Magyar Polgár, 1902. április-június (25. évfolyam, 74-147. szám)
1902-04-01 / 74. szám
1902. XXV. évfolyam. Kolozsvár, kedd, április 1. 74. szám. ár.fc. Igátt évre 28 kw, túl évige M kut i., negyed évre 1 k*c., sgy kútalapra 2 kO f . — Epa számi Iá f Mg^aáaalk naponként, as inacprk kivételével FIMésssertssdé: HEQYRSY VH.MOS. Főszarfó esete: Br. FEHITZSCH ARTHUR. Kiadó és laptulajdonos: AJTAI K. ALBERT Szerkesztőség: Király-utcza 6. sz. Hirdetések : cm. 7 fill., nyilttér pettt sora 40 l Kiadóhivatal: Deák Ferencz-utcza 4. sz. A bécsi tárgyalások. Kolozsvár, ápr. 1. Koholy és elevenbe vágó kérdések fölött folynak Bécsben a közös miniszteri értekezletek. Elég a résztvevőket tekintenünk, hogy ez állításról meggyőződjünk. Egyszer a két kormány elnökei és pénzügyminiszterei, azután a közös kormány tagjai. Ebből látható, hogy amiről ott szó esik, mind igen érdekli a két állom politikai és pénzügyi viszonyait. Küszöbön a delegáczió összeillése. Ezek tárgyalásaihoz anyag szükséges. A közös költségelőirányzat tehát okvetlenül a mostani értekezletek egyik főanyagát képezi. Ez előirányzattal szoros kapcsolatban állnak a katonai reformok és az új fölszerelések kiadásai. Csak természetes tehát, ha ezek is a tárgyalásokba vonatnak. Végül a két kormánynak külön is lesz elég dolga a kiegyezéssel és a vámszerződésekhez szükséges autonóm tarifával, melyek még inkább határidőhöz vannak kötve, mint a delegációk ülésezése. Látni való, hogy a kormányok körében még az ünnepek alatt is kevés idő juthatott a pihenésre és szórakozásra, ha a nyomban megkezdett nagy horderejű tárgyalások anyagát kellően elő akarták készíteni. Sőt a közvéleményről se mondhatjuk, hogy ez előre hirdetett tanácskozások zavarólag nem hatottak az ünnepre. Aki hazája sorsával törődik, az nem térhetett ki a gondok elől, melyeket bizonyos körök czélzatos híresztelései okozhattak. Mert némelyeknek különös kedvük telik az izgató hírek gyártásában és a közvéleményt semmivel se lehet jobban alkarmirozni, mintha újabb terhek felhőit teszik a politika égboltozatára. Ez értekezletek alkalmából is előre hirdették, hogy a horvátok beligazgatására újabb három millió, az új ágyukra és egyéb katonai kiadásokra pedig 10—15 millió lesz szükséges. Úgy, hogy a szegény közönség 18—20 millió újabb megterheltetés rémeivel küzködött a pihenésre való szent ünnepek napjai alatt. Anynyival jobban fog esni, ha mindezekre megjegyezzük, hogy a milliókkal való dobálózás részint a fantázia, de főként a pártpolitika szüleménye. A horvátok három millió többlete egyáltalában nem pozitívum. Erre vonatkozólag a magyar kormánytól egy árva szó ígéretet, se kaptak. Ezt a regnikoláris küldöttség nem is tárgyalta, sőt a hozzájárulási arány megállapításához szükséges kiszámítások be se fejeztettek. Ha e számítások és a fogyasztási adók adatai a jelenlegi törvényes kulcs emelését vonnák maguk után, ennek következményei elől, természetesen, a törvény alapján nem térhetnénk ki. De aki már most kerek három millióról és befejezett tényről beszél, az egyszerűen ferdít. Ugyanezt teszi az is, aki a katonai kiadok szertelen emelkedéséről beszél. Az új ágyuk ügye még nincs eldöntve; 1899. óta csak a kísérletezések folynak évenkénti 800 ezer korona kiadással. Miután odáig jutottak, hogy a kísérletezések immár szélesebb körben folytatandók, lehetséges, hogy ez évben e czélra vagy másfél millió lesz szükséges, de a 10—15 millióról még szó sem lehet, miután a kérdés nem érett meg az új ágyuk beszerzéséig. Különben is a kormányok , ezek között elsősorban a magyar kormány sokkal jobban ismeri anyagi téren a közviszonyokat, semhogy egyszerre jövő ekkora újabb megterhelésért felelősséget, vállalhatna. Nem a költségvetés kereteinek nagyobb mérvű bővítése lesz tehát az, amivel az idei delegációk magukra vonják a figyelmet. Valószínűbb, hogy politikai okok kölcsönzik a különös érdekességet. Legalább a Kossuth párt egy részében oly törekvést vettünk észre, hogy a közjogi ellenzéknek ez az árnyalata is vegyen részt a delegáczióban. Ezek Kossuth Lajosnak egy időben Olay képviselőhöz intézett leveléből s az időközben szerzett tapasztalatokból indulnak ki. Hogy a mozgalom eredménye mi lesz, ezt még most nem tudhatjuk. Mi helyeseltük az Ugron-féle árnyalat belépését s hasonlag helyeselnék a másik rész megfelelő elhatározását is, mert a magyar kormány ezáltal csak újabb erőt nyerne a nemzet közjogi és anyagi érdekeinek megvédésére. Ha az eddigiekben a tárgyalásokhoz fűződő aggodalmakat igyekeztünk leszállítani, a kiegyezéssel kapcsolatos kérdésekben ezt, kevésbé tehetjük. Elismerjük, hogy az osztrák helyzet, de még inkább az osztrák indulat és ellenszenv itt igen komoly nehézségeket gördít utunkba . TÁRCZA: A bergamói pestis. Irta: Jacobsen J. V. Egy alacsony hegy tetején, feküdt Ó-Bergamo, körülvéve falakkal és kapukkal, Új-Bergamo pedig a hegy tövében tárva-nyitva a szeleknek. Egy nap kiütött a pestis alant az új városban és terjedt rettenetesen ; tömérdek ember meghalt, a többiek pedig menekültek a sikságon szanaszét mind a négy világtáj felé. Az ó-bergamói polgárok felgyújtották az elhagyott várost, hogy tisztítsák a levegőt, de nem használt semmit; fent náluk is halni kezdtek az emberek, eleinte naponként egy, aztán öt, majd tíz, utóbb busz és még több is mikor legmagasabb fokra hágott a ragály. És ezek nem bírtak menekülni, miként az új város lakói. Akadtak ugyan, akik megkísérlelték, de azok üldözött vad módjára éltek csatornáiban és gátakban, erdőkön és zöld mezőkön rejtőzködve; aztán a parasztok, kik közé az első menekülők a pestist behurczolták a tanyákba, meg köveztek minden idegen lelket, akivel találkoztak és kiüldötek vidékükről, vagy irgalom és könyörület nélkül verték őket agyon, szerintük jogos önvédelemből mint a veszett kutyákat. Az ó-bergamói embereknek ott kellett maradniuk, aholktak és napról-napra tűrhetetlenebb lett a helyzetük, mert az iszonyú ragály nap napoa egyre mohóbban szedte áldozatait. A rémület az őrjöngésig fokozódott és mintha egyszerre csak elnyelte volna a föld mindazt, a mi a közrend és helyes kormányzathoz tartozik s helyette a legrosszabbat nyújtotta volna A pesti kiütésekor ugyan eleintén az embereket a közösség, és egyetértés érzése fűzte össze. Ügyeltek arra, hogy a hogy a holttestek rendesen és jól el legyenek temetve és volt rá gondjuk naponta, hogy a piaczokon és köztereken nagy máglyákat égessenek el, amiknek egészséges füstje átjárja az utczákat. Fenyőmagot és eczetet osztottak ki a szegényeknek és mindenekelőtt az emberek későn, korán látogatták a templomokat, magánosan és körmenetekben naponként eljártak könyörögni az Istenhez és napáldozatkor az összes templomok harangjai száz lebegő nyelvükkel panaszosan esdeklettek föl az égre. Böjtöket tartottak és az ereklyéket mindennap kitették az oltárokra. Végre egy nap, mikor már nem tudtak mihez folyamodni, kürt és harsona hangok zúgása között a tanácsház erkélyéről kikiáltották a szent szüzet podestává, vagy a város polgármesterévé most és örökkön-örökké. De mindez nem használt semmit, és nem volt semmi, ami segítsen. És amint a nép rájött s mind jobban megerősödött abban a hitben, hogy az ég segíteni vagy nem akar, vagy nem is tud, akkor nem azt mondták csupán keresztbe fonva karjaikat, hogy jöjjön hát, ami jön, hanem a bűn mintha átváltoztatta volna a titkon belopózó betegséget bőszen, nyíltan dühöngő pestisé, mely egyesülve a testi ragálylyal, arra törekedett, hogy megölje a lelket, a miként amaz pusztította a testeket. Oly hihetetlen volt a munkája, oly rettenetes a pusztítása. A levegő tele lett káromlással és istentelenséggel, a tivornyázók rikoltozásával és a részegek üvöltésével. A legvadabb éjszaka nem rejtett több fajtalanságot, mint az ő napjaik. ¡Ma együnk, igyunk, mert holnap úgy is meghalunk ! És mintha csak dallamra szedték volna ezt és végtelen pokoli koncertben játszanak mindenféle hangszeren. Ha már előbb meg nem lett volna a világon minden bűn, úgy most bizonyára kitalálták volna, mert nem volt oly ösvény, amelyre el ne tévelyedtek volna. A természet-