Kolozsvár, 1893. január-június (7. évfolyam, 1-146. szám)

1893-05-04 / 101. szám

If­er Gyalui vasút. I. Kolozsvár. máj. 4. A kolozsvári gőz­ közúti vasút már készülőben van. Ha kívülről jövő aka­dályok nem késleltetik a vállalkozókat, akkor még a nyár derekán mozdonyok robognak Kolozsvár főutczáin, közve­títve a teher- és személyforgalmat. A vállalkozónak azonban még na­gyobb, még jelentősebb terve van ennél.­­ Az t. i., hogy helyi valutánkat kiterjesz­­sze — Szent László érintésével — Gya-­­ Juig és azontúl a „Hideg-Szamos“-ig. Ez a terv nagyfontosságú közgaz­dasági tekintetben, — de fontos külö­nösen reánk, kolozsváriakra nézve is, a­kik e vasút által úgyszólván közvetl­­­e­n érintkezésbe lépnénk oly vidékkel, mely gazdag nyerstermelése által szá­mos életszükségletünket hozzáférhetőb­ben s ig­y olcsóbban — pompás termé­szeti teknőse által pedig nyaralási, üdü­lési igény­einket a lehető legteljesebben kielégíteni. A z­alai vasút tervei, költségveté­sei már készen vannak. A keresztülvi­telhez már csak a szükséges pénz kell, hogy a kiépítést akár még az idén meg­kezdjék, esetleg be is fejezhessék. Szándékosan használtuk e szót: „csak.“ Mert a fenforgó kedvező körül­mények közt aránylag oly csekély ösz­­szegbe i­­erül és oly nevezetes eredmé­nyeke’ / biztat a gyalui vasút, hogy a létesi­ts­éhez szükséges nyolczszázezer fo­­rintryi összehozását nem lehet valami nehéz-feladatnak tekintenünk. ■ST. vasút tervezője: Horovitz Sámuel, azitési költségek megnyerésére az első k­­éptést a közvetlenül érdekelt Ko­­lozs vármegyénél tette meg, kérvén, hogy a megye 105.000 írt értéknek megfelelő törzsrészvényeket vegyen át. A megyéhez intézett kérvény min­denekelőtt jelzi, hogy a kereskedelemügyi miniszter által múlt évben kiadott en­gedély következtében a kolozsvár-kolozs­­monostor-fenes-szentlászló-gyalui vasút tervei immár elkészültek. A terv sze­rint Gyalun túl a Hideg-Szamosig ve­zető vaspálya hossza tesz összesen 27.25 kilométert, a­melyből Kolozs megye te­rületére 26,4 kilométer esik. Az összes építési költség (beleszámítva kisajátí­tást, épületeket stb.) a legreálisabb ala­pon számítva tesz 800.575 frtot, vagyis esik egy kilométerre 29.500 frt. Az egész pályának kolozs megyei része a gyalui járásra esik, a­mely leg­inkább van elzárva a vasúttól, a világ­forgalomtól. Az állam­kormány annak idején be­látta volt a gyalui járás és a szomszé­dos járások területén levő havasok er­dőségeiben levő és még kiaknázást váró kincs horderejét s a keleti vasutat a gyalui járáson keresztül szándékozott vezetni. Egy véletlen megakadályozta e tervet s a keleti vaspálya a Nádas folyó mentén vezettetett be Kolozsvárra. És íme, az eddig úgyszólva alig számot­tevő vidéken ipar­vállalatok, gyárak pezsgő élet keletkeztek. Mivé lett volna eddig a gyalui já­rás, ha vasutat kapott volna! Hiszen a gyalui járás kiaknázhatlan mennyiségű alabástroma nemcsak hogy iparilag fel­használva a legjobb gyásztrágyát adja, de szobrászati czélokra is egyike a leg­alkalmasabb anyagoknak. Gyalu és a bennebb fekvő közsé­gek határán részben feltárva, de — a vasúti szállítás előnyeivel nem verse­nyezhetve — részint feltáratlanul a leg­jobb minőségű gránit található. A hidegszamosi arany az ország legjobb aranya. A bővizű és nagy esésű Hideg-Sza­mos folyó az ipari vállalatok létesíté­sére egyike a legalkalmasabb folyóknak. Az úgynevezett gyalui havasok ki­­aknázhatatlan mennyiségű erdősége meg­becsülhetetlen kincs, melyet eddig a közlekedési tényezők hiánya miatt al­kalmas módon és kellő értékben kiak­názni nem lehetett. Kell továbbá már csak arra is esz­közről gondoskodni, hogy ezen, a világ­forgalomba még be nem vett vidéknek szegény népessége megélhetési módoza­tokhoz jusson. Ez eszközök volnának az ipari vál­lalatok, melyeket azonban csak a vasút teremthet meg. A Kolozs megye támogatásával is lé­tesült marosludas-beszterczei vas­út mentén úgyszólva napról-napra emel­kednek az ipari vállalatok. Lendületet vett a kereskedés, s azon vidéken még nem ismert kereskedelmi czikkek kivi­tele honosult meg. A gazdaság belterjesebb irányt vett. És a föld értéke több mint 100%/o-kal emelkedett. És a vármegye által ezen helyi érdekű vasútba fektetett tőke már eddig is bő kárpótlásra talált. És közlekedési tekintetekben a vár­megye közönsége által kevésbbé gondo­zott rész a gyalui járás területe, mint a vármegye mezőségi része. Mert igaz ugyan, hogy a gyalui já­rást átszeli a nagyvárad—brassói állami út, de ezen útvonalon kívül, kivéve a szászlóna—borrévi 4—5 kilométer hosz­­szu útvonalat, az egész gyalui járásban több törvényhatósági út nincs, —ami­ből tehát következik, hogy a gyalui já­rás összes átváltság­ pénze és átadója év­tizedeken keresztül a vármegye terüle­­tén levő más vidékek törvényhatósági útjai kiépítésére fordíttatott. Méltányos tehát, ha most a gyalui járás községei is óhajtanak e tekintet­ben áldozatot. A magyar király, a magyar nem­zet. E czím alatt Jókai Mór, a király bu­dapesti látogatása alkalmából a következő czik­­ket írja a Nemzet­ben: Milyen öröme van a magyar nemzetnek, midőn királyát hazája szivében üdvözölheti, an­nak a visszhangjától zeng ég és föld. De visz­­szazengi azt minden szív is. Hisz a magyar nemzet csak királyával együtt képez egy egészet. Tudja ezt minden érző és gondolkozó lélek. Vannak erős küzdelmeink az alkotmányos életben, lesznek is mindig, de azokon a ko­rona túlemelked­ő. Vallásfelekezeteink vallhatnak ellentétes dogmákat, de a király iránti hűség olyan dogma, a melyben mindnyájan orthodoxok vagyunk ; háromféle naptárunk van, melyekben puska és évkezdet egymástól eltérnek; de a király nagy napjait,­­legyenek azok piros betűkkel, vagy feketékkel jelezve) azokat mindenki együtt ün­­nepli. Vannak egymással küzdő pártjaink, a­melyek ellentétes utakon haladnak, de azok az utak mind a trónnál jönnek össze. Minden osztály, minden hivatás, mely életérdekei miatt egymással vetélykedni kényszerül, együtt még is mind a királyt szolgálja és vele együtt a hazát. Annyiféle nemzetiség, annyi külön nyelven, de egyértelemmel a királyt élteti. Hűségünk nyilatkozata nem csengő hang, hanem szilárd tett, vasból és aranyból al­kotva. Midőn mi a király elé lépünk hódolatun­kat nyilvánítani, nem lehajtott fővel, de fel­emelt homlokkal teszszük azt, mert tudjuk, hogy a mit ajkunk kimond, azt szívünk és ka­runk teljesíteni is fogja. Hogy a király is ilyennek ismer bennün­ket, azt bizonyítja — nem csak ez a mai nap — de egy áldásteljes érának egész hosszú tény­­sorozata. — Magyarország felvirult, nagggyá lett, a nemzet megerősödött, miveltté lett I. Fe­­rencz József király uralkodása alatt. De a király is büszke lehet magyar nem­zetére, mely vele együtt­működve számára a „nagy“ és az „igazságos“ történelmi czimeket kiérdemelte. Ámde a magyar nemzet is legyen, kirá­lyához méltón, nagy és igazságos. Közéletünk forró mozgalmában gyakran fordulnak elő kicsinyességek, apró igaztalansá­­­­gok, a­miket a pártküzdelem megenged, meg­kíván : végezzük el azokat egymás között, hogy azoknak az árnyéka se jusson el a trónig. A királynak is emberi szive van, mely azért, hogy a sors nehéz próbái alatt meg nem tört, mindent gyöngéden megérez. A nagy szívnek nem fáj úgy a nagy seb, a­mit ellen­ség keze ejt rajta, mint annak a gyöngédtelen ujjérintése, a kit szeret, s a kitől szerete­­tet vár. Gondolja meg a magyar nemzet, hogy Szent­ Istvánnak, nem csak a koronája erek­lye , de még a czipője is az, é­s hogy Zeusz unokájának is csak a sarka volt se­bezhető. Éltesse Isten a királyt. A képviselőház munkarendje. A miniszterelnök legközelebb nyilatkozni szándé­kozik a ház előtt az iránt, mely ügyeknek még a nyári szünidő előtt leendő törvényhozási el­intézését óhajtja a kormány. A nyári szünidő előtti képviselőházi teendők rendjét a minisz­terelnök meg fogja előzetesen beszélni az egyes pártok vezetőivel. Vil-ik évfolyam, 1893 Szerkesztő-iroda: BELKIRALY-UTCZA 6. SZÁM A lap szellemi részét illető minden közlemény ide inté­zendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA Megjelenik 1. lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. 101 szám. Kolozsvár, csütörtök május 4. tjr Kiadóhivatal: ■■■■ MM p ti I D MmeBm Egy szám A M DIJAK­. Egy cm. tér ára 1 kr. — Gyárosok­ben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilt tér sora 20 kr. A „KOLOZSVÁR* TÁRCZAJA. Kakas István persiai utazása. Irta: SZÁDECZKY LAJOS dr. (A márcziusi Kárpát-Estélyen Szádeczky Lajos dr. egyetemi tanár tudvalevőleg érdekes felolvasást tartott a régi magyar turistákról és különösen a kolozsvári születésű Kakas István­ról, a­ki tulajdonosa volt a főtéri „Báthori­­ház“-nak. Az estély idején közöltünk egy rész­letet Szádeczky felolvasásából. Az alábbiakban közöljük — az Erdély nyomán azt a magában véve önálló részt, mely Kakas István persiai utazását ismerteti.) Kakas István uram 1602. aug. 27-én in­dult Prágából, hogy az 1600 folyamán ott járt persa követség látogatását viszonozza Abbas persa sahnál. Szilézián, Lengyelországon (Krak­kón, Varsón), Litvi­án­, (Grodnón,Vilnán)keresz­tül ért a muszka határra. Utazásuk kalandos része Litvániában kezdődött, hol a kozákok néhányszor rajok törtek , hol a pestis miatt erdőn, mezőn kellett étlen-szomjan háldogál­­niok. Midőn okt. 16-én átlépték az orosz ha­tárt, egy orosz lovas vágtatott eléjök, kérdezve, hogy a bejelentett császári követek-e? Igenlő válaszra, leugrott lováról s muszka szokás sze­rint a földig ha­jolt, s úgy köszöntötte őket, az­után várakozásra kérvén őket, ismét lovára ült s elvágtatott. Egy jó óráig kellett ott állaniok és dideregniük a hidegben, mert egész nap esett az eső és hó. Egyszerre csak dobpergést és éles fütyülést hallanak az erdő felől s 12 fényes öltözetű muszka lovas vágtat feléjök, 5-nek a nyeregkápáján (az előkelőségnek megkülönböz­tető jeléül) apró dob volt fel­akasztva, a min ezek kegyetlenül doboltak, a többiek pedig szá­jukkal fütyöltek, a miben igen gyakorlottak, mert ifjúságuktól fogva tanulják. Hozzájuk ér­vén, vezérük s utána mindenik leszáll a lóról és földig hajolt, jobbkezével meg is érintvén azt. Azután megkérdezvén a császári követ ne­vét, így szónokolt: „Pan Stepán sokáig éljen a minden oroszok hatalmas czárja Fedorovics Borics, számtalan nagy népek, birodalmak és országok ura, fejedelme, a kinek nevében a szmolenczi vajda kéret, hogy térj be hozzánk.“ Kakas uram megköszönte a meghívást, a czár, czárné, a trónörökös s a szmoleszki vajda drága egészsége felől kérdezősködött, s a czere­­móniák után tovább indultak. A muszka lovasok örömlövéseket puffogattak, magyar és német követ uraimék viszonozták, a mi az oroszoknak nagyon jól esett, abból ítélvén, hogy jól érzik náluk magukat. Másnap értek Smolenskbe, a­hol ismét dí­szes bandérium vezette be őket a városba öröm­lövésekkel. Három napig mulatott ott, mialatt senki se szólt velük a melléjük rendelt prista­­vokon kívül, mert a czár birodalmában senki­nek volt szabad a követekkel szóba ereszkedni, nehogy valami titoknak jöjjenek igy a nyo­mára. Okt. 6-án Kakas uram egy kétlovas — kísérete és podgyásza 5 egylovas broskán indul Moszkva felé. Lassan viszik őket, a czár kés­lelteti utazásukat, mert pestises területről jöt­tek, de azt hazudják, hogy kényelmi szempont­ból teszik, nehogy a követ ur az utazásban ki­fáradjon. Az út rosszasága akadály Mindegyre vizeken, mocsarakon kelnek át, Moszkváig mint­egy 600 hidon, melyek némelyike egy mérföld hosszú. A második éjszakát egy szi­bernátrendi kolostor mellett töltik. Reggel Kakas uram be­megy imádkozni a templomba. A barátok kér­dőre vonják, hogy ki engedte meg neki e szent helyre való belépést, legalább visel-e nyakában keresztet? Kakas uram elővonta arany ke­resztjét, a barát megcsókolja s most már alamizsnát koldul a követtől. Moszkva előtt az utolsó városban (Mo- 8baiskban) kiséretek vezetője a czár paran­csára két napig faggatta őket, hogy a czárhoz küldendő csász­ követ hoz-e és miféle ajándé­kokat? A tolakodó faggatáson s a czár kap­zsiságán nem győznek eleget csodálkozni. Nov. 9-én érkeztek Moszkvába, a­hol előkelő nemesek fogadják őket egy mértföld­­nyire a város előtt , ünnepiesen kisérik szál­lásukra, a mely szépen be van rendezve, hogy annál könnyebben tűrjék benne a rabságot, mert onnan kimenni és a városban széjjelnézni nem volt nekik szabad; őrizet alatt állottak s mindent, a mire szükségük volt, szállásukra kellett felhozatniok. Enni és inni valót bőven kaptak a czár udvarából, úgy, hogy mindenük volt, csak szabadságuk nem. Harmadfél hétig kellett várniok, mig a minden oroszok czárja meggyőződött, hogy nem kolerásak s merészelte őket audencziára bocsátani. Nov. 27-én kora reggel 9 szép és díszesen felöltöztetett lovat hoztak a követség szállására, melyek közül Kakas István uramé aranynyal fődzött piros bársony nyeregtakaró­val és drága kövekkel kivert ezüst szerszám­mal ékeskedett. Díszes bandérium kísérte őket fel az udvarba, az utcza mindkét oldalán mus­­katérosok álltak sorfalat, töltött puskákkal — és nagy néző közönség. Az elfogadó teremben az ajtóval szemben emelvényre helyezett karosszéken (trónuson) ült a czár, a­any koronával a fején, s tetőtől talpig aranynyal áttört ruhában, kezében egy fekete nyelű aranyos csákánynyal. Mellette bal­kéztől négy lépcsőfokkal alább ült a 15—16 éves trónörökös, biuz mállal prémezett menté­ben. Két oldalról mellettük két két, fehér­ kaf­­tános, csákányt tartó testőr. Távolabb körös­körül a teremben előkelő tanácsosok ültek, mindannyian tarka-barka díszruhában s fekete rókaprémes hegyes süveggel a fejükön. Kakas uram a trón elé járulván, meg­adta a czárnak a kellő tiszteletet (t. i. kezet csókolt) , a császári megbízó levelet elmondta és átadta. Mire a czár felállott és azt kérdezte, hogy szolgál az egészsége a hatalmas római császárnak és testvéreinek ? Istennek hála frissek és egészségesek — felelte Kakas uram. Ugyanazt kérdezte a trónörökös is s az­zal vége volt az audientiának s visszavezették őket szállásukra, a­hova egy óra múlva a czár nevében mintegy száz szolga hozott ételeket, italokat a czár asztaláról. *) ők tehát jól éltek, annál inkább éhezett a városi és vidéki nép, mert 1602-ben olyan éhhollál pusztított Oroszországban, hogy egész falvak haltak ki miatta, s végén a holtakat ásták ki és ették meg az emberek a magában Moszkvában is a pékek az ő hústöltelékű pi­rogi nevű nemzeti süteményüket emberhússal töltögették meg. A kutya- és macskahús a leg­­delicatabb ételek közé tartozott. E­miatt aztán elszaporodtak a rablók,­­ a gyilkosság napiren­den volt. Nem valami kedves utazás várt tehát Kakas uramokra az elpusztult vidéken, keleti Oroszország felé. Kakas Istvánét 1602. decz. 7-én indulnak Moszkvából a czár által melléjük rendelt orosz kisérettel Kazán felé, a Közép-Volga mellé, a mely 200 mértföldnyire feküdt, s a cseremiszi tatárok fővárosa volt akkor, s melyet csak nem­ rég hódított meg Rettenetes Iván czár. Vladi­míron, Nisni-Novgorodon keresztül utaznak, sokszor erdőben halva, mert csak tatár kuny­hókat találnak útközben, falukat nem, mert a tatárok még akkor is nomád életet éltek. Decz. 23-án érnek Kazánba s az egész télen át ott maradnak, mert a Volga az egyetlen közlekedési út a Kapui-tenger felé, be volt fagyva, a szárazföldön pedig lehetetlen volt ott a tatárok földjén az utazás, mert 300 mért­­földnyi területen mindössze három város volt ott a Volga mentében. Kakas uramék tehát ott töltötték a telet, a­hol hajdan a régi nagy Magyarország volt a a hol Julián barát 1237-ben még feltalálta a magyarok rokonait. De ott most mindenfelé tatár hordák tanyáznak nyájaikkal. A Volga jege felolvadván, május 11-én 70 orosz hajó indult le a nagy régi magyar Etil folyón, melynek torkolatánál a Kapsi-ten­ger partján a nogáji tatárok fővárosa Asztrakán állott, melyet szintén Rettenetes Iván muszka czár hajtott orosz járom alá mintegy 30 évvel azelőtt. Ott is teljes 2 hónapig kellett várniok, míg a tengeri hajók elkészültek és pedig 3 a czár költségén. Azalatt megismerkedett a no­gáji tatárok életmódjával. Földmivelést ezek sem űztek, a kenyeret nem ismerték, pedig oly termékeny földjük van, hogy Németországban az utleiró olyat nem lá­tott. A gazdag legelőkön a tatárok egy hely­ről a másikra vándorolnak nyájaikkal; sok lo­vat és juhot tartanak, azokból táplálkoznak, ruházkodnak. A kenyértől úgy idegenkednek, hogy ha muszka fogságba kerülnek, mielőtt a­ ­z országházból. Budapest, máj. 3. A képviselőházban ma a napirend sze­rint folytatták a tanítói fizetések rendezéséről szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását, és pedig az 1. §. körül tegnap megindult vitát. Az első szónokok Madarász Imre, Ve­res József és­ P­a­p­p Elek Szinay Gyula hatá­rozati javaslata mellett nyilatkoztak. Ellenben pártjának álláspontjával ellen­tétbe helyezkedett Kiss Albert, ki a törvény­­javaslatban a kormány ígéreteinek lelkiismere­tes beváltását látja. A hatszáz forintos mini­mumot — legalább ennek a javaslatnak kere­tében — ellenezte, mert a szegény felekezetek vesztesek maradnának az így támadó verseny­ben, s maga a törvény nem volna végrehajt­ható. A hatszáz forintos minimumot csak ak­kor tudná helyeselni, ha az 1879. törvény meg­változtatásával az összes iskolákat mind álla­mosítanák. Madarász József nagy páthosszal han­goztatta, hogy milyen szégyenletes volna há­romszáz forinttal honorálni a néptanítókat. Több szónok nem lévén följegyezve, az elnök berekesztette a vitát s gróf C­s­á­k­y Albin miniszter fölkelt, hogy mégegyszer szem­beszálljon az ellenzék argumentumaival. E szempontból Bánó Józsefnek azt felelte, hogy a felekezetre való tekintetet azért említette fel csak most, mert a bizottsági tárgyalások sohák éppenséggel nem olt szükség, hogy a kor­mány hangoztassa a felekezetek iránt való tekintetet. A bizottság sokkal tovább ment a felekezetek iránt való tekintetben, mint a kor­mány és sokan még azt is ki szerették volna vinni, hogy az állami beavatkozás joga csak a száz forintos segélyadásnál kezdődjék. A pénzügyi szempontokra vonatkozólag a minisz­ter egyenesen a pénzügy­miniszterre hivatko­zott, aki igazolhatja, hogy a költekezésnek ha­sonló tempóban való folytatása viszavezetné az országot a deficites korszakba. Azt a mi­niszter tagadta, hogy a felekezetekkel paktu­mot kötött volna, csak informác­iókat kért tőlük, ez pedig kötelessége volt. Az egész oktatásügy lényegét a minisz­ter a tanítóképzés reformjában látja. A tanító­képzésre az államnak nagyobb gondot kell for­dítania. De ezt a kérdést nem lehet ennek a javaslatnak keretében megoldani. Közbevetőleg a miniszter Polónyinak tegnapi beszédére is reflektált s néhány megjegyzés után, melyet Polónyi modorára tett, kijelentette, hogy az in­gyenes állami oktatásra vonatkozó határozati javaslatát nem fogadja el. Végül a miniszter Szinay és Bánó József határozati javaslatának mellőzésével az eredeti szakasz elfogadását ajánlotta. A Hevizy határozati javaslatának in­­tenczióját a miniszter ugyan helyeselte, de hely­telen stilizálása miatt mellőzését kellett kérnie. Szinay Gyula kijelentette, hogy fen­­tartja határozati javaslatát s Kammerer Ernő előadó kérte újból a szakasz változatlan elfo­gadását. Következett a szavazás. Az elnök beje­lentette, hogy Szivay Gyula és Bánó József határozati javaslataira több mint­ húsz képvi­selő aláírásával név szerint való szava­zás elrendelését kérték. A név szerint való sza­vazást tehát el is rendelte s öt percznyi szü­net után fél egykor megkezdték a két sza­vazást. A ház nagy többsége a kormány javas­latát fogadta el. Az ülés végén Asbóth János megin­terpellálta a miniszterelnököt a kormány val­láspolitikai program­jának fentartása tár­gyában. A király Budapesten. Budapest, május 3. Általános örömmel és lelkesedéssel üd­vözölte a főváros lakossága a királyt mai meg­érkezése alkalmával. A főváros utczái nemzeti ünnepi díszt öltöttek. Valamennyi középületen,­­ az országházán, a minisztériumokon, a bírósági épületeken, az egyetemen, a vármegye házán, s a két városháza épületein, a nemzeti és né­p-

Next