Kolozsvár, 1889. január-június (3. évfolyam, 1-148. szám)

1889-05-04 / 104. szám

Ill­ ik. évfolyam 1889. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK K­lEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. Kolozsvárit, szombat, május 4. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UT­CZA 4. SZÁM. előfizetési díjak: Ege«* évre.........................18 frt. Mi 8 frt. Negyedért................................ frt. Bay Béla...........................1 frt 50 kr Egy szám­ára 6 Rt. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ centiméternyi tér ára 4 kr. Gyá­rosok, kereskedők és iparosok árkedve­ményben részesülnek. Bélyegilleték min­den hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr.­­ A NAGY ADÓK és a közigazgatási műveltség. VI. Eddigi fejtegetéseinkben efölöttü­nk az adósó közönségnek a pénzügyi közigazgatás iránt való magatartásáról — két szempontból. Elmondottuk, hogy a tulajdonképeni pénz­ügyi hivatalnokokon kívül milyen segédkezet nyújtanak más közigazgatási közegek a pénz­ügyi adminisztrácziónak. Most — ígéretünk szerint — a nagyobb pénzügyi hivatalnokok képzettségéről kell szólanunk. Két éven keresztül majd mindennap hall­ja a jogász-ifjúság az egyetemi kathedrákról, hogy Európaszerte — és nálunk is — mek­kora vívmány volt az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól való elválasztása. Igaz, nagyszerű vívmány volt! De nem halljuk a tanszékekről a követ­kezőket s pedig az is igaz : Nálunk — a históriából szóllva — a köz­­igazgatás a nem rég mult időben olyan ke­zekben volt, hogy azt mi magyarok nem sze­rettük. A magában véve nem rész rendszert le akartuk mindenképen vetkőzni, mert nem volt a miénk. Midőn az igazságszolgáltatást különvá­­lasztottuk a közigazgatástól, az előbbit túlsá­gosan megszerettük, tetszett nekünk, hogy füg­getlen királyi bíróságaink vannak, de a tulaj­donképeni közigazgatás és legkivált a pénz­ügyi adminisztráczió tovább 19 gyűlöletes ma­radt, a pénzügyi tisztviselőt tovább is beam­­ternek és ellenségünknek tekintettük. Ezen fájdalmas tévedésünk a további ano­máliákat is meghozta. Azt hittük, hogy a pénzügyi közigazga­tás valami mellékes dolog, valami olyan, a­mit tanulni sem kell, a­mit mindenki ért prima­­vista. Abba a számos tévedésbe is belekerül­tünk, hogy igazságszolgáltatásunkat különös te­kintélyes dolognak tartottuk és tartjuk még ma is, és fölényt adunk neki a közigazgatás felett. Minden erőnket arra fordítottuk, hogy igazságszolgáltatásunk kitűnő és jó legyen, — ez sikerült is — de a közigazgatás többi ágai­nak és különösen a pénzügyinek rovására. A hivatalnoki tekintély mind a bírákra szállott, a jól készült fiatalság a bírói pálya felé húzódott s a pénzügyi tisztviselőknek a tekintélyből vajmi kevés maradt. A pénzügyi adminisztráczió fogalmazó hi­­vatalnokai oly kevesen vannak, hogy azokkal adminisztrálni — jól,kitünően lehetetlen. A pénz­ügynél számos kitűnő végzett ember van, de nem annyi, mint a­mennyi kell , mert a fen­tebbi jelenség áll ma is, nem valami nagy kedv­vel tódul oda a jól készült ifjú erő. A legnagyobb­­ tisztelettel hajlunk meg bírói karunk előtt, de ezen komoly értekezés­ben össze­hasonlításokat kell tennünk az igaz­ságszolgáltatás és a közigazgatás között, mert ilyen összehasonlítás nélkül Magyarországon — ma — senki sem értene meg minket. Az igazságszolgáltatás nem hogy nehe­zebb­­ volna, de könnyebb, mint ezen utóbbi­nak akármelyik ágazata s igy egyszerűbb, mint a pénzügyi közigazgatás. Nem tekintélyesebb a közigazgatásnál, mert része (sajátságos része) annak. És mégis mit látunk? Az igazságszolgál­tatásnál minden állás jobban van dotálva, mint a pénzügyi közigazgatásnál, sőt, ha a közigaz­gatást egész terjedelmében tekintjük, csak a minisztériumok és a főispáni állás az, a­hol az ország hivatalnoka nagyobb tekintélyben részesül és jobban van dotálva, mint a bíró. A közigazgatási irók a közigazgatás ké­pét (a rendszert s vezetést) úgy tüntetik föl, mint több egyes gúlából összerakott gúlát, s min­den gúla tetejére egy vezető főnököt tesznek. A pénzügyi közigazgatásban felülről második gúla tetején a pénzügyigazgató lenne, a és ezen nagyobb és hatalmas és nehéz állás nincsen körülvéve a megillető fén­nyel, tekin­téllyel, sőt az új pénzügyi szervezés — sze­génységünk miatt — kilátásba helyezi azt, hogy a pénzügyigazgató 1600 forint fizetéssel legyen ellátva, nem többel tehát, mint a­mennyi fi­zetése van egy első folyamodása bírónak. És ennek a pénzügyigazgatónak nincsen olyan független állása, mint a bírónak, nem lesznek olyan szép jogai, és lesz rendkívül nagy felelőssége és sok dolga és kell, hogy tudjon nagyon sokat és kell, hogy értsen sok min­denhez. Dr­ KÖMÖCSY, 104. szám: „Egyéb okoknál fogva is“ . . . Kolozsvár, máj. 4. Az ellenzéknek azon része, mely Irányi vezérlete alatt küzd, beadta ha­tározati javaslatát az idei költségvetés ellen. Azért nem nevezzük függetlenségi és 48-as pártnak, mert a törvényhozás­ban dolgozó ellenzék ma már egy ka­lap alá került, egy szempontot ismer irányadónak: a véderővita összeforrasz­totta a legszélsőbb elemeket az egy czés felé való törekvésben; nem arra, hogy az országot függetlenné tegyék, vagy, hogy komoly munkával annak boldogu­lását elősegítsék, hanem arra, hogy Ti­szát, a személyt, megbuktassák. Nem a dolog, a tárgy, hanem a személy politikája lett divatba hozva a tisztelt ellenzék által. Erre mutat a két ellenzék állás­­foglalása is a költségvetéssel szemben. A függetlenségi párt, a mérsékelt ellenzék Tiszáért tagadják meg az or­szágtól a költségvetést. „Ezen (tehát Ti­száért) és egyéb okoknál fogva is — mondja a határozati javaslat — nem viseltethetünk bizalommal a kormány iránt és azért mondja ki a ház, hogy a költségvetést általánosságban sem fogad­ja el a tárgyalás alapjául.“ Tehát „egyéb okoknál fogva is“. A tisztelt függetlenségi párt, mely mindig a könnyebb oldalát fogja a do­lognak, még annyi fáradságot sem vett magának, hogy egy ilyen fontos kérdés­ben azokat az „egyéb okokat“ fel­sorolja, hogy az országot azokra nézve felvilágosítsa . .. pedig hiszen az ellen­zék bölcsei elég idő­vel rendelkeznek a komolyabb operátumok elkészítésére, az indokok összehalmozására, egy oly áitkos kormán­nyal szemben, ha már valóban az, mint a Tiszáé. Az ellenzék hatsoros javaslatokkal dolgozik. Hosszabb tért foglal el az alá­írás, mint maga a javaslat. mat Az ellenzék ezen eljárásából bár­lehet következtetni: azt, hogy egyéb okokat a költségvetés ellen, mint a Tisza elleni bizalmatlanságot, fel­hozni valóban nem tud; azt, hogy az igen tisztelt ellenzék nem igen tulajdo­nít semmi fontossága egy oly törvény­javaslatnak, mint a­minő egy költség­­vetés ; azt, hogy a­z­ ellenzék nem igen szeret sok időt vesztegetni a komolyabb tanulmányozásra, hanm talál afféle 14. és 25. §§-okat, a­melyekkel aztán az utczát is akc­ióba lehessen hozni. Mi mindezeket különben nem szem­rehányásképen mondjuk. Csak egyet mégis szeretnénk és ezt bizonyára az ország is nagy köszönettel venné a t. ellenzéktől, azt t. i., hogyha azt a merev személye, azt a mindent ha­tározottan megtagadó politikát, azt az ál­­dástalan személyes gyűölködés támasztá­sára alkalmas, de más tekintetben is az ország belbékéjére, felirágzására kárté­konyan ható eljárást beszüntetné; an­­­nyiban hagyná a mélv tagadás terét s aktiv részt venne a tör­vény­hozás tárgya­lásaiban; kimerítő javslataival a haza atyját, az országot is alvilágositaná; egy perczig sem hagyná a országot válsá­. Én nem csodálik . . Én megmondta hogy haragszik lesz! szól bánatosan a jámbo Bleischütz A szép főmérnökné özelebb tolta a szé­két Csetényihez, ki önkételesül meghátrál! — Miért hátrál ? biL,atta a háziasszon és megint közel jött. M­it udvaroljon! . . m­o­s­t már itt az ideje . . — De, asszonyom • isz a férje minden pillanatban beléphet . . Csetényi izgatottan tkintett az ajtó­fék — Épen azért­ feleltcondyné, mosolyog­va, bár némi nyugtalanság ő sem tudott el­rejteni. Eljött a perez, már szükségem van rá, hogy kölcsönösen bizalm­ságot mutassunk Érti? Szükségem . . . — Nem értem ! Hogy iteném . .. E pillanatban odajött kis sógor és fü­lébe súgta Kondynénak, hogy férje hivatja. — Nem megyek! mont Hedvig halkan de határozott hangon. — Ne ellenkezz. Béla h­agszik . .. — Mit bánom ... El vyokt foglalva a vendégeimmel... Menj vissz Azt izenem hogy jöjjön ő ide ! Lajos a vállait vonogatt és kiment. — Megérkezett a főmért ur? kérdez­te most Tájkerti mama, ki érdesen mérge­lődött, hogy a háziasszony és jós párbeszé­déből mit se hallhatott, a duplaelemen lár­mája miatt. — Hol a házigazda! Éljf a házi­gazda! kiáltá Kelemen, boradta bensősgel. — Azt hiszem, hogy mijárt itt lesz, mondja a szép asszony, erőltető közön­nyel... De már itt is van. Kondy csakugyan megtelt az ebédlő ajtajában Olyan pillantással ma végig a tár­g­yos helyzetben, mint a­milyen válság állana be akkor, ha a törvényhozás az ellenzék kívánsága szerint, valóban el­vetné a költségvetést. Jól tudjuk mi, hogy egy rés megszavazása a bizalmon kötségve­­alapszik, hogy az ellenzék nem adhat pénzt és jogot a kormányzásra egy oly átkos kormánynak, mint a­milyen a Tiszáé. Ámde egy oly fontos aktusnál, mi­dőn egy ország sorsa felett látunk ha­tározati javaslatot a ház asztalán,­­ mint említettük, megvárnék az okok részletes felsorolását, s „egyéb okoknál fog­va is“-féle kifejezéseknek nem engednénk tág tért a találgatásokra; nem hagynók, hogy maga a közönség legyen kénytelen kitalálni, megfejteni a törvényhozás el­lenzékének gondolatait, egyéb okait, mintha azok feladott rébuszok vol­nának. Az ellenzék a „tagadom pró­kátor“ szerepét játsza. Minden aktus­sal, állítással szemben ott az ellenzék tagadása is, — bizonyítni, ellenkező tényt felállítani, arra nem képes. A­ki azt állítja, hogy az ellenzék ezen eljárása helyes s az ország ér­dekeinek s annak a bizalomnak, melyet a választó­közönség az ellenzéknek elő­legezett, megfelelő — alaposan téved. (Kolozsvár, máj. 4.) A költségvetési vi­tához. A képviselőház tegnapi ülésének szó­nokai siettek kikorrigálni azt a hibát, hogy a tárgyalás kezdetén Horánszky Nándor és Mudrony Soma lehető tárgyilagosan fej­tegették a két oppositio álláspontját. Tegnap már ismét a hecczelődés hangját hallottuk, ép oly féktelen, mint igaztalan személyeskedést, — melynek éle Tisza kormányainak ellen akart irányulni. Ka­as Ivor báró már egyszer föltette magában, hogy ő lemondásra kényszeríti a mi­niszterelnököt , és ebből a betegségből Buda­­pest-belváros képviselője nem tud olyan hamar kigyógyulni, mint pl. Hortsy Pali, ki (a véd­erő-vita folyamán) egyetlen ülésen exponálta magát a lemondás érdekében, de a­mikor Ti­sza Kálmán egész csöndesen megjegyezte, hogy ő neki nincsen az alkotmányos kötelességei között: addikálni a Hortsy kedvéért, — hát a derék csillagász megnyugodott e felvilágosítás­ban és nem force h­ozta tovább a dolgot. Kaas Ivor nem gyógyul ilyen könnyen. Ő még mindig abban a betegségben sincs, hogy a magyar politika történelmébe mégis csak belekerül az Ő neve azon a réven, hogy ő kö­" ■ — ■ —­­­ ■­vetkezetes szidalmakkal megbuktatott egy erős kormányt. És folytatja a küzdelmet. A tegnapi ülésnek beczczelődő szónoka Hol­laky Imre volt, a körösbányai kerület orsz. képviselője. Hollaky úr Erdély bajairól kívánt szólani, de olyan mértéktelen stylusban, oly valótlanságok emlegetésével tette ezt, hogy Körösbánya képviselője igazán nagyon disere­­ditálná az erdélyrészi jogosult követelménye­ket, ha nem remélhetnők, hogy tegnapi táma­dását senki sem veszi komolyan, legkevésbbé­­ pedig a parlamentnek sul­lyal bíró körei. Hol­­­­­­laky felszólalása egész förmedvény, kezdettől végig. Hogyha Hollaky urat keserűség emészti , a szabadelvű párttal szeretneD, erre egyéni­leg van is, nincsen is oka. Van pedig annyi­ban, mert a hunyadmegyei szabadelvű párt több­­ választásnál akadályozta volt meg, hogy Hol­laky úr (ki hol egyik, hol másik kerületben próbált szerencsét) a parlamentbe­­ bejuthasson. . Ahhoz már szintúgy hozzá volt szokva az ember, hogy a választásoknál Hollaky megbuk­jék. De ezeket a calamitásokat jókedvűen fo­­­­gadhatták, annyival inkább, mert a peches je­lölt kimaradása nem jelentett valami túlságos értékveszteséget a magyar törvényhozásra nézve. Hanem azért még sincs oka Kőrösbánya képviselőjének, hogy ennyire dühöngjön a több­ség ellen. Nincs oka, egyszerűen a­miatt, mert végre is egyenesen a szabadelvű pártnak köszönhette, hogy a kö­­­zelebbi általános választásnál megkaphatta a rég óhajtott mandátumot. A dolog úgy tör­tént, hogy Kőrösbánya nemzetiségi kerü­­­­let volt, és a nemzetiségi jelölttel szemben . Hollaky urat é­p­e­n a szabadelvűpártiak leghathatósabb támogatása segítette a győzelemre. Sőt — úgy lehet — hogy e tá­­­­­­mogatás egyben-másban talán túl is ment a mérséklet határain, mert a nemzetiségek okot találtak, hogy a választás ellen kérvényez­­­­zenek. Hollaky úr most rettenetesen brüszk han­gon beszél választási „visszaélésekről“, szabad­­elvűpárti önkénykedésről s a nemzetiségeknek biztosított, isten tudja miféle, concessiókról.— Gondolt-e Hollaky Imre ezen, számbavételre igényt se tartó vádaskodásoknál a kőrösbányai választásra?... Csakugyan történt volna-e Kö­­rös­bányán olyasmi, a­miért az ellenpártnak indoka volt kérvén­nyel megtámadni a Holla­ky úr mandátumát?! Ennyit, röviden, a hunyad megyei képvi­selő tegnapi beszédéről. Az abban foglalt „con­­krét“ vádakra nem reflektálunk egy szóval sem. Olyan közönség számára írunk, mely is­meri az erdélyrészi közviszonyokat, és ezt nem A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Befújta az utat a hó. — Elbeszélés. — írta: Hegyesy Vilmos. (12) (Folytatás.) VI A vonat megállt a pályaház előtt. A mozdony nagyot szusszant, mintha mondani akarta volna: Biz’ az nem volt csekélység, idáig eljutni! — Kedevár, öt percz I kiáltá gépiesen a konduktor. Hanem rögtön hozzátévé: Azazhogy ...be kell várnánk a másik vonatot! A közlekedési akadályt, mely Kondyoé asszonynak váratlan vendégeket hozott, még nem sikerült teljesen elhárítani. De biztatták a most jött utasokat, hogy rövid időn szabad lesz a pálya. Egyébiránt, a hivatalos személy­zeten kivül, mindössze négyen voltak a vo­naton Ezek is, egynek kivételével, úgy elfá­radtak valamelyik szomszéd­ állomás étter­mében, hol sokáig kellett vesztegelni, hogy bé­kés megadással álomra szenderültek , legalább a kocsik ablakainál senki se mutatkozott. Re­­zouirozás tehát nem volt. Az az egy, ki leszállótt egy első osztá­lyú kocsiból, Kondy Béla főmérnök. A­mennyi­re a rajta levő hatalmas bandától kivenni le­het, magas termetű és érdekes arczú fiatal ember, barna körszakállal. Bleischütz és Lajos a kocsi lépcsőjénél fogadták a főmérnököt. — Tetszett kapni sürgöny ? kérdezte az állomásfőnök. — Kaptam . . . kaptam I volt a boszos válasz. — Tehát tudod, hogy vendégeink vannak> szólt Lajos. — Micsoda bolond ötlet! zsörtölődött a főmérnök, mialatt mind a hárman fedél alá mentek Eonyi vadidegen embert a nyakatokra hozni ... És az én nyakamra ... Mi jutott eszükbe ? Ez utóbbi kérdést Kondy a főnökhöz in­tézte. Bleischütz mentegetőzött, hogy ő figyel­meztette a „Gnädige“-t, hogy a főmérnök ur bizonyosan meg fog neheztelni. Ő tehát nem oka semminek. — Csak nem hagyhattak őket étlen-szom­jan – jegyzi meg Lajos. — Remélem, hogy Hedvig nincs köztük? — Hát hogyne volna ! . . . Csak nem hu­­zódhatik a Bleischütz ur kanári­ madarai közé, mig lakásán mások mulatnak. Lajost nagyon kellemetlenül érinté, hogy bátyja ilyen rosszul fogadta ötletüket. Duz­zogott. — Micsoda!. . . Fenn vannak nálam I pat­tant föl mérgesen Kondy. No szép mulatság, mondhatom! Erről ráismerek a sógorasszo­nyodra . .. Efféle gondolatai csak neki támad­hatnak. Fölérkeztek a folyosóra. Az ebédlőből zsivaj hangzott, a jókedvű társaság zsivaja. — Vígan foly, a­mint hallom! dörmögő Kondy én a szalonhoz indult. — Nem jösz a vendégekhez, Béla! — Dehogy megyek . . . Majd meglátom.. Menj be és mond Redvignek, hogy kéretem egy pillanatra. A főmérnök gyorsan elhaladt az ebédlő előtt és a szalonba ment. Haságnt, hogy tartani kellett attól: vajjon nem fog e kellemetlenséget előidézni ? Azonban erőt vett magán, elfojtotta felindulását és lehető barátságosan üdvözölte a vendégeket, kik fel­álltak székeikről és elébe siettek. Kelemen ur a főmérnökhöz ront és ha­talmasan megrázza a kezét: — Isten hozta! . . . Pompás bora van, mondhatom... Honnan hozatja?... Én kü­lönben Kelemen Kelemen vagyok! — Szervusz, Bála­­mond az ingadozó rendőrkapitány és tévedésből Lajossal szerit kezet. Rakéta Napoleon szintén ismerősként kö­szönti a házigazdát. Lajos bemutatja Kondyt a többi vendégeknek. A főmérnökké ezalatt Csetényi mellett ma­radt, ki ott állott székénél és tétovázott,hogy mittevő legyen. Az első pillanatban haragosan szegt­e tekintetét a jövevényre, ki elrabolta bol­dogságát és a kit addig sohasem látott. Aztán kérdőleg fordult a majdnem hozzá simuló as­­­szonyhoz. — Föl nem foghatom, hogy minő szere­pet szánt nekem e komédiában! mondá iz­gultam — Semmi heve­ség, édes barátom . . . Kondy Béla most a feleségéhez sietett és meglehetős kedvetlenül üdvözölte. Csetényit nem látszott észrevenni. — Miért nem jöttél? szólt szemrehányó­­lag a férj. Hedvig Csetényinére nézett és aztán egy­kedvűen válaszolt: — Láthatod. . .. Vendégeimet csak nem hagyhatom. .. . Kedves férjem! tette hozzá Kon­­dyné hangosabban, íme, bemutatom neked ré­gi barátomat, Csetényi Sándort! Ez nyomatékkal volt mondva, de hatott is. A főmérnök összerezzent és arcza hirtelen föllángolt, midőn a képviselőre nézett. — Csetényi ... itt . . . Csak ennyit birt felelni. Keze reszketett, midőn habozva odanyujtá ennek az igazán vá­ratlan vendégnek, kit mindenütt képzelt, csak e helyen nem. A képviselő is egész határozatlanul nyúj­totta oda a jobbját. Ezt a kézszorítást nem is érezhette meg egyikük sem. Olyan gyön­ge volt. Mind a két férfi alig leplezhető ingerült­séggel tekintett a szép asszonyra, ki látszólag közönyösen állt előttük. Mintha kérdeznék: Hát most mi lesz! — Édes Bélám! kezdé egy kis szünet múlva Kondyné, szívélyesen. Bizonyára he­­lyesled, hogy az elakadt vonat utasait ven­dégül hívtam . .. A főmérnök arczán most még kevésbbé látszott, hogy helyeselné ezt. — Nagyon, nagyon le vagyunk kötelez­ve ! hálálkodott Tájkerti mama, ki vizsgáló szemmel lépett a csoporthoz. Kedves főmérnök úr, Ő nagysága igazán rendkívül szeretetre­méltó ! — Kérem, foglaljanak helyet ! mondá a főmérnökné. Csetényi úr... ide mellém . . . Bé­la, kínáld a vendégeidet! Kondy ajkaiba harapott. De nem volt mit tenni. Nem vonhatta kérdőre a feleségét, a­nélkül, hogy ne keltsen feltűnést. Dupla Kelemen megragadta a főmérnö­köt és maga mellé erőltette. — Igyunk egy pohár bort. — Köszönöm, nem iszom ! huzalkodott a férj és eltolta a kínált italt. — Dehogy nem! erősíté Kelemen nyu­godt önbizalommal és a házigazda szájához

Next