Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)
1889-07-01 / 149. szám
Melléklet a „Kolozsvár“ 149-ik számához Kossuth Lajos levele. Kossuth Lajos a következő levelet intézte Hefy Ignácz orsz. képviselőhöz, melyre még más kettő fog következni: Nyilvános köszönet és helyzetjelzés Kossuth Lajostól Kettős hálanyilatkozattal tartozom a távol hazába; az egyik megnevezhetlenül sokakat illet, a másik különleges jellegű. Helyétt esedezem ez erkölcsi tartozás nyilvános lerovására. 1. Igen gyakran és igen nagy számban tisztelnek meg engem hazámfiai szives megemlékezésük tanúsításaival s rokonszenvük, ragaszkodásuk, szeretetök biztosításaival a távol hazából; annyira gyakran, hogy a nevemre szóló ily közlemények ugyancsak ismeretessé tették a levél- és sürgönykihordók előtt lakásomat, mely elvonultságom folytán a turini közönség előtt ismeretlen s nem kis fejtörést okoznak a távirdahivatal kibetűző osztályában, honnan a sürgönyök magyar szövege néha akként jut kezeimbe, hogy komornak is beillenék. Tekintve a magyar haza jelenlegi viszonyait, az irányt, mely közélete felett ualog s az én helyzetemet s ismeretes elveimet, úgy tetszik nekem, hogy a vonzalom és ragaszkodás e folyvást megújuló nyilatkozataiban van valami, ami megérdemlené, hogy teljesen mellőzve értéktelen személyemet, elfogulatlanul számot adjanak maguknak a tény értelme felől ott, ahol érdekben állana jobban megismerkedni a közérzülettel, mint ahogy azt az udvaronczok tükréből ismerni lehet Meg akarom mondani, hogy mit olvasok én ki a szíves megemlékezés azon tanúsításaiból, melyekkel oly sűrűen megtiszteltetem, de felfogásom megértetése végett helyzetem jelzését kell előre bocsátanom; ne érje neheztelés ősz fejemet ez Őszinteség miatt, melylyel ezt megteszem.* Negyven éve már, hogy a szántkivetés vándorbotjával kezemben vettem búcsút gyászba borított hazámtól, kifejezhetlen keservvel lelkemben, de nem reménytelenül, mert hittem nemzetem rendithetlennek vélt kitartásában. Magasztos látvány volt látni, hogy az erőszak dühe , a szenvedélyek súlya mennyire nem bírta e kitartást megtörni, nőtt, mint a pálmafáról mondják, hogy nő a teher alatt, de szomorú látvány volt látni, hogy egy gyönge perczben mennyire elmállasztotta a simulékony alkalmazkodás. A kitartásba vetett reményem meghiúsult. És mennyire megváltozott az én viszonyom hazám iránt! Negyven éves hontalanságom első felében az erőszak száműzöttje valók ; azé az erőszaké, amely a családi nagyravágyás szintoly botor, mint erkölcstelen sugallatait fölébe helyezve az isteni és emberi törvény iránt tartozó kötelességnek,élethalál-harczra kényszerítette a magyar nemzetet istentelen támadása által, melyet hazánk azon önállása, szabadsága és kormányzati fügetlensége ellen intézett, melyet őseink feltételér kötöttek ki annak, hogy a Habsburgház nőágát trónöröklési joggal megajándékozzák, a Dynasztia szerződésileg elfogadott, épségben feltartására magát királyi eskükkel kötelezte s elismerését az 1790—10-ik alaptörvénybe iktatással megörökítette. E támadás volt a bája azért, hogy a magyar nemzet hősiessége a dinasztia most uralkodó ágának ősanyját megmentette akkor, midőn anyává létét várta, saját vallomása szerint nem volt hova fejét biztonságba lehajtania, épen mint a szerencsétlen Lengyelország felosztása volt a bála azért, hogy Szobieszky Bécset megmentette. „Gott wollte damals die Moralität der Könige zeigen“, írta Müller Johannes ez utóbbi háláról; mit ima, ha élne, az előbbiről? A magyar nemzetnek a klasszikus ókor legmagasztosabb mozzanataira emlékeztető hősiessége a lelkesült egyetértés erejével diadalmasan visszaverte a támadást, de idegen fegyverek segítsége azt uralomra juttatta a meg- hasonlás szítogatása által bizalmában megrendített, erejében eegzsibbasztott magyar nemzet felett, melyen teljesedett a régi átok, hogy „domus in se ipsam divisa desolabitur“ (a maga magával meghasonlott ház pusztulásra jutand). Pusztulásra jutott. A hóhér meg-megfáradt a dühöngő boszu munkájában; hullottak az áldozatok, a mártírok lelkes tömegekben szálltak ég felé, rebegve az igazság Istenéhez a fohászt: „Surgat ex ossibas ultor“; a tömlöczök túlnépesek a zsúfolásig, a nők veszszőztettek, a menekülők ezrei alázódodtak a föld hátán, mint egy második Izrael. Magyarország siralomházzá változott. (Én Istenem! én Istenem! el lehet-e mindezt felejteni!) Engem nem akaszthattak föl, török földön kerestem, találtam menedéket, a szultán nagylelkűsége elszántan visszautasítva elbizakodottan követelt kiadásomat, megmentő életemet, hát tettek, amit tehettek, üldözték nőmet, mint egy üldözött vadat, fogságra vetették anyámat, nővéremet, kicsi három gyermekemet, az én nevemet pedig hóhér keze által szegeztették akasztóiéra, a mit akkoron mártírjaink halála keresztfává avatott, mely a feltámadás jelvénye. És hosszú éveken át, mindaddig, mig a nyomorgatás átka annyira vissza nem szállta nyomorgatóra, hogy szelidebb hurok pengetésére bírta az önfeltartás ösztöne, az én prostass »T.iá. , nekem később megirákt) úgy, hogy a fa 'arákban, zárt ajtók és betösiik Sîv gyarlóságaimat *« kegyelet. De suttogták a proskribált nevet, de dalolták az énekeket; a pásztor belehelte dallamaikat furulyájába s gondolatban utánuk mondá szavait, a nagyanyák csodadolgokat regéltek a házi tűzhelynél áhítattal hallgató gyermekunokáiknak „névtelen félisteneink“ felől s proskibált nevemet bele-beleszőtték regéikbe. Nem lettem elfeledve. Hanem ez akkor természetes volt. A nemzet irtózatosan szenvedett és az embernek természetében van, hogy minél keservesebb jelene, annál nagyobb áhítattal fordul az elvesztett múlt emlékeihez, vigaszt keresve bennék a jelen, reményt a jövő számára. Aztán mi magyar menekültek magasan lobogtattak számkivetésünkben a világ előtt hazánk függetlenségének zászlaját; megértettük ügyünk szent igazságát a szabadságszerető népekkel, megrezzentettük szíveikben a részvét húrjait, rokonszenves viszhangot hívtunk elé kebleikből; még a hatalmak tanácsaiban is felkeltettük a magyar szabadságügy európai fontosságának érzetét; hitet ébresztettünk náluk a magyar nemzet függetlenségi aspirációnak megbízhatósága felől, kieszközöltük, hogy a magyar nemzet eventuális közreműködése mint hatalmas tényező vétessék számba, szükség esetére a függőben volt európai kérdések megoldásánál . Olaszországban éveken át királyi oltalom alatt fennen lobogott a magyar zászló vitéz légionáriusaink élén, akik hőstetteikkel hálás elismerést vívtak ki maguknak a szabadságáért küzdő Olaszországtól, a tiszteletet szereztek a magyar névnek; még maga Bismarck sem hagyta ki számításaiból szükség esetére a magyart ; még ő sem még Poroszországban is lobogni látta a világ magyar menekült sereg élén a magyar zászlót. E fényképnek megvoltak a maga árnyékai, de megvolt a maga logikája is, és én a világ szabad népei által bukásában is rokonszenvesen tisztelt magyar nemzet aspiráczióinak egyik leghangosabb tolmácsa valók, múltamnál fogva képviselőjének tekintett barát és ellenség, hát természetes volt, hogy a magyar nép, mely személyesitni szereti vágyait, érzelmeit, kegyeletes visszaemlékezéseiben az én szerény nevemnek is helyet juttatott. * Hanem az idők megváltoztanak s megváltozott velük viszonyom hazám iránt. Huszonkét éve márnagy idő egy-két tünékeny nemzedék életében, de nemzet életében csak röppenő perez, melynek kettyenését, mindazzal együtt, a mi vele járt, a nagy vágásokban mozgó történelem logikájának egyetlen dobbanása enyészetbe sülyesztheti nyomtalanul), huszonkét éve már, hogy nemzetem maga ütötte ki kezemből a zászlót, melyet kitartásában vetett bizalommal magasan lobogtattam nevében a világ előtt. Azonban ha csak ennyit tett volna nemzetem, sajogna keblemben (amint sajog is mind halálomig) az életszélvesztés fájdalmas sebe, de panasz nem jönne ajkaimra. Hogy vájjon teljes és biztos lehet-e egy ország állami önállása s kormányzati függetlensége, ha uralkodója nem csupán azon országból merítheti hatalmi vágyai, hajlamai (s mert ember, azt is mondhatjuk) szeszélyei megvalósítására az erőforrásokat, minthogy más országoknak is uralkodója, kivált ha ezek olyanok, hogy géniuszuk, történelmi jellegük, szellemirányuk, szükségleteik, aspirációik, hogy úgy mondjam: életalapjuk egészen különbözők , érdekeik eltérők, gyakran ellentétesek; lehetséges-e ily esetben a kétfelé egyenlő mértékkel a mérés; lehetséges e az, hogy az egyik előnyben ne részesüljön a másik rovására, vagy hátrányban a másik előnyére, valóság lehet-e ily esetben az önállás? ez oly kérdés, mely felől különbözhetnek a vélemények; a tudomány azt tanítja, a tapasztalat azt mutatja s én is azt hiszem, hogy nem lehetséges; de hát őseink lehetségesnek hitték , e hitben fogadták el az úgynevezett pragmatika szankcziót s e hitben alkották meg az 1790: 10. alaptörvényt. Igaz, hogy az élet e hitnek nem adott igazat, a kikötött állami önállás és kormányzati függetlenség csak papiroson volt meg, az életben nem amolyan írott malaszt volt, a rák ott figuráit a levélben, de a szatyorból kimászott és országos bajaink, nyomorúságunk, szégyenletes hátramaradásunk, mint kútfőre, erre és azon kénytelenségre voltak visszavezethetők, hogy időnket, erőnket az idegen érdekek nyomása s a hazának önállása elleni védekezésben kellett felemésztenünk, ami annál keservesebb feladat volt, minthogy a bécsi udvar azzal biztosította maga számára az egyházi és világi oligarchia aulikusságát, hogy támogatta ennek antiliberális szűkkeblűségét, hanem őseink egyet elmulasztottak: nem gondoskodtak arról, hogy hazánk szerződésileg kikötött önállóságát és kormányzati függetlenségét intézményes biztosítékokkal vegyék körül, megelégedtek elismerésének újra meg újra törvénybe igtatásával; hát én voltam az, aki azt mondom, — és Isten a bizonyságom, hogy tiszta, őszinte lojalitással mondom — kíséreljük meg, tegyük meg, amit őseink tenni elmulasztottak, talán hogy sikerül öszhangzásba hooznunk a királyt és a nemzetet, a lojalitást és hazánk szabadságát, az alattvalói ragaszkodást és a haza szent szeretetét; és ennél többet még akkor sem akartam, mikor az európai konvulziók megrázkódtatták a trónusokat; én indítványoztam és vittem keresztül az 1790. 10-dik alaptörvény ama közjogi intézvényes biztosítékait, melyeket követtársam, Szentkirályi Mór tolla az 1848-ki törvényekben alakba öntött. És azok az intézvényes biztositékok az írott malasztot csakugyan valósággá fejlesztették. Magyarország önállóvá lett, a nemzet képviselőinek felelős kormánya a szó teljes értelmében azzá lett, a minek nem a felelősség, hanem minden idegen avatkozás kizárásának jelzéséül az 1848-dik törvényben czímeztük: „Független magyar kormány,“ és az országgyűlés nem csupán az országház ügyeinek rendezésére szorított stanitárius hatósági gyülekezet, hanem a valóságos állami jellegű alkotmányos élet legmagasabb attribútumainak körében is szuveráin hatóságii parlamentté lett és én csak azért imádkozom istenhez, hogy áldjon meg minket háborútlan békével, miszerint hazánk függetlensége úgy az erkölcsi és szellemi, mint az anyagi téren hatását kifejthesse és az önczéliasság érzetének varázsereje 10 év alatt paradicsommá teszi a sokat szenvedett Magyarországot, melyet az elégedettség lelkesítő érzete, a nemzet jogait tiszteletben tartó királyi szék dönthetlen oszlopává alakít. A sors könyvében más volt megírva. Ép azért, mert amaz intézményes biztosítékok magyar hazánk esküszegőleg írott malaszttá nyomorított függetlenségét valósággá tették, a bécsi udvardöntő körei“ (melyeket, nehogy a szó magasabban találjon, szép udvariasan kamarillának neveztünk) magukat azon biztosítékokat támadták meg, annyira mentek a tényhamisításban, hogy ama biztosítékoknak még jogszerűségét is kétségbe vonni nem átallanák. És ezt Magyarországban, ahol nem a nemzet birja a király ajándékából a maga jogait, szabadságát, hanem a királyi ház van a trón birtoklásában a nemzet ajándékából; annyira mentek, hogy hitszegésük otromba álcrázása végett még palotaforradalmat is csináltak ; a királyt, ki hazánk függetlenségének intézményes biztosítékait (természetesen utódait is kötelezve) szentesítette, félretolták, miszerint Pilátusként kezeiket mosva, alkalmuk legyen azt mondani ,nem mi tettük, minket nem kötelez.“ Csúnya história ez, de nem uj az „udvar“ történetében. „Es ist eine alte Geschicte, doch bleibt sie immer neu.“ Hogy mi következett ? tudva van. Nagyon keserves emlékezetű dolog az, de nagyon tanulságos. Nincs meggyőzőbb tanító, mint a tapasztalás. Csoda-e, ha engem kiábrándított azon legális illúzióból, melyet két különböző érdekű koronának egy fejen megférhetése felől táplálni hajlandó valék? Bizony kiábrándított. Hanem jobban borzadok hazám szenvedéseinek gondolatától, mint szeretem nézeteimet. Én is fel tudom fogni, mint akárki, hogy vannak esetek, midőn a jobb a jónak ellensége. Megírtam még 1867-ben Deák Ferenczhez intézett levelemben, írtam és mondtam másszor is és ismétlem most is, hogy ha megvalósíttatnék — nem az előttem örökké megfoghatatlanul metamorfizált 1867-iki, hanem az 1861-iki Deák Ferencznek programmja, én ugyan nem tagadnám meg elveimet és alázattal viselném mind halálomig a hontalanságot, melyet politikai religióm reám bánt, ide elismerném, hogy nemzetemnek volna oka nagy szenvedések árán többet nem merészleni. Hát nem azért zúgolódom én, hogy nemzetem maga ütötte ki kezemből a zászló, melyet nevében magasan lobogtattam a világ előtt, nem azért, hogy engem cserben hagyott s hogy vezérelvemet megtagadta, hanem mély lelki fájdalommal azt panaszlom, hogy elvem megtagadását azon sarkalatos közjogi alapelv feladásával kötötte össze, mely a magyart vándor népcsoportból államalkotó nemzetté tette, melyhez való tántorithatlan ragaszkodás volt ezeréves életének őrangyala, s mely jövőjének létfeltétele ; panaszlom nem azt, hogy annak az elvnek ilyen vagy amolyan formáját, hanem hogy magát az elvet adta fel, panaszlom azt, hogy az 1790. 10-ik alaptörvényt feladva, lemondott arról, hogy „Magyarország szabad s egész kormányzati rendszerében független ország, mely semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem saját önállással bír.“ panaszlom az, hogy államközösségbe lépett Ausztriával, azzal az Ausztriával, melyről csak rövid hat évvel előbb, 1861-ben, magának Deáknak saját szavaival az egész nemzet egyhangúlag vallotta s kimondta, hogy közte s Magyarország közti pragmatica sanctio szerint más kapcsolat nincs, mintaz uralkodó közössége;“ panaszlom azt hogy Magyarországból Ausztria Magyarországot, Szent István birodalmából osztrák-magyar monarchiát csinált — nem osztrák és magyart, ami csak a monarchia közösségét jelezné,hanem egyszerűen osztrák-magyar monarchiát, ami államközösséget jelez; panaszlom azt a magyar haza ezredéves történelmében hallatlan csapást, hogy 1867- ben ki lett mondva, a magyar nemzet akaratával lett törvény által kimondva az, hogy Magyarországnak nem kell egész kormányzati rendszerében függetlennek lenni. 1861-ben Deák indítványára kimondották nemzetem képviselői: „az ország szabadsága nem oly sajátjuk, melylyel szabadon rendelkezhetnének; hitükre bízta a nemzet annak hű megőrzését, s ők felelősek érte a haza és saját lelkiismeretük előtt.* E szent igazságot véve fel álláspontul, én azt a haza szabadságát feladó törvényt jogszerűnek el nem ismerem s hiszek Istenben, hogy a végzetek könyvében nemzetem számára még van jövendő feltartva, az sem fogja azt jogszerűnek elismerni. Hát mi változást idézett elő a törvény, mely a haza függetlenségének még elvét is feladta, az én helyzetemben hazám iránt ? Előidézte azt, hogy én a hatalom számüzöttjéből saját nemzetem számüzöttjévé lettem , már 22 év óta az vagyok. Szomorú változás ez helyzetemben, nagyon szomorú, mert mások megtehették, hogy rászalják a haza függetlenségét feladó törvényt s iparkodnak békés és törvényes uton azt megváltoztatni, de tényleges uralmának magumat alávetik — én ezt nem tehetem, engem attól, hogy ez aratómnak magamat csak egy perezre is alávessem, jogérzetemen, lelkiismeretemen , a hazám jövőjének érdekeivel számoláson kívül még esküm szentsége és sajátlagosan kivételes helyzetem elutasíthatlan logikája eltiltanak ; másrészt pedig lesni hontalanságomban az idők változatos folyását, hogy vájjon nem akad e újból alkalmam olynemű működésre, mint aminőt a hatalmi erőszak ellenében nemcsak jogosnak és szabadnak, hanem kötelességnek is tekintettem , ma is ilyennek vallok , ez olyan dolog, amire minden hibás s rész útra tévedése mellett is fiúi szeretettel tisztelt nemzetem ellenében még csak gondolni is bűnnek tartanám, annak tehát, hogy saját nemzetemnek száműzöttjévé lettem, azonfelül, hogy egész életemre reá lett általa ütve az életszélvesztés bélyege, személyemre még azon következése is véd, hogy az a parányi erőmaradék, melyet még szívemben lüktetni érezhetek, a legteljesebb tehetetlenségre lett kárhoztatva, a szó legszorosabb értelmében senki és semmi vagyok, a szétzúzott múltnak idegen töldre zavart egy haszontalan porszeme, melynek legkisebb értéke sincs. Az abszolút tehetetlenség érzetéből merítettem a meggyőződést, hogy haszontalan dolgot művelnék, ha abban törném ősz fejemet, hogy evidencziában iparkodjam tartani üres hanggá pusztult nevemet, akár a világ, akár saját nemzetem előtt. Nem is teszem. A reklám csilláján nem mesterségem. Idekünn elzárkóztam az emberi társaságtól, tőlem telhetőleg mindent elkövetek, hogy felejtve legyek, amott a távol hazában már évek óta csak igen ritkán hallatom szavamat, csakis akkor, ha vagy az illem parancsa, vagy valamely kötelesség érzete kényszerít, de sohasem oly számítással, hogy figyelmet vonjak magamra. Csak egy dolog van, ami pusztulásra jutott életem gondterhes magányából hallgatagon is hangosan kiált a távol haza felé: ez „hontalanságom“ s ez nem oly kiáltás, a mely kedvezhetne a jóindulatnak irántam, mert ez a szemrehányás, ne mondjam a tiltakozás kiáltása nemzetem jogfeladó viselkedése a azon birkatürelmű derékbeadás ellen, melylyel magát mind tovább és tovább engedi siklasztatni a birodalmi egységbe beolvasztás felé, mely siklón már odáig jutott, hogy magyar ember már még csak tartalékos had- Davgyá sem lehet saját magyar hazájában, ha csak osztrák-németül meg nem tanul és szemrehányás, ne mondjam, tiltakozás — e hallgatag kiáltás az önérzetes nemzetek történelmében példátlan rezignáczió ellen, melylyel az idegen érdekek prepotentiájának jármát viseli. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy jelenem nem számit, hogy jövendőm más nincs, mint a kozol sk, hogy negyven év óta nem láttam hazámat, hogy kortársaim legnagyobb részben elhurítanak, engem tehát az országban már csak nagyon kevesen ismerhetnek személyesen, s hogy tőlem, ki az emberélet rendes határát messze túlhaladott koromnál fogva már mind a két lábammal a sírban állván, lesem a billentést, mely belefektet, a föld hátán senkinek sem várni, sem félni valója grdcs; hát mindez együttvéve olyannak mutatja helyzetemet, hogy az egyenesen kihívni látszik szerény nevemre a feledést. Hát miként történhetik, hogy az a fátyol, mely a nevemmel kapcsolatos múltra bemíttatott, szerény nevemet fedezéssel nem takarta be ? Miként történhetik, hogy az utóbbi időkben sokkal sűrűbben, sokkal nagyobb mértékben, sokkal jelzőbb modorban részesülök hazámból a szíves megemlékezés tanúsításaiban, a rokonszenv, a ragaszkodás, a szeretet biztosítékaiban, mint hosszú hontalanságom alatt másszor akármikor? Miként történhetik, hogy e tanúsítások, e biztosítások a helyett, hogy csökkennének az időnek mindent elnyüvó befolyása alatt, a legközelebb múltban évről évre megszaporodtak , egy nemet a nemzeti kegyeletnek öltve, még oly helyeken is tért hódítottak, melyeknek a közélet mozanataiban előtűnő politikai irányától engem egy rengeteg úr választ el, és pedig tért hódítottak mindamellett, hogy az, amit (tény, elismerési vagy centolódási szándékkal? nem kutatom) némelyek nevem kultuszának nevezgetnek, bizonyos körökben a lojalitással össze nem egyeztethetőnek híreszteltetett ? Az időnek oly jele ez, melynek más magyarázata még csak nem is képzelhető, mint az, hogy itt oly nyilvánulásai tűntek fel a magyar nemzet érzelmi világának, melyben az 1848-ki és 1849-ki korszak érzelmeinek kultusza, a magyar haza szabadságának eszméjében kulmináló hagyományainak kegyelete lüktet; az idő azon jeleinek egyike ez, melyekből, a ki nem vak, megláthatja, a ki nem süket, meghallhatja,aki nem hülye, kiolvashatja, hogy ámbár a törvényhozás és kormányzás szekere már 22 év óta döczög kátyúról kátyúra a jogfeladás azon kerékvágásában, melybe a tál-lencsés Ezsau-bölcseség belezökkentette, s a röppenő perczek opportunizmusa által uralt pártérdek még abban is kezére jár az aposztáziának, hogy a közélet szekerét abba a kerékvágásba mind mélyebben belevágassa, de azért az 1848—49-ki korszak vezéreszméjével merőben ellenkező közös miniszteres, közös delegácziós, közös rémterületes, közös bankos, németül vezényelt sárga fekete zászlós közös (helyesebben császári) hadsereges és isten a megmondhatója, mi mindenféle közös osztrák magyar állapotba tüzetik is, a vélt kénytelenségek miatta, de bizony nem kedveltetik. Magyarországon nem vert gyökeret a magyar nemzet szívében, nem felel meg ezer éves történelmében gyökerező aspiráczióinak, nem elégíti ki vágyait, nem nyugtatja meg érzelmeit. nemad neki kárpótlást a rengeteg áldozatokért, melyeket viselnie kell; ez annak a kútfeje, hogy napról napra kifejezésteljesebb kegyelettel ápolja lelkében az 1848 — 49. korszak emlékeit, vigaszt keresve bennük a jelen, reményt a jövendő számára. Nem oly emlékek ezek, melyek csak elröppenő óhajt hoznak az ajkakra, mint hoz a megvénülő asszony ajkaira szép leánykorának emlékezete, hanem olyanok, melyekben törekvést csíráztat a nemzeti önérzet melege és a mi ma érzelem, holnap akarat leend, melyet az alkalom tette érlelend. A hivatalos Magyarország fátyolt vetett az emlékekre, de a nemzet szive, lelke nem vetett; nem is fog vetni soha soha! Kiirthatlan gyökeret vertek azok a magyar nemzet szivében, lelkében ; kiirthatlanokat, mert az érzelmek vallásos kultusza nem érzelgés dolga, még jobban és lohad, hanem történelmi kényszerűség, az ezeréves mait logikájának elutasíthatatlan törvénye, az erkölcsi világrend törvénye, melyben az istenség újra nyilatkozik. Ez emlékek kultuszából erednek a szíves megemlékezés, a kegyelet, a jóakarat mindazon tanúsításai, melyek életem leszálló napjának szomorúan borús végalkonyat felderengetek; nem nekem, haszontalan rommá züllött vén embernek szólanak azok, hanem szólanak ama nagy idők lélekemelő, önérzetre buzdító emlékeinek, melyekkel a jogfeladás megpuhult időszaka oly a rerpiritó ellentétben áll. Az én szerény nevemnek e visszaemlékezéseknél csak a telefon szerepe jutott, melylyel a múltak emlékeinek szelleme belekiáltja szent hagyományaikat a jövendőbe. A nagy britt költő mondja, hogy aki hétfőn meghal, kedden már nem tudja, ha neve említetetik-e még, vagy felejtve van ? Az én ajtómon már nagyon hallhatólag kopogtat ez a hétfő, melyre az a kedd következik. Hát ne legyen — kérem — segélyezésre magyarázva, vagy kicsinylésnek véve, ha bevallom, hogy én, ki a népszerűségnek, mint hatalmas segédeszköznek a bűn javára ezélzó igyekezetben hasznát már nem vehetném, mint ember, közömbösnek tekintem azt, hogy nevem megemlékezés tárgya marad e, vagy elsülyed a feledés enyészetébe, hanem mint hazafinak örömömre válik hazám fiainak szíves megemlékezéseiből azt a reményt meríthetni, hogy szerény nevem, mint a nagy idők emlékeinek hanghordozója, mint gyújtó jelszó, mely programmot kiált, hazámnak talán síromból is némi szolgálatot tehet, mert hiszen meg vagyon írva, hogy az a hang találja legjobban az utat a szívhez, mely az élőkhöz a sírból szól. Ily érzelmekkel él a hála lelkemben a jóakarat tanúsításaiért, melyekkel hazámból megtiszteltetem. Jeleket látok feltűnni, melyek azt mondják nekem, hogy nemzetem kiirthatatlan aspirácziói a nemzeti kegyelet hervadhatatlan bokrétáját kötöegetik a múltak szivemelő emlékeinek otthon a hazában. A hervadhatatlan bokrétába egy hervatag nefelejtsszálat tévesztett bele számomra a gyarlóságaimat elnéző jóakarat, mely érdemnek nézi a kötelességérzet becsületes szándékú igyekezetét, segilletődéssel emelem ajkaimhoz e kedves virágszálat s hő hálaérzettel mondok érette köszönetet ; de a bonszeretet religiójának ájtatosságával Istenhez azért imádkozom, hogy adja áldását a hervadhatatlan bokrétára, mely a haza fiúi kötelességre intő hagyománygazdag emlékeknek szól. Hanem az áldás munkára vár. A leányzó nem halt meg, csak aludott, soká aludott, de ébredezik. Ne adja Isten, hogy újra elaludjék. „Surdum corda!“ Tarinban, júniusban 1889 KOSSUTH LAJOS. KOLOZSVÁR Julius 1. Az ezred nyelve. Kolozsvár, jul. 1. A román lapok szintén foglalkoztak e kérdéssel. A delegáczióban ez irányban történt felszólalásokra vonatkozólag azt kérdi a Tribuna: „Mit csináljon a közös hadsereg a magyar nyelvvel, midőn annak hivatalos nyelve a német?“ s végzi: „Fájdalmasan esik napról-napra konstatálni, hogy magyar polgártársaink, sovinizmusok által, melyet felfelé manifesztálnak s türelmetlenségükkel lefelé a nemzetiségekkel szemben, ingatják a kedélyeket s ez által gyöngítik a monarchiát oly időben, midőn ennek nagy szüksége van minden erejének összegyűjtésére. Bizonyíték ez arra, hogy a mi magyarjaink mindig csak faji érdekeikre vannak tekintettel s nem sokat verik fejüket azzal, hogy váljon a magyar korona alatti népek meg vannak-e elégedve a sorssal, melyet számukra készítenek elő.“ A Tribuna igazságosnak tartja, hogy a magyar nyelv a közös hadseregben csak olyan nyelv legyen, mint a román, a szerb, a horvát; hogy az ezred legénységének többsége szerint alakuljon a nyelv is, és igazságtalanságnak tartja, hogy a katonai tanintézetekben a magyar nyelv taníttassák akkor, mikor a román nyelv nem taníttatik. Ebből kétségtelenül az következik, hogy a magyar állam, mint ilyen a közös hadseregben csak épen annyiban érvényesülhet, mint amennyiben érvényesül a román nép. A Tribuna felejti, hogy a monarchia két önálló, független részből áll s az egyik részét a magyar korona képezi, mint ilyen. Talán ennek mégis csak respektusának kell lenni s ha a katonai intézetekben tanítják a monarchia egyik részének hivatalos nyelvét, kell hogy a másik résznek hivatalos nyelve is respektáltassék. Mi biztosak vagyunk abban, hogy ha az a magyar korona véletlenül román volna, a román nép még türelmetlenebb volna a többi nemzetiségekkel szemben s még nagyobb szívósságot tanúsítana faji érdekei megvédésében. Ne bánkódjanak azon a nemzetiségek, hogy a magyar védi a monarchia egyik felének magyar voltát, mert ők csak addig fognak számíthatni, amig az igy lesz. szó ul,ia. kubcer. A delegácziók. A magyar hadügyi albizottságul A magyar delegáczió hadügyi albizottságának pénteki ülésén Rakovszky István előterjesztette az elhelyezési albizottság jelentését, Hegedűs Sándor pedig a rendkívüli hitel felhasználásáról szóló kimutatást.