Magyar Polgár, 1902. január-március (25. évfolyam, 1-73. szám)
1902-01-02 / 1. szám
k és erejüket éreztetik mindenfelé, dőzsölnek legyőzhetlennek vélt hatalmukban és ezzel többet rombolnak a közerkölcsök mezején, mint amennyit építeni kötelességük lenne. Egy szóval: nem mindig járnak az igazság útján, hanem igen gyakran önző czélok szolgálatában, tudva és czéltudatosan valótlanságokat portálnak, leplezik az igazat, csonka képeket festenek, párás levegőben tartják a közélet tükrét, hogy tisztán ne láthassuk és csak az tükröződjék vissza és olyan alakban, amit és ahogyan azt az általuk szolgált érdek és önczél megkívánják. Csinálják a közvéleményt, de nem kifejezői annak irányítják, terelik a közvélemény egy részét, de nem adják meg annak alakulásához a tiszta, nemes és igaz anyagot. Ez az egyik nagy, az egész sajtónak ártó, annak tekintélyét nap-nap mellett romboló, pusztító kinövése a mai hatalmas sajtó egy részének. És — a többi között — melyik a másik kinövés? Könnyű a felelet és nem igényel bizonyítást. Az írás, a hangmodor, az irály, a kifejezések! — ah! hányszor kell pirulnia a nyomdafestéknek, megbotránkoznia az olvasónak ! Ezeket a kinövéseket megszüntetni, ezeket a betegségeket orvosolni, kiirtani — egyaránt kötelessége a sajtó minden egyes munkásának, aki feladatával, hivatásának nemes tisztaságával, nehéz kötelességeinek magasztosságával számot tud vetni. Ehhez a szép és nemes munkához szegődtem be én is elsősorban munkatársnak, ennek a feladatnak megoldását legalább részben elősegítendő, állottam az újságírói gárda kötelékébe, — a „Magyar Polgár” élére, — hogy ez a lap hű tükre legyen a közvéleménynek, igaz visszhangja a közóhajoknak, szócsöve a közérdeknek és minden szavát, minden állítását, minden hírét az igazság szent lehellete sugallja, minden betűjét annak tündöklő fénye világítsa. Az ellenvélemény és ellenfél tiszteletben tartásával, legyen a harczmodor önérzetes ugyan, de tiszta és tisztességes, a küzdelem hangja nemes, a kifejezések válogatottak, előkelők, és soha se sülyedjenek a közönséges pörlekedés, veszekedés piszkitó posványába. Látom az agy gondolatát kifejező szánakozó mosolyt sokaknak nyakán: — Együgyü ember te, milyen czélokat kitűzni és egy kicsiny vidéki lap keretében elérni, vagy csak megközelíteni is akarni ... Nevetséges ! Lehet, hogy így van, lehet, hogy igaz, — ámde a művész ecsetje alól kikerült képnél azt nézzük-e, hogy mekkora terjedelmében a kép? — és nem láttatok-e már kicsiny képet értékében, becsében, hatásában százszorta nagyobbnak, mint a nagyság méreteiben azt ugyanannyiszor fölülmútat ? És hányszor gyógyít egy csepp orvosság és öl egy félcsepp méreg? Ha pedig reményem nem teljesül, a közönség elismerését kivívni nem bírjuk, akkor leteszem a tollat, amelyet hosszú pihentetés után újból fölvettem, és egy csalódással gazdagabban, egy szép reménynyel szegényebben vonulok vissza és mondok búcsút a hatalmas sajtónak. De addig is szép reményekkel telve: indulj utadra kicsiny lapocska — és légy fénylő, tündöklő kis csillag a sajtónak nagy egén. Világíts sugaraiddal az igazság útjára és haladj, — haladj tántorithatlanul rögös ösvényeden. Kopogtass be a palotákba és viskókba — és légy szolgája a gazdagnak úgy, mint a szegénynek, légy szolgája mindenkinek, jogos, igazságos és nemes törekvéseiben.zódott s amolyan szörnyeteggé nőtte ki magát, mely aztán egy szép napon egyetlen ellenségét az akaratot csendesen elfogyasztván, korlátlanul uralkodni kezdett Magduska melegen dobogó szivecskéjében. Ez az önnön keblében táplált szörnyeteg aztán néha felette furcsa tanácsokat súgott. Magduska rózsás piezi füleibe, így többek között valahányszor egy komoly és számottevő udvarlója akadt, nem hagyott neki nyugot, míg Magduska annak leggyengébb tulajdonságát alapos próbára nem tette, mely inkvizitórius próbák aztán mindig avval végződtek, hogy a delikvense megugrott. S mert a szörnyeteg nagy filozófus volt,igen jól tudta, hogy a férfiben voltaképen csak két szenvedély van: a hiúság s a vetélkedés, mindig arra csábítgatta Magduskát, hogy ha valamelyik komoly udvarlója épen nyilatkozni készült — kaczérkodjék egy kicsit valamelyik kevésbé szerencsés udvarlójával. Így ütötte ki aztán — már legalább látszólag — mindenik tériaspiránst az utána következő, míg végre Németh dr. ur ez idők szerint egyetlen és kizárólagos ur maradt Magduska pajkos szivecskéje felett. Ha hinnünk lehet Magduska barátnőinek, Németh dr. egyesegyedül ama kedvezőbb konjunkturális viszonyoknak köszönhette rózsahelyzetét, mely — hogy közszólammal éljek — úgy állott elé, hogy szívós kitartással kiböjtölvén vetélytársait, egyedül maradt s nem volt, a ki utána következzék. De mivel köztudás szerint a mi késik, nem múlik, ama bizonyos sors, mely életünk folyását rendezi ott valahol a csillagok felett, a mint a tragédiákban olvasható, oly arczczal jártkelt, melyen meglátszott, miszerint valami rettenetest tervei. II. Ugorjunk át egy félévet és keressük föl Magduskát otthonában, hova most házaséletük második havában, talán nem is olyan nagy indiskréczió betolakodnunk. Homályos, bizalmas délután van, mikor a közeli hegyekből nagy, lomha árnyak suhannak alá, s belopóznak a szobák magános csendjébe, s fátyolt vonnak a benntülők szemei elé, hogy minden, ami előttük van, mélységes végtelen szürkeségbe folyik, mely nem tudni hol kezdődik s hol ér véget. Magduska és a doktor úr alacsony kereveten ülnek egymás mellett. A férfi beszél sima, behízelgő hangon : Magduska, édes, én magának valami komoly dolgot akarok megmondani s szeretném megtalálni a hangot, mert jól tudom, hogy ha nem találjuk meg mindjárt elsőre a valódi s egyetlen utat a másik szivéhez, soha azt, amit mondandónk voltunk, meg nem tudjuk vele értetni. Én sok mindent hallottam ma. Fent a tárgyaláson mondta Erős, az albiró, délután az öcsém is szólt s én meg most sem akarom hinni. De mert szükségesnek tartom, hogy maga is tudja, — s mert magára tartozik első sorban — elmondom minden kerülgetés nélkül. — Magda! — nekem azt mondták ma, hogy maga tegnap Szilassyéknál erősen kaczérkodott Sebesyvel, a főhadnagygyal. Annyira, hogy a háziasszonynak feltűnt s még tréfásan megintette, hogy: ej, ej, Magda, mit szól hozzá az urad ! Magda, igaz ez? Magduska ijedten kikapta a kezét a férfiéból mely meleg erős szorításai tartotta s lesütve szinte foszforom tűzzel égő szemét, halkan lelelte : — Igaz! — Magduska — szólott a férfi — én nem faggatom tovább Sokkal jobban ismerem, sokkal jobban szeretem, semhogy e kellemetlen perezben vallatni akarnám. Én elmondom maga helyett azt, amit tulajdonképen magának kellene elmondania. — Magácska tegnap délelőtt féltékenykedett valami semmiségért s én talán egy kicsit indulatoskodtam. Magácska sokáig duzzogott s aztán elhatározta, hogy hadat izén nekem s mert én ebéd után cseppet sem voltam hajlandó észrevenni tüntető magábavonulását, — bosszúsan ajkába harapott s elmert délutánra Szilassyékhoz. Ott kikereste a légiét dob alakot és elkezdett vele játszani, a nélkül, hogy a legkisebb szándéka lett volna mást tenni, mint rajtam bosszút állani. Ez eddig igen szép és ártatlan történetire, de nem mindenkire s nem elsősorban reám nézve. Maga nem lett bűnös önmaga s az Isten előtt. De vétkezett én ellenem s a világ szemében már könnyelműnek tűnik föl. Amit maga leány korában megtehetett s megtett, az most bűn és tilos. Én azért kérem Magda, igyekezzék leküzdeni e makacs, rossz természetét. Csak kérem, egyszerűen kérem, bár követelni van jogom. Ugye megteszi ezt értem ? Ugye megígéri nekem ? Magduska lelkében pedig ezúttal ismét végbement a hasonló természeteknél szokásos változás Erősen megbánta a mit tett s igaz bűnbánással hajlott a férfi erős barna kezére — ígérem, Ferencz! MAGYAR POLGÁR 1902 január 2. Te pedig, tisztelt nagy közönség, fogadd szívesen, és ti munkásai a sajtónak, fogadjatok szeretettel. Kolozsvár, 1902. január 1. Br. Feilitzsch Arthur. Széll Kálmán a helyzetről. Kolozsvár, jan. 2. „Az év fordulóján jókivánataikkal keresik fel egymást azok, a kik úgy érzik, hogy összetartoznak”. Az országos szabadelvűpárt tegnap megjelent a budavári miniszterelnöki palotában, hogy szerencsekívánatait tolmácsolva kifejezésre juttassa szeretetét ragaszkodását és bizalmát a Széll-kormány iránt. A párt szónokának migyis üdvözlésére adott válaszát a miniszterelnök azokkal a szavakkal kezdette, melyeket mi e sorok bevezetőjéül írtunk. Az egymáshoz tartozás érzete azokat hatja át, akik szeretik, tisztelik és becsülik egymást. Ezt a gondolatot szebben, költőibb ihlettel a világirodalomban nem foglalta szavakba senki, mint beszéde végén Széll Kálmán. Amit az állam és társadalom kölcsönhatásásáról s az új időben a szeretet jegyében születéséről mondott, a mint pártjának szeretetét és bizalmát kérte, az oly fenségesen szárnyaló poézis, melyet nem elég átolvasni. Beszédének ezt a részét a retorika tankönyvébe bátran fölvehetik, a minthogy megérdemelné a vonal alatt külön czikkben foglalkozni szépségével, metaforáinak, képeinek, gondolatainak ragyogó színeivel. Szinte sajnáljuk, hogy ezen a helyen nem ringathatjuk magunkat tovább abban a fölemelő, lelkünk minden szálát édes, harmonikus hangulatba hozó poezissel, melylyel Széll Kálmán beszédét kezdte és befejezte. Ámde a miniszterelnök nyilatkozatának gerincze, politikai kijelentései sor