Magyar Polgár, 1886. január-június (20. évfolyam, 1-145. szám)
1886-02-14 / 36. szám
Huszadik évfolyam. Előfizetési díjak: (gist évre ...................................... félévre................................ negyedévre ............................ (gy hóra ... . . . 16 frt. 8 frt. 4 frt. 1 frt 60 hr Mindennapi elárusításra helyben, az elárusítóktól vagy a kiadóhivatalból elvive. Egy szám ára 3 kr Hirdetési dijak: ivy négyszög centiraeternyi tér ára 3 kr. (jjárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Nyiltter sora 36 krajcsár. — 36. szám. Kolozsvár, 1886. vasárnap, február 14. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL ■.MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA Belközép utcza 4. sz. Kiegyelnik mindennap reggel, vasár- és ünnepnapok utáni reggelek kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltétnek. KOLOZSVÁR FEBRUÁR 13. Élet és iskola. A közoktatásügyi tárcza költségvetésének tárgyalása eszmékben termékeny volt. A vitában részt vett szónokok pártkülönbség nélkül magas színvonalon tartották a tárgyalásokat s még a nemzetiségi képviselők is oly modorban tartották, különben sok kifogás alá eső felszólalásaikat, mely a parlament tekintélyével és méltóságával összhangzó. A fölvetett nagyobb kérdések, mint az egyház és állam közötti viszony, a nemzetiségi kérdés s a közoktatásügy rendszere és állapota különben is olyanok, melyek az állam polgárait több oldalról közvetlen érdeklik s ha ezek közül most ez utóbbit emeljük ki, ezzel csak azt kívánjuk jelezni, hogy a fontos kérdések közt ezt tartjuk mégisa legfontosabbnak, mer egyenesen az állam létalapját képezi. A parlamentben is konstatált tény, hogy közoktatásunk rendszere nem áll teljes összhangban az egyének érdekeivel s az élet követelményeivel. De tegyük itt mindjárt hozzá, hogy ennek nem a kormány, hanem a társadalom az oka. Jól mondá Gönczy Pál, hogy a közszellem jobbára még most is az, mely 1848 előtt mint gymnáziumokba terelte az ifjú nemzedéket. Fölfogásunk ma is arisztokratikus; inkább szeretjük urizálni üres gyomorral, mint szurkos kézzel megkeresni boldogulásunk föltételeit. És túltengést idézünk elő a tudományos pályákon, melyeken épen ezért igen sokan szellemi proletariátusra jutnak, míg ezzel szemben az egyik legfontosabb termelési ág, az ipar, szakképzett hazai erőkben szűkölködik, s e miatt biczegni kénytelen más nyugati államok rohamosan fejlődő ipara után. Sőt tovább megyünk, s fájdalom, azt kell mondanunk, hogy a magyar faj általában nem is szereti kellő mérvben a tanulást. Erre nézve csak e napokban szereztünk elszomorító adatokat egy akadémiai székfoglalóból, mely számokban tüntette ki az aránytalanságot, melyfajunk rovására a többi nemzetiségekkel szemben az iskoláztatásra vonatkozólag fennáll. De láthatjuk ezt a kényszerből is, mely az iskoláztatásra törvényileg kimondatott, s azon hivatalos adatokból, melyek minden kényszer mellett is oly nagy számban tüntetik fel azokat, kik semmi oktatásban se részesülnek, s kik közt — fájdalom — épen a magyarság képezi a többséget. Hát ezek mind czek azt bizonyítják, hogy a társadalom nincs teljesen áthatva az oktatás feltétlen szüksége által, s az a rész is, mely ennek szükségét belátja, azt a saját érdekeinek nem mindenben megfelelő rendszer szerint gyakorolja. Ezért pedig a kormányt bizony nem okolhatjuk. Hiszen törvényes kényszer senkire se gyakorolható arra nézve,hogy mit tanuljon, mit ne tanuljon, melyik pályát hagyja el, melyikre készüljön. Ezt mindenkinek saját hajlama, érdeke és a körülmények szabják meg. Márpedig ez utóbbiak most nem annyira a túlhalmozott tudományos, mint inkább a nálunk még egészen művelésre váró gyakorlati pályákat ajánlják. És e tekintetben a magánérdek a közérdekkel kiválóan öszszefügg. A kormány feladata csak az, hogy gondoskodjék a minden téren való művelődés lehetőségéről. Hogy a feladatát teljesíti, ezt az ellenzék is elismerte, mely nem iskolák, hanem tanítványok hiányában találta fel a bajt, sőt Irányi ép ezért több iskola beszüntetését javasolta. Márpedig az iskolalátogatás a kötelező törvények legszigorúbb végrehajtásával se vihető sikeresen keresztül: erre nézve közszellem szükséges. A téves irány jellemzésére elég néhány adatra hivatkozunk. A közoktatás múlt évi állapotáról kiadott miniszteri jelentés szerint, a középiskolák tanítóinak száma negyvenkétezer. És hogy ezek nagyobb része tudományos pályán marad a felsőbb nép és polgári iskolák, melyeknek az volna a hivatása, hogy a gymnáziumokból időközben gyakorlati pályákra lépő ifjakat befogadják, annyira néptelenek, hogy Irányit e körülmény néhány ily intézet beszüntetésének indítványozására utalta. Polgári iskolákat látogat ugyanis összesen hatezer, felsőbb népiskolákat 649 fitanuló! Hát a szorosan vett iparosoktatás? Van 220 községben 33 ezer tanuló; az összes ipartanműhelyekben 1008 növendék; a háziiparoktatás pedig életbe lépett 869 népiskolában. Ez az egész; ezekhez vehetjük még a középipartanodát és azt a néhány kereskedelmi iskolát, mely az országban elszórva van. De hát elég-e ez egy oly országban, melynek ipara nincs, de amelynek az volna feladata, hogy mindenáron ipart teremtsen, ha élni akar? Thaly Kálmán azt mondta, hogy igazolva látja a gyakorlati pályáktól való tartózkodást, mert a külföldi tőke bizalmatlan, nálunk nagyobb vállalatokat nem alakít s igy a gyakorlati pályák nálunk hiányoznak. Ez utóbbiban igaza van. De vájjon mily módon szerezhetjük meg a tőke bizalmát: az által-e, ha Magyarország továbbra is szűkölködik a szakképzett egyénekben; vagy az által, ha a szakképzettség előmozdításával a tőke gyümölcsözése biztosittatik s ez után a vállalkozási kedv előmozdittatik ? És várjon miként várhassuk hazánk közgazdasági emanczipáczióját más államoktól, ha az erre vezető gyakorlati pályákat kultiválás helyett tovább is lenézzük ? A mai nevelési rendszer mellett nemcsak az a kárunk, hogy igen sok erő, mely megfelelőbb helyen hasznos factor lehetne, gyümölcsözetlenül vész el, hanem az is, hogy az ily eltévesztett életpályájú egyének a különben is erőtelen társadalom és állam terhére esnek. Sokan abban tetszelegnek maguknak, hogy az ily mélyebben fekvő bajok gyors megszüntetésére orvosszereket ajánlgatnak, holott tapasztalásból tudható, hogy az ily baj legjobb orvossága az idő. A közfelfogás, a közszellem csak lassanként alakul át s az embereket csak saját érdekük fölismerése vezérelheti egy vagy más irányba. Azoknak, kik a haladás útját törni szokták, nem lehet más feladatuk, minthogy e lassú átalakulást előmozdítani igyekezzenek s tanúsítanak elég türelmet a nagy időhöz kötött változások bevárásában. Előbb mindenesetre az életnek, vagyis az életben tapasztalható ferde fölfogásoknak kell módosulniok, hogy aztán az iskolákban is végbemenjen a szükséges változás. Mert nem az élet van az iskoláért, hanem az iskola az életért. A nevelési rendszer minden időben a korszellem kinyomata. A TARCZA. A menyasszony. Beszély. Irts: Késmárky Róza III. (Folytatás.) De nem mindenkiében ilyen. Az utcza közepetáján állott egy csinos parasztlak léczrácsos tornáczczal és ketreczkével. A léczre épen most volt fölkúszóban a délignyilló. Ez előtt sem lehetett megkülönböztetni senkit és semmit, az ablakok előtti hagyományos orgonafán kivül. Piroska szeme mindazonáltal már messziről nagy megkülönböztetéssel csüggött rajta. Itt lakik — susogta, a mint eléje értek s gyöngén egyet rándított társnője karján. — Itt, Bács Örzséréknéknél? — Kérdezte emez félálomban azután ő meg önkénytelen azért szorította magához Piroska karját, hogy azt minél sietősebben elvonja innét magával. — Ne tartson semmitől, most nincsen itthon— halászott a papleány sóhajtó biztatása. — Mondom, hogy félek tőle — igazolta magát Rózsika nevetve. — De úgy tetszik, maga nagyon is jól van értesülve minden mozzanatjáról az ábrándbeli olasz grófjának. — Miért nevezi „ábrándbeli“-nek ? — Mert valójában nem gróf. — Hogyisne! Mikor magam olvastam a postán egy pár levelét, hogy „conte di Tremiti.“ — Oh oh! Maga rettenetesen kell hát érdeklődjék iránta. Hogy jutott a leveleihez? — Pszt! Még többhez is jutottam.— A grófnak szerelmi baja van. — Az égre!! - fakadt ki erre Rózsika komikus pathosszal — s Piroska kétségtelenül igen szánja őt. — Szivem mélyéből. — És örömest segítene rajta. — Nem értem azt a nőt, aki megcsalhatott egy ily embert. — Bizonyára igen léha és minden finomabb ízlést nélkülöző nő lehetett ■— segített neki Rózsika tüzelni az előbbi modorban. De hát öntse ki nekem már egész szivét édes Piroska, mint került birtokába e regényes titoknak? — Nem kevésbbé regényes módon. — Föltehető. Csak kérem, ne fokozza már tovább kíváncsiságomat. Veheti észre, hogy bennem is érdeket keltett az ismeretlen „conte“ iránt. — Ah, látta volna őt úgy, mint én, akkor este, tudom nem gúnyolná, inkább megszánná. — Biztosítom: eléggé meg vagyok büntetve könnyelműségemért az által, hogy Piroska még mindig várakoztat közleményére. — Tehát, legelőbb is ki kell mondjam, hogy én nem félek, hogy vele álmodjam a halvány gróffal, de sőt elnézném őt szívesen éjjelnappal magam előtt, úgy amint van. Bácsék örzséje ugyan szintén azon a nézeten van, mint Rózsika, azért egy üste mégis rávettem, hogy lessünk be egy kicsit a gróf ablakán. — Megjegyzendő, hogy sohase szokta befüggönyözni az ablakát akármit csinál, s ha a falusi gyermekek egészen bedugják is a fejeket rajta a szobába, egyszer sem haragszik rájuk. — Reméltem azonban, maguk csak nem vették ennyire igénybe elnéző türelmét. Dehogy! Akkor már üsze is volt, s neki nem szabadott megtudni. — Hogy nem gyermekszívek dobognak kiváncsi kémkedéssel közelében — egészítette ki Rózsika költőileg áradozó hangon, így is jó — szólt a másik lemondással, azután folytatta — semmi más világ nem volt a szobában, mint a szabad kályha tűzvilága. A gróf ezelőtt ült. Egy kis nyitott arany medalliont tartott a kezében, arra mosolygott le, ahol beszélgetett magában. — (Éppen mint én a minap.) — Hihetőleg valami kép volt benne. Ezt már hangosan hagyta helyben Rózsika . — Valóban az nagyon hihető. — S aztán látta volna milyen keserűn mosolygott és a szeméből mégis, hogy kilátszott hogy édes szókat mond a piezi képhez. — Bocsánat — nevetett bele itt újólag Rózsika — hogy lehetett látni a szemét, mikor lefelé nézett? — Bizonyisten mindenből, de mindenből tréfát űz — duzzogott Piroska. Hazamenet ellenben nagyon is komoly volt Rózsika a sok nevetés után s ezeket gondolta : — Én mégis különbözöm ettől a Piroskától. Lám, nekem nem jó többet, hogy egyet is sóhajtsak azután az ember után, akiről tudom, hogy ő meg egymás után sóhajtozik. Hisz' korábban rájöhettem volna! * Ugyanebben az időben a „conti” is gondolkozott a maga rejtélyes dolgai felől. Ezúttal nem tartott semmi piezi medaillont a kezében. Nem volt szüksége rá. Úgy tetszett, mintha az abban levő kép vistová magasultan tökéletes életnagyságban jelent volna meg előtte. A gróf elkezdett futni előre alá s fel az alacsony paraszt szobában. A látomány azonban bizonyosan utána suhant konokul minden mozdulatjának. Végre megállóit hát neki resignál- Ian.— Homlokát egy pillanatig elfödte két tenyerével, azután lenézett maga elé, mintha csak egy kebelére hajolt drága nőarczba tekintene. — Hasztalan! — súgta ennek kimondhatatlan, panaszos gyöngédséggel. — Az egész női nemnek gyűlöletet esküdtem miattad — téged nem tudlak gyűlölni, úgy hasonlítasz anyánkhoz! — Te megtagadtál, eltaszítottál engem egy bőre állomképért —én is meg akartalak tagadni. De most veszem észre, hogy állomképeiről nala tehet senki sem. Nekem te nagy az álomképem. Hasztalan taszitlak el, visszajösz és üldözöl. — Oh !!ihogy az ember úgy meg tudjon szakadni az összes nőkbe vetett hitétől egy valakiért s ezt a valakit még se tudja megátkozni! — Hogy az embernek sohase szabadjon többé elmerengni egycsábos női képen s annak a képét, ki a varázst megtörte mégse lehessen kivetni kebeléből!! A gróf fenhangon gondolkozott. •— Ha csakugyan valami lángési-féle volt benne, mért ne engedhette volna meg magának ezt a bolondságot ? — Aztán se a szavait, se a nyelvét úgy sem érthette meg senki, hisz’ olaszul gondolkozott. — A szomszéd gyermekek megint odagyültek kis ablakához. Azt hitték , az idegen egy halk danát dúdol magában. 10. Az orgonafák elnyitottak. A falun átvezető országutat a szél sűrűn behordta hulló virágpártáikkal. Egy reggel csengős-bongós bérkocsi vágtatott keresztül a porban heverő virágpompán. Azután gyorsan a kastélynak kanyarodott, s néhány perccel később otthonos bátorsággal állott meg szorosan annak főlépcsője előtt. Egy poros utas ugrott ki belőle, aki még bátrabban, még otthonosabban szaladt fel a lépcsőkön. Az elébe lépő öreg szolga összecsapta a kezét, s hagyta őt tovább rohanni. Ödön volt. Hát hisz’ a csoda nem is lett volna oly nagy az egész kis eseményben, mint inkább a meglepetés. Ödön minden perezben megjöhetett, csupán hogy éppen ebben a perezben jöjjön meg, arra nem volt senki elkészülve a háznál. És hogy így jöjjön meg, így! — Hogy? Na hát így, hogy ne értesítsen senkit előre érkezéséről, hogy lóhalálában frakker szállítsa haza a legközelebbi vasútállomásról, s meg hogy itt ilyen furcsa kinézéssel, ilyen erőltetett örvendező modorban állítson be. Utoljára azonban még ez a talány se megfejthetetlen. Hátha ezzel a mohóságával azt kívánta elérni, hogy gyászoló anyja meglepetésében csupán az örömöt érezze első viszontlátásukkor. Hátha azt akarta kikerülni, hogy amaz gondolatban ne készülhessen oly hosszasan egyetlen megmaradt fia elfogadására, míg a fájó sejtelem megérhetik benne, hogy ennek az egynek visszatérte még feltűnőbbé fogja tenni szivének a többi, örökre eltávozott kedvesek hiányát. Végül: Ödönnek saját örvendezésében az a leküsdhetetlen kis erőltetettség kétségkívül onnét eredhet, mert erős férfi létére még se bír maga sem tökéletesen ura lenni megrendülésének, amint beléptekor eszébe jut, hogy ősz atyját, kis fivéreit, akárhányszor jöhet, sohase fogja többé idehaza lenni. Anyját és Rózsikát együtt találta. Termoliné felsikoltott. De Ödön czélját érte, mert sikoltása vegyítetlen örömsikoltás volt. Rózsika minden hang nélkül ugrott fel ültéből. A „tékozló fiú” aztán hevesen magához ölelte édesanyját, homlokát, kezeit, össze-visz- A nemzetiségi vita és a nemzetiségi lapok. A nemzetiségi lapokat természetesen élénken foglalkoztatja a közoktatási budget tárgyalásakor kifejtett érdekes vita. Az újvidéki „Zasztava“ hozzászólva a kérdéshez, megjegyzi, hogy Mocsáry Lajost és Babes Vinczét sok újvidéki szerb üdvözölte a „nemzetiségek jogegyenlőségéért“ tartott országgyűlési beszédük alkalmából. A „Zasztava“ örvendve vesz tudomást ezen tényről, s a legnagyobb elismeréssel nyilatkozván a nevezett képviselők „férfias“ fölléptéről, kívánja és óhajtja, hogy az újvidéki szerbek példáját a többi szerbek is kövessék, mert úgymond — a szerb választóknak, kiknek szívén fekszik a nemzetiségi ügy, be kell bizonyítaniok, hogy Gyurkovics mellett nem foglalnak állást, s jogaikból nem engednek, ha mindjárt képviselőik férfias szava ez alkalommal az országgyűlésen nem is volt hallható. A nagyszebeni „Tribuna“ kijelenti, hogy a vitáról addig nem kockáztat véleményt, míg tudomása nem lesz azon hangulatról, amelyet a román nép között előidéztek ezen beszédek. Egyelőre azonban nem akar hitelt adni a fővárosi lapok azon közleményének, hogy Babes azt mondta volna, mikép fiai jobban beszélnek magyarul, mint románul, mert ha ez áll, „akkor Babesiu úr a magyarok kegyébe ajánlaná magát és így ellentétbe helyezné magát a román nép közérzületével“. Gurban beszédjére nézve pedig azt jegyzi meg, hogy miért hallgatott eddig és miért szavazott mindenkor a kormánypárttal, most pedig éppen akkor beszél a nemzetiségi kérdésben, amidőn ez épen ínyére van a kormánynak? A zágrábi „Obzor“ szintén foglalkozik a kérdéssel s rossz néven veszi Gyurkovicsnak, hogy egyáltalában szót emelt. Szerinte a költségvetési vita Magyarország belügye, az a közös országgyűlésre nem vonatkozik s csakis a magyar parlamentre. Gyurkovicsnak tehát nem lett volna szabad szólania. Telekkönyvi betétek. A képviselőház igazságügyi bizottsága tegnap délután Horváth Lajos elnöklete alatt tartott ülésében folytatta a telekkönyvi betétekről szóló törvényjavaslat tárgyalását. A lengyel iskolák Poroszországban A porosz kormány erélyesen hozzáfogott a Bismarck herczeg által hangsúlyozott elvek keresztülviteléhez. Tegnapelőtt ismét javaslatokat terjesztett a porosz képviselőház elé, melyek az iskolalátogatásra és a tanerőknek a kelet-poroszországi és poseni tartományokban és az oppelni kormánykerületben alkalmazására vonatkoznak. Az első törvényjavaslatra az adott okot, hogy a lengyel nemzetiségű szülők nagyon szeretik gyermekeiket elvonni az iskolától, amit a lengyel vidékekben érvényes rendszabályokkal nem lehet eléggé erélyesen büntetni. A beterjesztett törvényjavaslat már most a kérdéses, 1801. és 1845-ből származó iskolarendtartást jelentéktelen bírságösszegeivel és körülményes eljárásával hatályon kívül akarja helyezni és helyébe a porosz Landrecht intézkedéseit fogja érvénybe léptetni, melyek lehetővé teszik, hogy nemcsak a kellő szigor alkalmaztassák, hanem, hogy rendeleti uton e vidékek különös viszonyaira való tekintettel speciális rendszabályok is alkothatók legyenek. A második törvényjavaslat kizárólag az államnak tartja fenn a nyilvános elemi iskolai tanítók és tanítónők kinevezési jogát és az általános fegyelmi szabályzatot, mely az összes — nem bírói — tisztviselőire terjed ki, e tanítókra és tanítónőkre is kiterjeszti. Az állam a vidéki népiskolák fentartását illetőleg ugyanazon kötelességeket vállalja magára, melyek a landrecht értelmében azelőtt a földbirtokosokat terhelték jobbágyaikkal szemben. Az indokolás főleg azt emeli ki, hogy jelenleg és mostanáig a tanítók alkalmazása magánszemélyek útján történt, akiknél elsősorban a lengyel nemzeti irány volt döntő és a tanító, ha állását magának biztosítani akarta, képtelen volt-e nemzeti aspiratiókat fejleszteni, ami természetesen csak a németség rovására történhetett. Az állam tehát magának vindiálja a kinevezés jogát, aminél elsősorban oktatási tekintetek lesznek irányadók. Ezen eljárása mellett azon jó tulajdonsággal bír, hogy a tanítókban megerősíti azon tudatot, hogy porosz állami hivatalnokok. A képviselőházból. A vallás- és közoktatásügyi költségvetés részletes tárgyalása tegnap folytattatott. Az ágostai evang. egyház dotatiójaként fölvett 36 ezer frtnyi tételnél fejlett ki hosszú és élénk vita, melyet Szontágh Pál beszéde nyitott meg. Ő ugyanis utalt arra, hogy míg ezen öszszegből az erdélyi lutheránus (szász) egyháznak, melynek hívei alig ütik meg a 200,000 et, 16 ezer frt adatik ki, azalatt a 800,000 főt számláló magyarországi 4 ágostai superintendentia csak 5—5000 frtnyi „alamizsnát“ kap. Minthogy pedig az egész dotátiót aránylagosan felemelni a pénzügyi viszonyok nem engedik, — indítványozza az egész összegnek törlését. Zsilinszky Mihály ellene szólt Szontágh határozati javaslatának. Erre Zay állott fel s hosszasan polemizált az előtte szólókkal. Majd Pulszky Ágost emelt szót és Zsilinszkyhez csatlakozva, sikeresen polemizált Zayval, különösen kiemelve ez utóbbi azon eljárásának helytelenségét, hogy a parlamenti és felelős kormánynyal szemben a koronára hivatkozik. A helyeslésekkel fogadott beszéd után szóltak még Nentvich és Orbán, majd Haviár, Gull és Herman. Szót emelt Tisza Kálmán kormányelnök is, ki a tétel megszavazását kérte, mely ellen évek hosszú során át mostanig nem tétetett kifogás. Igaz, hogy a számarányt tekintve, a dotatióban van aránytalanság, de ezt a kormány jövőre lehetőleg tekintetbe fogja venni és ami az uniót illeti, azt erőszakolni nem lehet, s lehetségesnek tartja bizonyos mértékű önállóság biztosítása mellett az erdélyi ágostaiak részére, mint a reformáltak egyesülésénél is történt. A ház figyelemmel s élénk helyeslésekkel kisérte a miniszterelnök szavait. A ház erre megszavazta a tételt. Az ezután következett felszólalások már