ezek közt főként a beállott holt évszakkal, midőn a társadalom legelőkelőbb elemei pihenést tartanak s fürdőkbe, nyaralókba vonulnak, procus negotiis igyekezve néhány hetet eltölteni. Ez indokból figyelmet érdemel az a fölmerült eszme, hogy az alakulás legalább is szeptemberre halasztassék, mikor a társadalom diligentiája ismét beáll s az emberek nagyobb része postjára visszatér. Ezzel szemben felhozható ugyan az az ellenvetés, hogy a húzódás talán az ügy s az érdeklődés hátrányára lesz, bár részünkről az előzmények után ettől nem tartunk. Utoljára is az év északában egy kis pihenőt tart minden ügy s egyletünkre nézve mi sokkal czélszerűbbnek tartjuk, ha e természetes pihenő minket az előmunkálatok közepett, mintha az alakulás után ér, mikor mindenki az erők teljes kifejtését és buzgalmat vár tőlünk. Ha alakulás után tapasztalnák részünkről a most elkerülhetlen szünetet, ez erkölcsileg sokkal lehangolóbb volna, mintha ugyanez az alakulás előtt áll be. E kérdésben az állandó választmánynak legközelebbről döntenie kell, hogy a vidék jó előre tájékozva legyen az alakulás napja iránt s idejét ki-ki a szerint oszthassa be. Az iránt a legkisebb nézeteltérés sincs, hogy az alakuló gyűléssel kapcsolatban óvátiók rendezendők s Kolozsvárnak egész hazafias lelkesedését ki kell fejtenie. A tegnapi gyűlés ezt elvileg egyhangúlag kimondotta, s ehez képest a továbbiakat elhatározta. Ha valami, úgy ez az ügy, mely a nemzeti szellem megteremtésére van hivatva, ezt csakugyan megérdemli. A vidékre pedig villanyozó hatással lesz, mire az első életjel megadásánál nagy szükségünk is van. A tüntetések lelkes hangulatában szétmenő tagok fokozott apostolkodást fognak kifejteni s a mint Kolozsvárban az erdélyi részek szive megdobban, ez impozáns érzelem villámgyorsasággal átrezgi az egész vidéket. Az elmúlt nagy gyűlés alkalmával elvből kerültük a külső hatás minden eszközét. És ezt sokan nem szerették, a sajtó egy része kifogásolta is. Csekély nézetünk szerint, némileg indokolatlanul. A nagygyűlés egyetlen feladata az alapszabály megállapítása volt. Oly előmunkálat, mely fontosságban semmiesetre se áll a már megalakult egylet színvonalán. Akkor az egylet igazán még csak a papíron volt meg, még ott se teljesen mindaddig, míg a szabály meg nem erősíttetett. Most azonban az egylet tényleg lesz meg, ami nagy különbség. A tüntetéseket meglehetősen elkoptatták, hétköznapiakká tették épen az által, hogy az utóbbi időben ép oly derűre-borura alkalmazták, mint a jubileumokat. Mi nem akartunk e koptatáshoz hozzájárulni s azt hisszük, helyesen cselekedtünk. Ha van e mozgalomban ünnepelésre ok, úgy az bizonyára inkább feltalálható az alakulás tényében, mikor az egylet kilépik az életbe s működését tényleg megkezdi, mint lett volna egy egyszerű előmunkálati adtusnál. S ha akkor igénybe vettük volna a tüntetéseket, akkor az el nem vitatható fokozat szerint mit kellene most tennünk ? Du sublime au ridicule il n’y a qu’un pas. És mi nem akartuk ezt a lépést megtenni. Most azonban meg kell tennünk. Az eszme eddigi terjedése s az érzelem, mely nyomában a társadalmat eddig áthatotta, e tüntetésekben fog külső kifejezésre is jutni s ezzel mintegy tanúságot tenni eddigi működéséről. Ez a tüntetés az eszme és érzelem nyilvános vizsgája lesz eddigi működéséről és záloga további működésének. Ez épen szükséges kiegészítő része lesz eddigi békés, higgadt és komoly magatartásunknak, mert mi a tüntetéseket még profánálásuk után is nemzeti ünnepeink legmagasztosabb szertartásainak és nem közönséges látványosságáttak tartjuk. Ezért jó eleve fölkérjük úgy a rendezőbizottság tevékenységét, mint fölvilágosodott elméjű és hazafias érzelmű városunk közönségének részvétét az alakulási ünnepélyek emelésére. Nem divatból, hanem elvből vesszük mi igénybe a tüntetéseket, mert mélyen meg vagyunk győződve, hogy az ünnepélyes fogadásnak, a város föllobogózása és kivilágításának, valamint az alakuló gyűlést követő társas lakomának s az ott hangoztatandó lelkes felköszöntéseknek nagy erkölcsi hatásuk lesz úgy az egész vidékre, mint hazánk más részeire. S czéljainkat tekintve, egyletünknek szüksége lesz arra, hogy bölcsőjénél a közlelkesedés fogadja s első szárnypróbálgatásaiban a hazafiság érzete által megtisztított levegő emelje. Mikor mások állam- és alkotmányellenes tüntetéseket rendeznek vérrel szerzett és fenntartott hazánkban, akkor nekünk szent kötelességünk azokra impozáns feleletet adni, melyben ki legyen fejezve, hogy a magyarság fölébredett, hogy érdekeit megvédje, s a praevallzálóknak megálljt kiáltson. Az első stádium befejezését s a második kezdetét tegyük külsőleg is emlékezetessé. E tekintetben teljesen bizunk Kolozsvár hazafias közönségében és lelkes fiatalságában. ____TARCZA, Párisi levél. — Saját levelezőnktől. — Páris, jun.i. Nincs társadalmi osztály, nincs élethivatás, a kenyerét véres verejtékkel kereső egyszerű munkástól kezdve fel a köztársaság elnökéig, mely ne lett volna képviselve Hugo Victor végtisztességtételén s ne mutatta volna be hódolatát a szellem iránt. De nemcsak Francziaország, nemcsak a műveit Európa jelent meg, hogy kikisérje utolsó útján Hugo Victor tetemét, hanem még a távoli világrészek is képviselve voltak azon, bebizonyítva ezáltal azt, hogy a szellem nem ismer messzeséget, túlragyog az időn és téreken s önkéntelen hódolatra kényszeríti bármely nemzet fiát is. S mert Hugo Victor szelleme és művei örökre halhatatlanok maradnak, a hétfőn lefolyt gyászünnepély nem is annyira temetésének, mint inkább apotheosisának mondható. Még nem hangzott el az „Arc de Triomphe“ feldíszítésével foglalkozó munkások utolsó kalapácsütése, mikor már nagyszámú kiváncsi foglalt helyet annak közelében, értesülvén arról, hogy a holttetem az éj folyamán fog ide átszállíttatni. Az átszállítás különben a legnagyobb csendben történt s a család felkérésére kilencz író, mint bizalmi férfi, vett abban részt. A kettős koporsóba zárt holttetem az „Arc de Triomphe“ üregében emelt óriási ravatalra helyeztetett el, melynek felállítási s az „Arc de Triomphe“ díszítési költségei mintegy százezer frankra mennek. A ravatal közepén egy szabadságfő emelkedett, melyet Dalbu mintázott, az emlékoszlop négy oldalán pedig e felírás áll „La France de deuil á Victor Hugo.“ Az oszlop tetejéről gyászfátyolok csüngtek le s ugyanazzal volt borítva a tetőn levő quadriga is. Daczára a nagy költségnek, a díszítés nem tette meg a kellő hatást. A ravatalt az óriási emlékoszlop mintegy elnyomta, az oldalakon tátongó üresség tűnt szembe, az alkalmazott gyászfátyolok pedig az emlékoszlop hatalmas árnyaihoz képest feltűnő kicsinyek voltak s inkább pókhálóhoz hasonlítottak. A hivatalos pompa, az elhunyt kívánságához képest, egészen mellőzve volt; a ravatal mellett a család meghitt barátai s az iskolai zászlóaljak növendékei őrködtek. Vasárnap valóságos népvándorlás vette kezdetét az „Arc de Triomphe“ felé; a nap folyamán több, mint egy millió ember haladt el levett kalappal s mély meghatottsággal a ravatal előtt. A nagy tömeg azonban még ez után sem távozott el, hanem legnagyobb része a közeli sétányokon oszlott szét. Az alkony beálltával villanyos lámpákat gyújtottak meg, melyek szomorú fényt vetettek a gyászos látványra. Csak éjjeli két órakor kezdett a nagy tömeg oszladozni, sokan azonban a szabad ég alatt töltötték az egész éjt, ellátva magokat takaróval, étellel s minden szükségessel, hogy a másnapi gyászmenet láthatására maguknak jó helyet biztosítsanak. A padok, a gyepszőnyeg fekhelyül szolgáltak s a környék úgy nézett ki, mintha egy csapat ütött volna tanyát. A temetés napján mindenki már jókor talpon volt, hogy magának lehetőleg jó helyet szerezzen. Amerre a menetnek elhaladni kellett, nemcsak az erkélyek és ablakok, hanem a háztetők, a kiálló párkányok is mind zsúfolva voltak emberekkel. A „Champs-Elysées“-en s a boulevardok mentén lévő fák ágai, a candelaberek, a hirdetési oszlopok teteje stb. szintén el voltak foglalva. Élelmes kereskedők kirakataikat néző helylyé változtatták át, vállalkozók minden legkisebb helyre állványokat állítottak s a kinek csak egy létra, vagy szék volt birtokában, azt vitte ki a járdára s kínálta 2—3 frankért a még magasba nem jutott halandóknak. Kik nem akarták magokat kitenni zsarolásnak, azok hazulról egy székkel vagy létrával indultak el, ideges izgatottsággal keresve egy talpalatnyi alkalmas helyet, hová azt letehessék s azután maguk is a magasba emelkedjenek s a létra többi fokait jó pénzért bérbe adják, más ily egészséges ötletre nem jött embertársaiknak. Sok létrából nem látszott semmi, anynyira el volt lepve, valóságos élő ember-gula volt. Az utczák torkolataiban valóságos barikádok emelkedtek szekerekből, állványokból, székekből stb., úgy, hogy nemcsak a kocsiközlekedésről nem lehetett szó, hanem még a gyalogközlekedés is igen sok helyt fennakadt. Valóban nagy szerencsének mondható, tekintve az óriási embertömeget, tekintve a csak imigy-amúgy összetákolt rozoga faalkotmányokat s az azokon lévő nézők nagy számát, hogy nagyobb szerencsétlenségek nem történtek, mert kisebb balesetek, mint az különben előrelátható is volt, fordultak elő. Többen oly szédítő magasban s oly exponált helyeken foglaltak helyet, hogy aki meglátta őket, az tett rosszul bele. Kilencz óra előtt az egyesületek, testületek stb. mind megérkeztek az „Arc de Triomphe“-hoz, hol azután a rendezőbizottság kijelölte számukra a helyet. Hogy a menetnek rendezése nem a legkönnyebb feladatok egyike lehetett, könnyen elképzelhető azon körülményből, hogy mintegy 1300 egylet, testület stb. jelentette be a temetésen leendő részvételét. Több socialista és anarchista egylet veres zászlóval akart résztvenni a menetben, de a rendőrség ezt a kapott szigorú utasítások következtében megakadályozta, a veres vagy lázító feliratokkal ellátott zászlókat lefoglalta s az ellenszegülőket letartóztatta. Egyedül az 1851- diki számüzötteknek s azok családtagjainak engedtetett meg, hogy véres zászló alatt jelenjenek meg, de csak azon határozottan kifejezett feltétel alatt, hogy a zászló nyelére a frinczia tricolor színeit viselő szalagot kössenek. úgy látszik, hogy a kommunisták és az anarchisták a maguk emberének akarják követelni Hugo Viktort. Igaz ugyan, hogy ő az 1871-i ki communenek tagjává választatott, de csakhamar megszakított azzal minden összeköttetést és érdekközösséget, mikor látta, hogy a commune csak rombolni, de alkotni, teremteni nem képes. Hugo Viktor volt az elsők egyike, ki kötelezve érezte magát hangosan tiltakozni a communisták vandalismusa ellen; ő volt az, ki már 1848-ban kifejezést adott azon politikai eszméjének, hogy kétféle köztársaság lehetséges: az egyik az, ha a véres zászló jut győzelemre a tricolor felett, amely le fogja dönteni Napóleon szobrát s felemeli a Maratét, lerombolja a tudományos intézeteket, a tanodákat; a szabadság, egyenlőség és testvériség magasztos jelszavához hozzáfűzi: vagy a halál, eltörli a tulajdont, és a családot, kifosztja a gazdagokat anélkül azonban, hogy gazdaggá tenné a szegényeket, megtagadja az istent, megfojtja a szabadságot és a művészeteket, puszta gyanúra megtölti a börtönöket s működésbe hozza a guillotinet, egy szóval, hideg vérrel és kicsinyben annak szörnyét fogja csinálni, ami 1793 ban hevesen és nagyban történt. A másik köztársaság pedig, amely lehetséges, az egész Francziaországnak valódi democratikus elveken nyugvó szent közössége, mely a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavát a szó nemes értelmében valósítja meg; ingyenes oktatást ad mindenkinek, miként a nap ingyen terjeszti ki mindenkire áldást hozó fényét és melegét; a kegyelem szellemét viszi be a büntető törvényekbe s fejleszti az anyagi jólétet; megbecsüli a munkát, mint a tulajdoni vagyonszerzés alapját; tiszteletben tartja az örökösödést, mely nem más, mint az atyának a sírból gyermekei felé nyújtott keze; békésen oldja meg a közjónak magasztos problémáját; igyekszik megvalósítani e tekintetben a bölcsek álmodozásait, a nélkül azonban, hogy elhagyná a földet s szem elől tévesztené a lehetségest; a hatalmat a jog alapjára állítja; a nyers erőt alárendeli az értelemnek; véget vet a lázadásnak s a háborúnak, a barbarismus e két formájának s rendet és békét hoz, egy szóval, mely az egész emberi nemnek Isten szine előtt való összeölelkezését s testvériesülését igyekszik megvalósítani. „E két köztársaság közül — végzi Hugo Victor szavait — amazt rémuralomnak, emezt civilisatiónak nevezik. Kész vagyok életemet feláldozni, hogy az előbbi megakadályoztassék s az utóbbi megvalósíttassák“. Ha e világos nyilatkozat daczára is az anarchisták véres lobogó alatt akarták kisérni Hugó Victor koporsóját, arra csak azon önző számítás vezethette őket, hátha reájuk s illetőleg az általuk képviselt elvekre is esne a nagy ember emlékét környező dicsfényből vagy egy sugaracska, a melylyel aztán a különben is könnyen félrevezethető nép előtt kérkedhessenek s ügyüknek sikeresebb propagandát csinálhassanak. Mert Hugo Victor neve valóságos hatalom, mely név megnyeréséért való törekvésban ama sajátságos jelenet tárul szemeink elé, hogy az anarchisták véres lobogójával szemben a cath. anyaszentegyház keresztje közeledik a nagy költő halotti ágyához. A család tagjai azonban ragaszkodva az elhunyt végóhajához, visszautasítottak minden egyházi szertartást, mely visszautasítás a cath. egyház körében kínos benyomást idézett elő. Élénken illustrálja ezt egy Lecomte nevű lelkésznek . A főrendiház reformja. Tisza Kálmán miniszterelnök, aki vasárnap este a futár vonattal Bécsből visszaérkezett, ő felségénél kihallgatáson számos ressort-ügyben referált és a többek közt az ajánlatba jövő férfiak ama sorozata felett is, kik a főrendiház újjászervezésére vonatkozó törvény értelmében annak életfogytiglan tagjaivá lesznek kinevezendők, szóbelileg előterjesztést tett. A főrendiház harminc tagjának kinevezése e hó második felében fog megtörténni. Illetékes informatio alapján határozottan állítják, hogy a legutóbbi időben híresztelt különböző névsorozata az életfogytiglan kinevezendő főrendiházi tagoknak részben csupán combination alapulnak és hogy a miniszterelnök a képviselők sorából valószínűleg legfeljebb két tagot fog ajánlatba hozni, minthogy semmikép se lehet valamely parlamentáris kormány feladata a képviselőházat a kitűnőbb erők nagyobb számának a fel e szászokról. A „Haifische Ztg.“ a bányászatáról és gépgyártásáról híres nagy német város főorgánuma, felhívást közöl a német iparos világhoz, hogy jöjjenek Erdélybe ipart teremteni s hogy ne nemzetiségi agitatióval, hanem iparral legyenek fajrokonaink segítségére. A „Hall. Ztg.“ közleménye egész terjedelmében így szól: Egy némettől, aki alaposan ismeri a magyarországi viszonyokat, a következő sorokat vettük: „Magyarországon a szászok 700 éven át fentartották nemzetiségüket. A magyar királyok alatt jó dolguk volt, a szomorú idők rajtuk csak akkor következtek, mikor a mohácsi vész után 1526-ban Erdély Magyarországtól külön vált. Az unió Magyarországgal nem volt egyéb, mint a régente fennállott államjogi viszonyok helyreállítása. 1849—50-ben a szászok épúgy elvesztették önkormányzati jogaikat, mint a többi nemzetiségek. Nemzeti vagyonuk kezelése egyszerűen az erdélyi katonai és polgári kormányzóságra szállt át, daczára annak, hogy a szászok az 1848—49-iki harczokban a magyarokkal szemben, mint ellenségek álltak. 1848 előtt az erdélyi felsőbb hatóságok hivatalos nyelve a magyar volt. Az országgyűlésen csak a hivatalos nyelvet használták. Ezt a szászoknak, kik a guberniumnál szolgáltak, a magyar nyelvet tudni kellett. Akkor nem volt ellenségeskedés magyarok és szászok közt. És ha a magyar viszonyokat csak némileg jóakaró bírálat alá vonjuk, el kell ismerni, hogy egy oly országban, amelyben több nyelv használtatik, s hol oly sok különböző néptörzs lakik egymás mellett, mégis csak szükség van egy uralkodó állami nyelvre. A magyar törzs nagy, hatalmas népcsaládokkal körülvéve, létjogáért küzd s előre halad a művelődés utján ; igazságtalanság volna ezen becsületes törekvést kissebbíteni. A német nevek, melyeket ma a kiállítás katalógusában találunk, többnyire oly német családoké, amelyek évek hosszú sora, sőt évszázadok óta honosak Magyarországon. Ki veszi a Poroszországba bevándorolt francziáktól rossz néven, hogy németekké lettek? És 700 év óta még csak egyetlen szásznak sem kellett nemzetiségét feladni. Távol attól, hogy a szászokat bármikép megtámadni akarnák, nem fojthatjuk el azon óhajt, hogy valahára legyenek már békés idők, s bár törne utat magának Németországon az a meggyőződés, hogy az Erdélyben lakó szászoknak, kiknek az egész német műveltség és irodalom a rendelkezésükre áll, akik előtt a német műveltségnek s német haladásnak semmi vívmányai nem maradhatnak ismeretlenek — legjobban az lesz segítségére, ha gazdasági hátramaradásukból ki lehet őket ragadni. Az erdélyi németeknek elég eszközök állnak a rendelkezésükre, hogy műveltségüket megtarthassák. Hiszen a német műveltséget minden gondolkozó magyar nagyrabecsüli, s a német nyelv kötelező tantárgyat is képez minden magyar középiskolában. Az erdélyi szász törzs azonban, sajnos, gazdasági tekintetben el van maradva és sokkal okadatoltabb volna, ha Németországból ideális rokonszenv helyett, e téren jönnének a szászok segítségére. Vajha német ipart ültetnének át ide, s itt állítanák fel azokat a gyárakat, melyeknek terményei nemcsak az országban, hanem a közel keleten is gazdag kelendőségre és sokoldalú értékesítésre találnának. Az ipar és a mezőgazdaság a szászoknál a kor haladásától el van maradva és ha Erdélyben és nevezetesen Brassónál a fa- és agyagipar, porczellán gyártás, durva gyapjú szövetek készítése, kötélverő áruk, gépek gyártása, pamutipar s általában mindazon csikkek gyártása, amelyek keleten is biztos piaczra találhatnak, német vállalkozók által meghonosíttatnék, anélkül, hogy a német iparnak ezzel lényeges versenye támadna, — akkor meg lehetnek győződve Németországon hogy ezen törekvéseknek a magyar kormány nagy előzékenységgel pártját fogná, s a keletkező vállalatoknak megadná mindazokat a kedvezményeket, (adóelengedést, vám- és fuvarkedvezményt stb.) melyeket a törvény engedélyez, s melyekről minden consulatus, tehát a cs. k. osztrák-magyar consulatus Lipcsében stb. közelebbi felvilágosítást ad. Hanyatlást és veszteséget a szászság németsége főkép gazdasági elmaradottsága miatt szenved és a német ipar e törzsnek többet fog használni, mint bizonyos más ideális törekvések, melyek a szászok németségének nagyobb kárára vannak, mint Németországon gondolják. Fordíttassék tehát az ipar fejlesztésére távol délkeleten a lehető legnagyobb figyelem. Ily törekvések tán jutalmazóbbak is lesznek, mint átalában gondolják.“ S a „Hall. Ztg.“ szerkesztősége e sorokhoz a következő megjegyzést csatolja: „Ha vállalkozni kész iparosok Halléban és Sachsen tartományban a tekintélyes és szakavatott férfi fentebbi sorai által indíttatva éreznék magukat a szóban levő iparvállalatok alapításába kezdeni, akkor szívesen hajlandók vagyunk további felvilágosítással szolgálni nekik.“ Kőházba való kinevezése által — ezektől megfosztani. Tanítók gyűlése. Maros-Vásárhely, jun. 7. A maros-tordamegyei tanítótestület központi körének ez évben első rendes gyűlése Marosvásárhelyit, jun. 5-én tartatott meg. A szép számmal egybegyült tagok előtt az izr. iskola helyiségében Feuerstein József izr- tanító tartott magyarul igen sikerült tanítást a közönséges törtek összeadásáról. Az elnöki megnyitóban Nemes Ödön kori elnök szépen adta elő a magyar közműegylet megalakultát és czélját neveléstani szempontból. A múlt gyűlés jegyzőkönyvének hitelesítése után ma ros-szt.-anai román tanító Koresz György tartott érdekes felolvasást arról, hogy miként tanítandó a magyarnyelv leghelyesebben és legkönynyebben a román ajkú népiskolákban? Itt dicsérettel kell megemlékeznünk előadó román tagtársunkról, mint a kinek minden törekvése oda irányul, hogy a magyar nyelvet lehető legjobban megtanulja s tanítsa növendékeinek s hogy buzdítólag hasson a többi, nem magyar ajkú iskolák tanítóira is.