Kolozsvár, 1891. január-június (5. évfolyam, 1-145. szám)
1891-04-22 / 90. szám
V ik. évfolyam 1891. BELMONOSTOR UTCZA 8 SZÁM. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnepes vasárnapok kivételével. Meztelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. 90. szám. Kolozsvár, szerda, április 22. BELKÖZÉP-UTCZA 4 SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK Két évre..............................16 frt. Fél évre....................................8 frt. ...................................................... frt. F,gy hóra....................................1 frt bO kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. A municzipalisták s az ellenzék. Kolozsvár, ápr. 22. A jelseó, mely alatt a municipaloták a közigazgatás rendezéséről szóló javaslat ellen síkra szállanak, az ősi magyar szabadság megvédése a kormánytól jöhető támadások ellen. Számoljunk hát a municzipiumok tulajdonképeni feladatával és azokkal a kormánytól jöhető támadásokkal. A municzipiumok eredete nálunk Szent Istvánig vihető vissza. Abban az időben a kormányzást a király személyesen gyakorolta és épen úgy volt a mindenkor megválasztott király a nemzet többsége akaratának letéteményese és kifejezője, mint napjainkban a kormány. Korteskedés akkor is volt bizonyára és Némethujvári Iván uram, alighanem protestált a választási szabadság korlátozása ellen, a mikor Mátyást, a Duna jegén fagyoskodó magyarokkal, az öreg Szilágyi Mihály királynak kikiáltatta. Szent István alkotta meg a vármegyei rendszert, abból a czélból, hogy az ország egyes pontjain erős várak épüljenek, honnan a honvédelmet intézni lehessen, s mely várak környékén azok a hazafiak kapjanak földeket, kik a hon védelmével foglalkoznak. A vármegyékben a király megbízottai voltak a várispánok, a főispánok. Ez a vármegyék eredete. Tisztán királyi alkotás, épen nem a központi kormány gyengítésére, vagy ellenőrizésére, hanem pusztán annak alárendelt minőségben való segítségére. Minthogy pedig a király, ki minden felségjogot — igazságszolgáltatás, hadügy stb. — személyesen gyakorolt, e jogok ellátására az országban megbízottakat is kellett hogy tartson, e megbízottak a haza földén ott helyezkedtek el, ahol már bizonyos politikai szervezkeződés volt: a vármegyékben s azok székhelyein. így fejlődött ki a vármegyei bíráskodás. A vármegyei szervezet azonban soha sem volt alkalmas arra, hogy a nemzetben a kultúrát előmozdítsa. Valahányszor Magyarország nagysága feltűnik a történelemben, annak emléke mindig egy erős, centralizáló fejedelemnek — sokszor önkényes —működéséhez van kötve, így emlékezünk István, Kálmán, László, Mátyás, Nagy Lajos dicső koráról. A vármegye pusztán alárendelt katonai s némileg igazságszolgáltatási közigazgatási szervezet volt éppen nem arrogálva azt hogy a Szent Korona részéül, a felségjogok részeséül tekintessék. Mert a szent korona területi tagosulás nélkül a nemesség egyeteme vala a királylyal élén. Csak akkor, mikor Magyarország az osztrák ház uralma alá kerül s megszűnik a nemzetnek külön politikai élete lenni, midőn nincsen nemzeti érdekeiért buzgólkodó központi kormánya, akkor, szükségtől hajtva esik szét Magyarország politikai tevékenysége ötvenkét vármegyére s lesznek a vármegyék politizáló testületek. Ez időtől fogva két feladata van a vármegyének: a maga sajátos közigazgatási feladata, s alkotmány ellenőriző politikai feladata. Az elsőt elhanyagolta, a másodikat tehetsége szerint teljesítette. Azonban az alkotmány szívós fentartása is nem annyira a vármegyéknek, a mint az azt lakó nemességnek köszönhető, hisz a tényleges ellenállást a törvénytelen rendeletek ellen a nemesség, a saját kúriáján fejtette ki. A passio resistenczia azonban áldatlan állapot, mely csak is hogy nem rombol, azonban soha sem épit. És a magyar nemzet története 1848-ig megmutatta, hogy egységes nemzeti politika nélkül csak tengődni lehet, de nem életteljes életet élni. Ezért kellett önálló nemzeti életre, felelős kormányra, állandó parlamentre törekedni. Ez a törekvés már a múlt század vége óta nyilvánul, s különösen 1825. óta kifejezettebb alakot ölt, amikor az alkotmányos Magyarország apostolai megindították a küzdelmet a municzi* pálisták, a rendi jogok fentartói ellen. A küzdelem 1848-ban a felelős magyar kormány megalkotásával végződött, az azt követő absolut uralom után, — 1867-től kezdve annak kifejtésével betetőztetett kétszáz esztendőn keresztül azonban a vármegyék oly nagy politikai hatalommá fejlődtek és a hosszú idegen uralom, a nemzetben a központi kormány hatalommal szemben oly fokú bizalmatlanságot teremtett, hogy csak most újabb alkotmányos életünk 24-dik évében merünk síkra szállani az államkormány jogos hatásköre mellett, melyet a vármegye sok éven keresztül gyakorolt, s még most is azzal az áramlattal találkozunk, mely azt tanítja, hogy a központi kormányhatalom az ország titkos ellensége, mely ellenséggel szemben a vármegyéket kell felfegyverezni. Ez a municipalisták honmentő jelszava! Szegény Magyarország, ha alkotmányos parlamented meg nem ment az idegen zsarnokságtól, akkor kár megünnepelni 1848. márczius 15-ét, a népképviselet születését, a szabadság, egyenlőség és testvériséget. Akkor jobb visszakivánni azt az időt, mikor Magyarország sok millió lakója csakhogy épen ember, de nem polgár volt, s mikor a nemesség adót nem fizetett és a jobbágyság szántotta meg a földesur földjének kiaszott rögeit. De mi volt akkor, és mi ma Magyarország ? Melyek voltak akkor és melyek ma a közigazgatás feladatai ? Akkor csak 3—400 ezer nemes emberért volt az ország, ma 16 millió egyforma jogú polgárért. Akkor összegyűltek a nemesi gyűlésre inni magnum áldomást, ítéltek 100 éves örökösödési perekben, hogy eltartson még megbeszélték a legközelebbi száz évig, agarászatot, vagy vadászatot s mentek haza az ősi kúriákba. Nem volt akkor kereskedelmi, ipari, vasúti, országuthálózati, csatornázási politika, nem volt lelencz-ügy, szegény-ügy, toloncz-ügy, ha elöntötte a Tisza a part mellékeit, a földesur beljebb húzódott az ezer és ezer holdas pusztán, ha leégett a falu, a szomszéd is alig tudott róla, azért nem fájt ugyan a szomszéd vármegyében lakó honpolgárnak érző kebele. Ragályok, járványok pusztítottak, gyógyításukkal senki sem törődött. Pusztult a paraszt, mint a dög, nem tett senki róla. Csak mikor már a legnagyobb fokon volt a baj, jött rendet csinálni, menteni, takarítani a német katona; áldatlan állapot volt biz, s aki jónak találta, arról el volt mondható: ignoti nulla cupido. Ma a közigazgatástan önálló tudománnyá fejlődött. Szövevényes ágai behálózzák az összes emberi tevékenységet, s a jövő éveiben, mikor a szocziális mozgalom fenyegeti az egész művelt világot, a közigazgatás erélyes lehet csak helyezni egy ország kezelésébe nyugalmának és fennmaradásának sorsát. Most a közigazgatás sokféle feladatait pipaszó mellett elintézni többé nem lehet. Most a közigazgatás oly egyéneket kíván szolgálatába, akik kellő szakképzettséggel bírnak, akiknek a hivatal életpálya legyen. Ha tehát lenne is Magyarországon annyi vagyonos és a közügyért tettre kész ember, ki nobile officium gyanánt vállalkoznék a közigazgatás ellátására, őket alkalmazni nem lehetne. Mert az, aki ingyen hajlandó szolgálni, saját gazdaságából stb. kell, hogy megéljen, aki pedig a társadalomban s nem a hivatalban keresi meg a kenyerét, annak nem lehet minden idejét a hivatal számára lefoglalni, márpedig a mai közigazgatás egész embereket kíván. Mi következik ebből? Az,hogy közigazgatási hivatali pályára csak olyan megy, akinek ez életpályája. Aki azonban sok évi tanulás után, nagy ambiczióval eltelve e pályára lép, az méltán kiván először jó fizetést, másodszor állásában biztosságot s harmadszor fokozatos előrelépést. Azaz, mindazt a három kelléket, melyet a választási rendszer nem tud biztosítani, s melyet a kinevezési rendszer feltétlenül megad. Így, ha az államkormány nem reklamálhatná már csak felelősségénél fogva is azt, hogy a közigazgatás nagy provincziája neki feltétlenül rendelkezésére bocsáttassák, egyedül a tisztviselők érdeke, mint a jó közigazgatás érdeke is egyszersmind, megköveteli a közigazgatási tisztviselők kinevezését. A municzipalisták állásfoglalása a kinevezési rendszer ellen azt a benyomást teszi az emberre, hogy ők féltik azt a kis rendi előjogot, mely nem ugyan formailag, de lényegileg véve a vármegyékben az ő részükre még fenmaradt. Ez a municzipalis lelkesedés Achilles-sarka. A municzipalistáknak ezt az elegikus bánatát és fölhevülését aztán kihasználja az ellenzék; az az ellenzék, amely nem csinál pártkérdést a szóban forgó javaslatból, de mely a magyar hazát akarja megmenteni. A szabadságharcz és a Bach-korszak utósze még mindig emlékünkben van; a ma élő emberek legtöbbje vagy tanúja volt azoknak az időknek vagy szülőitől hallotta a lelkesedés és bánat kényei között elbeszélni. Ez az idő vérönkbe oltotta a gyűlöletet a hatalom iránt. Oly nagy az ellenszenv a hatalom iránt, hogy a magyar ember csak azért is hajlandó valami ellen tenni, mert megrendelve van. Ám ez a gyűlölet csak az idegen hatalom ellen volt indokolt Most a hatalom saját akaratunkból, saját véreink által kormányoz minket. E hatalom Magyarország nagyságát munkálja, a mi üdvünkre, szellemi és anyagi megvagyonosodásunk előmozdítására. Ha ez a hatalom erős, Magyarország lesz erős, ha ebben a hatalomban nem bízunk mi magyarok, hogy bíznának benne az idegenek, s a nemzetiségek, ha mi nem tartjuk magunkat érettnek a nemzeti kifejlődésre, hogy tartana annak a rácz, az oláh, a szász. A kormány hatalma a közigazgatásban van, ha a közigazgatásban a keze meg van kötve, meg van bénítva legszebb tervei végrehajtásában. Aki tehát Magyarország államiságának kifejlődését komolyan óhajtja, annak szakítania kell a régi vármegye hagyományaival, annak le kell vetnie ezt a tehetlen nyűgöt az államkormány testéről, és úgy mint lebontjuk az járványokat akkor, amikor felépült már az erős épület. Az az önzetlen ellenzék semmi egyebet nem akar mint a mindenkori parlament többségéből alakult kormánynak kezét megkötni, a magyar nemzet tehetlenségét, éretlenségét emucziálni. De mégis ezt a legönzőbb ellenzék sem teheti. Ha tehát oly fennen küzd a javaslat ellen annak csak egy oka van: pártérdekből gyengíteni a jelenlegi kormányt Vigyázzatok, municzipalisták, mert bizony ellenzéki párt érdek szolgálatába hajt titeket óvástok és tüntetésetek. (Kolozsvár, ápr. 22.) A felvinczi választókerületben, melyet e cziklusban szabadelvűpárti programmal H. Gál Jenő képviselőjüknek kir. táblai biróvá képviselt, történt kinevezése következtében, mint teljesen megbízható oldalról értesülünk, szabadelvű párti részről gróf Bethlen Gábort, Nagy- és Kis-Küköllő vármegyéknek (az előtt a régi Felső-Fehérmegyének) 15 év óta főispánját, az E. M. K. E. elnökét s az ev. ref. egyházkerület egyik főgondnokát léptetik föl. E hírrel kapcsolatban tehát befejezett ténynek jelezhetjük Bethlen Gábor grófnak főispáni állásától megválását, miután e sokat szellőztetett ügy az illetékes körökben megfelelőleg elintéztetett. Tekintettel Bethlen Gábor gróf múltjára és egyéniségére, a függetlenségi párt, amit szintén kétségtelen adatként közölhetünk, jelöltet nem állít. Eként e kerület, melyben ezelőtt A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Legénygazda, leányasszony. — Elbeszélés. — írta: HEGYESY VILMO8. (3) (Folytatás.) III. Szép júniusi reggel volt, amikor Újlakra megérkeztem. A vasúti állomásnál kocsi várt, mely rövid negyedóra alatt a kastélyhoz röpített. A kaputól gyönyörű hársfasorok közt megy az út a házig. A fasorok mellett mindkét oldalon pompásan rendezett tágas kert. Dísznövényekkel szegélyezett sétányok mentén mindenfelé gazdag virágágyak, itt egy fenyőkerek, amott jázmin-lugas, még odább sziklacsoportozat, szökőkuttal. A kastély előtt terebélyes fáktól körülvett térség, közepén nagy medencze, melyből hatalmas vizsugarak töveltek elő. Elég csinos ez a „mi“ kastély-udvarunk. Maga a ház, a Botondyak ősi fészke, rokokkó stylü emeletes épület, széles, oszlopos terassszal. Önkéntelenül levettem a kalapomat, midőn — leszállva a kocsiról — őseim otthona elé érkeztem. Meghatottan néztem a kastélyt, mely az ízléses újítások mellett, még mindig megtartotta ódon jellegét. Abból, a mi „régi“ rajta, csak egy volt ragyogóan uj: a családi czimer, mely ott díszlett a homlokzaton. Mély sóhaj szakadt föl keblemből és megtörültem könnyes szemeimet. — Mi baja a méltóságos urnak? kérdé valaki közvetlenül a hátam mögött. Az isten hozta nálunk! Meglepetve fordultam hátra. Kopottas ruhájú öreg emberke hajlongott előttem. — Bástya János gazdatiszt vagyok, folytatta az öreg, mialatt futólag végigtekintett rajtam. Nemde, Botondy László ő méltóságát van szerencsém tisztelni? — Az vagyok. — A méltóságos gróf úr megbízott, hogy fogadjam méltóságodat. — Köszönöm, bácsikám . .. Vezessen az urasághoz. — Nincs itthon, kérem alássan! Elutazott. — Elutazott? kérdém megütődéssel. — Hanem megbízott engem, hogy a méltóságod parancsolatjára átadjak mindent, a mi itt mint házigazdát megilleti. — És ilyen fontos eseménynél hiányzik maga a földesur ? . .. Hova utazott ? — Nem tudom. — Ez furcsa! mondám kedvetlenül és leültem egy kerti padra. Üljön mellém, Bástya uram és mondja el a megbízatását. Az öreg részletesen elbeszélte és felolvasta nekem mindazt, amit amaz emlékezetes levélből nagyjában már tudtam. Átadta a végrendelet másolatát és a birtokátruházási okmányokat. Minden rendben volt. Tehát csakugyan igaz, hogy a mai naptól kezdve tulajdonosa vagyok egy hiánytalanul fölszerelt tízezer holdas uradalomnak, mely az enyém és mégse az enyém. Mert az adományozó iratban ott szerepelt a szigorú feltétel, hogy Botondujlak közös birtokom Botondy Honával. Én vagyok a háziúr, aki önállóan rendelkezem a gazdasági ügyekben; az ismeretlen húgom a háziasszony, aki szintén önállóan intézi a birtok úrnőjének feladatait. Anélkül, hogy érintkezhetnénk egymással. — Mégis csak bolond história ez! mondám felpattanva. Hogy én gazdája legyek egy háznak, melynek az asszonyával még beszélnem se szabad. Enyém a mező, az erdő, a szérü, az istálló. Övé a major, a kamara, konyha, veteményes kert. A kastély egyik szárnyában lakom én, a másikban ő, — teljesen elkülönözve. És mégis úgy kell gondoskodnunk egymásról, mintha férj és feleség volnánk!... Mikor jön haza a nagybátyám? — Nem mondotta, kérem alássan ! felelt az öreg közömbösen. Csak annyit tudok, hogy parancsom van haladéktalanul útra szállítani az itt lakó méltóságos asszonyt és kisasszonyt, abban az esetben, ha méltóságod nem egyeznék a föltételekbe. — Komolyan beszól? — Egész komolyan felelt szilárdan az öreg, sötét pillantást vetve reám. — Na hát, üsse meg a menkő az egész dolgot! kiáltok ingerülten. A gazdatiszt összecsomagolta az okmányokat és a kastély felé indult. — Hova megy? — Tudatni akarom a méltóságos kisasszonnyal, hogy a végrendelet meg fog semmisülni és igy . . . — Megálljon ... Ne tudasson semmit! Igyekeztem leküzdeni felindultságomat. .. Hiszen, végre is, van még időm . . . Elsőbben ismerkedjünk meg a sajátszerű helyzettel, amelybe nagybátyám különcz eszméje juttatott. Aztán majd megjön a többi. Bástya János bevezetett lakosztályomba, mely fényesen és nagy kényelemmel van berendezve. Valamint az udvarkert, úgy a kastély szobái is bizonyítják, hogy nagybátyámnak igen előkelő ízlése van. Midőn bejártuk a szobákat és az ebédlőből nyíló ajtón keresztül tovább akartam menni, a gazdatiszt elém állt. — Eddig tart a méltóságod területe. Ezentúl nem szabad mennie. Itt kezdődik a háziasszony lakosztálya. Jó. Nem szóltam semmit. Föltettem magamban, hogy egyelőre nem ellenkezem többé a föltételek dolgában. Elindultunk a gazdaság megtekintésére. Bástya uram bemutatta a tiszti személyzetet és a férfi cselédséget. A női cselédség nem tartozik reám. Azzal más rendelkezik. Épen most végeztem a gazdasági tanfolyamot, mégpedig kitüntetéssel, tehát nem minden hivatottság nélkül. Lehet képzelni, hogy nem kevéssé érdekelt egy ilyen nagy terjedelmű gazdaság, minő a botondujlaki uradalom. Nagy figyelemmel vizsgáltam mindent és a személyzet alig győzte megadni a kívánt felvilágositásokat. Bástya uramnak láthatólag tetszett az érdeklődésem és szakavatottságom. És a »midőn ósdi felfogásait egyik-másik kérdésben. derekasan sarokba szoritottam s meggyőztem tévedései merni, hogy igazam felől, — nem késett beisvan * hogy nézeteimet érvényesíteni kell (Folytatása következik.) * I 1848. A nagyszebeni csata. Irta KÁRPÁTHY GUSZTÁV. (Vége) Bem táborkarával 11 óra után a hadparancsnokság épületébe szállt. Az oroszok üldözésére és Puchner feltartóztatására, aki Brassóba igyekezett visszavonulni, csapatokat rendelt ki. Még az éjjel fogadta a város néhány tisztviselőjét, Schreiberrel élőkön, kik a város számára kegyelmet kértek. A táborkar törzstisztjei ez alkalommal kemény szemrehányásokat tettek nekik az oroszok behívása miatt. Bem tábornok e napról a következő jelentést küldte a honvédelmi bizottság elnökének Kossuth Lajosnak: „Istentől megáldott napunk vala ma, mert oly szerencsés voltam, hogy Nagy-Szebent végre valahára sikerült ostrommal bevenni s éjjeli egy negyed tizenkettőre a városba, mely torlaszokkal volt védve, bevonulni. Már tegnap szerencsés voltam Medgyesről elnök úrhoz irni affelől, hogy engem az ellenség Segesvárnál bekeríteni, három oldalról egyszerre megtámadni s megsemmisieni kívánt. Én használtam az alkalmat s az egyenes országúton indultam Szeben felé, azalatt még ő egy a mostani évszakban járhatlan után bekerítésemmel vesződött. Szemközt állottunk 4000-nyi muszka gyalogsággal, mintegy 2000-nyi osztrák gyalogsággal és közel 600 kozákkal, ellátva nagy számú ágyukkal. Délután 4 óra tájban Nagy-Szebenhez érkeztem s az ellenséget ott már csa-