Magyar Rendőr, 1980. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-17 / 20. szám
Ismeretes, hogy az ország nyugati része — a szovjet csapatok sikeres Balaton környéki hadműveletét követően — 1945 tavaszának első heteiben szabadult fel. A Vörös Hadseregnek e területen folyó harcai már a bécsi hadművelet előkészítésére is irányultak. Március 29-én felszabadult Szombathely, Kőszeg, 30-án Csepreg, 31-én Eszterháza — a mai Fertőd — és április 1-én Sopron is. (Ezen a területen működött később a 7. határvadász-zászlóalj.) A szabadság lehetőségei között bontakozni kezdett az új élet. A városokban, községekben, falvakban megalakultak az MKP szervezetei és — valamennyi demokratikus erő összefogásának eredményeként — létrejöttek a helyi nemzeti bizottságok. A lakosság hozzálátott a gyászosan letűnt rendszer romjainak eltakarításához, a földosztás végrehajtásához, az első olyan tavaszi vetéshez, majd nyári aratáshoz, amely után a földművelő nép a terménynek már birtokosa is lett. Amikor megszűnt a terület hadműveleti jellege, kezdetét vette az államhatár őrizete. Ennek irányítóközpontja a szombathelyi 3. honvéd kerületi parancsnokság volt, egészen az önálló határőr parancsnokságnak a fővárosban való felállításáig, és következményeként a határportyázó zászlóaljak — köztük a csepregi — megszervezéséig, működési területük kijelöléséig. A határszolgálatot ellátó őrsöket századkötelékekbe osztva, a már korábban is felállítottakat a századok alárendeltségében hagyva — 1946 első felében — megkezdte működését a csepregi zászlóalj parancsnoksága. A 7. zászlóaljnak négy határportyázó százada, alárendeltségükben huszonegy őrse volt. A 7/20. századparancsnokság Eszterházán (alárendelve öt őrs), a 7/21. Sopronban (öt őrssel), a 7/22. Kőszegen (öt őrssel), a 7/23. pedig Szombathelyen (hat őrssel) őrizte az államhatár meghatározott szakaszát. Csepregen kiképző század volt, a zászlóalj-parancsnoksággal egy objektumban elhelyezve. A zászlóaljparancsnok kezdetben Párkányi János őrnagy volt, aki részt vett a fegyveres ellenállási mozgalomban, megkapta a Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozatát és a Budapest Felszabadításáért szovjet kitüntetést is. Hamarosan azonban Lányi Gyula őrnagy lett a parancsnok. Mindketten a határőrizet szabályozására és végrehajtására, valamint a kiképzésre fordították figyelmüket. A zászlóalj nevelőtisztje Hodosán Imre alhadnagy volt, aki nagy gonddal foglalkozott a területi szervekkel és a lakossággal való kapcsolatok ápolásával. Én az eszterházi század nevelője, egyúttal a zászlóalj nevelőtisztjének a helyettese voltam. Itteni munkám során — a jugoszláviai partizánharcokban való részvételemnél és a műszaki hadosztálynál végzett tevékenységemnél is — világosabbá vált számomra, hogy a katonai és politikai munka szorosan összefügg. A kettő úgy összekapcsolódott életemben, hogy többé nem is választottam el őket egymástól. Azt, hogy a szemléletem, magatartásom ilyképpen alakult, különösen meggyorsította a műszaki hadosztálynál átélt tapasztalatom, ahol először a vasútbiztosító ezred 1. zászlóaljában állandó őrparancsnokként vasútbiztosító, pályaudvari és vonatkísérő szolgálatot teljesítettem, majd a hadosztály, később a műszaki vezetési törzs nevelő osztályának irodavezetője voltam. E beosztásommal járt a hadosztály lapjával, a Dolgozó Honvéddal való foglalkozás is. Amikor a Ferenc József-híd (a mai Szabadság-híd) roncsainak a kiemelésén dolgoztak hadosztályunk katonái, az egyik fiatal műszaki katona életét vesztette. Társai a munka hőséhez méltó végtisztességben akarták részesíteni, ezt azonban a munkálatokat vezető századparancsnok elutasította. A katonák elkeseredésükben abbahagyták a munkát. Az esetet — Ami egy gyászjelentés mögött van címmel — megírtam a lapban. Az újság eljutott a Honvédelmi Minisztériumba is, ahonnan a politikai államtitkár telefonon értesített: elbocsátottak, mert a fegyelmet romboló cikket írtam. Tudtam, hogy írásommal igaz ügyet — az akkori viszonyok között, amikor az osztályharc a hadseregen belül is folyt — a helyes, a célnak megfelelő módon szolgáltam. Nagyon elkeseredtem. Ilyen hangulatban találkoztam Pálffy (Oesterreicher) György vezérőrnaggyal, aki az önálló határőrség első parancsnoka volt, s egyben a HM katonapolitikai osztályának vezetője, és a műszaki hadosztály épületében is Irodával rendelkezett. Kérdésére, hogy miért vagyok ily borús hangulatban , elmondtam a történteket. Nyugalommal végighallgatott, majd így reagált: — Nekünk most szükségünk van fiatal nevelőkre a határőrségnél. Vállal-e ilyen beosztást? — kérdezte. — Igen! — válaszoltam. Ekkor kérte, hogy jövendő állomáshelyemről majd néhány hét múltán telefonon jelentkezzem, és mondjam el a kezdeti tapasztalataimat. Utasítása nyomán másnap már úton voltam a csepregi zászlóaljhoz, így kezdődött határőrségi tevékenységem. Annak illusztrálására, hogy milyen nagy volt a mozgás ebben az időben az államhatár osztrák szakaszán, egyetlen hét adatainak ismertetése elegendő. Az 1946. május 17—24-i hétről készült összesítő jelentést idézem. Őrizetbe vettek 137 jogtalan határátlépőt, 33 csempészt, 9 szökni próbáló, volt aktív nyilast és 14 volt SS-t; a csempészektől és más elfogott bűnöző elemektől elkoboztak 3 személygépkocsit, 1 női kerékpárt, 2 üszőborjút, 140 kg árpát, 80 kg búzát, 30 kg lisztet, 70 kg cukrot, 14 kg szalonnát, 7 kg vágott dohányt, 2 kg lúgkövet, 2 ezer 600 cigarettát, 1 fényképezőgépet, 20 inget, 2 pár bakancsot, 11 méter ruhaanyagot, 150 liter bort. Az előírások szerinti határátlépési engedéllyel ki- vagy beléptetett személyek száma 7 ezer 855 fő volt. (Öszszehasonlításul: ugyanezen a héten a jugoszláv határszakaszon 10, a románon 70 és a csehszlovák határrészen ugyancsak 70 fő lépett ki vagy be.) Kezdetben Lipcsey Ákos alhadnagy, később pedig őrnagyi rendfokozatban —, a ma íróként közismert Berkesz András volt a zászlóalj elhárító részlegének vezetője. Mindketten legfontosabb feladatuknak tartották, hogy az általuk irányított apparátus segítségével és teljes igénybevételével maximálisan hozzájáruljanak a jogtalan határátlépők elfogásához, a határterület közbiztonságának szilárdításához, az ember- és árucsempészet elleni küzdelemhez. A zászlóalj határszakaszán számos Nyugatról visszaszivárgott háborús bűnöst, volt nyilast, SS-t és csendőrt vettek őrizetbe; nem kevés embercsempész és fegyverrejtegető is kézre került. A csempésztevékenységet folytatók felderítését — ezek száma nagy volt — elsősorban a nyomozó és elhárító tiszthelyettesek végezték. Természetesen a határőrizeti szolgálat folyamatos teljesítése az őrsök személyi állományára hárult. A járőröző határőrök a legközvetlenebb módon anyagilag is érdekeltek voltak a csempészek elfogásában, hiszen a náluk talált és a bekísérés után azonnal jegyzőkönyvezett áru bizonyos százaléka az őrsöt és az elfogást végrehajtó járőr tagjait illette. Ezt a vámszervek visszautalták. Az ilyen anyagi juttatás a mill- és bilipengős világban — amikor a zsoldilletmény egyre kevesebbet, később már szinte semmit sem ért — indokolt és helyes rendelkezés volt. Megtörtént, hogy a leleplezett csempészek — elengedésüket remélve — kísérletet tettek a járőr megvesztegetésére. Ez csak elvétve vezetett eredményre. Katonáink zömmel — a rendkívül mostoha körülmények ellenére — minden helyzetben becsülettel teljesítették szolgálatukat, és nem egyezkedtek a csempészekkel, a gazdasági és politikai kártevőkkel, bűnözőkkel. Amikor minden kilogramm élelem, minden darab állat, minden gép, termék kicsempészésének megakadályozása az ország számára a szó szoros értelmében az élet újraindulásának, az új mag elvetésének, a kis adag mindennapi kenyér biztosításának feltétele volt — a szívós politikai felvilágosító-tájékoztató és nevelő munka hatásaként —, elértük, hogy a személyi állomány beosztásától függetlenül egymást segítve tevékenykedett. De nem utolsósorban a lakossággal való jó kapcsolatok megteremtésével is nagy értéket sikerült megmentenünk az ország javára. Volt olyan, 18 éves korában bevonult katonánk, aki egy év alatt 36 határsértőt fogott el, illetve enynyi elfogásában játszott aktív szerepet. Az önkéntes és fiatal katonák fogták el a legtöbb határsértőt. Kőszeg környékén például határsértőket kutatva egy szőlőhegyi pincében géppuskát, több heveder lőszert és egy láda kézigránátot találtunk; a rejtegetőt előállítottuk. Az egyik alkalommal a lakosságtól tudomást szereztünk egy 10—12 fős csoport Ausztriából várható illegális érkezéséről, akik nyilas katonák voltak, és a háború befejezése után az osztrák Alpokban rejtőztek. 9 fős csoporttal vártuk őket. A második éjjel következett be a „találkozás”: tizenegyen voltak, közülük hetet tűzharcban a helyszínen elfogtunk, kettőt pedig másnap hozzátartozóik lakásán tartóztattunk le; sajnos kettőnek sikerült visszamenekülnie Ausztriába. A Népszava 1946. december 4-i száma is hírt adott a határőröknek és a határrendőröknek a bűnözők elleni harcáról. Megírta, hogy a kőszegi határőrök elfogták Nádas Béla embercsempészt, aki 200—300 forintért vitt át embereket a határon. A szombathelyi portyázó század nardai őrsének járőre másfél kiló arany kicsempészését akadályozta meg, amikor elfogott egy csempészházaspárt. A sikerek ellenére a csempészés, a bűnözés nem csökkent. 1946 végén Sopronban és környékén, Fertőrákoson, Kópházán egész bandák tartották rettegésben a lakosságot. Felszámolásukra a 31 fős határőrőrsök ereje kevés volt. Kettős rendőrgyilkosság is bekövetkezett, egy határvadászt pedig agyonvertek. (A helyzet ilyen alakulásában közrejátszott, hogy a háború végére az egy évvel korábban még 40 ezer lakost sem számláló Sopron 100 ezerre „szaporodott”. Háborús, népellenes bűnösök, Szálasit a végsőkig kiszolgáló katona- és csendőrtisztek, csendőrök, nyilas pártszolgálatosok, a zűrzavaros hónapok idején a börtönökből „önként távozott” köztörvényes bűnözők ezrei is a városban és környékén bujkáltak. Ez melegágya volt a közbiztonság megsértésének.) Ilyen előzmények után Rajk László belügyminiszter és Pálffy György vezérőrnagy a helyzetet értékelve úgy döntött, hogy hatékony intézkedést tesznek a soproni zsák néven ismert terület megtisztítására. November második felében Sopronban járt az országos rendőr-főkapitány. A Sopron városi és környéki razzia előkészítését a határőrség vezérkari főnöke, Németh Dezső alezredes irányította, aki azután a városi rendőrkapitányságon elhelyezett razziavezetési törzsben személyesen képviselte a határőrséget. A razzia végrehajtásában — jórészt budapesti rendőrségi erőkkel, valamint a határrendőrséggel és szovjet katonai segítséggel — részt vett a határőrség személyi állományának oda összpontosított 20 százaléka. Az akció 1946. december 2-án 22 órától 5-én 24 óráig tartott. Ez alatt az idő alatt az államhatár e szakaszán — megerősített létszámmal — fokozott határőrizetet rendelt el a vezérkari főnök. Előállítottak 1500 főt, akik közül a Gazdasági Rendőrség 46 főt őrizetbe vett; 16 fegyverrejtegető ugyancsak a rendőrség kezére került; további 150 személy ellen a soproni Városi Rendőrkapitányság eljárást indított. Sikerült lefoglalnunk több százezer forint értékű csempészárut és katonai felszerelést. Elfogtuk az orvul meggyilkolt próbarendőrök gyilkosát is. Mindez a statárium alatti razziában részt vett rendőri, határőr- és szovjet erők jó együttműködésének, az akció alapos előkészítésének és a végrehajtása alatti eredményes politikai munkának volt köszönhető. Utóbbi megszervezésére, ellenőrzésére és végzésére mint a zászlóalj nevelőtisztjének helyettese kaptam megbízást. E tevékenység a hideg, esős, ködös időjárás mellett azért sem volt könnyű, mert a razziában, a fokozott szolgálatban részt vett határőrök között a 17 évestől az 50 éven is felül levőkig minden korosztály megtalálható volt. Egyébként politikai munkánkban a zászlóaljnál mindig az MKP és az SZDP 1945. január 30-i közös határozatát tartottuk szem előtt, amely szerint: „A honvédség néphadsereg, melyet a nemzet akarata hívott életre.” Megértettük, hogy hazánk történelme velünk és általunk is alakul, az eseményeknek nemcsak tanúi, hanem cselekvő részesei vagyunk. Az, hogy a hatalom kérdése a munkásosztály, az egész dolgozó nép javára dőljön el, a fegyveres erők és testületek tagjainak jó együttműködésén, közös tevékenységén is múlik. G. KOVÁCS DÉNES: EMLÉKEZÉS CSEPREGRE (Archív fotók)