Magyar Polgár, 1885. január-június (19. évfolyam, 1-147. szám)

1885-06-10 / 131. szám

Kolozsvár, 1885. szerda, június 10. Tizenkilenczedik évfolyam. 131 szám. Előfizetési dijak: Egész évre.................................j. frt. Félévre......................................... frt Negyedévre.................................... frt. Egy hóra ...................................1 Frt 50 kr. Egy szám ára 5 kr , ez­­­e t­­­t­ő­k­n­e­k százalék nem adatik. Hirdetési dijak: Egy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Kyllttér sora 36 krajczár. — SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA. Belközéputcza 4. sz. Megjelenik mindennap, vasár- és ünnepna­pok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR JUNI­US 9. Az alakulás előtt. Kulturegyletünk ügye odáig érett, hogy már a végleges alakulásról beszél­hetünk. A fogamzás első stádiumából el­jutott a születés második stádiumába. Eddig csak vetettünk, most nemsokára aratunk, hogy nemzeti életet adó magot nyerjünk. Az előkészítés eddigi eredménye: közel százezer forint készpénz, vagy húsz fiókegylet, az egész társadalom fölébresz­­tése s egy szabályszerűen megerősített, kész alapszabály. Mindezzel a legnagyobb mértékben meg lehetünk elégedve. Mert a pénz nem sok ugyan, de részünkről ebben legkevésbbé se látunk valami ag­gasztót. Már rég kifejezést adtunk azon meggyőződésünknek, hogy a társadalom zöme csak akkor követi áldozatával az úttörőket, ha az alakulás fényében a mozgalmat biztosítva és szabályszerű ke­retben megindulva látják. E reményünk zálogát mi nem annyira az eddig be­gyűlt és aláirt összegben, mint inkább azon elemek föllépésében látjuk, melyek eddigi megnyerésével az erkölcsi súly és hatás biztosítva van. A közélet kitűnő­ségei vetekedve sorakoztak a kibontott zászló alá s e körülmény mulhatlanul érezteti hatását a társadalom zömével, így meg lesz teremtve az a közszellem, mely főtényezője nemcsak az előkészítő mozgalmak sikerének, hanem a kitűzött czélok elérésének is. E kedvező előjelek között megyünk az alakulás elé, melynek ideje még nincs ugyan meghatározva, de mindenesetre nem lehet messze. Erre nézve az állan­dó választmánynak számot kell vetnie a körülményekkel, ezek közt főként a be­állott holt évszakkal, midőn a társada­lom legelőkelőbb elemei pihenést tarta­nak s fürdőkbe, nyaralókba vonulnak, procus negotiis igyekezve néhány hetet eltölteni. Ez indokból figyelmet érdemel az a fölmerült eszme, hogy az alaku­lás legalább is szeptemberre halasztas­­sék, mikor a társadalom diligentiája is­mét beáll s az emberek nagyobb része postjára visszatér. Ezzel szemben felhoz­ható ugyan az az ellenvetés, hogy a hú­zódás talán az ügy s az érdeklődés hát­rányára lesz, bár részünkről az előzmé­nyek után ettől nem tartunk. Utoljára is az év é­szakában egy kis pihenőt tart minden ügy s egyletünkre nézve mi sok­kal czélszerűbbnek tartjuk, ha e termé­szetes pihenő minket az előmunkálatok közepett, mintha az alakulás után ér, mikor mindenki az erők teljes kifejtését és buzgalmat vár tőlünk. Ha alakulás után tapasztalnák részünkről a most el­­kerülhetlen szünetet, ez erkölcsileg sok­kal lehangolóbb volna, mintha ugyanez az alakulás előtt áll be. E kérdésben az állandó választmány­nak legközelebbről döntenie kell, hogy a vidék jó előre tájékozva legyen az alakulás napja iránt s idejét ki-ki a sze­rint oszthassa be. Az iránt a legkisebb nézeteltérés sincs­, hogy az alakuló gyűléssel kapcso­latban óvátiók rendezendők s Kolozsvár­nak egész hazafias lelkesedését ki kell fejtenie. A tegnapi gyűlés ezt elvileg egy­hangúlag kimondotta, s ehez képest a to­vábbiakat elhatározta. Ha valami, úgy ez az ügy, mely a nemzeti szellem megteremtésére van hivatva, ezt csakugyan megérdemli. A vidékre pedig villanyozó hatással lesz, mire az első életjel megadásánál nagy szükségünk is van. A tüntetések lelkes hangulatában szétmenő tagok fokozott apostolkodást fognak kifejteni s a mint Kolozsvárban az erdélyi részek szive meg­dobban, ez impozáns érzelem villámgyor­sasággal átrezgi az egész vidéket. Az elmúlt nagy gyűlés alkalmával elvből kerültük a külső hatás minden eszközét. És ezt sokan nem szerették, a sajtó egy része kifogásolta is. Csekély nézetünk szerint, némileg indokolatlanul. A nagygyűlés egyetlen feladata az alapszabály megállapítása volt. Oly elő­munkálat, mely fontosságban semmieset­re se áll a már megalakult egylet szín­vonalán. Akkor az egylet igazán még csak a pap­íron volt meg, még ott se teljesen mindaddig, míg a szabály meg nem erősíttetett. Most azonban az egy­let t­é­n­yl­e­g lesz meg, a­mi nagy kü­lönbség. A tüntetéseket meglehetősen elkop­tatták, hétköznapiakká tették épen az által, hogy az utóbbi időben ép oly de­­rűre-borura alkalmazták, mint a jubi­leumokat. Mi nem akartunk e koptatás­hoz hozzájárulni s azt hisszük, helyesen cselekedtünk. Ha van e mozgalomban ünnepelésre ok, úgy az bizonyára inkább feltalálható az alakulás tényében, mikor az egylet kilépik az életbe s működését tényleg megkezdi, mint lett volna egy egyszerű előmunkálati adtusnál. S ha akkor igénybe vettük volna a tünte­téseket, akkor az el nem vitatható fo­kozat szerint mit kellene most tennünk ? Du sublime au ridicule il n’y a qu’un pas. És mi nem akartuk ezt a lé­pést megtenni. Most azonban meg kell tennünk. Az eszme eddigi terjedése s az ér­zelem, mely nyomában a társadalmat eddig áthatotta, e tüntetésekben fog külső kifejezésre is jutni s ezzel mint­egy tanúságot tenni eddigi működéséről. Ez a tüntetés az eszme és érzelem nyil­vános vizsgája lesz eddigi működéséről és záloga további működésének. Ez épen szükséges kiegészítő része lesz eddigi békés, higgadt és komoly magatartásunk­nak, mert mi a tüntetéseket még pro­­fánálásuk után is nemzeti ünnepeink legmagasztosabb szertartásainak és nem közönséges látványosságáttak tartjuk. Ezért jó eleve fölkérjük úgy a ren­dezőbizottság tevékenységét, mint fölvi­lágosodott elméjű és hazafias érzelmű városunk közönségének részvétét az ala­kulási ünnepélyek emelésére. Nem di­vatból, hanem elvből vesszük mi igénybe a tüntetéseket, mert mélyen meg va­gyunk győződve, hogy az ünnepélyes fo­gadásnak, a város föllobogózása és kivi­lágításának, valamint az alakuló gyűlést követő társas lakomának s az ott han­goztatandó lelkes felköszöntéseknek nagy erkölcsi hatásuk lesz úgy az egész vi­dékre, mint hazánk más részeire. S czél­­jainkat tekintve, egyletünknek szüksége lesz arra, hogy bölcsőjénél a közlelkese­­dés fogadja s első szárnypróbálgatásai­ban a hazafiság érzete által megtisztí­tott levegő emelje. Mikor mások állam- és alkotmány­­ellenes tüntetéseket rendeznek vérrel szer­zett és fenntartott hazánkban, akkor ne­künk szent kötelességünk azokra impo­záns feleletet adni, melyben ki legyen fejezve, hogy a magyarság fölébredett, hogy érdekeit megvédje, s a praevallzá­­lóknak megálljt kiáltson. Az első stádium befejezését s a má­sodik kezdetét tegyük külsőleg is emlé­kezetessé. E tekintetben teljesen bizunk Ko­lozsvár hazafias közönségében és lelkes fiatalságában. ____TARCZA, Párisi levél. — Saját levelezőnktől. — Páris, jun.­i. Nincs társadalmi osztály, nincs élethiva­tás, a kenyerét véres verejtékkel kereső egy­szerű munkástól kezdve fel a köztársaság el­nökéig, mely ne lett volna képviselve Hugo Victor végtisztességtételén s ne mutatta volna be hódolatát a szellem iránt. De nemcsak Fran­­cziaország, nemcsak a műveit Európa jelent meg, hogy kikisérje utolsó útján Hugo Victor tetemét, hanem még a távoli világrészek is képviselve voltak azon, bebizonyítva ezáltal azt, hogy a szellem nem ismer messzeséget, túlra­gyog az időn és téreken s önkéntelen hódolat­ra kényszeríti bármely nemzet fiát is. S mert Hugo Victor szelleme és művei örökre halha­tatlanok maradnak, a hétfőn lefolyt gyászün­nepély nem is annyira temetésének, mint inkább apotheosisának mondható. Még nem hangzott el az „Arc de Triom­phe“ feldíszítésével foglalkozó munkások utol­só kalapácsütése, mikor már nagyszámú kiván­csi foglalt helyet annak közelében, értesülvén arról, hogy a holt­tetem az éj folyamán fog ide átszállíttatni. Az átszállítás különben a leg­nagyobb csendben történt s a család felkérésére kilencz író, mint bizalmi férfi, vett abban részt. A kettős koporsóba zárt holttetem az „Arc de Triomphe“ üregében emelt óriási ravatalra he­lyeztetett el, melynek felállítási s az „Arc de Triomphe“ díszítési költségei mintegy százezer frankra mennek. A ravatal közepén egy sza­badságfő emelkedett, melyet Dalbu mintázott, az emlékoszlop négy oldalán pedig e felírás áll „La France de deuil á Victor Hugo.“ Az osz­lop tetejéről gyászfátyolok csüngtek le s ugyan­azzal volt borítva a tetőn levő quadriga is. Da­czára a nagy költségnek, a díszítés nem tette meg a kellő hatást. A ravatalt az óriási em­lékoszlop mintegy elnyomta, az oldalakon tá­tongó üresség tűnt szembe, az alkalmazott­ gyászfátyolok pedig az emlékoszlop hatalmas­ árnyaihoz képest feltűnő kicsinyek voltak s in­kább pókhálóhoz hasonlítottak. A hivatalos pompa, az elhunyt kívánságához képest, egészen mellőzve volt; a ravatal mellett a család meg­hitt barátai s az iskolai zászlóaljak növendékei őrködtek. Vasárnap valóságos népvándorlás vette kezdetét az „Arc de Triomphe“ felé; a nap folyamán több, mint egy millió ember haladt el levett kalappal s mély meghatottsággal a ravatal előtt. A nagy tömeg azonban még ez után sem távozott el, hanem legnagyobb része a közeli sétányokon oszlott szét. Az alkony beálltával villanyos lámpákat gyújtottak meg, melyek szomorú fényt vetettek a gyászos lát­ványra. Cs­ak éjjeli két órakor kezdett a nagy tömeg oszladozni, sokan azonban a szabad ég alatt töltötték az egész éjt, ellátva magokat takaróval, étellel s minden szükségessel, hogy a másnapi gyászmenet láthatására maguknak jó helyet biztosítsanak. A padok, a gyepsző­nyeg fekhelyül szolgáltak s a környék úgy né­zett ki, mintha egy csapat ütött volna tanyát. A temetés napján mindenki már jókor talpon volt, hogy magának lehetőleg jó helyet szerezzen. A­merre a menetnek elhaladni kellett, nemcsak az erkélyek és ablakok, hanem a ház­tetők, a kiálló párkányok is mind zsúfolva vol­tak emberekkel. A „Champs-Elysées“-en s a boulevardok mentén lévő fák ágai, a candelaberek, a hir­detési oszlopok teteje stb. szintén el voltak foglalva. Élelmes kereskedők kirakataikat néző helylyé változtatták át, vállalkozók minden legkisebb helyre állványokat állítottak s a ki­nek csak egy létra, vagy szék volt birtokában, azt vitte ki a járdára s kínálta 2—3 frankért a még magasba nem jutott halandóknak. Kik nem akarták magokat kitenni zsarolásnak, azok hazulról egy székkel vagy létrával indultak el, ideges izgatottsággal keresve egy talpalatnyi alkalmas helyet, hová azt letehessék s azután maguk is a magasba emelkedjenek s a létra többi fokait jó pénzért bérbe adják, más ily egészséges ötletre nem jött embertársaiknak. Sok létrából nem látszott semmi, anynyira el volt lepve, valóságos élő ember-gula volt. Az utczák torkolataiban valóságos barik­ádok emel­kedtek szekerekből, állványokból, székekből stb., úgy, hogy nemcsak a kocsiközlekedésről nem lehetett szó, hanem még a gyalog­közlekedés is igen sok helyt fennakadt. Valóban nagy sze­rencsének mondható, tekintve az óriási ember­tömeget, tekintve a csak imigy-amúgy össze­tákolt rozoga faalkotmányokat s az azokon lé­vő nézők nagy számát, hogy nagyobb szeren­csétlenségek nem történtek, mert kisebb bal­esetek, mint az különben előrelátható is volt, fordultak elő. Többen oly szédítő magasban s oly exponált helyeken foglaltak helyet, hogy a­ki meglátta őket, az tett rosszul bele. Kilencz óra előtt az egyesületek, testü­letek stb. mind megérkeztek az „Arc de Tri­omphe“-hoz, hol azután a rendezőbizottság ki­jelölte számukra a helyet. Hogy a menetnek rendezése nem a legkönnyebb feladatok egyike lehetett, könnyen elképzelhető azon körülmény­ből, hogy mintegy 1300 egylet, testület stb. jelentette be a temetésen leendő részvételét. Több socialista és anarchista egylet veres zász­lóval akart résztvenni a menetben, de a rend­őrség ezt a kapott szigorú utasítások követ­keztében megakadályozta, a veres vagy lázító feliratokkal ellátott zászlókat lefoglalta s az ellenszegülőket letartóztatta. Egyedül az 1851- diki számüzötteknek s azok családtagjainak engedtetett meg, hogy véres zászló alatt jelen­jenek meg, de csak azon határozottan kifeje­zett feltétel alatt, hogy a zászló nyelére a fr­inczia tricolor színeit viselő szalagot kösse­nek. úgy látszik, hogy a kommunisták és az anarchisták a maguk emberének akarják köve­telni Hugo Viktort. Igaz ugyan, hogy ő az 1871-i ki commune­nek tagjává választatott, de csakhamar megszakított azzal minden össze­köttetést és érdekközösséget, mikor látta, hogy a commune csak rombolni, de alkotni, terem­teni nem képes. Hugo Viktor volt az elsők egyike, ki kötelezve érezte magát hangosan tiltakozni a communisták vandalismusa ellen; ő volt az, ki már 1848-ban kifejezést adott azon politikai eszméjének, hogy kétféle köz­társaság lehetséges: az egyik az, ha a véres zászló jut győzelemre a tricolor felett, a­mely le fogja dönteni Napóleon szobrát s felemeli a Maratét, lerombolja a tudományos intézeteket, a tanodákat; a szabadság, egyenlőség és test­vériség magasztos jelszavához hozzáfűzi: vagy a halál, eltörli a tulajdont, és a családot, ki­fosztja a gazdagokat a­nélkül azonban, hogy gazdaggá tenné a szegényeket, megtagadja az istent, megfojtja a szabadságot és a művésze­teket, puszta gyanúra megtölti a börtönöket s működésbe hozza a guillotinet, egy szóval, hi­deg vérrel és kicsinyben annak szörnyét fogja csinálni, a­mi 1793 ban hevesen és nagyban történt. A másik köztársaság pedig, a­mely lehet­séges, az egész Francziaországnak valódi de­­mocratikus elveken nyugvó szent közössége, mely a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavát a szó nemes értelmében valósítja meg; ingyenes oktatást ad mindenkinek, miként a nap ingyen terjeszti ki mindenkire áldást hozó fényét és melegét; a kegyelem szellemét viszi be a büntető­ törvényekbe s fejleszti az anyagi jólétet; megbecsüli a munkát, mint a tulajdon­i vagyonszerzés alapját; tiszteletben tartja az örökösödést, mely nem más, mint az atyának a sírból gyermekei felé nyújtott keze; békésen oldja meg a közjónak magasztos problémáját; igyekszik megvalósítani e tekintetben a böl­csek álmodozásait, a nélkül azonban, hogy el­hagyná a földet s szem elől tévesztené a le­hetségest; a hatalmat a jog alapjára állítja; a nyers erőt alárendeli az értelemnek; véget vet a lázadásnak s a háborúnak, a barbarismus e két formájának s rendet és békét hoz, egy szó­val, mely az egész emberi nemnek Isten szine előtt való összeölelkezését s testvériesülését igyekszik megvalósítani. „E két köztársaság közül — végzi Hugo Victor szavait — amazt rémuralomnak, emezt civilisatiónak nevezik. Kész vagyok életemet feláldozni, hogy az előb­bi megakadályoztassék s az utóbbi megvalósít­tassák“. Ha e világos nyilatkozat daczára is az anarchisták véres lobogó alatt akarták kisérni Hugó Victor koporsóját, arra csak azon önző számítás vezethette őket, hátha reájuk s ille­tőleg az általuk képviselt elvekre is esne a nagy ember emlékét környező dicsfényből vagy egy sugaracska, a melylyel aztán a különben is könnyen félrevezethető nép előtt kérkedhes­senek s ügyüknek sikeresebb propagandát csi­nálhassanak. Mert Hugo Victor neve valóságos hatalom, mely név megnyeréséért való törek­­vésban ama sajátságos jelenet tárul szemeink elé, hogy az anarchisták véres lobogójával szem­ben a cath. anyaszentegyház keresztje közele­dik a nagy költő halotti ágyához. A család tagjai azonban ragaszkodva az elhunyt vég­óhajához, visszautasítottak minden egyházi szertartást, mely visszautasítás a cath. egyház körében kínos benyomást idézett elő. Élénken illustrálja ezt egy Lecomte nevű lelkésznek­ ­. A főrendiház reformja. Tisza Kálmán mi­niszterelnök, a­ki vasárnap este a futár vonat­tal Bécsből visszaérkezett, ő felségénél kihall­gatáson számos ressort-ügyben referált és a többek közt az ajánlatba jövő férfiak ama so­rozata felett is, kik a főrendiház újjászervezé­sére vonatkozó törvény értelmében annak élet­fogytiglan tagjaivá lesznek kinevezendők, szó­belileg előterjesztést tett. A főrendiház har­­minc­ tagjának kinevezése e hó második fe­lében fog megtörténni. Illetékes informatio alapján határozottan állítják, hogy a legutóbbi időben híresztelt különböző névsorozata az életfogytiglan kinevezendő főrendiházi tagok­nak részben csupán combination alapulnak és hogy a miniszterelnök a képviselők sorából va­lószínűleg legfeljebb két tagot fog ajánlatba hozni, minthogy semmikép se lehet valamely parlamentáris kormány feladata a képviselőhá­zat a kitűnőbb erők nagyobb számának a fel­­ e szászokról. A „Haifische Ztg.“ a bányászatáról és gépgyártásáról híres nagy német város főorgá­­numa, felhívást közöl a német iparos világhoz, hogy jöjjenek Erdélybe ipart teremteni s hogy ne nemzetiségi agitatióval, hanem iparral legye­nek fajrokonaink segítségére. A „Hall. Ztg.“ közleménye egész terje­delmében így szól: Egy némettől, a­ki alaposan ismeri a ma­gyarországi viszonyokat, a következő sorokat vettük: „Magyarországon a szászok 700 éven át fentartották nemzetiségüket. A magyar királyok alatt jó dolguk volt, a szomorú idők rajtuk csak akkor következtek, mikor a mohácsi vész után 1526-ban Erdély Magyarországtól külön vált. Az unió Magyarországgal nem volt egyéb, mint a régente fennállott államjogi viszonyok helyreállítása. 1849—50-ben a szászok épúgy elvesztették önkormányzati jogaikat, mint a többi nemzetiségek. Nemzeti vagyonuk kezelé­se egyszerűen az erdélyi katonai és polgári kor­mányzóságra szállt át, daczára annak, hogy a szászok az 1848—49-iki harczokban a magya­rokkal szemben, mint ellenségek álltak. 1848 előtt az erdélyi felsőbb hatóságok hivatalos nyelve a magyar volt. Az országgyű­lésen csak a hivatalos nyelvet használták. Ezt a szászoknak, kik a guberniumnál szolgáltak, a magyar nyelvet tudni kellett. Akkor nem volt ellenségeskedés magyarok és szászok közt. És ha a magyar viszonyokat csak némileg jóakaró bírálat alá vonjuk, el kell ismerni, hogy egy oly országban, a­melyben több nyelv használ­­tatik, s hol oly sok különböző néptörzs lakik egymás mellett, mégis csak szükség van egy uralkodó állami nyelvre. A magyar törzs nagy, hatalmas népcsalá­dokkal körülvéve, létjogáért küzd s előre halad a művelődés utján ; igazságtalanság vol­na ezen becsületes t­ö­r­e­k­v­é­s­t k­i­s­­sebbíteni. A német nevek, melyeket ma a kiállítás katalógusában találunk, többnyire oly német családoké, a­melyek évek hosszú sora, sőt évszázadok óta honosak Magyarországon. Ki veszi a Poroszországba bevándorolt fran­­cziáktól rossz néven, hogy németekké lettek? És 700 év óta még csak egyetlen szásznak sem kellett nemzetiségét feladni. Távol attól, hogy a szászokat bármikép megtámadni akarnák, nem fojthatjuk el azon óhajt, hogy valahára legyenek már békés idők, s bár törne utat magának Németországon az a meggyőződés, hogy az Erdélyben lakó szászok­nak, kiknek az egész német műveltség és iro­dalom a rendelkezésükre áll, a­kik előtt a né­met műveltségnek s német haladásnak semmi vívmányai nem maradhatnak ismeretlenek — legjobban az lesz segítségére, ha gazdasági hát­ramaradásukból ki lehet őket ragadni. Az erdélyi németeknek elég eszközök állnak a rendelkezésük­re, hogy műveltségüket megtart­hassák. H­i­s­z­e­n a né­m­e­t m­ű­v­el­t­s­é­ge­t minden gondolkozó magyar nagy­rab­ecsül­i, s a német nyelv kötelező tan­tárgyat is képez minden magyar középisko­­lában. Az erdélyi szász törzs azonban, sajnos, gazdasági tekintetben el van maradva és sok­kal okadatoltabb volna, ha Németországból ideális rokonszenv helyett, e téren jönnének a szászok segítségére. Vajha német ipart ültetnének át ide, s itt állítanák fel azokat a gyárakat, melyeknek terményei nemcsak az országban, hanem a kö­zel keleten is gazdag kelendőségre és sokolda­lú értékesítésre találnának. Az ipar és a mezőgazdaság a szászok­nál a kor haladásától el van maradva és ha Erdélyben és nevezetesen Brassónál a fa- és agyag­ipar, porczellán gyártás, durva gyap­­j­ú szövetek készítése, kötélverő áruk, gépek gyártása, pamutipar s általában mindazon csik­kek gyártása, a­melyek keleten is biztos piacz­­ra találhatnak, német vállalkozók által meg­­honosíttatnék, a­nélkül, hogy a német iparnak ezzel lényeges versenye támadna, — akkor meg lehetnek győződve Németországon hogy ezen törekvéseknek a magyar kormány nagy előzékenységgel pártját fogná, s a keletkező vállalatoknak megadná mindazokat a kedvez­ményeket, (adóelengedést, vám- és fuvarked­vezményt stb.) melyeket a törvény engedélyez, s melyekről minden consulatus, tehát a cs. k. osztrák-magyar consulatus Lipcsében stb. kö­zelebbi felvilágosítást ad. Hanyatlást és veszteséget a szászság né­metsége főkép gazdasági elmaradottsága miatt szenved és a német ipar e törzsnek többet fog használni, mint bizo­nyos más ideális törekvések, me­lyek a szászok németségének na­gyobb kárára vannak, mint Német­országon gondolják. Fordíttassék tehát az ipar fejlesztésére távol délkeleten a lehető legnagyobb figyelem. Ily törekvések tán ju­­talmazóbbak is lesznek, mint átalában gon­dolják.“ S a „Hall. Ztg.“ szerkesztősége e sorok­hoz a következő megjegyzést csatolja: „Ha vállalkozni kész iparosok Halléban és Sachsen tartományban a tekintélyes és szakavatott férfi fentebbi sorai által indíttatva éreznék magukat a szóban levő iparvállalatok alapításába kezdeni, akkor szívesen hajlandók vagyunk további felvilágosítással szolgálni nekik.“ Kőházba való kinevezése által — ezektől meg­fosztani. Tanítók gyűlése. Maros-Vásárhely, jun. 7. A maros-tordamegyei tanítótestület köz­ponti körének ez évben első rendes gyűlése Maros­vásárhelyit, jun. 5-én tartatott meg. A szép számmal egybegyült tagok előtt az izr. iskola helyiségében Feuerstein József izr- tanító tartott magyarul igen sikerült tanítást a közönséges törtek összeadásáról.­­ Az elnöki megnyitóban Nemes Ödön kori elnök szépen adta elő a magyar közmű­egylet meg­­alakultát és czélját neveléstani szempontból. A múlt gyűlés jegyzőkönyvének hitelesí­tése után ma ros-szt.-an­ai román tanító Ko­­resz György tartott érdekes felolvasást arról, hogy miként tanítandó a magyar­nyelv leghelyesebben és legköny­­nyebben a román­ ajkú népiskolák­ban? Itt dicsérettel kell megemlékeznünk elő­adó román tagtársunkról, mint a kinek min­den törekvése oda irányul, hogy a magyar nyelvet lehető legjobban megtanulja s tanítsa növendékeinek s hogy buzdítólag hasson a többi, nem magyar ajkú iskolák tanítóira is.

Next