Magyar Rendőr, 1981. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-03 / 1. szám

­ AZ 1980-AS ÉV VILÁGPOLITIKAI ESEMÉNYEI Minden szabályos, rendes évközi hétköznapon — s ebből három­száznál több van a naptárban — általában hetven-ki­len­cven oldal az a nemzetközi politikai híranyag, amelyet a Magyar Távirati Iroda a lapok, a rádió és a televízió rendel­kezésére bocsát. Ebből kell a gon­dos szerkesztőnek összeállítania a lap külpolitikai rovatát, egy-egy hírperiódus vagy híradó nemzet­közi részét. Nem kell különösen jól számolni ah­hoz, hogy pillanatok alatt megállapíthassuk: jóval több, mint húszezer sűrűn gépelt oldal az úgynevezett „mindennapos hír­anyag’’. S hol van még akkor az olyan nagy jelentőségű események sora, mint mondjuk a Varsói Szer­ződés tagállamainak moszkvai csúcs­­értekezlete, az amerikai elnökvá­lasztási kampány, a madridi bizton­sági értekezlet vagy éppen a „né­gyek bandájáénak a pere Peking­­ben ... Így hát eleve megvalósítha­­tatlannak kell mondani minden olyan kísérletet, amely megpróbál­ja nemcsak egyetlen újságoldalra, hanem akár egy egész újságpéldány­ra összetömöríteni az év nemzet­közi eseménytörténetének minden fontos hírét, eseményét. Legfeljebb csak válogatni lehet; eldönteni, hogy mi volt 1980-ban a legfontosabb. Most, az új esztendő első napjaiban, visszapillantva az óévre, azokat az eseményeket emeljük ki, amelyek — úgy érezzük — meghatározó fon­tosságúak voltak, s jelentőségük át­­sugárzik az idei esztendőre, 1981 -re is. Bár az év utolsó hónapjában tör­tént, elsőként kell megemlíteni a Varsói Szerződés tagállamai veze­tőinek december 5-i moszkvai talál­kozóját. A moszkvai találkozó visz­­szapillantott egy elmúlt időszakra, mérlegelte a kialakult helyzetet, és előre is nézett, a jövendőbe. Ami a múltat illeti: 1980 májusában Var­sóban találkoztak a Varsói Szerző­dés politikai tanácskozó testülete tagjai, és értékelték a világpolitikai helyzetet, különböző javaslatokat tettek az enyhülés elmélyítésére, a népek megértése dolgában. Decem­berben aztán azt mondhatták: a má­jusi értékelések helyesek, a javas­latok időszerűek voltak. „Megelé­gedéssel állapították meg, hogy a különböző társadalmi rendszerű ál­lamok közötti politikai érintkezések megélénkültek, a legfontosabb nem­zetközi problémákról kezdett dialó­gus folytatódott” — mondja a ki­adott hivatalos közlemény, és mi felidézzük, hogy például nyáron járt Moszkvában Schmidt nyugatnémet kancellár; december elején tért vissza moszkvai útjáról az a Charles Percy amerikai szenátor, aki Rea­gan megválasztott elnököt tájékoz­tatja azokról a fontos megbeszélé­sekről, amelyeket Moszkvában foly­tatott a szovjet—amerikai viszony­ról, éppen a moszkvai csúcstalál­kozó másnapján indult el indiai út­jára Leonyid Brezsnyev. A politikai érintkezések tehát valóban megélén­kültek, és ha ehhez hozzátesszük, hogy az ENSZ közgyűlésén, komoly vizsgálat alá vették a szocialista és más országok által a fegyverkezési hajsza ellen vagy legalábbis annak korlátozásáért beterjesztett javasla­tokat, a kép teljesebbé válik. Egyébként a szocialista csúcsér­tekezleten, mint ahogy szokás, a vezetők beszámoltak hazájuk hely­zetéről, eredményeiről és gondjairól. A világsajtó — a magyar sajtó is — bőségesen beszámolt az elmúlt hónapokban a lengyelországi ese­ményekről. Most Moszkvában a Len­gyel Egyesült Munkáspárt képvise­lői részletesen tájékoztatták a többi szocialista­­ország vezetőit az ország­­helyzetéről, gondjaikról és terveik­ről. Rendkívül fontos a hét szocia­lista ország legmagasabb rangú ve­zetőinek részvételével megtartott ta­nácskozás után kiadott közlemény három, Lengyelországgal kapcsola­tos mondata, amely szó szerint így szól: „A találkozó résztvevői kife­jezték azt a meggyőződésüket, hogy a testvéri Lengyelország kommunis­tái, munkásosztálya, dolgozói képe­sek leküzdeni a felmerült nehézsé­geket, biztosítják az ország további fejlődését a szocializmus útján. Meg­erősítették, hogy a szocialista Len­gyelország, a Lengyel Egyesült Mun­káspárt és a lengyel nép bizton szá­míthat a Varsói Szerződés tagálla­mainak testvéri szolidaritására és támogatására. A LEMP képviselői hangoztatták, hogy Lengyelország szocialista állam, a szocialista orszá­gok közösségének szilárd tagja, ez volt és marad a jövőben is.” Tavaly zajlott az amerikai elnök­­választás, de tulajdonképpen csak az idén, néhány nap múlva, ponto­san január 20-án „lép életbe”, azaz jelentkezik hatása a politikai élet­ben. Ekkor költözik be a Fehér Ház­ba Ronald Reagan, az az új, repub­likánus elnök, aki földcsuszamlás­szerű győzelemmel küldte a politi­kai feledésbe demokrata elődjét, Cartert. Való igaz, hogy a válasz­tási kampányban Reagan, a meg­választott elnök világpolitikai és bel­politikai kérdésekben egyaránt kon­zervatív álláspontot foglalt el, és sok más kérdés mellett nemet mon­dott a Carter elnök által Bécsben már aláírt, oly sok fáradságos tár­gyalás után megszületett szovjet— amerikai stratégiai fegyverkorláto­zási egyezményre, a SALT—2-re is. Régi és sok példával igazolható igaz­ság, hogy a megválasztott elnököt az Egyesült Államokban egyáltalán nem kötelezi az elnökjelölt egyetlen ígé­rete, szava sem. Mind több jel mu­tatja, hogy amikor majd megtörté­nik a beköltözés a Fehér Házba, ja­nuár harmadik hetétől a világpoli­tika realitásait a választási kampány viharos napjainál sokkal inkább fi­gyelembe vevő gondolkodás és cse­lekvés jellemzi majd a Reagan-kor­­szak elejét. (Alighanem illő és fon­tos itt a már említett Percy szená­tort idézni, aki amikor Moszkvából jövet kiszállt gépéből az Andrews légitámaszponton, azt mondotta: „Sok olyan elem van a SALT-2 szerződésben, amellyel Ronald Rea­gan is egyetért, kezdjük ezekkel a tárgyalásokat.” Moszkvában, amikor Reagan lehetséges politikai lépéseit elemzik, szintén hivatkoznak Percy szenátor látogatására, aki meggyő­ződhetett Moszkvában arról, hogy a Szovjetunió minden nemzetközi kérdésről, így a kétoldalú kapcso­latokról is hajlandó tárgyalni, ter­mészetesen csak az egyenlőség alap­ján, az egyenlő biztonság figyelem­­bevételével. S az amerikai szenátor­nak — ő lesz a külügyi bizottság elnöke — a legilletékesebb, legma­gasabb rangú szovjet vezetőktől volt módjában hallani: Moszkva minden konstruktív kezdeményezésre meg­felelő módon és pozitívan válaszol.) Lassan a tizenhetedik hetébe lé­pünk egy véres és értelmetlen há­borúnak, az Irak és Irán közötti súlyos fegyveres összetűzésnek. A szocialista világnak az az álláspont­ja: ez a háború csak a népek ellen­ségeinek, az imperializmusnak hoz hasznot, az ellenségeskedések kitö­résének másnapján már arra szólí­tott fel minden szocialista ország: kezdjenek tárgyalásokat, vitassák meg az ellentéteket, harctér helyett tanácskozóteremben kíséreljék meg az ellentétek feloldását. A katonai szakértők azt állítják, hogy semmi jele sincs annak,­­hogy a hadviselő felek véget akarnának vetni az el­lenségeskedéseknek. Bejrúti megfi­gyelők azt állítják, hogy a harcok a decemberi korlátozott szinten hó­napokig eltarthatnak még. „A konf­liktusban mindkét fél több milliárd dollárt veszített kieső olajjövedel­­mekben és sérült olajfinomító-kapa­citásokban ... Irán megfogadta, hogy addig harcol, amíg a legutolsó iraki katonát is ki nem verte iráni terü­letről ... Azok az iraki katonák, akik a háború első napjaiban betör­tek az olajban gazdag Khuzisztán tartományba, képtelenek voltak be­venni két kulcsfontosságú várost, Susangerdet és Dizfult, s csak nehe­zen tudják tartani Khorramshahr kikötővárost. Azoknak az iraki állí­tásoknak ellenére, hogy négyszáz iráni repülőgép pusztult el eddig, az iráni légierő naponta intéz tá­madásokat Irak ellen. Iráni forra­dalmi gárdisták gerillaakciókat is hajtottak végre iraki területen” — jelentették decemberben bejrúti megfigyelők. Ez azt jelenti, hogy az erőviszonyok változóban vannak. Helyes felidézni egyébként az iraki követeléseket: Bagdad teljes ellen­őrzést követel magának a Shatt-el- Arab vízi út fölött — 1975-ben Al­gériában iraki—iráni megállapodás született, a vízi utat akkor a két fél felosztotta egymás között —, és követel néhány olyan területsávot is, amely most Iránhoz tartozik. Az irániak nem fogadják el a bagdadi követeléseket, s Baniszadr elnök de­cemberben azt mondotta: országa, Irán készen áll az ellentámadásra. Volt, aki tömören „az esztendő páratlan színjátékának” nevezte el a pekingi pert. A „négyek bandá­jából” egyébként egy nagyobb lét­számú csoport lett. Amikor a pe­kingi televízió november harmadik hetében a megnyitásról képet köz­vetített az egymilliárdnyi lakosú or­szág és a külföld számára, a vád­lottak padján tízen ültek, és a vád­iratban szerepelt még hat, azóta el­hunyt személy is. Természetes, hogy a legtöbben az első vádlottra, Csiang Csing asszonyra, Mao özvegyére fi­gyeltek fel. Őt és társait (a „négyek bandájához” hozzákapcsolták az úgynevezett „Lin Piao-féle összees­küvés” résztvevőit) iszonyatos bű­nökkel vádolják. A vádiratban az áll, hogy az 1966—76 közötti hal­latlanul viharos időszakban — ezt az időt nevezték a kulturális forra­dalom idejének — körülbelül fél­millió embert üldöztek, és mintegy harmincötezer ember lelte halálát különböző törvénytelen cselekede­tek következményeként. Azokban a világszerte felhangzó visszhangok­ban, amelyek a per első tárgyalási napjai után megkísérelték elemezni mindazt, ami a pekingi tárgyalóte­remben történik, két lényeges kér­dést vetettek fel a világpolitika leg­nevesebb kommentátorai. Az első: mennyiben marad fénylő és érin­tetlen „a nagy kormányos”, azaz Mao Ce-tung tekintélye és emléke a per után, amelynek minden egyes vádlottját ő maga helyezte külön­legesen fontos tisztségekbe. A máso­dik kérdés sokkal kevésbé múltba pillantó. Ez így szól: milyen ha­talmi harc húzódik meg a per mö­gött, lehetséges-e, hogy a jelenlegi pártelnök, Hua Kuo-feng (aki egyéb­ként még a halott vezető, Mao ra­vatalánál is dicsérte a kulturális forradalmat) háttérbe szorul a pe­kingi politika alacsony termetű nagysága, Teng Hsziao-ping mögött. A világpolitikai holnap szempont­jából kimagasló jelentősége van mindannak, ami a Szovjetunióban történik — társadalom­ban és gaz­daságban egyaránt. Az SZKP Köz­ponti Bizottsága a múlt esztendő utolsó heteiben tette közzé azt a tervezetet, amely a soron következő két ötéves tervidőszak, azaz 1981— 1985, illetve 1985—1990 gazdasági és társadalmi céljait foglalja össze. Egy egész évtizedről van itt szó, s ennek az évtizednek a leglénye­gesebb feladata: a dolgozó ember életkörülményeinek, anyagi és kul­turális színvonalának minél gyor­sabb javítása. A XI. ötéves terv­időszakban (1981—1985) — termé­szetesen ez az évtizednek az a ré­sze, amelyről a megvalósításért ér­zett felelősséggel már számokat is lehet mondani — a Szovjetunió nemzeti jövedelme 18—20 százalék­kal növekszik. Igen lényeges: az ipari termelésen belül a fogyasztási cikkek termelése gyorsabban nő majd, mint a termelőeszközök gyár­tása. Az ipari termelés az öt év alatt 26—28 százalékkal nő, és az iparban mintegy 23—25 százalékkal növekszik a munka termelékeny­sége. A mezőgazdasági termelést az előző időszak átlagához képest 12— 14 százalékkal akarják növelni, az élelmiszeripari termelés pedig 23— 25 százalékkal növekszik. Még ké fontos számadat: a beruházásokat 12—15 százalékkal emelik, a szo­ciális célokra szolgáló előirányzatok pedig 20 százalékkal nőnek. Termé­szetes, hogy az anyagi javak mel­lett — az egy lakosra számított reál­­jövedelem 16—18 százalékkal nő — mind jobb feltételeket akarnak te­remteni a személyiség minden ol­dalú fejlődéséhez is. Márpedig a­­szovjet állam és fiainak gyarapo­dása a nemzetközi színtéren a béke erőinek növekedését jelenti. G. M. Ronald Reagan a republikánus párt detroiti konvencióján, ahol elnökjelöltté választották (Fotó: MTI külföldi képszolgálata) A Varsói Szerződés tagállamainak moszkvai találkozóján részt vevő magyar delegáció tagjai Az iraki—iráni fegyveres konfliktus — iráni légitámadás Csiang Csing a bíróság előtt

Next