Kolozsvár, 1891. január-június (5. évfolyam, 1-145. szám)

1891-05-04 / 100. szám

V­ ik. évfolyam 1891. Szerkesztő-iroda: BELMONOSTOR UTCZA 8 SZÁM. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­­kintetbe nem vétetnek. 100. szám. Kolozsvár, hétfő, május 4. Kiadóhivatal: BELKISZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DUAI: Ki éas évrt............................16 (rt. MIítw...........................8 M. Negyedén*.........................t trt. Egy hóra...........................1 fit b0 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárotok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér sert 25 kr. SZERB-ROMÁN BARATSAG. Kolozsvár május 4. Felesleges erőlködéseket látunk és tapasztalunk román és szerb részről an­nak documentálására, hogy ez a két nép egymást mily rendkívüli módon szereti. Nem annyira a szeretet érzetének tisz­tasága, átérzett bensősége, mint inkább talán a mi vélt bosszantásunk miatt buzdult fel a bukaresti román ifjúság, annyira igyekezvén a szerbeket magához ölelni, az érdek­közösséget proklamálni Turnu-Szeverinben. Az eset ez. A belgrádi szerb ifjúság a román ifjúság kulturális törekvéseit megbámul­ván arra vállalkozott, hogy Turnu-Sze­­verinbe a román területen, látogatást tegyen és ott a román ifjúságot keblére ölelvén, megpecsételjék együtt a barát­ságot, emberiesen szólva, örök időkre. És a román ifjúság ezen ajánlatot kész örömmel fogadta; megtett minden előkészületet arra, hogy a fogadtatás nagyszerű és meleg legyen. Különösen hangsúlyozta, hogy abban az ünnepély­ben román részről más nem vehet részt, mint román. A jelentkező zsidó és más ifjúságot egy­hangúlag elzárta at­tól, hogy Turnu Szeverinbe mehessen és ott az is szeretetének adja jelét a szerb ifjúsággal szemben. Ez a kényeskedő szűkkeblűség az egyedüli kesernyésség abban az édes ital­ban, mely a szerb ifjúságnak volna átnyúj­tandó Turnu Szeverinben. Ilyen körülmények között, daczára a szükkeblüségnek,a más nemzetiségű ifjúság önállóan rendezte a maga részéről a szerb ifjúság fogadtatását és ez a másik fo­gadtatás a román ifjúság kényeskedő tü­relmetlenségéről fog tanúságot tenni min­den józan szerb előtt. Különben ez csak mellékesen lett elmondva. Néhány nap múlva tehát határaink­nál a román és szerb ifjúság baráti vi­szonyt köt. A kormány maga intézke­dett, hogy az az ünnepély fényes legyen. Nem csak pénzt, de sok és sok vasúti ingyen jegyet bocsátott rendelkezésére a román ifjúságnak. Ideje volt ezt a szerb-román barát­ságot megkötni. Mert eddig a történe­lem tanúsága szerint a szerb nem tett egyebet, mint a keze ügyében lévő ro­mán ekklézsiákat és vagyont elszerbiesi­teni. Sőt ma is a mi román gör. keleti egyházunk elkeseredett harczot viv a szerb egyházi túlkapások ellen; a per­lekedés hosszú sorozata foly bírósága­ink előtt ama rendkívüli szeretet kifo­lyása gyanánt, a melylyel a szerb a ro­mán ügyek iránt viseltetik. Azért igaz örömmel látjuk a szer­­bek megtérését, azoknak a román szel­lemi és anyagi erő­ érték előtti meghó­dolását. A szerbek helyesen hódolnak Romániának, mert akár­hogy vegyük a dolgot, Románia minden tekintetben s minden téren túlszárnyalta Szerbiát. Románia megmutatta a világnak, hogy mit képes művelni egy kormány, a Bra­­tián kormányát értjük, mely minden izében szabadelvű volt és minden gon­dolatával hazájának, a közszabadságnak akart szolgálni. Hanem úgy látszik, hogy Romá­nia ma már egy hajóban úszik Szerbiá­val. Az a frigykötés Turnu-Szeverinben nem a két kis állam függetlenségének, jövő nagyságának gondolataiért törté­nik. Catargiu és az orosz képviselőség munkája az, mely a Balkán népeit az orosz érdek­kör örvényébe igyekszik be­vonni, mely az önálló fejlődésnek annyira ellensége. Ha mi a szerbromán barátság ezen a nyilvánításában nem látnánk mást, mint valódi szeretetet e két nép kö­zött, kétségtelen igazi örömöt élvez­nénk. De hiában, mi a Turun-Szeverin­­ben összeölelkező ifjak között ott látjuk a czárismus sasának kiterjesztett szár­nyait, a mely szárnyak alatt igen nagy az árnyék és igen fojtó a levegő, vesze­delmes a tartózkodás. A népek nem mindig látnak iga­zán. A magasabb körök bizonyos hólya­­got vonnak a szemre, ködöt támaszta­nak, mint a bűvészek, a­mely a tiszta lá­tást megakadályozzák. Mi lelkünkből meg vagyunk győ­ződve arról, hogy az orosz kör nem való sem Romániának, sem Szerbiának. Külö­nösen az első állam annyi szenvedést élt át az oroszok miatt, hogy ma már tudhatná, miszerint az a szenvedés nem lesz apadóban ezentúl sem, ha talán a kö­zös barátság Európában valami eredmé­nyekhez jutna. A két állam ifjúságához ily barát­ság nyilvánulása az orosz védszárnyak alatt nem egyébb, mint kölcsönös ígéret az orosz járom felvételére. És ezen ese­mények bekövetkeztét senki sem akadá­lyozhatja meg, csak mi, a­kik ezen ba­ráti frigyben ezúttal részt nem vehetünk. (Kolozsvár, máj. 4.) Nagy kük­üllő megye üresedésbe jutó főispáni székére már számos jó hangzású név emlittetett — most újabban Gróf Haller János hévízi birtokost hallottuk emlegetni, ki azon komoly és érdemes jelöltek közé tartozik, a kiket az egész közönség ro­­konszenvvel fogadna, mert Ő ismert erős ha­zafias érzelme mellett képes volt a nem ma­gyar ajkú polgártársak bizalmát és tiszteletét is kinyerni és a legszebb korában levő tett erős munkás férfitól a közérdekben kifejtendő sok hasznos tevékenységet várhatunk. (Kolozsvár, máj. 4.) Változások a mi­nisztériumokban. A megyei közigazgatás álla­mosítása változásokat fog maga után vonni az egyes minisztériumok hivatalnoki személyze­tének beosztásában is. A legelső e változások közül az lesz, hogy mi a közigazgatási re­form­törvény általános életbe léptetése előtt és pedig a jövő év első napjával a kereske­delmi minisztérium útügyi osztálya át fog he­lyeztetni a belügyminisztérium kebelébe. Kö­vetkezése lesz ez áthelyezés a törvényjavaslat egyik rendelkezésének, mely az említett nap­tól kezdve a kereskedelmi miniszternek az 1890. I. t.-c. által a közutakra vonatkozólag megállapított hatáskörét a belügyminiszterre ruházza át. ZSIDÓ INVÁZIÓ, Kolozsvár, máj. 4. Nagy port vert fel egósa Európá­ban a londoni lord mayornak levele a minden oroszok czárjához, melyben az oroszországi zsidók ellenében hozott embertelen szabályok enyhítését kérte. A nagy hatalmú autokrata azonban ép oly kevéssé hallgatott a legműveltebb Európa góczpontjából eredt kérő szó­zatra, mint a liberalismus nemesebb ta­naira, melyek a nép­fajok üldözését már régen kitörölték a kormányzás tudomá­nyának káthékizmusából. Ha azonban a Timesben a londoni zsidó invázióról most megjelent komoly czikket olvassuk, mely felfejti azokat a káros viszonyokat, melyeket ez az in­vázió teremt, a túlliberalismus nemes ta­naiból valamit engedni és állami érde­keink rigorózusab­b megfontolására kény­­telenitettünk, hogy A Times idézett czikke felsorolja, van Londonban egy város­rész, melyben az Orosz és Lengyelországból kivert zsidóság lakozik, ez a nép nem hoz magával semmi anyagi és semmi szellemi tőkét, nem produkál semmit, tisztátalan, rendetlen, úgy, hogy e város­részből indul ki London minden fertőző betegsége. Javasolja tehát, hogy Angliá­ba csak azoknak a zsidóknak betele­pülése engedtessék meg, a­kik elegendő vagyonnal vagy szellemi tőkével rendel­keznek. A zsidó kérdés és zsidó invázió minket Magyarországon még közelebb­ről érdekel, mint Angliát. Mert inkább kezeügyébe kapja az Orosz és Lengyel­­országból kiözönlő faj , mert a magyar kultúra termő fája sokkal kevesebb életnedvvel bír, hogy sem a fejlődésében azt meg ne tudnák akasztani. Az erdélyi részek észak­keleti Magyar­­ország keleti határszélén utazó napról-nap­­ra látja beözönleni azokat a megviselt, pajeszes, bus­arczó szegény embereket, kik eszünkbe juttatják a bolygó zsi­dót s a­kiket bizonyos szánó részvéttel szemlélhetünk. Ezek a zsidók csakugyan szellemi és anyagi tőke nélkül minden húzód­nak Magyarország földjére, csakis attól a természettől örökölt üzleti szellemtől eltelve, melyet vérünkbe oltott a száza­dos szokás, és attól a tragikus tűrés­ és szenvedés elviseléstől áthatva, mely ké­pesekké teszi a legnagyobb nélkülözésre és önmegtagadásra. Ez a zsidóság nem vesz részt az ország kultur­életében, nem teljesít oly szolgálatot, mely csak a biztosítja, ellenben bölcsen megélhetést kihasználva az uralkodó népfajok gyöngéit és úrhat­nám szokásait, azokon él, táplálkozik, míg megvagyonosodva, ura lesz paran­csolóinak. A zsidóktól kétségtelenül sokat ta­nulhatunk, takarékosságot, élelmességet, a gyermekek nevelésére való áldozat­­készséget, az is igaz, hogy a megvagyo­­nosodott zsidókból rendszerint jó ma­gyar állampolgárok, sőt is merész ivású gavallérok sokszor igen lesznek, a­kik sokat felejtenek, de másfelől az is igaz, hogy e zsidóság vagyona nem új vagyon­szaporodás az országban, hanem nagyobbára a már meglevő vagyonnak az ők kezükbe való átvándorlása, tehát nem előmozdítói az ország gazdagodásá­nak, szellemi és anyagi megvagyonoso­­dásának, hanem inkább táplálói a nem­zet könnyelmű és így elszegényítő haj­lamainak. Nem kívánhatjuk, hogy a mostani korban az állam gyámkodjék polgárai felett, de viszont azt sem nézhetjük tétlenül, hogy egy teljesen kifosztott és éhes sereg határtalan étvágya kielégíté­sének martalékul engedje ezt a sokat sanyargatott országot, s ha a liberális Anglia nem átall bizonyos korlátozó fel­tételeket kötni ki, a­melyekkel mintegy megszűri a salaktól beözönlést, úgy a mi életérdekeinkre is ráfér, hogy a li­berális tanok teljes tiszteletben tartásá­val, a faji ellenszenv legkisebb nyilvá­nulása nélkül, a zsidó bevándorlás mér­séklésére a kellő óvintézkedéseket meg­tegyük. Kolozsvár, (máj. 4.) A Német támadások. Az utóbbi napokban tudvalevőleg két röpirat jelent meg Németországban. Mind a kettő Auszt­ria-Magyarország ellen van intézve, perhorresz­­kálva monarchiánk szövetségét és haderejét. A Pol. Corr.-nek most Berlinből, előkelő for­rásból, azt írják, hogy az „Ausztria végromlá­sa“ czímű röpirat, amely egyes osztrák és ma­gyar lapok nyilatkozatai nélkül, Németország­ban mi figyelemben sem részesült volna, a po­litikai események megfigyelői szerint nem csak nevetséges, hanem e mellett ravasz fondorlat­ból származó tákolmány. Czélja volt az oszt­rák és a magyar sajtót Németország ellen sértő nyilatkozatokra ingerelni. Ha p. o. valamelyik osztrák avagy magyar lap azt állította volna, hogy az oroszok szövetségét Ausztn­-Magyaror­szág is megszerezheti, akkor egy újabb röpirat jelent volna meg, hogy a német nemzet előtt ráolvassa Ausztria-Magyarországra, hogy hűt­len szövetséges. Az „Offene Worte über di ös­terreichisch-ungarische Armee“ czímű röpirat is e hadseregről azért közölt oly alávaló íté­letet, hogy az osztrák-magyar hadseregben ha­sonló nyilatkozatokat provokáljon a porosz el­len. A politika menetére e pamfletek semmi hatással sem lehetnek sem Németországban, sem Ausztria-Magyarországon , de első rangú fontosságú az is, hogy e pamfletek mind a két részen a lakosság és nevezetesen a két had­sereg körében is hatástalanok maradjanak. Berlinben elismerik, hogy a pamfletek gonosz fondorlatú czélzataikat az osztrák és a magyar hadsereg körében nem érték el. Az „Allg. Reichscorrespodenz“, mely ma­gas állású katonákkal áll érintkezésben, mai beható czikkében — mint Berlinből távirják, bonczolgatja Bewer röpiratát és élesen elitéli bizonyos német lapok magatartását az oszt­rák magyar hadsereggel szemben. Az említett lap azt a szilárd reményét hangsúlyozza, hogy a fegyverbajtársi benső viszonyt az e fajta tá­madások nem fogják megzavarhatni. (Kolozsvár, máj. 4.) A közigazgatás re­formja. A képviselőház közigazgatási bizottsá­gában folytatólag tárgyalás alá vétetett a me­gyei közigazgatási bizottságról szóló fejezet (218. és következő §§.) A 218 §-nál, amely sze­rint közigazgatási bizottság minden megye szék­helyén szerveztetik. A bizottság elfogadja a szakaszt válto­­zozatlanul. A 219. §-nál (a közigazgatási bizottság tagjai.) Dárdai előadó az előző megállapodá­sokhoz képest felvétetni javasolja a tagok közé „esetleg az alispánt“, ellenben kihagyandónak véli a főorvost, főmérnököt s ahol folyammér­­nökségi székhely van, a folyammérnököt; to­vábbá kimondandó lenne, hogy a­hol a másod­alispán tagja a bizottságnak, ott a választott tagok száma 12-ről 14-re emeltessék. Gr. Szapáry miniszterelnök bejelenti, hogy hozzájárul az előadó módosításához, szüksé­gesnek tartván egyúttal annak kimondását, hogy a főorvos, főmérnök s folyammérnök meghívhatók a közigazgatási bizottság üléseire , a szakmájukhoz tartozó ügyekben felvilágo­sításokat adhatnak. A bizottság többek hozzá­szólása után törli a közigazgatási bizottság tagjainak sorá­ból a kir. ügyészt, a főorvost, főmérnököt s folyammérnököt; felveszi a tagok sorába, ott a­hol szervezve van, a másod alispánt sa vá- A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. (8) A­ngéla. — Elbeszélés. — írta: BALOGH ARTHUR X. Megszánta és irgalmas volt iránta. Akkor azt súgta valami a bensejében: jól tetted! csak a ki nemes, igaz, az tud megbocsátani. Azután hiábavaló gyöngeséggel vádolta magát. Miért nem sújtotta le egy ütéssel, miért nem tiporta ös­sze, mint egy hitvány férget, mely életünkre vágyik. Nem volt baj,­­hogy nem tette meg. Elvégezte más helyette a bosszúállás mun­káját: ő maga, az az összetört semmivé lett, elzüllött ember. Testének, lelkének minden ere­jét kiadta egy zilált, hányatott életfolyásban, de volt még annyi ereje, hogy annak a hány­­ká­lásnak véget szabni tudjon. Még az nap este ott találták halálosan megsebezve a park egy elhagyott helyén. A mig a szomszéd községbe vitték, meghalt, a nélkül hogy egy hangot tudott volna ejteni. Az a tátongó seb, mely keblén sötétlett, azt mondá iszonyú felkiáltással: Tizenöt év szen­vedése, tizenöt év gyötrelme talál kiengeszte­­ést, bosszút általam ! A­kik szorgalmasan olvasták a lapok tör­vényszéki rovatait, a többit tudni fogják. Em­lékezni fognak a feltűnést keltett történetre, midőn egy oly sokak által ismert egykori szép­séget gyanúba fogtak egy tönkrement ember gyilkosaként azért, mert régi, halálos gyűlölkö­désüket mindenki tudta és mert abban a pe­helykönnyű, finom csipkekendőben, melyet ott találtak a sebesült mellett az ő névbetüit ol­­vasák. Meghurczolták, megsanyargatták testét lelkét és akkor végre azt mondták: Bocsánat, nem jó uton jártunk, minden világos lett, hi­szen az egy elzüllött, semmi ember volt, ki megunta az élet terhét viselni, a te lelkedet nem nyomhatja semmi bűn, szabadon elme­hetsz ! Fényes szobáid, az úri népek társasága, minden, minden, a­miben éltél eddig, ismét a tied lehet a fogság homálya, gyülevész csa­patja helyett. A társadalom bocsánatot kér tőlled és újra keblébe fogad. Mikor azt megmondták neki, felkaczagott (olyan őrületes volt az a kaczaj!) és aztán azt mondta: A kegyes feledést köszönöm, de nem kérek belőlle. Társadalom? hát mi az ? nem ismerem. Emberek a kik megrónak vagy meg­bocsátanak, hát kik azok, hol vannak ? Egyet se lássak belöllük! És azzal fogta magát és úgy el­zárkózott a kastélya egy félreeső szobájába, mely fent volt annak emeletén, hogy egy jó nagy ideig a szolgálattevő komornán meg a kis Angélán kívül (a­kire már csak beczézgetéskép ill­­hetetett e jelző) más emberfia meg nem pil­lantotta. A régi ismerősök, szürkés fejű, de azért szerelmes szivü férfiak bekopogtattak. De mind­egyik számára el volt zárva annak a magá­nyos szobának az ajtaja. Megőrült szegény­ mondák végre, midőn már jó ideje igy tartott a dolog. Egy szép napon aztán mikor már az el­ső ezüstös jegeczek kezdtek lecsapódni a sár­gult levelekre, egyszer csak csodálkozva látta a cselédség azt a magas, fejedelemnői alakot, mely talpig gyászban Jejő az emeletről, végig meg a folyosón és egyenesen az istálló felé tart, melyben oly régóta látta kedvencz pari­páit. Hisz ez az úrnő maga ! Valóban ő volt. Elég volt egy gondolat, hogy kihozza eddigi remete életétől. Hogy az emberek még őrültnek tartották és szánalmasan semlegessék nevét ! Nem soha. A sors megüldözte eléggé, az embe­rek nem fognak diadalmasan mosolyogni felette­­ Egy kis negyedóra múlva csodálva látták hogy a kis könnyű kocsin, a­melyen a két tüzes fehér paripától röpítve az előtt mindig kocsizni szokott, eltávozik. Angela is, a­ki már szép, nagy nyiladozó virág lett — ott ült ol­dalán Csak a régi hű barát, Bárándy doktor látta még nagyobb csodálkozással, midőn a ködös reggelen a váratlan vendég berobogott udvarára. Zavart örömmel sietett eléje s alig tu­dott mit elkezdeni, midőn már az agglegény rideg életét visszatükröző szobáiba bevezette is. A nő alig ült le, csak úgy félig ereszke­dett le egy kis karszék párnáira. — Csodálkozik, hogy itt lát ugy­e? kar­­dé Angéla minden bevezetés nélkül. Nem há­lálkodni jöttem. A kegyed barátságát ismerem régtől fogva, tudom, hogy mindennap eljött hozzám most is, bár nem láthatott. Ezt egy­két szóval nem lehet megköszönni. — Ó, hagyjuk ezt nagyságos asszonyom — menetgetődzék a férfi. — Jó, legyen. De nagy betegnek hitt ön is, ugy­e? Lehet, hogy most is az vagyok. De már ebből a betegségből nem is fog ön soha kigyógyítani. Iszonyú utálatot, megundo­­rodást érezek az egész világ iránt! Eltompul­tam, nem érezek egyebet semmit, semmit — s ez iszonyúbb, mintha ezer kés fájdalma haso­gatná szivünket. És az emberek őrült­nek gondoltak ugy­e? Nohát nézzen meg or­vos ! Nézzen a szemeimbe! Tiszták ugy­e? Itt a kezem, az érvelés rendes. És a beszédemet meg lehet érteni ugy­e ? nem zagyva kába be­széd. Hát az lőrültek igy néznek ki ? kacza­­gás ! De szeretném ha ezt megtudná az egész világ. A lány keze után nyúlt, mintha már men­ni készülne. — Ki beszélhetne ilyeneket nagyságos asszonyom? kezdé az orvos szokott simaságá­val. Ki gondol ilyenre? De higyje meg, nekünk nagyon nagy fájdalmat okozott elzárkózásával — Fájdalmat ? — kérdé a nő csodálko­zással. — Igen. Miért büntette meg magát oly érdemetlenül és minket is, barátait, kik annyi­szor hiába kerestük, látni vágyva. — Kerestek ? engem ? Bizonyosan nem engemet kerestek. Radványi Angélát keresték ugy­e? Olvasom arczáról az igent. No lássa, mily hiábavaló dolgot végeztek akkor! Hát is­meri még valaki Radványi An­elát? Emléke­zik még reá valaki ? Hiszen az szegény meg­halt régen, gyámnő sírja fölött. Radványi An­gélát — hahaha! a holtnak nem hagyunk bé­két s ez nem szép, valóban nem szép — Jer Angela! Isten önnel, a viszontlátásig — Vas­hegyi Angélánál! Szemei felvillámlottak, fehér arcza ki­­gyuladt , eltávozott hirtelen, mielőtt a fér­fi magához térhetett volna gondolataiból. — Mégis őrült! — mondta magában mi­dőn egyedül maradt és azt hitte, hogy a tu­dománya csalhatatlanságával beszél. Még az­nap már azt mondá: tévedtem nagyon. Most már nem volt nap, hogy színről — színre ne látta őt: Vashegyi Angélát, mert Radványi An­gela­­­ ki az? ki merne beszélni ró­la az élők között, hisz ő már régen a hosszú örök álmot alussza oda­bent. A kastély kezdett megnépesedni újra. A régi látogatók egymás után jöttek most már nem találtak zárt ajtókra. Angélának látszik az arczán, hogy mennyire terhére van ez. Me­rev, fel nem derülő vonásai, hideg fagyos né­zésű szemei mutatják, hogy a szenvedések egész tengerén hánykódott azóta, mióta nem látta ezeket az embereket. De meg kell ten­nie. Nem zárkózhatik el a világtól. Hogy őrültnek gondolják ! És mi lenne Angélából, a gyönyörű virágból, kire minden férfiiszem cso­dálkozással tekint. Az egyik mondja magában : bizony meg­vénült, megvém­tette a szenvedés, de azért mily szépek még vonásai. Egy valaki, a ma­gas, daliás huszárkapitány, a­ki még mindig oly földrengető léptekkel jár, azt hiszi, hogy csak az imént keltek fel a csillogó poharak-

Next