Kolozsvár, 1886. december - 1887. június (1. évfolyam, 1-151. szám)

1887-04-22 / 96. szám

l-ső évfolyam. 1887. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7 SZ SZENTKERESZTI-HÁZ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, a vasár- és ünnepnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. 96. szám.________________________________ Kolozsvár, péntek, április 22. ___. ____ Kiadóhivatal: HilHÍ BELKÖZIP-UTCZA 4. SZÁM. I rj r# n T­ * Ti 1 V 1 í X. \i /\ LJ JS&*. l&Bh. fj SJ Zi lj V JrL n . W&GbBI «lj«5g nn BKi sMam BfB Egy □ centiméternyi tér ára 4 kr. Gyá-Hjfíj fi­rosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték min­den hirdetés után 30 kr. Nyilt tér sora 25 kr. EGY JELÖLÉSRŐL. Kolozsvár, ápril 22. (Sz.) Csak ritkán fordul elő s ma­gunk is kivételképen tekintjük, hogy ezen a helyen egyes egyénekkel foglal­kozzunk, legkivált egy választókerület jelöléséről szólva, a­mi az általános el­vi állásfoglalás szempontjából lényegbe vágó s e lapot és egyéniségünket érdek­lő egy kérdés ugyan, de a személyi ügyek irányában meggyőződésből követett in­­differens eljárásunkhoz képest, általában nem ez elvi kérdések fejtegetésének szá­mára föntartott helyre tartozik. És mégis, a­midőn a gyalui válasz­tókerület lapunk tegnapi számában is­mertetett jelölése alkalmat nyújt a ren­des szokástól való eltérésre, minden ha­bozás nélkül tesszük ezt s tesszük öröm­mel, nem csak azért, mivel a kolozs me­­gyei ügyek, Kolozsvár városa után, mind­járt első­sorban érdekelnek, hanem az­ért is, mivel ezúttal oly egyénekről szól­hatunk, a­kiknek személyisége inkább elvet képvisel s ha mindjárt róluk nyi­latkozva, egyénekről beszélünk, nyugod­tak vagyunk, hogy vád nem hárulhat ránk, mintha nem elvet, hanem személyt szolgálnánk. A gyalui választókerület oly népes és tagjaiban oly nyomatékos gyűlése, méltán fejezé ki mély sajnálkozását a fölött, hogy eddigi képviselője, Lészay Lajos, e tisztre tovább nem­­vállalkozhat. Azok, a­kik nem a külső látszat és nagy hanggal hirdetett zaj után szok­tak ítélni, tudják jól, hogy jellemben, tudományban, munkaerőben és lelkiis­meretességben milyen képviselőt küldött a gyalui kerület a magyar törvényhozásba, s a felső bíróság és a legislatió terén ki­fejtett hosszas és szakadatlan és még annál is értékesebb munkásságára te­kintünk, csakis kora és meggyengült egészsége vitathatja el azt az ellenzést, melylyel visszavonulását, e közmunkás értékénél fogva, fogadnunk kellene. De a természettel nem pörölhetünk, s igy kénytelen nyugszunk bele a változhatat­­lanba, a jók és legjobbak fájó elismeré­sének adva kifejezést, a közélet teré­ről ime letűnő tagja iránt a régi gár­dának. És ha e válásnál valami vigaszt nyújthat az, hogy a távozó nyomába, ha talán valamivel ifjabb, de szintén régi gárda egy olyan tagját látjuk lépni, a kit épugy a nemzet kipróbált, s e mel­lett jelentős számot tevő szolgájának ta­nultunk ismerni és evvel becsülni. Gróf Esterházy Kálmán, a szebeni dicsőséges csata óta, hiányzó jobb kará­­val jegyezte be nevét a magyar szabad­ság díszkönyvébe, s azóta a szebeni tar­­tománygyűlés ellenében elfoglalt alkot­mányos álláspontjával, az újabb alkot­mányos korszak idején tett közszolgála­taival, tudományos működésével és a jel­lem, fájdalom már-már kivételessé váló maculátlanságával oly egyéniséggé dom­borodott ki, a­kit a vir probus et in­teger jelzője méltán illet meg, s a ki elvei következetes, szigorú föntartásával könnyűvé teszi a vállalkozást, hogy a ki róla szól, ne személyről beszéljen. De a­mi bennünket iránta a leg­mélyebb tiszteletre indít, az — ha gyön­­gédtelenség is, kimondjuk, — nem csak katonai hősisége, szellemi kiválósága, hiú közszolgálatai és alkotmányos követke­zetessége, hanem az a jellembeli integ­ritás, a melylyel szerencsétlen üzleti vál­lalata prédájául, annak idején, egész örök­lött nagy vagyonát odaengedő s mint a regebeli hős puszta kardjával, ő tiszta nevével lépett át a becsületes munka életpályájára. A legnemesebb értelemben vett demokratia ez eszményi jellemvoná­sa annyira kiemeli őt a sokszoros ellen­tétes példák sötét környezetéből s épen a gyalui választókerületben annyira is­­meretes tényre mutatunk itt rá, hogy e jelölésben nem egy egyénnek ügyét, még csak nem is pártunknak, a szabadelvű pártnak biztosított győzelmét, hanem az erkölcsi világrend amaz érvényesülését üdvözöljük, a­mely az álság, az üres lát­ványosság és könnyűvérű hitetés e ko­rában reményt kelt a jövő iránt, meg­erősíti a hitet a jónak diadalában és erőt ad a meggyőződéshez való hű ragaszko­dás elhatározásának. A szabadelvű párt elveinek tisztasága, hazafi törekvésének súlyos kötelezettsé­gei s a nehéz idők követelményeivel szemben politikájára rótt nagy áldozatai közepett nem kecsegtető ígéretekkel, nagy hangú szólamokkal és a nemzeti hiúságnak hízelgő jelszavakkal, hanem az érettek ítéletében értékes munkavég­zéssel s a szereplő egyének megbízható­ságával, kipróbált jellemével és tehetsé­geivel hódít. Pártunk érdekében kell te­hát örülnünk mindannyiszor, a­midőn oly jelöltekkel és majdan választottak­kal látjuk képviselve, a kik a pártnak becsületére és igy hasznára válnak. Gróf Esterházy Kálmánban nem az ismeretlen, uj embert, hanem a szabad­elvű párt ez értelemben vett méltó jelölt­jét látjuk, a ki épen a gyalui kerület­ben mondható a legalkalmasabbnak, az egyedül illetékesnek e komoly tisztre, melynek betöltésénél, hogy a kerület irányadói épen őt választották jelöltjük­nek, csak gratulálhatunk mind a kerü­letnek, mind a pártnak, e czímért. Azonban hátrább így folytatja: „Mi románok hajtva vagyunk egy román home-rule felé, szorítva az ország kormánya, taszítva ma­gyar polgártársaink, űzte a kulturegyletek ál­tal, a testvéreink közül azok által provocálva, kik hasznot akarnak­húzni a szorongattatásból, melyben vagyunk. Mindazonáltal — végzi — nincs miért kétségbeasni! A magyar, „e kis és gyöngeségekkel teljes nép“, nem Anglia, nem is Oroszország, s a mellett „nem is látja, hogy lejárta az egész világ előtt és hogy nekünk nem hi­ányzik egyéb, mint hogy akarjunk szövetségese­ket találni el­­­e­n­ö­k itt is, Újvidéken, Zágrábban is,Turucz-Szentmártonban, Lambergben, Prágá­ban, Bécsben, Neop­artában(?) is,de sőt meglehet, nincs egyébre szükségünk, mint várnunk, hogy lássuk leszállani őt a magaslatról, melyről beszél ma velünk, s lássuk keresni barátságunkat. S ha nem keresné? Akkor talán akarni fogjuk, mit eddig nem akartunk. Vagyis más szókkal, csak érjék meg a szőlő. Még savanyú, addig nem eszünk belőle. Nem vagyunk se homorule, sem daco-román, se irredentista ús nép. De csak érjük el a magasan mosolygó fürtöket, akkor tüstént máskép beszélünk. Most csak így burkoltan, hogy a nép értse, az ügyész pedig meg ne lássa. Nem mosakodás az ilyen, hanem bemázo­­lódás.­­ (Budapest, ápr. 21.) A főrendiház ma ülést tartott, melyen a törvényjavaslatok egész sorát tárgyalta le. Első­sorban tárgyaltatott az osz­trák-magyar bank szabadalmának meghosszab­bításáról szóló törvényjavaslat. So­ms­sich Pál kifogást tett az ellen, hogy a külföldi ércz­­váltók az érczalapba beszámíttassanak, Kautz Gyula ellenérvelése után, és miután Zichy Nán­dor gróf szintén mellette szólt a javaslatnak, ez úgy általánosságban, mint részleteiben elfo­gadtatott. A többi javaslatok semmminő vitát nem idéztek elő s változatlanul fogadtattak el: a 80 milló forintnyi államadósság törlesztéséről, a himlőoltás kényszeréről, és a hadsereg, had­tengerészet, honvédség és népfölkelés tiszti és le­génységi özvegyeinek és árváinak ellátásáról szó­ló törvényjavaslatok. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Egy asszonyért. PETELEI ISTVÁN regénye. 21. Folytatás. Nem halaszolt olyan történet több, mióta az emlékezet felér. Hogy egy magyar asszonyon a gonosz vére inkább uralkodjék, mint a becsülete. Hogy egy magyar asszony az urát odahagyja egy másikért, a­ki dalibb. Éjnek­ éjszakáján, hogy áttörje falát, a házát, asztalát, ágyát gyaláza­tos árvaságba hagyva fusson parázna csókra, ölelésre. Ha a gonosz van benne — hát a go­noszt, ha a vére resz, hát a vérét, de meg kell torolni. Példát ha nem adnak uraimék! hova lesz a házas élet becsülete. Ma megszökött gyalázatosan ez, holnap mást kezd izgatni a vére. A leányok nem találnak férjet, igaz lel­kű házas asszony otthon becsületet. És ajtóról-ajtóra mind nőtt a hit és a felháborodás. Egy-egy levele Révai uramnak járt kézről-kézre. Ím, irt a vármegyének. Árva voltáról panaszol, s meggyalázásáról. Segítségért ese­dezik. „Nyírják meg és vegyék fejét“ — mond­ta az egyik a vármegye gyűlésében. „Hagyják élni, — vélte a másik — hogy a szégyenre ideje legyen.“ „Parancsolják vissza . .“ A nemes asszony durczás volt oda­haza az urára, s könynyei hullottak. „Kigyelmed nem hiszen az asszony be­csületében, — panaszolta a férjnek — kigyel­med nem becsül engemet, ha kicsire tartja, a­mit az a parázna tett. Kigyelmed azt gondol­ja, hogy én is megtenné­m.“ A másik, a kevesebbik, így szólott: „Ne öleljen meg addig kigyelmed, ne közelítsen csókkal hozzám, a­meddig termé­szetesnek tartja, hogy az asszony olyan gya­lázatos lehet, mint Forgách Zsuzsika.“ És az inge ültség szállt megyéről­ megyére. Egyik asszony a másiktól kapta el, s to­vább adta. Le a Duna partján, fel a Morava környékén, a Kárpátok lábánál gunyasztó kas­télyokban, ha szóval, ha görbe tekintettel, ha suttogva, ha kiabálva, itt könynyei, ott szemre­hányással, méltatlankodva és szenvedélyesen — a Forgách Zsuzsika történetéről beszélt min­den asszony. És elébb morogva, aztán türelmetlenül, végre haragosan, a kard markolatán tartva a kezet — dühödni kezdtek a férfiak is. Legény­ember előbb azt mondta vállvo­­nogatva: „Hát szerették egymást.“ Igende mentség a szerelem ? vetették el­lenébe. Majd, ha feleségük lesz az urfiaknak, mentség lesz-e mással szemben? A rend nem az. A rend ez: Az édes apá­val, aztán az édes anyával megbeszélik a dol­got ; aztán ügyvéd emberek jőnek s megírják a hozomány listáját — aztán megmondják a leánynak is: e derék legényember lészen a te urad. . . Hol van helye ebben a rendben a szere­lemnek ? És most jön a német haddal, az igazhit ellen. És most jön a török, hozva rabságot. A dalia lóra pattan s éles szablyáját forgatja, vérét ontja. Mig ő oda jár vitézi cselekedetben, az alatt otthon a felesége szeretkezhetik-e? Ah! ennek a portékának nincs keleti. . . Bizonyosan Révai Ferencz uramnak nagy oka van a jajgatásra s a világnak a felháboro­dásra. Az uramék ugyan ezt mondják : Dalia ne panaszoskodjék, de fogjon markába meztelen szablyát s vívjon meg hölgyéért s csorbított becsületéért még csak tart a véréből. Ne gyá­va busulás, de vitézség lakjék a szivében. Nem­­ felelek az asszonyok — az egész becsületes rendességet mocskolta meg az az asszony. Nem a Ferencz úr dolga ez egyedül, hanem az enyém, a kigyelmedé, minden becsü­letes asszonyé, férfié. A vármegyeházán parancslevelet olvasnak fel: „És ha az istentelen asszonyszemélyt meg­kapjátok, magatoknál ne tartsátok, ne segítsé­tek, de urának azonnal kiadjátok.“ Az urak összeránczolják homlokukat s kanyaritanak egyet a bajuszon. „Hiszen csak ide vetődjék!“ És a falu gyűlésén szent félelemmel hall­gatja a szegény paraszt, mint uszítja olyan nagy személyek ellen őket az ördöngös betű. Oh! a betű is ugyan veszedelmes, de a nagy urak még veszedelmesebbek. Nem jó azt hall­gatni. És a­míg tárgyaltak, veszekedtek, mél­tatlankodtak, a napok jártak pontosan s kö­­szörülgették a kihegyesedett becsületesség szú­rós csúcsát, az indulatok élét. Mert haddal csak nem megyünk orszá­gul Detrekőre. Az a vár erős készületben van. A falak fekete szemei nem üresek, hanem ágyuk s golyószóró puskacsövek hegyei mered­nek ki belőle. És Bakics uram vitéz legény, a ki nem érti a tréfát. Mire a tavasz kifakadt, már inkább ezt mondták : „Hadd éljen az az asszonyszemély, hogy legyen ideje szégyenleni!“ semmint azt, hogy hullámos, illatos haját hóhér vágja tőig, s fehér gömbölyű puha nyakát hóhér azonké­­pen. Kezdtek belefáradni a lármába, beletörőd­ni a gondolatba az emberek. Megesett. Punk­tum. Ki tegyen már róla? Ekkor azonban gonosz hit szárnyalt végig hegyen, völgyön. Tudni kell, hogy a pápista-rend fondor­­kodó és alattomos. Elforduljanak a pápisták a Krisztustól, hamis bálványimádásban fetren­­genek, s az Úr is levette szemeit róluk. Bű­neikért ostoroztatnak. Tévelygő hitöket elhagyták a nemes urak egymásután: a Thurzók,a Coborok, a Zrínyiek, a Törökök, az Istvánfiak. Az igaz religió szol­gái a lutheránusok, fegyvert hozának ellenük, s im, most a bécsi békekötés megtöré a pápis­ták szarvát. Bocskai fejedelem urunk megveté ágyukat. De rugdalóznak, hát alattomosan, az igazak akarata elé állván fondorkodásukkal. Beszélni kezdék, hogy a barátok beleele­gyedtek a Forgách Zsuzsika dolgába, s el akar­ják simítani az egész czudai históriát. Beszélni kezdték, hogy a barátok­ jönnek be Detrekőre, szenetet visznek Pozsonyból, s­­zenetet onnan mindenfelé. A győri fráterek, a szombati bosszuszakállu papok, az esztergomi barátok és Janosics uram a pozsonyi kanonok, vikárius a maga szentszékbeli bíráival, mind mozgolódnak. Sőt Forgách uram az érsek, sőt más pápista nemesek is. Mert lásd árva szegény Révai Ferencz ur lutheránus, kit ők eretneknek mondanak, (hát megcsúfolása az ő örömük, elpusztulása az ő diadalmuk) Bakics ur pedig pápista az is­tentelen asszonynyal egyetemben. Ezért a ba­rátok súgnak, búgnak. A gonosz asszonyt ki­mesterkedik a törvény kezéből és feloldozzák a szent­szék előtt. Elnyomják a dolgot, meg­szabadítják a p­ráznát. A szentszék már el is ítélte Révai Fe­rencz uramat, s inkább ápolja a paráznaságot, mintsem egy lutheránus igazságát. A­hol két ember beszél a szemérmetlen árulásról, nézz szét, nincs-e szőrkámzsa fehér istráng közel, ki­hallgat és bevádol. (Kolozsvár, ápr. 22) Román home­rulet említett a „Nemzet.“ A „Tribuna“ dühöng ér­te. A daco-román és i­r­red­e­n­t­i­s­t­a után harmadik czimnek találja a román home­rulet. Szerencsétlennek nevezi a „Nemzet“et A választás. Kolozsvár, ápril 22. (dr. B. K.) A múlt alkalommal fejteget­tük e helyen, hogy a képviselő-választásoknak merőben nem lehet az a czélja, hogy férfiak választassanak, a­kik a választóknak képét vi­seljék, mert ez esetben magának a választónak kellene egyszersmind a legbölcsebb és legön­zetlenebb törvény­alkotónak lennie. Legfelebb arról lehet szó, hogy az országos érdekek kö­rül csoportosuló pártok képviseltessenek. Erre nézve azonban kimutattuk, hogy a jelenlegi rendszer mellett, mely szerint csak a választó­­közönség egyik, véletlenségek szerint alakuló fele választ, csak épen annyi a lehetősége annak, hogy a választók egész testületében levő pártarányok képviseltessenek, mintha va­laki azt mondaná, hogy az osztrák és magyar delegációban a két fél együttes szavazásra gyűl­vén, meglesz például az önálló magyar bank többsége azon oknál fogva, mert e többség a magyar delegációban már megvan. Vagy a pol­iságyári háza keresztül menne akkor is, ha az alsó- és felsőház együtt szavazna, mert az al­sóház többsége a reform mellett áll. Világos, hogy egyik fél többségéről az egésznek többsé­gére következtetni, merő képtelenség , ezért mondok, hogy az egész képviselőválasztás ösz­­szes izgalmaival, keserűségeivel puszta illusió és épen azon czélnak elérése nem áll a válasz­tók hatalmában, a­miért oly szenvedélyes oda­adással törik magukat. A „Kolozsvár“ egyik tekintélyes előfize­tője előbbi czikkünk megjelenése óta azzal ke­reste meg e sorok íróját, hogy adná már most azt elő, hogy mi volna terve a pártok arányainak hűséges és valóságos képviseltetése iránt? Mert mind jó kritizálni a meglevőt, de politikai dol­gokban csak akkor rossz valami, ha jobb állít­ható helyébe. E czikk, a­mennyiben egy hírlapi közle­mény kerete megtűri, e megkeresésnek kíván eleget tenni. E sorok írója már 15 évvel ezelőtt a „Ke­let” hasábjain fejtett ki e czélra egy részletes tervet. Azóta az arányos képviselet eszméje, — természetesen nem a Kelet közbeszólása folytán — nagy hullámokat vetett az egész művelt világban. A leghivatottabb elmék fog­lalkoztak a problémával, mintegy 10 —15 kü­lönböző terv jött forgalomba, a legtöbb alkot­mányos országban különböz­i pártok kebeléből egyesületek alakultak, melyek minisztereket tisz­telnek kebelükben s Észak-Amerika, Brazilia, Anglia, Svájcz, Olasz­, Dán­, Spanyol stb. or­szágok léptették életbe a reformok különböző alakjait. Arra nézve, hogy mindezeknek daczára, miért maradtunk 15 évvel ezelőtt kifejtett ter­vünk mellett, kénytelenek vagyunk a t. olva­sót a m. t. akadémiában ez év február havá­ban tartott felolvasásunkra utalni, melyben az eddigi tervek és reformok részletes bírálatát adtuk. Elég az, hogy mi a hazai viszonyokhoz alkalmazva így képzeljük a kérdés megoldását. A czél az, hogy a választóknak ne csak egyik fele, hanem a másik is képviseletet nyer­jen. Ez a képviselet nélkül maradt rész pedig, vagy azon választókból áll, a­kiknek jelöltjük elbukott, vagy azokból, a­kik az egy szó több­ségen felül még a győzelmes jelöltre feleslegben szavaztak. Ezeknek tehát jogot kell adni, hogy szintén képviselőt választhassanak. Miként ? Ha még egyszer felszólíttatnak új válasz­tásra, meglehet maguk között ismét pártokra szakadnak vagy meg sem jelennek. De ha egyi­ket sem tennék, akkor is kevesebben vannak, hogy sem külön képviselőre tarthassanak igényt. E töredékek számára tehát csak az a jog tartható fenn, hogy olyan jelölteket segítsenek diadalra, a­kik más választókerületben kisebbségben ma­radtak. E végett meg kell tehát engedni, hogy a kisebbségben és feleslegben maradt választó töredékek a már egyszer megejtett választás után csatlakozhassanak egymáshoz, hogy ők is képviselőt küldhessenek. Ki mondja ki ezt a csatlakozást? Leghe­lyesebben egy, e czélra már a szavazat beadá­sakor megválasztott pártbizottság, de csak az il­­lető kisebbség vagy felesleges szavazat pártjá­nak bizottsága, mert az nem volna észszerű, hogy az összes választók által együttesen, te­­hát többség szerint,választott bizottság rendelkez­zék a kisebbség jogai felett is. Ennek követ­keztében minden külön jelölt mellett külön pártbizottság alakul, s mikor a választó a je­löltre adja be szavazatát,egyszersmind egy 20 tagú saját pártbizottságára szavaz. A többségben levő jelölt ezután is képvi­selővé kiáltatik s a kisebbségben és feleslegben levő szavazók pártbizottságának szavazatai ösz­­szeszámittatnak s külön-külön pártbizottság ala­kul, valamint konstatáltatik, hogy az egyes párt­bizottság rendelkezése alatt levő szavazatok ti­­zedrészekre kerekítve, az összes szavazatok há­nyadrészét teszik. Mondjuk két tized rész maradt a kormánypárt feleslegében, háromtized­­rész-kerület az ellenzéknek. Most következik e tizedrész kerületek érté­kesítése. Minden pártnak érdekében áll, hogy már egyszer meglevő tizedrész­ kerületei kárba ne menjenek, mert azok lesznek képviselővé, a­kik a többséget megnyert képviselőkön kívül a leg­nagyobb számú tizedrészkerületet egyesítenek személyük közül. Az összes pártbizottságok tárgyalásai azonban az egész országból összevissza so­ha véget így nem érnének, a czél különben is csak az, hogy minden kisebbségben maradt tekintélyesebb pártárnyalat képviselőhöz jusson, ez pedig 8—10 kerület kebelében is elérhető. Tehát a megyék területéhez képest szélesebb választó­körök alkottatnak, a­melyeknek csak területén belül engedtetnek meg a csatlakozá­sok. Hogy e körben miként járnak el a párt­­bizottságok? Ki elnököl, ki kiáltja ki a képvi­selőt, azt hisszük felesleges itt részletezni, mert mindenki el fogja ismerni, hogy e csatlakozások lé­tesítésében semmi ördögség sincs. Különben is, ha a csatlakozás nem sikerül, a megye számára megszabott képviselői számot a legtöbb tized­részkerületet maga közül egyesítő jelöltek töltik be. Úgy van, de hol jut ezeknek a jelöltek­nek hely, ha minden kerületben az absolut töb­­séget elért jelöltek képviselőkké lesznek ? Természetes, hogy a jelenlegi kerületbe­osztások nem maradhatnak meg. Ha most a választók fele az összes kép­viselőt rangválasztja, akkor hol marad hely a választók másik felének? A kerületek ennek következtében úgy egészítendők ki, hogy a vá­lasztók egyik fele az absolut többséget elérvén, az első választás alkalmával is képviselőt nyer­és az absolut­ többségen kívül esők pedig, ha nem értenek egyet, a csatlakozások útján a másodválasztáson. Minden kerület választóinak száma tehát megkétszerezendő s egy képviselőre adatik csak be a szavazat. A kép­viselő megválasztásához szükséges szavazatszám pedig szavazás alatt a beírt választók fele, sza­vazat után a beadott összes szavazatok fele. Ha csak két jelölt kandikáltatik egy kerületben, mindkettő egyhangúlag választott képviselő.

Next