Kolozsvár, 1886. december - 1887. június (1. évfolyam, 1-151. szám)
1887-04-22 / 96. szám
l-ső évfolyam. 1887. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7 SZ SZENTKERESZTI-HÁZ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. 96. szám.________________________________ Kolozsvár, péntek, április 22. ___. ____ Kiadóhivatal: HilHÍ BELKÖZIP-UTCZA 4. SZÁM. I rj r# n T * Ti 1 V 1 í X. \i /\ LJ JS&*. l&Bh. fj SJ Zi lj V JrL n . W&GbBI «lj«5g nn BKi sMam BfB Egy □ centiméternyi tér ára 4 kr. Gyá-Hjfíj firosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilt tér sora 25 kr. EGY JELÖLÉSRŐL. Kolozsvár, ápril 22. (Sz.) Csak ritkán fordul elő s magunk is kivételképen tekintjük, hogy ezen a helyen egyes egyénekkel foglalkozzunk, legkivált egy választókerület jelöléséről szólva, ami az általános elvi állásfoglalás szempontjából lényegbe vágó s e lapot és egyéniségünket érdeklő egy kérdés ugyan, de a személyi ügyek irányában meggyőződésből követett indifferens eljárásunkhoz képest, általában nem ez elvi kérdések fejtegetésének számára föntartott helyre tartozik. És mégis, amidőn a gyalui választókerület lapunk tegnapi számában ismertetett jelölése alkalmat nyújt a rendes szokástól való eltérésre, minden habozás nélkül tesszük ezt s tesszük örömmel, nem csak azért, mivel a kolozs megyei ügyek, Kolozsvár városa után, mindjárt elsősorban érdekelnek, hanem azért is, mivel ezúttal oly egyénekről szólhatunk, akiknek személyisége inkább elvet képvisel s ha mindjárt róluk nyilatkozva, egyénekről beszélünk, nyugodtak vagyunk, hogy vád nem hárulhat ránk, mintha nem elvet, hanem személyt szolgálnánk. A gyalui választókerület oly népes és tagjaiban oly nyomatékos gyűlése, méltán fejezé ki mély sajnálkozását a fölött, hogy eddigi képviselője, Lészay Lajos, e tisztre tovább nemvállalkozhat. Azok, akik nem a külső látszat és nagy hanggal hirdetett zaj után szoktak ítélni, tudják jól, hogy jellemben, tudományban, munkaerőben és lelkiismeretességben milyen képviselőt küldött a gyalui kerület a magyar törvényhozásba, s a felső bíróság és a legislatió terén kifejtett hosszas és szakadatlan és még annál is értékesebb munkásságára tekintünk, csakis kora és meggyengült egészsége vitathatja el azt az ellenzést, melylyel visszavonulását, e közmunkás értékénél fogva, fogadnunk kellene. De a természettel nem pörölhetünk, s igy kénytelen nyugszunk bele a változhatatlanba, a jók és legjobbak fájó elismerésének adva kifejezést, a közélet teréről ime letűnő tagja iránt a régi gárdának. És ha e válásnál valami vigaszt nyújthat az, hogy a távozó nyomába, ha talán valamivel ifjabb, de szintén régi gárda egy olyan tagját látjuk lépni, a kit épugy a nemzet kipróbált, s e mellett jelentős számot tevő szolgájának tanultunk ismerni és evvel becsülni. Gróf Esterházy Kálmán, a szebeni dicsőséges csata óta, hiányzó jobb karával jegyezte be nevét a magyar szabadság díszkönyvébe, s azóta a szebeni tartománygyűlés ellenében elfoglalt alkotmányos álláspontjával, az újabb alkotmányos korszak idején tett közszolgálataival, tudományos működésével és a jellem, fájdalom már-már kivételessé váló maculátlanságával oly egyéniséggé domborodott ki, akit a vir probus et integer jelzője méltán illet meg, s a ki elvei következetes, szigorú föntartásával könnyűvé teszi a vállalkozást, hogy a ki róla szól, ne személyről beszéljen. De ami bennünket iránta a legmélyebb tiszteletre indít, az — ha gyöngédtelenség is, kimondjuk, — nem csak katonai hősisége, szellemi kiválósága, hiú közszolgálatai és alkotmányos következetessége, hanem az a jellembeli integritás, a melylyel szerencsétlen üzleti vállalata prédájául, annak idején, egész öröklött nagy vagyonát odaengedő s mint a regebeli hős puszta kardjával, ő tiszta nevével lépett át a becsületes munka életpályájára. A legnemesebb értelemben vett demokratia ez eszményi jellemvonása annyira kiemeli őt a sokszoros ellentétes példák sötét környezetéből s épen a gyalui választókerületben annyira ismeretes tényre mutatunk itt rá, hogy e jelölésben nem egy egyénnek ügyét, még csak nem is pártunknak, a szabadelvű pártnak biztosított győzelmét, hanem az erkölcsi világrend amaz érvényesülését üdvözöljük, amely az álság, az üres látványosság és könnyűvérű hitetés e korában reményt kelt a jövő iránt, megerősíti a hitet a jónak diadalában és erőt ad a meggyőződéshez való hű ragaszkodás elhatározásának. A szabadelvű párt elveinek tisztasága, hazafi törekvésének súlyos kötelezettségei s a nehéz idők követelményeivel szemben politikájára rótt nagy áldozatai közepett nem kecsegtető ígéretekkel, nagy hangú szólamokkal és a nemzeti hiúságnak hízelgő jelszavakkal, hanem az érettek ítéletében értékes munkavégzéssel s a szereplő egyének megbízhatóságával, kipróbált jellemével és tehetségeivel hódít. Pártunk érdekében kell tehát örülnünk mindannyiszor, amidőn oly jelöltekkel és majdan választottakkal látjuk képviselve, a kik a pártnak becsületére és igy hasznára válnak. Gróf Esterházy Kálmánban nem az ismeretlen, uj embert, hanem a szabadelvű párt ez értelemben vett méltó jelöltjét látjuk, a ki épen a gyalui kerületben mondható a legalkalmasabbnak, az egyedül illetékesnek e komoly tisztre, melynek betöltésénél, hogy a kerület irányadói épen őt választották jelöltjüknek, csak gratulálhatunk mind a kerületnek, mind a pártnak, e czímért. Azonban hátrább így folytatja: „Mi románok hajtva vagyunk egy román home-rule felé, szorítva az ország kormánya, taszítva magyar polgártársaink, űzte a kulturegyletek által, a testvéreink közül azok által provocálva, kik hasznot akarnakhúzni a szorongattatásból, melyben vagyunk. Mindazonáltal — végzi — nincs miért kétségbeasni! A magyar, „e kis és gyöngeségekkel teljes nép“, nem Anglia, nem is Oroszország, s a mellett „nem is látja, hogy lejárta az egész világ előtt és hogy nekünk nem hiányzik egyéb, mint hogy akarjunk szövetségeseket találni elenök itt is, Újvidéken, Zágrábban is,Turucz-Szentmártonban, Lambergben, Prágában, Bécsben, Neopartában(?) is,de sőt meglehet, nincs egyébre szükségünk, mint várnunk, hogy lássuk leszállani őt a magaslatról, melyről beszél ma velünk, s lássuk keresni barátságunkat. S ha nem keresné? Akkor talán akarni fogjuk, mit eddig nem akartunk. Vagyis más szókkal, csak érjék meg a szőlő. Még savanyú, addig nem eszünk belőle. Nem vagyunk se homorule, sem daco-román, se irredentista ús nép. De csak érjük el a magasan mosolygó fürtöket, akkor tüstént máskép beszélünk. Most csak így burkoltan, hogy a nép értse, az ügyész pedig meg ne lássa. Nem mosakodás az ilyen, hanem bemázolódás. (Budapest, ápr. 21.) A főrendiház ma ülést tartott, melyen a törvényjavaslatok egész sorát tárgyalta le. Elsősorban tárgyaltatott az osztrák-magyar bank szabadalmának meghosszabbításáról szóló törvényjavaslat. Somssich Pál kifogást tett az ellen, hogy a külföldi érczváltók az érczalapba beszámíttassanak, Kautz Gyula ellenérvelése után, és miután Zichy Nándor gróf szintén mellette szólt a javaslatnak, ez úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadtatott. A többi javaslatok semmminő vitát nem idéztek elő s változatlanul fogadtattak el: a 80 milló forintnyi államadósság törlesztéséről, a himlőoltás kényszeréről, és a hadsereg, hadtengerészet, honvédség és népfölkelés tiszti és legénységi özvegyeinek és árváinak ellátásáról szóló törvényjavaslatok. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Egy asszonyért. PETELEI ISTVÁN regénye. 21. Folytatás. Nem halaszolt olyan történet több, mióta az emlékezet felér. Hogy egy magyar asszonyon a gonosz vére inkább uralkodjék, mint a becsülete. Hogy egy magyar asszony az urát odahagyja egy másikért, aki dalibb. Éjnek éjszakáján, hogy áttörje falát, a házát, asztalát, ágyát gyalázatos árvaságba hagyva fusson parázna csókra, ölelésre. Ha a gonosz van benne — hát a gonoszt, ha a vére resz, hát a vérét, de meg kell torolni. Példát ha nem adnak uraimék! hova lesz a házas élet becsülete. Ma megszökött gyalázatosan ez, holnap mást kezd izgatni a vére. A leányok nem találnak férjet, igaz lelkű házas asszony otthon becsületet. És ajtóról-ajtóra mind nőtt a hit és a felháborodás. Egy-egy levele Révai uramnak járt kézről-kézre. Ím, irt a vármegyének. Árva voltáról panaszol, s meggyalázásáról. Segítségért esedezik. „Nyírják meg és vegyék fejét“ — mondta az egyik a vármegye gyűlésében. „Hagyják élni, — vélte a másik — hogy a szégyenre ideje legyen.“ „Parancsolják vissza . .“ A nemes asszony durczás volt odahaza az urára, s könynyei hullottak. „Kigyelmed nem hiszen az asszony becsületében, — panaszolta a férjnek — kigyelmed nem becsül engemet, ha kicsire tartja, amit az a parázna tett. Kigyelmed azt gondolja, hogy én is megtenném.“ A másik, a kevesebbik, így szólott: „Ne öleljen meg addig kigyelmed, ne közelítsen csókkal hozzám, ameddig természetesnek tartja, hogy az asszony olyan gyalázatos lehet, mint Forgách Zsuzsika.“ És az inge ültség szállt megyéről megyére. Egyik asszony a másiktól kapta el, s tovább adta. Le a Duna partján, fel a Morava környékén, a Kárpátok lábánál gunyasztó kastélyokban, ha szóval, ha görbe tekintettel, ha suttogva, ha kiabálva, itt könynyei, ott szemrehányással, méltatlankodva és szenvedélyesen — a Forgách Zsuzsika történetéről beszélt minden asszony. És elébb morogva, aztán türelmetlenül, végre haragosan, a kard markolatán tartva a kezet — dühödni kezdtek a férfiak is. Legényember előbb azt mondta vállvonogatva: „Hát szerették egymást.“ Igende mentség a szerelem ? vetették ellenébe. Majd, ha feleségük lesz az urfiaknak, mentség lesz-e mással szemben? A rend nem az. A rend ez: Az édes apával, aztán az édes anyával megbeszélik a dolgot ; aztán ügyvéd emberek jőnek s megírják a hozomány listáját — aztán megmondják a leánynak is: e derék legényember lészen a te urad. . . Hol van helye ebben a rendben a szerelemnek ? És most jön a német haddal, az igazhit ellen. És most jön a török, hozva rabságot. A dalia lóra pattan s éles szablyáját forgatja, vérét ontja. Mig ő oda jár vitézi cselekedetben, az alatt otthon a felesége szeretkezhetik-e? Ah! ennek a portékának nincs keleti. . . Bizonyosan Révai Ferencz uramnak nagy oka van a jajgatásra s a világnak a felháborodásra. Az uramék ugyan ezt mondják : Dalia ne panaszoskodjék, de fogjon markába meztelen szablyát s vívjon meg hölgyéért s csorbított becsületéért még csak tart a véréből. Ne gyáva busulás, de vitézség lakjék a szivében. Nem felelek az asszonyok — az egész becsületes rendességet mocskolta meg az az asszony. Nem a Ferencz úr dolga ez egyedül, hanem az enyém, a kigyelmedé, minden becsületes asszonyé, férfié. A vármegyeházán parancslevelet olvasnak fel: „És ha az istentelen asszonyszemélyt megkapjátok, magatoknál ne tartsátok, ne segítsétek, de urának azonnal kiadjátok.“ Az urak összeránczolják homlokukat s kanyaritanak egyet a bajuszon. „Hiszen csak ide vetődjék!“ És a falu gyűlésén szent félelemmel hallgatja a szegény paraszt, mint uszítja olyan nagy személyek ellen őket az ördöngös betű. Oh! a betű is ugyan veszedelmes, de a nagy urak még veszedelmesebbek. Nem jó azt hallgatni. És amíg tárgyaltak, veszekedtek, méltatlankodtak, a napok jártak pontosan s köszörülgették a kihegyesedett becsületesség szúrós csúcsát, az indulatok élét. Mert haddal csak nem megyünk országul Detrekőre. Az a vár erős készületben van. A falak fekete szemei nem üresek, hanem ágyuk s golyószóró puskacsövek hegyei merednek ki belőle. És Bakics uram vitéz legény, a ki nem érti a tréfát. Mire a tavasz kifakadt, már inkább ezt mondták : „Hadd éljen az az asszonyszemély, hogy legyen ideje szégyenleni!“ semmint azt, hogy hullámos, illatos haját hóhér vágja tőig, s fehér gömbölyű puha nyakát hóhér azonképen. Kezdtek belefáradni a lármába, beletörődni a gondolatba az emberek. Megesett. Punktum. Ki tegyen már róla? Ekkor azonban gonosz hit szárnyalt végig hegyen, völgyön. Tudni kell, hogy a pápista-rend fondorkodó és alattomos. Elforduljanak a pápisták a Krisztustól, hamis bálványimádásban fetrengenek, s az Úr is levette szemeit róluk. Bűneikért ostoroztatnak. Tévelygő hitöket elhagyták a nemes urak egymásután: a Thurzók,a Coborok, a Zrínyiek, a Törökök, az Istvánfiak. Az igaz religió szolgái a lutheránusok, fegyvert hozának ellenük, s im, most a bécsi békekötés megtöré a pápisták szarvát. Bocskai fejedelem urunk megveté ágyukat. De rugdalóznak, hát alattomosan, az igazak akarata elé állván fondorkodásukkal. Beszélni kezdék, hogy a barátok beleelegyedtek a Forgách Zsuzsika dolgába, s el akarják simítani az egész czudai históriát. Beszélni kezdték, hogy a barátok jönnek be Detrekőre, szenetet visznek Pozsonyból, szenetet onnan mindenfelé. A győri fráterek, a szombati bosszuszakállu papok, az esztergomi barátok és Janosics uram a pozsonyi kanonok, vikárius a maga szentszékbeli bíráival, mind mozgolódnak. Sőt Forgách uram az érsek, sőt más pápista nemesek is. Mert lásd árva szegény Révai Ferencz ur lutheránus, kit ők eretneknek mondanak, (hát megcsúfolása az ő örömük, elpusztulása az ő diadalmuk) Bakics ur pedig pápista az istentelen asszonynyal egyetemben. Ezért a barátok súgnak, búgnak. A gonosz asszonyt kimesterkedik a törvény kezéből és feloldozzák a szentszék előtt. Elnyomják a dolgot, megszabadítják a práznát. A szentszék már el is ítélte Révai Ferencz uramat, s inkább ápolja a paráznaságot, mintsem egy lutheránus igazságát. Ahol két ember beszél a szemérmetlen árulásról, nézz szét, nincs-e szőrkámzsa fehér istráng közel, kihallgat és bevádol. (Kolozsvár, ápr. 22) Román homerulet említett a „Nemzet.“ A „Tribuna“ dühöng érte. A daco-román és irredentista után harmadik czimnek találja a román homerulet. Szerencsétlennek nevezi a „Nemzet“et A választás. Kolozsvár, ápril 22. (dr. B. K.) A múlt alkalommal fejtegettük e helyen, hogy a képviselő-választásoknak merőben nem lehet az a czélja, hogy férfiak választassanak, akik a választóknak képét viseljék, mert ez esetben magának a választónak kellene egyszersmind a legbölcsebb és legönzetlenebb törvényalkotónak lennie. Legfelebb arról lehet szó, hogy az országos érdekek körül csoportosuló pártok képviseltessenek. Erre nézve azonban kimutattuk, hogy a jelenlegi rendszer mellett, mely szerint csak a választóközönség egyik, véletlenségek szerint alakuló fele választ, csak épen annyi a lehetősége annak, hogy a választók egész testületében levő pártarányok képviseltessenek, mintha valaki azt mondaná, hogy az osztrák és magyar delegációban a két fél együttes szavazásra gyűlvén, meglesz például az önálló magyar bank többsége azon oknál fogva, mert e többség a magyar delegációban már megvan. Vagy a poliságyári háza keresztül menne akkor is, ha az alsó- és felsőház együtt szavazna, mert az alsóház többsége a reform mellett áll. Világos, hogy egyik fél többségéről az egésznek többségére következtetni, merő képtelenség , ezért mondok, hogy az egész képviselőválasztás öszszes izgalmaival, keserűségeivel puszta illusió és épen azon czélnak elérése nem áll a választók hatalmában, amiért oly szenvedélyes odaadással törik magukat. A „Kolozsvár“ egyik tekintélyes előfizetője előbbi czikkünk megjelenése óta azzal kereste meg e sorok íróját, hogy adná már most azt elő, hogy mi volna terve a pártok arányainak hűséges és valóságos képviseltetése iránt? Mert mind jó kritizálni a meglevőt, de politikai dolgokban csak akkor rossz valami, ha jobb állítható helyébe. E czikk, amennyiben egy hírlapi közlemény kerete megtűri, e megkeresésnek kíván eleget tenni. E sorok írója már 15 évvel ezelőtt a „Kelet” hasábjain fejtett ki e czélra egy részletes tervet. Azóta az arányos képviselet eszméje, — természetesen nem a Kelet közbeszólása folytán — nagy hullámokat vetett az egész művelt világban. A leghivatottabb elmék foglalkoztak a problémával, mintegy 10 —15 különböző terv jött forgalomba, a legtöbb alkotmányos országban különbözi pártok kebeléből egyesületek alakultak, melyek minisztereket tisztelnek kebelükben s Észak-Amerika, Brazilia, Anglia, Svájcz, Olasz, Dán, Spanyol stb. országok léptették életbe a reformok különböző alakjait. Arra nézve, hogy mindezeknek daczára, miért maradtunk 15 évvel ezelőtt kifejtett tervünk mellett, kénytelenek vagyunk a t. olvasót a m. t. akadémiában ez év február havában tartott felolvasásunkra utalni, melyben az eddigi tervek és reformok részletes bírálatát adtuk. Elég az, hogy mi a hazai viszonyokhoz alkalmazva így képzeljük a kérdés megoldását. A czél az, hogy a választóknak ne csak egyik fele, hanem a másik is képviseletet nyerjen. Ez a képviselet nélkül maradt rész pedig, vagy azon választókból áll, akiknek jelöltjük elbukott, vagy azokból, akik az egy szó többségen felül még a győzelmes jelöltre feleslegben szavaztak. Ezeknek tehát jogot kell adni, hogy szintén képviselőt választhassanak. Miként ? Ha még egyszer felszólíttatnak új választásra, meglehet maguk között ismét pártokra szakadnak vagy meg sem jelennek. De ha egyiket sem tennék, akkor is kevesebben vannak, hogy sem külön képviselőre tarthassanak igényt. E töredékek számára tehát csak az a jog tartható fenn, hogy olyan jelölteket segítsenek diadalra, akik más választókerületben kisebbségben maradtak. E végett meg kell tehát engedni, hogy a kisebbségben és feleslegben maradt választó töredékek a már egyszer megejtett választás után csatlakozhassanak egymáshoz, hogy ők is képviselőt küldhessenek. Ki mondja ki ezt a csatlakozást? Leghelyesebben egy, e czélra már a szavazat beadásakor megválasztott pártbizottság, de csak az illető kisebbség vagy felesleges szavazat pártjának bizottsága, mert az nem volna észszerű, hogy az összes választók által együttesen, tehát többség szerint,választott bizottság rendelkezzék a kisebbség jogai felett is. Ennek következtében minden külön jelölt mellett külön pártbizottság alakul, s mikor a választó a jelöltre adja be szavazatát,egyszersmind egy 20 tagú saját pártbizottságára szavaz. A többségben levő jelölt ezután is képviselővé kiáltatik s a kisebbségben és feleslegben levő szavazók pártbizottságának szavazatai öszszeszámittatnak s külön-külön pártbizottság alakul, valamint konstatáltatik, hogy az egyes pártbizottság rendelkezése alatt levő szavazatok tizedrészekre kerekítve, az összes szavazatok hányadrészét teszik. Mondjuk két tized rész maradt a kormánypárt feleslegében, háromtizedrész-kerület az ellenzéknek. Most következik e tizedrész kerületek értékesítése. Minden pártnak érdekében áll, hogy már egyszer meglevő tizedrész kerületei kárba ne menjenek, mert azok lesznek képviselővé, akik a többséget megnyert képviselőkön kívül a legnagyobb számú tizedrészkerületet egyesítenek személyük közül. Az összes pártbizottságok tárgyalásai azonban az egész országból összevissza soha véget így nem érnének, a czél különben is csak az, hogy minden kisebbségben maradt tekintélyesebb pártárnyalat képviselőhöz jusson, ez pedig 8—10 kerület kebelében is elérhető. Tehát a megyék területéhez képest szélesebb választókörök alkottatnak, amelyeknek csak területén belül engedtetnek meg a csatlakozások. Hogy e körben miként járnak el a pártbizottságok? Ki elnököl, ki kiáltja ki a képviselőt, azt hisszük felesleges itt részletezni, mert mindenki el fogja ismerni, hogy e csatlakozások létesítésében semmi ördögség sincs. Különben is, ha a csatlakozás nem sikerül, a megye számára megszabott képviselői számot a legtöbb tizedrészkerületet maga közül egyesítő jelöltek töltik be. Úgy van, de hol jut ezeknek a jelölteknek hely, ha minden kerületben az absolut töbséget elért jelöltek képviselőkké lesznek ? Természetes, hogy a jelenlegi kerületbeosztások nem maradhatnak meg. Ha most a választók fele az összes képviselőt rangválasztja, akkor hol marad hely a választók másik felének? A kerületek ennek következtében úgy egészítendők ki, hogy a választók egyik fele az absolut többséget elérvén, az első választás alkalmával is képviselőt nyerés az absolut többségen kívül esők pedig, ha nem értenek egyet, a csatlakozások útján a másodválasztáson. Minden kerület választóinak száma tehát megkétszerezendő s egy képviselőre adatik csak be a szavazat. A képviselő megválasztásához szükséges szavazatszám pedig szavazás alatt a beírt választók fele, szavazat után a beadott összes szavazatok fele. Ha csak két jelölt kandikáltatik egy kerületben, mindkettő egyhangúlag választott képviselő.