Magyar Rendőr, 1981. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-03 / 1. szám
AZ 1980-AS ÉV VILÁGPOLITIKAI ESEMÉNYEI Minden szabályos, rendes évközi hétköznapon — s ebből háromszáznál több van a naptárban — általában hetven-kilencven oldal az a nemzetközi politikai híranyag, amelyet a Magyar Távirati Iroda a lapok, a rádió és a televízió rendelkezésére bocsát. Ebből kell a gondos szerkesztőnek összeállítania a lap külpolitikai rovatát, egy-egy hírperiódus vagy híradó nemzetközi részét. Nem kell különösen jól számolni ahhoz, hogy pillanatok alatt megállapíthassuk: jóval több, mint húszezer sűrűn gépelt oldal az úgynevezett „mindennapos híranyag’’. S hol van még akkor az olyan nagy jelentőségű események sora, mint mondjuk a Varsói Szerződés tagállamainak moszkvai csúcsértekezlete, az amerikai elnökválasztási kampány, a madridi biztonsági értekezlet vagy éppen a „négyek bandájáénak a pere Pekingben ... Így hát eleve megvalósíthatatlannak kell mondani minden olyan kísérletet, amely megpróbálja nemcsak egyetlen újságoldalra, hanem akár egy egész újságpéldányra összetömöríteni az év nemzetközi eseménytörténetének minden fontos hírét, eseményét. Legfeljebb csak válogatni lehet; eldönteni, hogy mi volt 1980-ban a legfontosabb. Most, az új esztendő első napjaiban, visszapillantva az óévre, azokat az eseményeket emeljük ki, amelyek — úgy érezzük — meghatározó fontosságúak voltak, s jelentőségük átsugárzik az idei esztendőre, 1981 -re is. Bár az év utolsó hónapjában történt, elsőként kell megemlíteni a Varsói Szerződés tagállamai vezetőinek december 5-i moszkvai találkozóját. A moszkvai találkozó viszszapillantott egy elmúlt időszakra, mérlegelte a kialakult helyzetet, és előre is nézett, a jövendőbe. Ami a múltat illeti: 1980 májusában Varsóban találkoztak a Varsói Szerződés politikai tanácskozó testülete tagjai, és értékelték a világpolitikai helyzetet, különböző javaslatokat tettek az enyhülés elmélyítésére, a népek megértése dolgában. Decemberben aztán azt mondhatták: a májusi értékelések helyesek, a javaslatok időszerűek voltak. „Megelégedéssel állapították meg, hogy a különböző társadalmi rendszerű államok közötti politikai érintkezések megélénkültek, a legfontosabb nemzetközi problémákról kezdett dialógus folytatódott” — mondja a kiadott hivatalos közlemény, és mi felidézzük, hogy például nyáron járt Moszkvában Schmidt nyugatnémet kancellár; december elején tért vissza moszkvai útjáról az a Charles Percy amerikai szenátor, aki Reagan megválasztott elnököt tájékoztatja azokról a fontos megbeszélésekről, amelyeket Moszkvában folytatott a szovjet—amerikai viszonyról, éppen a moszkvai csúcstalálkozó másnapján indult el indiai útjára Leonyid Brezsnyev. A politikai érintkezések tehát valóban megélénkültek, és ha ehhez hozzátesszük, hogy az ENSZ közgyűlésén, komoly vizsgálat alá vették a szocialista és más országok által a fegyverkezési hajsza ellen vagy legalábbis annak korlátozásáért beterjesztett javaslatokat, a kép teljesebbé válik. Egyébként a szocialista csúcsértekezleten, mint ahogy szokás, a vezetők beszámoltak hazájuk helyzetéről, eredményeiről és gondjairól. A világsajtó — a magyar sajtó is — bőségesen beszámolt az elmúlt hónapokban a lengyelországi eseményekről. Most Moszkvában a Lengyel Egyesült Munkáspárt képviselői részletesen tájékoztatták a többi szocialistaország vezetőit az országhelyzetéről, gondjaikról és terveikről. Rendkívül fontos a hét szocialista ország legmagasabb rangú vezetőinek részvételével megtartott tanácskozás után kiadott közlemény három, Lengyelországgal kapcsolatos mondata, amely szó szerint így szól: „A találkozó résztvevői kifejezték azt a meggyőződésüket, hogy a testvéri Lengyelország kommunistái, munkásosztálya, dolgozói képesek leküzdeni a felmerült nehézségeket, biztosítják az ország további fejlődését a szocializmus útján. Megerősítették, hogy a szocialista Lengyelország, a Lengyel Egyesült Munkáspárt és a lengyel nép bizton számíthat a Varsói Szerződés tagállamainak testvéri szolidaritására és támogatására. A LEMP képviselői hangoztatták, hogy Lengyelország szocialista állam, a szocialista országok közösségének szilárd tagja, ez volt és marad a jövőben is.” Tavaly zajlott az amerikai elnökválasztás, de tulajdonképpen csak az idén, néhány nap múlva, pontosan január 20-án „lép életbe”, azaz jelentkezik hatása a politikai életben. Ekkor költözik be a Fehér Házba Ronald Reagan, az az új, republikánus elnök, aki földcsuszamlásszerű győzelemmel küldte a politikai feledésbe demokrata elődjét, Cartert. Való igaz, hogy a választási kampányban Reagan, a megválasztott elnök világpolitikai és belpolitikai kérdésekben egyaránt konzervatív álláspontot foglalt el, és sok más kérdés mellett nemet mondott a Carter elnök által Bécsben már aláírt, oly sok fáradságos tárgyalás után megszületett szovjet— amerikai stratégiai fegyverkorlátozási egyezményre, a SALT—2-re is. Régi és sok példával igazolható igazság, hogy a megválasztott elnököt az Egyesült Államokban egyáltalán nem kötelezi az elnökjelölt egyetlen ígérete, szava sem. Mind több jel mutatja, hogy amikor majd megtörténik a beköltözés a Fehér Házba, január harmadik hetétől a világpolitika realitásait a választási kampány viharos napjainál sokkal inkább figyelembe vevő gondolkodás és cselekvés jellemzi majd a Reagan-korszak elejét. (Alighanem illő és fontos itt a már említett Percy szenátort idézni, aki amikor Moszkvából jövet kiszállt gépéből az Andrews légitámaszponton, azt mondotta: „Sok olyan elem van a SALT-2 szerződésben, amellyel Ronald Reagan is egyetért, kezdjük ezekkel a tárgyalásokat.” Moszkvában, amikor Reagan lehetséges politikai lépéseit elemzik, szintén hivatkoznak Percy szenátor látogatására, aki meggyőződhetett Moszkvában arról, hogy a Szovjetunió minden nemzetközi kérdésről, így a kétoldalú kapcsolatokról is hajlandó tárgyalni, természetesen csak az egyenlőség alapján, az egyenlő biztonság figyelembevételével. S az amerikai szenátornak — ő lesz a külügyi bizottság elnöke — a legilletékesebb, legmagasabb rangú szovjet vezetőktől volt módjában hallani: Moszkva minden konstruktív kezdeményezésre megfelelő módon és pozitívan válaszol.) Lassan a tizenhetedik hetébe lépünk egy véres és értelmetlen háborúnak, az Irak és Irán közötti súlyos fegyveres összetűzésnek. A szocialista világnak az az álláspontja: ez a háború csak a népek ellenségeinek, az imperializmusnak hoz hasznot, az ellenségeskedések kitörésének másnapján már arra szólított fel minden szocialista ország: kezdjenek tárgyalásokat, vitassák meg az ellentéteket, harctér helyett tanácskozóteremben kíséreljék meg az ellentétek feloldását. A katonai szakértők azt állítják, hogy semmi jele sincs annak,hogy a hadviselő felek véget akarnának vetni az ellenségeskedéseknek. Bejrúti megfigyelők azt állítják, hogy a harcok a decemberi korlátozott szinten hónapokig eltarthatnak még. „A konfliktusban mindkét fél több milliárd dollárt veszített kieső olajjövedelmekben és sérült olajfinomító-kapacitásokban ... Irán megfogadta, hogy addig harcol, amíg a legutolsó iraki katonát is ki nem verte iráni területről ... Azok az iraki katonák, akik a háború első napjaiban betörtek az olajban gazdag Khuzisztán tartományba, képtelenek voltak bevenni két kulcsfontosságú várost, Susangerdet és Dizfult, s csak nehezen tudják tartani Khorramshahr kikötővárost. Azoknak az iraki állításoknak ellenére, hogy négyszáz iráni repülőgép pusztult el eddig, az iráni légierő naponta intéz támadásokat Irak ellen. Iráni forradalmi gárdisták gerillaakciókat is hajtottak végre iraki területen” — jelentették decemberben bejrúti megfigyelők. Ez azt jelenti, hogy az erőviszonyok változóban vannak. Helyes felidézni egyébként az iraki követeléseket: Bagdad teljes ellenőrzést követel magának a Shatt-el- Arab vízi út fölött — 1975-ben Algériában iraki—iráni megállapodás született, a vízi utat akkor a két fél felosztotta egymás között —, és követel néhány olyan területsávot is, amely most Iránhoz tartozik. Az irániak nem fogadják el a bagdadi követeléseket, s Baniszadr elnök decemberben azt mondotta: országa, Irán készen áll az ellentámadásra. Volt, aki tömören „az esztendő páratlan színjátékának” nevezte el a pekingi pert. A „négyek bandájából” egyébként egy nagyobb létszámú csoport lett. Amikor a pekingi televízió november harmadik hetében a megnyitásról képet közvetített az egymilliárdnyi lakosú ország és a külföld számára, a vádlottak padján tízen ültek, és a vádiratban szerepelt még hat, azóta elhunyt személy is. Természetes, hogy a legtöbben az első vádlottra, Csiang Csing asszonyra, Mao özvegyére figyeltek fel. Őt és társait (a „négyek bandájához” hozzákapcsolták az úgynevezett „Lin Piao-féle összeesküvés” résztvevőit) iszonyatos bűnökkel vádolják. A vádiratban az áll, hogy az 1966—76 közötti hallatlanul viharos időszakban — ezt az időt nevezték a kulturális forradalom idejének — körülbelül félmillió embert üldöztek, és mintegy harmincötezer ember lelte halálát különböző törvénytelen cselekedetek következményeként. Azokban a világszerte felhangzó visszhangokban, amelyek a per első tárgyalási napjai után megkísérelték elemezni mindazt, ami a pekingi tárgyalóteremben történik, két lényeges kérdést vetettek fel a világpolitika legnevesebb kommentátorai. Az első: mennyiben marad fénylő és érintetlen „a nagy kormányos”, azaz Mao Ce-tung tekintélye és emléke a per után, amelynek minden egyes vádlottját ő maga helyezte különlegesen fontos tisztségekbe. A második kérdés sokkal kevésbé múltba pillantó. Ez így szól: milyen hatalmi harc húzódik meg a per mögött, lehetséges-e, hogy a jelenlegi pártelnök, Hua Kuo-feng (aki egyébként még a halott vezető, Mao ravatalánál is dicsérte a kulturális forradalmat) háttérbe szorul a pekingi politika alacsony termetű nagysága, Teng Hsziao-ping mögött. A világpolitikai holnap szempontjából kimagasló jelentősége van mindannak, ami a Szovjetunióban történik — társadalomban és gazdaságban egyaránt. Az SZKP Központi Bizottsága a múlt esztendő utolsó heteiben tette közzé azt a tervezetet, amely a soron következő két ötéves tervidőszak, azaz 1981— 1985, illetve 1985—1990 gazdasági és társadalmi céljait foglalja össze. Egy egész évtizedről van itt szó, s ennek az évtizednek a leglényegesebb feladata: a dolgozó ember életkörülményeinek, anyagi és kulturális színvonalának minél gyorsabb javítása. A XI. ötéves tervidőszakban (1981—1985) — természetesen ez az évtizednek az a része, amelyről a megvalósításért érzett felelősséggel már számokat is lehet mondani — a Szovjetunió nemzeti jövedelme 18—20 százalékkal növekszik. Igen lényeges: az ipari termelésen belül a fogyasztási cikkek termelése gyorsabban nő majd, mint a termelőeszközök gyártása. Az ipari termelés az öt év alatt 26—28 százalékkal nő, és az iparban mintegy 23—25 százalékkal növekszik a munka termelékenysége. A mezőgazdasági termelést az előző időszak átlagához képest 12— 14 százalékkal akarják növelni, az élelmiszeripari termelés pedig 23— 25 százalékkal növekszik. Még ké fontos számadat: a beruházásokat 12—15 százalékkal emelik, a szociális célokra szolgáló előirányzatok pedig 20 százalékkal nőnek. Természetes, hogy az anyagi javak mellett — az egy lakosra számított reáljövedelem 16—18 százalékkal nő — mind jobb feltételeket akarnak teremteni a személyiség minden oldalú fejlődéséhez is. Márpedig aszovjet állam és fiainak gyarapodása a nemzetközi színtéren a béke erőinek növekedését jelenti. G. M. Ronald Reagan a republikánus párt detroiti konvencióján, ahol elnökjelöltté választották (Fotó: MTI külföldi képszolgálata) A Varsói Szerződés tagállamainak moszkvai találkozóján részt vevő magyar delegáció tagjai Az iraki—iráni fegyveres konfliktus — iráni légitámadás Csiang Csing a bíróság előtt